Az ember-tudósok szerint „az érett személyiség” beletagolódik a „sötétség” okozta rendetlenségbe, mert rádöbbent, nincs értelme szembeszállni azzal. Emberi erővel ez amúgy is kudarcra ítélt vállalkozás lenne. Mégis, ezt a beletörődést, megalkuvást a mai Ige kőkemény szavakkal illeti: „A ti atyátok az ördög, tőle származtok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni” (44). Az „Édes Anna” című Fábri Zoltán filmet tekintettük meg nemrégiben a gyülekezeti filmklubon, amely Kosztolányi regényéből készült. Erről a műről is több elemző állítja, hogy Anna tévedett, mert illúziókkal teli tisztaságával nem tudott meggyökerezni egy kiferdült, sötét, vagy mesterséges fények között egzisztáló világban. Tény, hogy a megoldás nem az, ahogy a regény és a film is végződik; Anna egyszer csak robban és öl. De mi hát a megoldás? A beletörődés abba, hogy valójában nincs megoldás? Itt megállni, valóban ördögi. „Aki azonban az Istentől van, hallja az Isten beszédeit.” (47) Ahol Isten szól, ott eleve kész a megoldás!

2Krónikák 24

346. dicséret

„De ha egyszer fényárban úszik a világ, megszűnt a látszat, a képzelgés, az agyrém lehetősége, a dolgok azok, amik.” (Ravasz László) Minden sötétség ellenében jelenti ki Jézus Krisztus, hogy Ő a világ világossága. „Sötétség” pedig számtalan van, ahol a dolgok sem azok, amik, mert ezer érdektől és képzelgéstől homályosultak. Ám a mesterséges fény és a nap fénye sem hasonlítható ahhoz a világossághoz, amit Jézus Krisztus ígér. Egy neves pszichológus nyilatkozta a napokban: „ami él, az rendetlen”. Ez egy tökéletes meghatározás arra, amit a Szentírás bűnnek nevez. Ez a rendetlenség, ez a sötétség (ahol a dolgok nem azok, amik, ahol minden elferdült) egy idő után halálosan elviselhetetlen. Jézus Krisztus kijelentése egyértelmű: „ha nem hiszitek, hogy én vagyok a világ világossága, meghaltok bűneitekben” (24). Aggasztó, ha valakinek a „sötétség”, a „rendetlenség” elviselhető.

2Krónikák 23

92. zsoltár

Jézus a templomban tanított (2). Ekkor hozták elé a házasságtörő asszonyt. Ez a történet megmutatja, hogy a krisztusi rendben a tanítás, a tan önmagában csak keret, de azt mindig kitölti, sőt szétfeszíti az irgalmasság. Vigyázzunk! Mi könnyen megvetéssel sújtanánk, vagy átsiklanánk a házasságtörés bűne felett. Mindegyik rossz megoldás. Jézus nem kárhoztat, de súlyos parancsot ad, a hetedik parancsolat még inkább érvényes (10-11): ne tedd, többé ne tedd, egyáltalán ne tedd! Jézus Krisztus újjászülő irgalma ad erőt ehhez. Nem véletlen a szigorú tiltás, nem valami „jótól” akar megfosztani az Úr, hanem mindenféle „pokoltól” akar megmenteni és védeni azt az egyetlent, a hitvestársunkat, akit az Úr ránk bízott. Jézus a föld porába írta az asszony bűnét és eltörölte azt (6). Mielőtt kimondjuk ítéletünket, hallgassuk meg Jézusét! Sőt, hagyjuk a vádaskodást is, helyette álljunk Jézus Krisztus színe elé, ahol vádlottá lesz mindenki, és felmentetté lehet a kegyelmet nyert bűnös.

2Krónikák 22

37. zsoltár

Jézust el akarták fogni (32). Az Úr nem fél, mert tudja, hogy hamarosan hazamegy az Atyához, ahol már hasztalan minden ellene rontó támadás (33-34). Ez a bizonyosság erőt ad neki, hogy amíg itt a földön jár, szembenézzen a kereszttel, és ne meneküljön. Akik hallják, nem értik, miről beszél, mert nem ismerik a mennyei világ biztonságát (35-36), ezért vagy üldöznek valakiket, vagy menekülnek valakik elől. A hit ereje ebben van: a földön járni és odafentre tekinteni; csak a mennyre tekinteni rajongás; csak a földire tekinteni pedig hitetlenség. Lám Nikodémus, bátran előállt, szólt Jézus Krisztus ügyében (50), mert mennyei bizonyossággal a szívében élt itt a földön. Urunk, bocsáss meg, mert annyira „csak” a földön járunk, és vagy önhittek leszünk, vagy csüggedők, vagy a mennyet is a földre szeretnénk lehozni. Szomjazunk itt, adj élő vizet (37-38), Krisztust, a menny és föld krisztusi egységét.

2Krónikák 21

84. zsoltár

A cseresznyefa már sárgul, lassan lehullnak levelei. Tavasszal tanúja voltam, ahogy rügyet bontott, kivirágzott, majd a nyár elején bőséges gyümölcsöt adott, amivel alig éltünk, így ott rothadt el gazdag termése a fán. Évek óta ezt tesszük vele, de a cseresznyefa panasz nélkül, engedelmesen, mindig meghozza a maga termését, majd leveti „ruháját” és elpihen. Engedelmesen teszi az Isten akaratát. Bocsánat a fenti egyszerű képért, de a mai Igében pont erről van szó. Egy parányi, valóságos engedelmesség többet ér minden teológiánál, tudásnál, bölcs vitánál és kegyes szólamnál. A Krisztus követése nem beszédtéma, hanem cselekvési alkalom. Miközben cselekedjük az Isten akaratát, közben világosodik meg a Krisztus tudománya, és nem vitatkozás közben. Jézus Krisztus személyének titka az Ő akaratának teljesítése közben ragyog fel.* 

2Krónikák 20

66. zsoltár

* Ezt az „élő ismeretet” nem lehet tanulni, Jézus sem tanulta (15), hanem ajándékként elnyerte, engedelmes élete közben (noha Ő, mint Isten Fia, minden tudás birtokában volt, már a világ teremtése előtt is). Jézus Krisztus a hangsúlyt elsőként soha nem a tanítására helyezte, hanem az engedelmességre, azaz Isten akaratának cselekvésére. Ő pont azt cselekedte, amit tanított. Joggal vetette hallgatósága szemére, hogy ők ugyan számon kérik, de nem értik, és nem teljesítik a törvényt (19-24). Az engedelmesség (amely szintén kegyelmi állapot), lehet egyedül a forrása minden helyes Isten-ismeretnek, Krisztus-tudománynak. Ekkor adatik meg, hogy tanításunk nem a miénk, hanem az Úrtól kaptuk azt, ezért nem a magunk, hanem az Ő dicsőségét és Isten országának építését szolgáljuk azzal (18; 25-30).

Kényes területek ezek, Isten Igéje szerint is: nyilvánosság, ismertség, az ilyenkor csatlakozó „barátok”. Az Ige egyértelműen fogalmaz, ezek a területek könnyen a hitetlenség színtereivé lehetnek.* Jézus a nyilvánosság elé csak akkor lépett, amikor az Atya ügyét képviselte, Igéjét hirdette, tetteit cselekedte; egyébként elrejtőzött, „titokban” volt (10), nem mutogatta magát; magányában pedig csak azért könyörgött, hogy amikor a nyilvánosság órája jön el (8), akkor mindig csak az Atyára mutasson, és soha ne keresse a saját dicsőségét. Milyen „keresztyének” vagyunk mi, hogyan élünk a „nyilvánossággal”: bizonyságot teszünk-e hittel az Úrról, vagy az ilyen alkalmakon csak „suttogunk”, miközben az egyház kínálta nyilvánosság kiváló és harsány terep nekünk sok minden másra? (10-13)

2Krónikák 19

144. zsoltár

* Jézus elment a lombsátor ünnepére, Jeruzsálembe, de nem a testvérei kérlelésére. A testvérek ugyanis büszkék voltak Jézus cselekedeteire, ezért kérlelték, hogy Jézus mutassa meg magát az ünnepen, lépjen a nyilvánosság elé, legyen ismert, és ennek dicsőségéből, hasznából ők is részesülhetnek majd (4). Ám valójában testvérei sem hittek az Urban, azért fogalmaztak meg így, ilyen kérést (5).

Miként értékeljük azt, ahol sokan vannak? Az biztos, hogy a „többségnek” és a „sok embernek” nagy szerepe van a modern társadalmakban, mint ahogy ennek ellensúlyozásaként, a „kisebbségnek” is. A számok beszélnek, azok tényeket, tendenciákat mutatnak, még akkor is, ha a számokkal is vissza lehet élni, és értékelésük is relatív. Ebben az igerészben azonban mennyei rálátásunk lehet a számokra. Amikor a kenyeret osztották, és látványos csodák történtek, sok ezren voltak (6,1-15); aztán amikor Jézus Krisztus magára vonatkoztatja a történéseket, és rámutat arra, hogy ez a világ elmúlik, minden „testi” dicsőségével együtt („hírnév, nő, család, jószág, test világ”),* és csak az örök élet számít (63); akkor egyre kevesebben maradnak mellette.** A Szentlélek mondatja ki Péterrel a lényeget, a megoldást, a Krisztus titkát: „Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van nálad” (68). Hirtelen ötezerből csak tizenketten maradtak, illetve még annál is kevesebben (70-71); tanítványai közül is sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé (66). Egyszerre indítson hálára és legyen gyanús, ha „sokan” vagyunk.

2Krónikák 18

35. zsoltár

* „Hírnév, nő, család, jószág, test világ, vihetik veszendő kincseit, miénk marad az Ország.” Luther éneke József Attila fordításában.

** Jézus kijelentése kemény beszéd (60), de az egyetlen megoldás; ma is csak azok tudják befogadni ezt a beszédet, akiket az Isten erre képessé tett (65); egyébként csak a „testben” keressük a kielégülést. Pedig nem kielégülés kell, hanem megváltás. A „testi kielégülés” kapcsán soha nem arról van szó János evangéliumában, hogy a test elvetendő; hanem arról, hogy a testet és a lelket, az egész embert Jézus Krisztus tudja megszabadítani, és teljes, örök életre vezetni.

Nekünk szekularizált embereknek minden idegen, ami ebben a kijelentésben olvasható: „hogyan?” (52), miről beszél itt Jézus; nemcsak érthetetlen, hanem megbotránkoztató, emberevésről van itt szó, milyen radikális vallási gondolat ez? „Aki engem eszik, élni fog általa…” (57) - Pontosan olvassuk ezt az Igét. Nem azt mondja az Úr, hogy az Ő teste olyan, mint a kenyér, hanem azt, hogy Ő maga a mennyei kenyér. A páskaünnep közelében hangzik el ez a kijelentés, ahol a páskabárány elfogyasztása a szabadítást jelenítette meg (Ravasz László). Jézus Krisztus a „gyomorember” nyelvén fogalmaz (Gyökössy Endre): Őt kell „vennünk”, magunkévá tennünk, Ővele kell élnünk; hogy nekünk is életünk legyen. Az eledelt enni és inni kell, nem elég csak nézni. Az eledel egészen eggyé válik azzal, aki eszik és iszik belőle (Victor János). Az étel és az ital elválaszthatatlanul eggyé válik a vacsorálóval.* Pál apostol ezt a Krisztussal való titokzatos egységet hangsúlyozza, mint a keresztyén hittapasztalat lényegét: Ő mibennünk, mi Őbenne. Ez az örök élet titka, mert így már nemcsak a magunk nyomorult életét éljük, hanem magunkban hordjuk az Ő győzelmes életét; és ez a győzelmes élet növekszik bennünk.

2Krónikák 17

103. zsoltár

* Hogyan? (52) Kérdezik azok a zsidók, akik az áldozati kultusz fogalomkészletéből valamennyire érthették volna ezt a beszédet. Nekik is idegen ez az üzenet, főleg azért, mert a Názáreti Jézus mondja ezt magáról, hogy az Ő teste igaz étel és az ő vére igazi ital (55), vagyis Ő az igazi áldozati bárány! Nekünk szekularizált embereknek azonban minden idegen, ami ebben a kijelentésben olvasható: „hogyan”, miről beszél itt Jézus; nemcsak érthetetlen, hanem megbotránkoztató, emberevésről van itt szó, milyen radikális vallási gondolat ez? „Aki engem eszik, élni fog általa.” (57)

Három nagy ajándékról beszél Jézus Krisztus. Az első ajándék Ő maga, akit az Isten adott a világnak (35). Erről szóltunk tegnap. A második nagy ajándék, - merd hinni -, Te magad vagy, akit az Atya a Fiúnak adott, azaz kiválasztott az üdvösségre. Ez a mindent megelőző kegyelem azonban nem tesz tétlenné,* hanem arra indít, hogy az Úrhoz menj, melynek nyomán ez a láthatatlan „pecsét” láthatóvá lesz. Fordítsuk csak meg ezt a gyönyörű kijelentést, figyeljünk annak végére, emberi oldalára: „aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el magamtól” (37). Indulj el az Úr felé, az Ő kegyelme, hogy elindulhatsz, de ha elindulsz, Ő nem küld el. Gyönyörűen ér itt össze az isteni és az emberi, amaz magába foglalj emezt is. A harmadik ajándék pedig a megtartatás csodája: akik az Úréi, azokat nem engedi veszni, alázuhanni az Úr, sőt életre támasztja őket az utolsó napon (39-40). Íme, a megváltás konkrétuma, örök életünk van, ami jelenti a test feltámadását, nem azonnal, hanem az utolsó napon, de addig sem „megszűnve”. 

2Krónikák 16

143. zsoltár

*  A kiválasztás nem „végzet”, noha titok.

Jézus Krisztus az élet kenyere. Mit jelent ez a kép? Jó lenne a szavak szépségén túl egyszer igazán megragadni ezt a kijelentést. - Ez a kenyér nem erre a világra táplál, hanem az örök életre. Minden hitetlenségünk abban van, hogy nekünk ez a világ kell (36), mert a túlnaniban valójában nem hiszünk, így Jézus Krisztusban sem hiszünk (36). A sokaság kenyérkirályként keresi Jézust (24), mert csodákat láttak (26), miközben csak azért az „eledelért” fáradoznak, ami elvész (27). Ilyenek vagyunk! - Értsük végre meg, hogy Jézus Krisztus a mindennapi kenyéren túl, valami egészen mást, mindennél sokkal inkább jobbat ígér nekünk (Filippi 1,23), a mannánál is sokkal többet (30-32).* - Itteni tanyázásunkon csak úgy lehet áldás, ha hiszünk abban, akit az Atya elküldött (29), és abban, amit Őáltala adott nekünk; vagyis ha hiszünk az örök életben (27). - Urunk, könyörülj, hiszen minden „zsigerünkkel” ide kötődünk, ugyanakkor kimondhatatlanul szenvedünk attól, hogy életünk itt nem teljes. Etess meg Te, mert az evilági táplálék a halálra táplál, miközben újra és újra megéhezünk.** Táplálj az élet kenyerével, Önmagaddal, már itt, hogy mi is táplálhassunk ezzel másokat. 

2Krónikák 15

34. zsoltár

* Ez a mai Ige üzenete, és befogadva ezt az üzenetet, nem ütköztetjük egymásnak a földi és a mennyei kenyeret, de valljuk, Jézus szavai nyomán, az utóbbi elsőbbségét.

** Mindig, minden nap újra kell kezdeni enni, kenyérért küzdeni, egymással csatázni.

Az ember mindenkori kérdése ez: „Honnan vegyünk kenyeret?” (5) Jézus ezzel a kérdéssel bevonja tanítványait az Ő szolgálatába: áldott méltóság ez, három szempontból is. Egyrészt a tanítványok rádöbbennek tehetetlenségükre; sokkal nagyobb a feladatuk, mintsem azt a saját erejükből meg tudnák oldani (7-8). Másrészt a tanítványoknak mindig tudni kell, hogy Jézus Krisztusnál már készen van a megoldás, hiszen az Úr mindezt csak próbaként kérdezte, Ő már tudta, mit fog tenni (6). Harmadrészt ez a kérdés rámutat az ember valóságos állapotára: amíg nincs kenyér, nincs valós lelki és Isten-kérdés sem (15); ha pedig van kenyér, akkor a jólét tesz istentelenné; sehogy sem jó, ez is bizonyítja; - megváltásra szorulunk! Egyet tehetünk, amely igeszakaszunk kulcsa, figyeljünk az Úrra, és engedelmesen tegyük, amit Ő mond, engedve, hogy aztán történjenek a „dolgok”, úgy, ahogy az Őnála készen van. A tanítványok az Úr szavát követik, leültetik a sokaságot a fűbe; ennyi, amit ők tehetnek (10), közben pedig cselekszik az Úr (11-12). Ez az engedelmesség csodát terem, testi és lelki eledelt ajándékoz, olyan „jóllakást”, hogy abból még másoknak is marad (13).

2Krónikák 14

81. zsoltár

A mutatóujj a keresztyénség szimbóluma lehetne, hiszen hitünk és szolgálatunk lényegét fejezi ki, ahogy rámutat valami nálánál fontosabbra, elmutat magáról másra, eszköz; nem ő a fontos, hanem az, ahová mutat. Jézus Krisztus küldetésének is ez a lényege, hogy rámutasson az Atyára, aki Őt elküldte, azért, hogy mi üdvözüljünk (34). Jézus Krisztus nem magáról tesz bizonyságot; aki magáról szól, magának él, az hamisan él, nem igazul (31).* Jézus Krisztus arra hívott el, arra váltott meg minket, hogy Őrá mutassunk mindenkor, és kedvessé legyünk mások számára. Nincs ennél nehezebb feladat, mert mi mindig azt akarjuk, hogy ránk mutassanak; az Igét is azért kutatjuk, hogy magunkat igazoljuk, Istenre hivatkozva (39). Ezt az állapotot pedig Jézus Krisztus úgy nevezi, hogy „nem hisztek” (38), nincs meg bennetek az Isten szeretete (42), engem sem fogadtatok be (43). Milyen döbbenetes tükör ez, mert tényleg mindig másoktól várunk dicsőséget (44). Aki magabiztosan jön, a maga nevében, attól tartunk (43); aki szelíden jön, azt nem vesszük komolyan, sőt ki is mondjuk, hogy az ilyen ember jelentéktelen. Kire mutatsz, kit képviselsz, miközben éled napjaidat?

2Krónikák 13

142. zsoltár

*  Aki azonban nem önmagának él, de nem is akárminek és akárkinek él, hanem az Istennek és a másik embernek, azt megáldja, igazolja az Atya (32).

Ebből a fontos szakaszból csak a 24. versre tudunk figyelni, amely tömör evangélium, a János 3,16-hoz hasonló. A halál az az állapot, amelybe beleszülettünk. „Hétköznapi nyelven” ezt az állapotot „lelki halálnak” nevezzük. Megváltásra van szükségünk, egyébként a halál állandósul rajtunk. A halál nem a „lét”, hanem az „élet” ellentéte. „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” (Jelenések 3,1) A lelki halál állapota éppen azért veszedelmes, mert nem mindig látszik halálnak, hanem megtévesztően hasonlít az életre: „Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, és a vége halálra menő út” (Példabeszédek 14,12). A lelki halálnak azonban számos jele van, a konkrét vétkeken túl azok a tünetek is ide tartoznak, amelyek naponkénti tapasztalataink: békétlenség, türelmetlenség, szomorúság (a bűn miatti  megszomorodás más). Ez a jézusi kijelentés azonban hatalmas evangéliumot hirdet: aki hallja az Úr Igéjét, a megváltás evangéliumát, és hisz abban az Istenben, aki Krisztust ezért elküldte, annak örök élete van, túl van az ítéleten, és már átment a halálból az életre. Nem az a döntő, hogy megmagyarázzuk, hogyan történik ez az átmenetel, hanem az a döntő, hogy „bizony-bizony” ez így van, tudom, meg vagyok győződve róla, bármi történjék is: örök életem van. Ez a bizonyosság aztán kivirágzik a jelenben, és már itt az örök élet gyümölcseit termi, hogy csak az előbb soroltakra utaljak, - békét, türelmet, örömöt.

2Krónikák 12

46. zsoltár

Sokan vannak, akik szenvednek, ne feledd, egyszer te is ezek táborához fogsz tartozni (3), ha még nem lennél közöttük; imádkozz értük, és légy irgalmas egészségesen is, az „egészségesekhez” is. A 38 éve tartó betegséget nem részletezem (5), mert ki tudja, melyikünk miben, mióta szenved; ugyanakkor öt perc kín is sok a jelenben; mégis merjük hinni, terhek alatt is lehet csendben tűrni, nemcsak mindig a bajra tekinteni, hanem Valaki másra! Tudom, nincs ennél nehezebb „lecke”. Jézus Krisztus az ünnepre jött (1), és a betegek között találjuk Őt (6): nincs zavartalan ünnep addig, amíg olyan betegek tömegei vesznek körül bennünket, akiket az emberi önzés tett azzá. Ne csüggedj, van embered (7), nem vagy egyedül; Isten az, aki Jézus Krisztusban emberré lett: igazából csak Őrá számíthatsz, de Ő mindig küld emberi követeket is, akik így angyalokká lesznek. A sok ember közül Jézus Krisztus észreveszi azt az egy embert, akinek most a legnagyobb szüksége van rá. Ő észreveszi az egyes embert, számon tart. Őelőtte merhetsz emberré lenni, minden bajoddal együtt! Két döbbenetes jelenet szúr szemet ebben a történetben: az egyik, hogy mi mindent elkövetnek emberek a testi gyógyulásért, mi mindent kipróbálnak, közben milyen önzővé lesznek ők maguk is (3-7); a másik pedig, hogy az Istent emlegetők mennyire nem tudnak örülni a másik gyógyulásának (10-15). Ne csodát várj, hanem az Urat várd, a gyógyulás több, mint járni, menni, cipelni, sürgölődni; sokkal több.

2Krónikák 11

94. zsoltár

Jézust a csodatételei után befogadták Galileában, a saját hazájában, de „becsülete” továbbra sem volt ott; az itt lakók ugyanis a segítségét, a csodáit akarták Jézusnak, de a személyét, a prófétai szavát és megváltó irgalmát nem. Ez a „galileai hit”: segíts itt és most, de maradjon minden a régiben (43-45). A királyi tisztviselőnek is ilyen galileai hite volt, amikor beteg fia miatt Jézushoz fordult (46-47).* Ezért Jézus meg is feddi (48).** Jézus Krisztus feltámadása az a csoda, amely a halál és a gyógyíthatatlanság ellenében is, minden élet és megoldás forrása. Aki vállalja azt a kockázatot, hogy rábízza magát az Igére, az abban kijelentett ígéretre, amely az örök élet bizonyossága, az ráadásként kaphat sok más segítséget is, már itt: „hitt az ember a szónak” (50). Felénk is hangzik ez a kijelentés, Krisztusban, hogy mindenkor életünk van, nekünk és gyermekeinknek. Csak így hordozható a jelen, akár adatik konkrét segítség, akár nem.*** „Menj el, a te fiad él!” (50)

2Krónikák 10

212. dicséret

* Ravasz László szerint ez a történet nem ugyanaz, mint a kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása. Itt zsidóhitű királyi ember könyörög fiáért, ott egy pogány százados a szolgájáért. Itt az atya azt kívánja, hogy Jézus menjen el a fiához, ott a százados arra kéri, hogy ne menjen el, csak szóljon egy szót, és meggyógyul. Itt Krisztus nem megy el, ott viszont elindul (v. ö. Lukács 7-1-10).

** Jézus Krisztus megfeddi a királyi tisztviselő csodaváró hitét, de elkezdi éleszteni és érlelni ezt a hitet.

*** Mindenesetre kell a nyomorúság, amely ezt a királyi tisztviselőt elindította az Úr felé. Az Úr aztán érlelte a tisztviselő hitét, csodaváró hitből személyes, élő hitre; közben pedig adatott a csoda is. Ki kell mondanunk, tapasztaljuk, a jólét hitetlenné tesz (ezzel nem azt mondjuk, hogy jó nyomorogni, de azt igen, hogy javunkra lehet a nyomorúság).

Van testi és van lelki táplálék. A testi táplálék kell, de nem elég, több kell! Jézus testi éhsége attól az örömtől múlt el, amelyet az Isten nevében elvégzett szolgálat jelentett. Ettől a szolgálattól úgy gyarapszik a lélek, hogy feleslegessé válik sok olyan evilági megelégíttetés is, amely különben nagyon kellene (31-33). Csak a testire figyelni hitetlenség, csak a lelkire figyelni rajongás, az azonban bizonyos, hogy testi nélkül nincs lelki, de ezen túl a hívő ember határozott tapasztalata, hogy a lelkire koncentrálva kordában tarthatóak, korlátozhatóak a testiek. Aki az Isten akaratát cselekszi, mindkettőre, testire és lelkire, ebben a mennyei arányban figyel.* Boldog az, aki tudja, hogy a világnak valóban van üdvözítője (41): ez a bizonyosság mindenre elégséges eledel, és a többi is megadatik hozzá (Máté 6,33).

*  Aki az Isten akaratát cselekszi, az azt is tudja, hogy más a vető és más az arató (35-38), de Isten szántóföldjén minden szolgálat kiváltság, a vetés türelmet kíván, az aratásnál azonban nem szabad késlekedni. Lám, a samáriai asszony szívében is beérett az elvetett mag, és még sokakéban, akik utána tovább vitték az evangéliumot (39-41).

Ez a beszélgetés* olyan, mint egy életmentő műtét.* Jézus Krisztus szólítja meg az asszonyt (7), hogy elkezdődhessen az életmentő beavatkozás. Jézus Krisztus sebeket kötöz, de ehhez először fel kell tárni a sebet, ez pedig fáj. A lelepleződés kellemetlen; kínos pontokra tapint az Úr (16-18), ezeket az asszony igyekszik az Isten imádatáról szóló teológiai vitákra utalva kivédeni (20-24); de itt most lényegtelen a teológiai vita,*** ki kell fakasztani a gennyes sebet, hogy elkezdődhessen a gyógyulás (25).**** Ő az áldott orvos: ez a műtét minden fájdalmat megér, örök életre ébredünk belőle.

2Krónikák 8

24. zsoltár

* Ez a beszélgetés minden hívő ember számára „minta”, csak így szabad. - Jézus otthagyja a „sikerek színhelyét”, Júdeát, és felmegy Galileába (1-3). - Nem kerüli ki Samáriát (4), a „keverék” lakosú és vallású országrészt, hanem közösséget vállal velük, nem szó szerint betartja, hanem betölti a törvényt (Zsoltárok 101,3). - Jézus elfáradva (6) megszólít egy samáriai asszonyt, abban a korban mind a samáriaival, mind az idegen asszonnyal tilos volt a kapcsolat kezdeményezése (9). Jézus falakat dönt le. 

** Úgy kezdődik ez a beszélgetés, hogy Jézus vizet kér az asszonytól (7), egyszerű, mindennapi kommunikáció, amelyben az egyik fél elismeri rászorultságát a másikra. Itt Jézus kér, nem adni akar, főleg nem kioktatni akar; de később kiderül, hogy Ő a Krisztus, és noha az asszony még egy ideig nem érti, miről beszél az Úr, mégis megtapasztalja, hogy Isten színe előtt áll, ahol egyszerre lelepleződik, ugyanakkor feloldozást nyer az ember: új életet kap, olyan vízből ihat, hogy nem szomjazik meg soha többé (10-18).

*** Victor János: „Az Isten imádásának örökre érvényes feltételei olyanok, hogy a válaszfalakon innen is, túlnan is egyaránt adottak lehetnek. Isten senkiről sem kérdi: kik közül való, milyen formák közt, hogyan akarja Őt imádni? Csak azt nézi: Lélekből jövő és igaz-e az imádat? Ehhez igazodjunk mi is! (2324)”

**** Urunk, adj inni nekünk, Te adj inni, mert járkálunk a kúthoz, amíg kell, de újra és újra megszomjazunk; egyedül Te adsz nekünk végérvényes megoldást, „biztonságos lakozást” (Zsoltárok 4,9).

Keresztelő János* elvégezte küldetését, „a legkisebb” lesz a mennyek országában (Lukács 7,28), de ott lesz, mert rámutatott az Úrra. Keresztelő János a vőlegény barátjává lett, elvezette a vőlegényt a menyasszonyhoz, majd félreállt és örült az ifjú pár örömének, saját öröme is így lett teljessé (29).** Keresztelő János bizonyságtétele egyértelmű: - nem kaphat az ember semmit, ha nem Jézus Krisztushoz megy (27); - nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el (28); - Őneki növekednie kell, nekem pedig kisebbé kell lennem (30). Aki megtisztult Jézus Krisztusban, az mindig az embertársa örömét is munkálja, soha nem csak a magáét; sőt, adott pillanatban tud félre is állni, és a másik örömének féltékenység nélkül képes örülni. Ma ez a magatartás a Krisztusra mutatás egyetlen hiteles formája; a tanítás csak utána következhet.

2Krónikák 7

42. zsoltár

* „Az evangélista hangsúlyozza, hogy Jézus keresztelt, bár később ezt olvassuk, hogy Jézus maga nem keresztelt (4,2). Jézus Krisztus Keresztelő János szolgálatát a maga szolgálata kezdetének tartotta, tehát mindketten tanítottak és kereszteltek; később Jézus tanítványai is ezeket tették, ennek nyomán egyre inkább a tanítványok szolgálata lett a keresztelés, Jézus Krisztus pedig új kijelentéseket adott és a tanítványok kijelentését táplálta. Erre utal a 4,2 megjegyzése.” (Ravasz László)

Egy időszakban Keresztelő János és Jézus működése párhuzamosan történt; más-más helyszínen, de mindketten tanítottak és kereszteltek (22-23). A zsidók tisztulási szertartásai mellett előttünk van tehát Keresztelő János keresztsége és Jézus Krisztusé: az előző kettő a tisztulás bűnbánatos előkészítése, vízzel történő kiábrázolása, a harmadik pedig a megtisztulás valósága, ajándéka. Látva, hogy a többféle „szent mosakodás” képviselői vitába szálltak egymás között a megtisztulásról (25), akkor mára számunkra nem csak az a kérdés, hogy ki mit képviselt pontosan a megtisztulásról, hanem főként az elgondolkodtató, hogy akkor az embereket még foglalkoztatta ez a kérdés: nem vagyok tiszta, szeretnék megtisztulni, hogyan lehetséges? A kérdésre maga Keresztelő János felel, akit féltékennyé akarnak tenni, hogy Jézus is keresztel, és mindenki Őhozzá megy; mert Keresztelő János örömmel rámutat Jézus Krisztusra, és egyben eltűnik mögötte; Ő az, aki a megtisztulás valóságos ajándékát adja nekünk, megbocsát, megújít, Isten Lelkét megeleveníti bennünk, hogy ne csak lélegezzünk, hanem éljünk is.

** Kálvin elgondolkodtató keménységgel fogalmaz ennél a résznél: „Keresztelő János a Krisztus számára gyűjt sereget. Tanítványait és híveit a dicsőséges Krisztushoz vezeti. Ezért neki az a tiszte, hogy hátraálljon, eltűnjön a Vőlegény mögött, s érezze magát tökéletesen megjutalmazva azzal, hogy részt vehet a Vőlegény örömében. Életének kitüntetése, hogy a Vőlegény barátja lehet, ezért neki, mint a Vőlegény barátjának egyetlen szenvedélye, hogy a Vőlegény növekedjen, ő pedig alább szálljon. Éppen ez az alábbszállás az, amivel ő növekedhet. Ez az élet eltékozlása, az áldozat nagy szertartása: A halál mibennünk munkálkodik, az élet pedig tibennetek (2Krorinthus 4,12).  Jaj, ha a Vőlegény barátja elszereti a menyasszonyt. Ez a legszörnyűbb paráznaság. Pedig ezt cselekszi az a lelki tanító, aki a gyülekezetet a maga kényére, hasznára, kedvtelésére, dicsőségére használja fel és nem a Krisztusnak készíti elő.”

Nem figyeltem, elkevertem valami fontosat, és nem találom, évek múlva sem, pedig szükségem lenne rá, ám meg kell állapítanom: elveszett; ez azt jelenti, valahol megvan, de számomra, és mások számára sem használ többé, mert nem tudom, hol van, elveszett. Elveszhet így egy ember: valahol van, itt és a halál után, de élete haszontalanná lett mások számára; elveszhet így egy ember az Isten számára is? Nincs ennél fontosabb és szentebb kérdés! Egyet tehetünk, vegyük komolyan az Ige figyelmeztetését: „el ne vesszen”, tehát elveszhet a fenti példa módján az ember is. Ebben a figyelmeztetésben azonban nem irgalmatlan szigor, hanem féltő, mentő szeretet nyílik meg. Ez a szeretet újjászületésre, az elveszett állapotból az életre hívja a farizeus, vallásos, Isten törvényét tisztelő, Jézust megdicsérő Nikodémust ugyanúgy, mint minket is (1-2). De jó tudni: az újjászületés (a megtérés, a hit) nem a mi produkciónk, hanem Isten Lelkének munkája (3-8): akiket kiválasztott, azokat újjászüli és szeretetében megtartja (Róma 8,28-39). Ez az újjászületés, az itt elkezdődő örök élet, a keresztre felemeltetett Jézus Krisztusban van, csak Őbenne, senki másban (13-15); Őnélküle azonban a kárhozat most van, itt van, mindörökké van (19-20). Azt azonban minden spekulatív túlkapás és hívő szűkkeblűség ellenében szögezzük le: Isten itt kijelentett, egyértelmű szándéka az üdvösség: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa” (17).

2Krónikák 6

100. zsoltár

Jézus Krisztus mindhárom tiszte: a főprófétai, a főpapi és a királyi is megmutatkozik itt. Helyszűke miatt csak a királyi tisztet tudjuk kifejteni (internetes lábjegyzetben olvasható a többi is).* Jézus Krisztus királyként cselekszik itt, hiszen senki sem mer szólni ellene, amikor felborítja az asztalokat; tűrik a korbácsütéseket, pedig a templomőrség azonnal közbeléphetne, és Jézust megköveznék. Ő itt szuverén Istenként cselekszik, nincs, aki visszabeszélne. Királysága csúcsa azonban az, amikor Ő tűrte a korbácsot. - Mindezeket értünk tette, mert pontosan tudta, mi van bennünk, emberekben, a vallásosokban, a hívőkben is; tudta, hogy megváltásra szorulunk; tudta, hogy Őnélküle minden vallásos cselekményünk is értelmetlen, embertelen és önzően haszonleső „kereskedés”.

2Krónikák 5

90. zsoltár

*  Főprófétaként rámutatott arra, ami Isten akarata ellen való a „templomban”, hiszen az Úr ügye iránti féltő szeretet töltötte el (17). Haragja nem indulatkitörés; nem önös érdekből fakadt, hanem féltő szeretetből, amely rámutatott arra, hogy mennyire összefonódik az ember önös, kereskedő, haszonleső, parázna indulata az Isten hamis tiszteletével. Ma is így van ez: istentiszteletünkben, kegyességünkben, teológiánkban ott vagyunk mi, gyarló „kereskedők”. Főpapként nemcsak meghirdette, hogy Ő az egyetlen találkozási pont Isten és ember között, vagyis Ő az Isten temploma, akit lerombolnak, de aki harmadnapra „felépül” (18-22); hanem kereszthalálában megmutatta, hogy nem kell több áldozat, nem kell több jel sem: Ő mindenre elég.

Erre a világra az jellemző, hogy előbb-utóbb „elfogy”,* mint Kánában a bor (3): elkopik az öröm, megkopik a szerelem, elmúlik a lelkesedés és az élet. Jézus Krisztus nélkül az élet végső summája, bármit teszünk is, ez: „elfogyott”. A Prédikátor ezért summáz így: minden hiábavalóság (Prédikátor 1,2); sőt, az ember ebbe még bele is törődik, mert belefáradt az egészbe. „A szél lassan elfújja az utolsó dalom, nem is baj, mert egy kicsit már unom.” (Presser Gábor) De itt jön Jézus Krisztus, az általa rendelt időben cselekszik (4), eközben mindenki engedelmes mellékszereplő lehet csak körülötte, még Mária is (4-5), és amikor a földi bor elfogyna, adja a jobbat (10), a mennyei bort, hogy kitöltse vele az ürességet, hogy örökkévaló örömöt, tartalmat, társat nyújtson, már ebben a világban is. Az Ő feltámadása, mint legnagyobb jel hirdeti: amit Ő adott, az nem fogy el! Őnála keress, Őtőle kérj és fogadj el mindent!

2Krónikák 4

104. zsoltár 

* Az evangélium kezdetén olvastuk, hogy Krisztusban látjuk az Isten dicsőségét (1,14). A kánai mennyegzőn Jézus Krisztus első jelként megmutatta az Ő dicsőségét (11). Ebben a jelben felragyogott a sötétségben a világosság (1,15) – ez Jézus Krisztus küldetése, ahol Ő jelen van, ott felragyog az egyetlen megoldás. Nem véletlen, hogy az első krisztusi jel egy lakodalmon adatott: hangsúlyozva ezzel az öröm és a házasság fontosságát az isteni rendben, a házasság és az öröm kapcsolatát, valamint azt, hogy mindkettő lehetetlen Jézus Krisztus megváltó kegyelme nélkül. Az Úr nélkül ugyanis magányban és szomorúságban maradunk, legyünk bár mindenek birtokosai is ebben a világban.

Ravasz László „szent ragálynak” nevezi azt a titokzatos folyamatot, ahogy a Krisztusba vetett hit terjed. Ez a szakasz ebbe a folyamatba enged bepillantást. Keresztelő János megismétli Jézusról szóló hitvallását két tanítványa előtt: „Íme, az Isten báránya” (36). Ezek ketten utánamennek Jézusnak. Az egyiket megnevezi az evangélista, Andrásnak hívták; a másik tanítvány neve rejtve marad, ő az elbeszélője mindezeknek, személyes átélője a történéseknek. Jézus megkérdezi őket, hogy mit keresnek? (38) „Az emberek keresnek valamit, amiért élnek, ami hiányos életüket teljessé teheti.” (Ravasz László) Ez a két tanítvány visszakérdez, „Mester, hol laksz”, jelezve, hogy szeretnék az Urat jobban megismerni (38). Nála maradtak azon a napon. A megtérés napja volt ez, a névtelen tanítvány még az időpontokat is feljegyezte, hogy kifejezze a fordulat életmegújító jelentőségét: ők is megtalálták a Krisztust! „Jézusnál nem azért lakozunk, hogy csodálkozzunk, tanuljunk, élvezzünk, vitatkozzunk, szertartást űzzünk, hanem azért, hogy megtaláljuk a Krisztust.” (Ravasz László) Nem a nap és az óra feljegyzése az „elvárás”, de Krisztus megtalálása igen! A „szent ragály” pedig terjed, András ugyanis mondja tovább a testvérének. Mi sem hallgathatunk, a Lélek pedig munkál.

2Krónikák 3

8. zsoltár

Minden kérdés* számunkra csak arra lehet alkalom, hogy Krisztusra mutassunk, aki áldozati báránnyá lett, és elvette a világ bűneit (29), levette rólunk a halálos terheket. Minden „vallási szertartásnak és összegyülekezésnek” csak Ő adhat értelmet és tartalmat (33). Micsoda kitüntetés, hogy kiáltó szóvá lehetünk, akik egyengethetik az Úr útját ebben a világban (23), hogy ismertté legyen a megváltás csodája (31), így egyre többen lássák az Urat, és bizonyságot tehessenek róla ők is (34). Hányakra érvényes ma is: közöttük áll, akit ők nem ismernek (26); van tehát feladat. E szolgálat eredménye pedig csakis a küldő Úr kezében van. Egy bizonyos: a hit még a hízelgő érdeklődésre is azt feleli, amit Keresztelő János: „Én nem a Krisztus vagyok” (20); azaz nem tudom önmagamat megváltani, sőt a problémáimat sem tudom a magam erejéből megoldani; megváltásra szorulok!

2Krónikák 1,18-2,17

27. zsoltár

*  Mindig veszélyeket rejt, ha érdeklődnek utánunk; ha tényleges rosszindulattal, akkor azért; ha dicsérő szándékkal, akkor pedig a hiúságunkat ébreszthetik fel. A zsidó vezetők rákérdeznek arra, hogy kinek tartja magát Keresztelő János? (19) Minden kérdés számunkra csak arra lehet alkalom, hogy Krisztusra mutassunk!

Ez az igevers Jézus Krisztust az örökkévalóság távlatában mutatja be. „Ő kezdetben már volt; nem lett, hanem öröktől fogva volt, nem is volt olyan idő, amikor ne lett volna. Tehát Jézus Krisztus a világ teremtése előtt, öröktől fogva volt, Ő az Atyával egylényegű, öröktől fogva való Isten. Érzed-e, milyen mélyre nyúlik a Krisztus keresztje, milyen mélyre gyökerezik a megváltás ténye, milyen szilárd alapon nyugszik a bűnbocsánat és az örök élet valósága, bizonyossága. Nem olyan esendő emberbe veted bizalmadat a halállal és a bűnnel szemben, aki született, élt és meghalt, mint minden más ember, hanem olyan valakibe, aki mielőtt megszületett: már élt, sőt kezdetben, amikor még egyáltalán semmi sem létezett a teremtett világmindenségből, Ő már volt, - és miután itt a földön meghalt, Ő még mindig van. Tehát, bizalommal fogadhatod, amit mondott és ígért; az üdvösségedet építheted arra, amit érted tett, mert Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.” (Joó Sándor)

2Krónikák 1,1-17

475. dicséret

Timóteus valóban nemcsak testvér és munkatárs, hanem bajtárs (Filippi 2,25). A testvér elmélet, a munkatárs civakodás, a bajtárs az krisztusi; aki a bajban is társ, az igazi testvér. Pál máskor is azt írta Timóteusról, hogy nincs mellette hasonló lelkületű ember, mert a többiek mind a maguk hasznát keresik, nem pedig Krisztusét (Filippi 2,21). Az apostol név szerint felsorolja azokat, akik csak testvérek és munkatársak voltak, de nem bajtársak (9); még a jobbik eset, ha csak elhagyták, de voltak olyanok, akik sok rosszat követtek el ellene (14). Ilyenkor derül ki, milyen lélek-Lélek lakik bennünk? (Lukács 9,55) Az elhagyatott helyzetben az apró, hétköznapi dolgoknak vigasztaló jelentőségük lesz, akár egy köpenynek is (13). Az egyetlen megtartó erő az a bizonyosság, hogy az Úr, mellénk áll (17), megőriz, mert feladatot bízott ránk (17), eközben megóv a gonosztól, hiszen a feladat végzésének hajszája közben igen kísérthetőek vagyunk; amikor pedig elvégeztük a feladat ránk eső részét, akkor hazavisz a mennyek országába (18). 

1Krónikák 29

23. zsoltár