Erre a világra az jellemző, hogy előbb-utóbb „elfogy”,* mint Kánában a bor (3): elkopik az öröm, megkopik a szerelem, elmúlik a lelkesedés és az élet. Jézus Krisztus nélkül az élet végső summája, bármit teszünk is, ez: „elfogyott”. A Prédikátor ezért summáz így: minden hiábavalóság (Prédikátor 1,2); sőt, az ember ebbe még bele is törődik, mert belefáradt az egészbe. „A szél lassan elfújja az utolsó dalom, nem is baj, mert egy kicsit már unom.” (Presser Gábor) De itt jön Jézus Krisztus, az általa rendelt időben cselekszik (4), eközben mindenki engedelmes mellékszereplő lehet csak körülötte, még Mária is (4-5), és amikor a földi bor elfogyna, adja a jobbat (10), a mennyei bort, hogy kitöltse vele az ürességet, hogy örökkévaló örömöt, tartalmat, társat nyújtson, már ebben a világban is. Az Ő feltámadása, mint legnagyobb jel hirdeti: amit Ő adott, az nem fogy el! Őnála keress, Őtőle kérj és fogadj el mindent!

2Krónikák 4

104. zsoltár 

* Az evangélium kezdetén olvastuk, hogy Krisztusban látjuk az Isten dicsőségét (1,14). A kánai mennyegzőn Jézus Krisztus első jelként megmutatta az Ő dicsőségét (11). Ebben a jelben felragyogott a sötétségben a világosság (1,15) – ez Jézus Krisztus küldetése, ahol Ő jelen van, ott felragyog az egyetlen megoldás. Nem véletlen, hogy az első krisztusi jel egy lakodalmon adatott: hangsúlyozva ezzel az öröm és a házasság fontosságát az isteni rendben, a házasság és az öröm kapcsolatát, valamint azt, hogy mindkettő lehetetlen Jézus Krisztus megváltó kegyelme nélkül. Az Úr nélkül ugyanis magányban és szomorúságban maradunk, legyünk bár mindenek birtokosai is ebben a világban.