Jézus Krisztus mindhárom tiszte: a főprófétai, a főpapi és a királyi is megmutatkozik itt. Helyszűke miatt csak a királyi tisztet tudjuk kifejteni (internetes lábjegyzetben olvasható a többi is).* Jézus Krisztus királyként cselekszik itt, hiszen senki sem mer szólni ellene, amikor felborítja az asztalokat; tűrik a korbácsütéseket, pedig a templomőrség azonnal közbeléphetne, és Jézust megköveznék. Ő itt szuverén Istenként cselekszik, nincs, aki visszabeszélne. Királysága csúcsa azonban az, amikor Ő tűrte a korbácsot. - Mindezeket értünk tette, mert pontosan tudta, mi van bennünk, emberekben, a vallásosokban, a hívőkben is; tudta, hogy megváltásra szorulunk; tudta, hogy Őnélküle minden vallásos cselekményünk is értelmetlen, embertelen és önzően haszonleső „kereskedés”.

2Krónikák 5

90. zsoltár

*  Főprófétaként rámutatott arra, ami Isten akarata ellen való a „templomban”, hiszen az Úr ügye iránti féltő szeretet töltötte el (17). Haragja nem indulatkitörés; nem önös érdekből fakadt, hanem féltő szeretetből, amely rámutatott arra, hogy mennyire összefonódik az ember önös, kereskedő, haszonleső, parázna indulata az Isten hamis tiszteletével. Ma is így van ez: istentiszteletünkben, kegyességünkben, teológiánkban ott vagyunk mi, gyarló „kereskedők”. Főpapként nemcsak meghirdette, hogy Ő az egyetlen találkozási pont Isten és ember között, vagyis Ő az Isten temploma, akit lerombolnak, de aki harmadnapra „felépül” (18-22); hanem kereszthalálában megmutatta, hogy nem kell több áldozat, nem kell több jel sem: Ő mindenre elég.