A mutatóujj a keresztyénség szimbóluma lehetne, hiszen hitünk és szolgálatunk lényegét fejezi ki, ahogy rámutat valami nálánál fontosabbra, elmutat magáról másra, eszköz; nem ő a fontos, hanem az, ahová mutat. Jézus Krisztus küldetésének is ez a lényege, hogy rámutasson az Atyára, aki Őt elküldte, azért, hogy mi üdvözüljünk (34). Jézus Krisztus nem magáról tesz bizonyságot; aki magáról szól, magának él, az hamisan él, nem igazul (31).* Jézus Krisztus arra hívott el, arra váltott meg minket, hogy Őrá mutassunk mindenkor, és kedvessé legyünk mások számára. Nincs ennél nehezebb feladat, mert mi mindig azt akarjuk, hogy ránk mutassanak; az Igét is azért kutatjuk, hogy magunkat igazoljuk, Istenre hivatkozva (39). Ezt az állapotot pedig Jézus Krisztus úgy nevezi, hogy „nem hisztek” (38), nincs meg bennetek az Isten szeretete (42), engem sem fogadtatok be (43). Milyen döbbenetes tükör ez, mert tényleg mindig másoktól várunk dicsőséget (44). Aki magabiztosan jön, a maga nevében, attól tartunk (43); aki szelíden jön, azt nem vesszük komolyan, sőt ki is mondjuk, hogy az ilyen ember jelentéktelen. Kire mutatsz, kit képviselsz, miközben éled napjaidat?

2Krónikák 13

142. zsoltár

*  Aki azonban nem önmagának él, de nem is akárminek és akárkinek él, hanem az Istennek és a másik embernek, azt megáldja, igazolja az Atya (32).