Jézus Krisztus főpapi imádsága a hívő ember számára minden megnyugvás forrása. - Jézus Krisztus engedelmesen elvégezte azt a munkát, amit az Atya rá bízott (4), miszerint nekünk örök életet ajándékozzon (2). Kérdezhetnénk, mi az örök élet? Olyan nehezen tudjuk mi ezt, ebből a világból megfogalmazni. Itt olvashatjuk a választ: aki Jézus Krisztusban felismerte az egyetlen, élő Istent, annak örök élete van, az már átment a halálból az életbe (János 11,25). - Jézus Krisztus könyörög érettünk, hogy az Atya őrizzen meg bennünket a világban a gonosztól, szenteljen meg bennünket az igazsággal (15-17), azaz tapasztaljuk meg már ebben a világban az örök élet valóságát. Kell-e ennél több? Isten eljött értünk, legyőzte a halált, és amíg ebben a világban vagyunk, megtart bennünket. - Nyugodjunk meg, és ezzel a mennyei nyugalommal tegyük a dolgunkat!

Zsoltárok 119,1-64

119. zsoltár

Sírás, jajgatás, szomorúság, szülési fájdalmak (20-21); miközben annyi mindent nem értünk (18); - tény, ebben a világban ez az osztályrésze a hívő embernek; csak a hitetlenek jókedvűek, mert felelőtlenek, és nem érdekli őket a másik baja. Mihez hasonlítsam ezt az állapotot; olyan ez, mint haladó autóban, hátul olvasni, gépelni, dolgozni; minden mozdulatért tízszeresen meg kell szenvedni. Ilyen zötyögős a földi élet, egy kis kanyar és borul minden a nehézségi erő szerint; „és menni kell, tenni kell, lenni kell” (Geszti Péter). Mondjuk ki: úton lenni, állandó életveszély. A hívő ember érzi ezt a zötyögést, érzékeny a kanyarokra, míg mások inkább gázt adnak: „csak haladjunk, nem kell foglalkozni minden aprósággal; ami borul, boruljon; a lényeg, hogy én haladjak”. Jézus Krisztus kijelentése üdvösséges reménység: még egy kis idő (16), és megszűnik a zötyögés, mert már nem kell hiábavaló célok felé haladni; ekkor a szomorúság örömre változik (22), ez maradandó állapot, és kérdések sem gyötörnek többé (23). Akinek ez unalmas valóság, annak a hitével van baj.

Zsoltárok 118

118. zsoltár

Egyedül Isten Lelke az, aki képes bennünket meggyőzni az evangélium üzenete tekintetében. A Szentlélek nem újat hoz, hanem a krisztusi örök, teljes és eljövendő igazságot teszi élővé bennünk (12-15). A Szentlélek ajándékoz meg a hittel és ismerettel a bűn, igazság és ítélet tekintetében. - A bűn az, hogy nem hiszünk az Úr Jézus Krisztusban (9); minden bűn gyökere ez a bűn. Ahol nem ismerik az Istent, vagy hamis isteneket ismernek, ott halálos tévelygésben élnek emberek; a felázott szántáson ugyanis még gyalog sem lehet haladni, mert beleragadunk a sárba. - Az igazság az, hogy Jézus Krisztus az Atyához megy, halála után feltámad, megdicsőíti Őt az Atya, egyértelművé lesz, hogy kicsoda Ő (10). A Szentlélek által feltárulnak az igazi távlatok, a világ alapjai, az igazság. Megismétlem: erre csak a Jézus Krisztusról bizonyságot tevő Szentlélek vezethet el bennünket. - Az ítélet pedig az, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Ez azt jelenti, hogy a Szentlélek segít bennünket arra, hogy megítéljük, mi a jó és mi a rossz; melyik a búza és melyik a konkoly. Nem kezdjük tépdesni a konkolyt, mert a tévesztés lehetősége mindig ott van bennünk; de a Szentlélek elvezet az egyre krisztusibb döntésekre. 

Zsoltárok 117

117. zsoltár

Már az evangélium Prológusa jelzi, hogy az igazi világosság eljött a világba, de a világ nem fogadta be. „Ebben a Krisztus-ellenességben a világ egyetlen kozmikus valósággá vált, amelynek minden porcikáját úgy hatotta át, mint a tenger vizét a só, az, hogy gyűlölte Krisztust.” (Ravasz László) Ennek a gyűlöletnek az elemeit is meg lehet határozni: a világ nem hitte el, hogy Krisztus az Atyától jött, nem engedelmeskedett Neki, sőt hazugnak tartotta, ki akarta irtani a világból (21). Ez a gyűlölet tanítványainak is kijár (20). A Krisztushoz tartozás nem élmény, öröm, vidámság, békesség; hanem hitvallásos bátorság, szenvedés. Ezek elhordozásához Isten Lelke megadja az erőt (26). Nincs üldözési mániánk, nem szeretünk szenvedni; bizonnyal eljön majd a békesség, az öröm és szeretet korszaka is; de ebben a világban más a küldetésünk. Vegyük komolyan a mai Igét: munkáljuk mindig a békességet, de vállaljuk a krisztusi küldetés nehézségeit. Akik a keresztyénségben egy élményutazást keresnének, azok inkább egy utazási iroda ajtaján kopogtassanak. 

Zsoltárok 116

116. zsoltár

Sok kis magyar vizsla közül választottuk ki a miénket. Emlékszem a pillanatra, többet felemeltünk, de aztán nem akartunk tovább válogatni, legyen ez – és vittük. Ezek mindig emelkedett, szívszorító, titokzatos pillanatok. Egy bizonyos, jó helye van a választottnak; azt pedig nem tudom, hogy a többi kiskutya sorsa hogyan alakult. A miénk itt van, már lassan öregszik, de kifejezhetetlenül hűséges, teszi a dolgát: engedelmes szolga, és annál több. A képért bocsánat, mert teológiailag sem tartom helyesnek a párhuzamot; csupán szemléltetése a mai gyönyörű és nagyon fontos Igének. Kiválasztott minket az Úr, lehajolt hozzánk. Nem mi választhattuk Őt, hanem Ő választott minket; nem azért, mert jobbak voltunk a többieknél, hanem mert irgalmas volt hozzánk (16). Ez alázatra indít, főként a többiek tekintetében, mert nem tudjuk, mi lesz a többiekkel. Ha ezután kíváncsiskodnánk, akkor egyértelműen azt kiáltja az Úr, hogy mi közünk hozzá (János 21,22). Ez a választottság feladat, szolgálat, folyamatos-maradandó „gyümölcstermés” (16),* az Úrnak való engedelmesség, amely mindig a másik szeretetében mutatkozik meg (17).** Aki szabadon szolgál, az szabadul fel egy magasabb rendű kapcsolatra, amelyben megtapasztalhatjuk, hogy nemcsak szolgák vagyunk, hanem az Úr barátai (14). Nincs ennél nagyobb „karrier”, mint az Úr barátaivá lenni.

Zsoltárok 115

115. zsoltár

* A gyümölcstermés nem egyszeri, hanem folyamatos, hogy gyümölcsünk megmaradjon (16), ahogy azon a vidéken a füge folyamatosan termett, és aszalva nem rothadt. 

** Ez fontos: Isten parancsainak engedni, egymás szeretetét jelenti (17); először a testvérek közösségében, aztán azon túl is.

Isten olyan, mint egy szőlősgazda (1), aki szüntelen, odaadó munkálkodással gondozza a szőlőjét, bennünket: fáradozik, tisztogat, hogy gyümölcsöt teremjünk (2). Isten elültette ebbe a világba Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki a szőlőtő (1). Őbelőle fakad minden élet. Valójában Ő termi meg azt a gyümölcsöt, amelyért Isten fáradozik, és ami végül megjelenik a szőlővesszőn, azaz rajtunk. A mi életünkön át az Ő élete hozza meg az eredményt (Victor János). A szőlővessző egyetlen esélye, amennyiben rügyezni akar, valamint hajtást fakasztani, és gyümölcsöt teremni; ha élő kapcsolatban marad a szőlőtővel (4-5). A lemetszett ág, a venyige nem terem, haszontalan. Jézus Krisztus nélkül semmi jót nem tudunk cselekedni (5). Persze Krisztus nélkül is élhetünk tisztességes polgári életet; ám csak a felszínt kell megkaparni, és kiderül, hogy sok híja van az ilyen életnek. Aki az Isten Igéjére figyel, akinek Isten szava mindennél meghatározóbb, az megmarad az Úrban! (3)

Szedjük csokorba a legfontosabb üzeneteket Jézus Krisztus búcsúszavaiból. Először az imádság lehetőségéről szól, ezt értsük pontosan (12-14).* – Másodszor Isten Lelkét, mint Pártfogót ígéri Jézus Krisztus (15-24). – Harmadszor Jézus Krisztus felkészít a próbatételek idejére, amikor eljön a világ fejedelme, és mindent összezavar. Azért szól az Úr, hogy amikor beköszönt a nagy hangzavar és zűrzavar, készen legyünk, össze ne törjünk (27), hanem emlékezzünk Jézus Krisztus Igéire és higgyünk (29). Ő a mi Urunk, aki nagyobb a világ fejedelménél, azt legyőzte, hogy megváltsa a világot, a világban az övéit. Jézus Krisztus elment, de visszajött Szentlelke által, és visszajön végleg, hogy teljessé tegye rajtunk a megváltás művét.

* Szedjük csokorba a legfontosabb üzeneteket Jézus Krisztus búcsúszavaiból. – Először az imádság lehetőségéről szól, de ezt értsük pontosan. Minden olyan kérést és szándékot teljesít az Atya, amely arra irányul, hogy az Atya dicsőíttessék a Fiúban. Nem kívánságműsorról van tehát szó az imádságban (12-14). Az Úr nevében kérni valamit azt jelenti, hogy csak olyat kérhetek, amit Ő is kérne, gondolna, vagy cselekedne. Kéréseinket, szándékainkat érdemes mindig feltenni erre a mérlegre. De hatalmas dolgokat végezhet el velünk az Atya, ha így élünk az imádság lehetőségével (12) – Másodszor Isten Lelkét, mint Pártfogót ígéri Jézus Krisztus (15-24). Ő az igazság Lelke, aki bennünk lesz, és általa az Atya irányít bennünket (16). Ez az igazság, az Istennek való engedelmesség, a másik ember szeretetében (15). Nem arról van tehát szó, hogy kinek van igaza, vagy ki képviseli az igazságot; mert egyikünk sem igaz önmagában. Nem vagyunk tehát egyedül, árván (18), noha az Úr elmegy, de Lelke által velünk van, megvidámít és éltet (19), és a Lélek által igazán megismerjük, meglátjuk az Istent (20). Ez a Szentlélek munkájának lényege: megismerjük az egyetlen élő Istent, és minden árvaságból felszabadulva eljutunk a szeretetben megélt igazságra, és az ebből fakadó békességre (27). Ezt a csodát a „világ” nem tapasztalja meg (17), ezért a világ árvaságban, és saját igazának könyörtelenségében maradhat; így mondjuk, maradhat, könyörögjünk azért, a fenti krisztusi könyörgéssel, hogy ne maradjon a világ ebben az állapotban. – Harmadszor Jézus Krisztus felkészít a próbatételek idejére, amikor eljön a világ fejedelme, és mindent összezavar. Ezt a tényleges magyarázatban kifejtettem.

Nincs e szakaszhoz pontosabb, ihletettebb magyarázat Ravasz Lászlóénál: „Tulajdonképpen az egész keresztyénségnek, a tanítványi létnek egyetlenegy problémája, a kegyesség gyakorlásának egyetlen tárgya, hogy ne nyugtalankodjék a mi szívünk, és ne féljen (1). Nyugtalanság, félelem, borzalom, közömbösség, eltompultság, érdektelenség az, ami a világi létből következik ránk.” Hol a megoldás? Higgyetek Istenben, higgyetek énbennem - válaszol Jézus Krisztus. Ez nem két hit, hanem egy hit. Az egész szakasz Isten és Jézus Krisztus egységéről beszél; hitünk leglényegesebb foglalatáról (6-12). Istenben hinni Jézus Krisztus nélkül pogány hit; Jézusban hinni Isten nélkül csak életpélda követés, olcsó, értelmetlen erkölcsösség; a kettő együtt azonban megváltás és üdvösség (2), e földi létben pedig értelmes és szilárd élet. 

Isten dicsősége megmutatkozott Jézus Krisztus halálában. Júdás árulása, Jézus kínhalálának kezdete. Ennek a „földi” történésnek az isteni oldalát látjuk a mai Igében, amely hirdeti, hogy Jézus halála nemcsak kínhalál, hanem krisztusi váltsághalál, előragyog belőle a megváltó szeretet dicsősége. Jézus elfordítja tekintetét Júdásról, és az örökkévalóság szempontjából értelmezi az eseményeket: mindez nemcsak szenvedés, hanem megdicsőülés, amely Isten dicsőségét szolgálja (31); ami pedig az Isten dicsőségét szolgálja, az mindig a mi javunkat munkálja, mert Isten dicsősége soha sem öncélú. Bárcsak mi is így tudnánk tekinteni életünk eseményeire, az emberi oldal mellett látva az örökkévaló távlatot is.* 

Zsoltárok 111

111. zsoltár

*  - Isten dicsősége megmutatkozott Jézus Krisztus halálában. - Isten dicsősége megmutatkozik a Jézus Krisztussal való közösségben. A tanítványok még egy ideig láthatják Jézust, de ami ebben a Mester és tanítvány kapcsolatban földi természetű volt, az a múlandóság alá tartozott, mint minden más: Jézus elmegy, és oda a tanítványok még nem mehetnek. A földi közösség véget ért, de nem csak ennyi volt az egész. Éppen ezt hirdeti Jézus Krisztus halála és feltámadása (33). A Szentlélek által most is közösségünk van Ővele, de nem zavartalan ez a közösség. Isten Krisztusban megjelent dicsősége azonban azt hangsúlyozza, hogy elkövetkezik majd a Krisztussal való zavartalan közösség. – Isten dicsősége megmutatkozik a testvéri szeretetben. Jézus Krisztus eljöveteléig a tanítványi közösség feladata, hogy legalább ők szeressék egymást; legalább a testvéri közösségben legyen láthatóvá a krisztusi szeretet, és így ragyogjon fel az Isten dicsősége (34-35). – Isten dicsősége megmutatkozik a „józan” keresztyénségben. Isten dicsősége úgy is felragyog bennünk, hogy a Péternek külön is kijelentett reménységbe belekapaszkodunk (36). Ennek a reménységnek a lényege az, hogy most még nem tarthatunk az Úrral, de később majd igen; most még sok minden töredékes, de eljön majd a tökéletes (1Korinthus 13,10). Addig pedig a hívő ember egyszerre szeret, próbál szeretni; és egyszerre jár a fogadkozásoktól mentes mindennapok talaján, józanul; mint aki ismeri önmaga minden nyomorúságát, azt is, hogy nem képes az életét teljesen átadni sem Krisztusnak, sem másnak; tudja, hogy az elbukás állandóan fenyegeti, ezért mindenestül kegyelemre szorul (36-38).

Csak egy? Kik a szereplői ennek a szakasznak? Jézus, aki igen megrendült, mert tudta, hogy Ő az Atya küldötte, aki Isten megváltó szeretetét kijelenti a világnak; ennek útja pedig a kereszt, nemcsak meghalni másokért, hanem elhordozni mások terheit, bűneit, és utat nyitni az örök élet felé. Erre csak az Isten képes, aki emberré lett. Ő Jézus Krisztus, aki emberként megrendül azon, ami vár rá, de Istenként végigjárja az utat. Olyan ez, mint a gránát, amely széthasítja a sziklát, hogy utat vágjon a túloldalra; megsemmisül, de lesz út, ez a „dinamit” Jézus Krisztus halála és feltámadása. Ő az egyedül, aki ebben az asztalközösségben más, mint a többi; a tanítványok ugyanis csak látszólag különböznek egymástól, de valójában mind egyformán bizonytalanok (22). A Jézussal bizalmaskodó, kebelére hajoló, szeretett tanítvány (25), és a kőszikla, de mégis kíváncsiskodó és sugdolódzó Péter (24), a még mindig semmit nem értő tanítványok (29), ugyanúgy árulók, mint a konkrét árulást elkövető Júdás. Egy nagy különbség van, az előbbi kettő kegyelmet nyert, az utóbbi nem. Felette nagy titok ez.*

Zsoltárok 110.

110. zsoltár

* Csak emberi, gyarló, vitatható gondolatként teszem hozzá, Júdás is bocsánatot nyerhetett volna, ha rádöbben (rádöbbenhetett volna), hogy még erre a harminc ezüstpénzes árulásra is van bocsánat, ha megbánja, és nem menekül a halálba. Egyébként pedig a részletek az Isten titkai. Nem aktualizálom az üzenetet a saját árulásainkra, arra, hogy a mai keresztyénség még mindig úgy viselkedik, mintha semmit sem értett volna meg Jézus Krisztus ügyéből. Mégis kegyelmet nyert bűnösök vagyunk. Júdás elindult az éjszakába (30), hogy aztán Jézus Krisztus szétrobbantsa a halál szikláját, és azon utat vágjon az üdvösség felé.

Ki kell mondani a lábmosás jól ismert történetének üzenetét:* egy sok tekintetben ördögi sugallat befolyása alatt álló, áruló közegben (2) is lehet, kell, sőt az egyetlen megoldásként kínálkozik: alázatosan szolgálni, lehajolni, alul maradni, átadni magam a másiknak. Akit az Úr Jézus Krisztus valóban megmosott, az teljesen tiszta, ami nem azt jelenti, hogy tökéletes, hiszen továbbra is kell „mosakodnia” (10), hanem azt, hogy övé a Jézus Krisztus által megszerzett örök élet, az a krisztusi bizonyosság, hogy az Istentől jövünk és Őhozzá érkezünk meg. Ez elég ahhoz, de csak ez a megváltottságból fakadó bizonyosság elég ahhoz, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk egymással (14-17). Ez az aláhajló alázat a tisztaság, ugyanakkor minden boldogság forrása (17). Aki azonban máris vitatkozna, az úgy tiltakozik, mint Péter, és valójában semmi köze az egészhez (8). Ha most még nem értjük ezt a krisztusi logikát, bízzunk abban, hogy egyszer majd megértjük (7). 

* Induljunk ki abból, hogy szomorú, de valóságos tapasztalat: egy jottányit sem engedünk a másikért, ez éles helyzetekben különösen így van, az egyházban is így van. Nem az a kérdés, kinek van igaza, ki hibázott; a lelkület, a jelenség a lényeges. Mindenki a maga érdekét képviseli (Filippi 2,21). - Ezután nézzük az Igét! A vendégek lábát megmosni, ókori keleti szokás volt, ugyanakkor megalázó, rabszolgai feladatnak tartották, zsidó férfit nem is kötelezhettek erre. Most Jézus megmossa tanítványai lábát (4-5). Ebben a tettben örökkévaló szeretet mutatkozik meg, amellyel Jézus szerette övéit (1). Ebben a cselekedetben bizonyosságot látunk: Jézus tudta, hogy eljött az Ő órája (1), de azt is tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, Ő pedig az Atyától jött és az Atyához megy (3). 

Miért jött Jézus Krisztus? Azért, hogy érvényesítse az Atya akaratát, az örök életet (50). Ő világosságul jött (44), ahogy adventi énekünk vallja: „fényt, éltet hozva jő” (312. dicséret). Nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse (47). Tény azonban, hogy az Isten szavának megszólalása, mint az éles kés, szétválasztja az embereket. Nem ítéletünkre, hanem üdvösségünkre szól az Ige, de megítél.* Az Ige jelenléte nyomán, vannak olyanok, akik hisznek; vannak olyanok, akik nem hisznek, vannak azonban olyan ügyes diplomaták is, akik hisznek, de ezt csak a kedvező körülmények idején nyilvánítják ki, egyébként hallgatnak, mert jobban szeretnek embereknek tetszeni, mint Istennek (41-43). Kezdetben Nikodémus is ilyen óvatos Krisztus-követő volt, éjszaka ment az Úrhoz, igaz, hogy beismerte: senki sem teheti azokat a jeleket, amiket az Úr tesz, csak ha vele van az Atya (János 3,2); de ezzel az óvatos megfogalmazással még nem azt vallotta meg, hogy Jézus Krisztus az Úr küldötte (44), a testet öltött Isten. Bizony langyos, óvatos keresztyének vagyunk mi ma is.** 

Zsoltárok 108

108. zsoltár

* Az Ige Isten szava és cselekvése egyszerre, ezért Jézus Krisztus igehirdetését csodás jelek kísérték.

** Mindezeket nagyon fontos végiggondolni, még akkor is, ha a hit mindenestül ajándék (39-40). Nem is az a kérdés, hogy ki hitt a mi beszédünknek (38), hanem az, hogy az Isten beszédét szóljuk-e, bizonyossággal szóljuk-e, mint akik már megtapasztalták az Úr mentő szeretetét (47).

Most történik a világ elítélése (31),* mondja Jézus Krisztus, kereszthalálára utalva (24-25). Az eredetiben „krízis” szerepel. Ezzel a „modern” kifejezéssel talán jobban értjük: most van a világ krízise. – Jézus Krisztus keresztjénél látjuk igazán a világ krízisét, nyomorúságát, meghasadt állapotát és ítéletre érett voltát. Csak aki Jézus Krisztus keresztjére tekint, az látja, milyen nagy a baj, és hogy halálos ez a krízis; ugyanakkor azt is belátja, hogy milyen nagy a saját bűne és nyomorúsága ebben (nem a másiké, hanem az enyém – Heidelbergi Káté 2. kérdés-felelt). – Jézus Krisztus keresztjénél látjuk azonban, hogy ez a krízis orvosolható, ez a krízis felmentő ítélethez vezet, mert levettetik trónjáról a gonosz, a világ fejedelme, aki eddig uralkodott rajtunk. Isten életet ajándékozó szeretet-uralma a kereszt óta egyszer és mindenkorra nyilvánvalóvá lesz. – Jézus Krisztus keresztje krízis azért is, mert döntés elé állít, az élet és a halál útja elé; ha akarjuk, ha nem, ezen a krízisen mindnyájunkat átvezet az Úr. A döntés is kegyelmi állapot, csoda, amikor az ember nem megbotránkozik a kereszten, nem érteni akarja a helyettes elégtételt, hanem elfogadja a felmentő ítéletet.** Minden krízis gyökere a Krisztus keresztjéből következő krízis, amely végső krízis, vagy egyetlen megoldás.

Zsoltárok 107

107. zsoltár

* Ennek a szakasznak minden verse üdvösséges kijelentés, lehetetlen tíz sorban kristályosítani, ezért egyetlen versre figyelünk.

** Jogos lenne az életfogytig tartó végzés. Krisztusban tapasztaljuk meg a halálos krízisből kivezető, egyetlen lehetséges gyógyulást.

A mi Urunk most engedi az ünneplést,* hogy beteljesedjék a próféta szava (Zakariás 9,9). Közben Isten kézbe veszi az eseményeket, és a sokaság is Isten eszközévé lesz, hiszen anélkül, hogy tudnák, próféciát mondanak Jézus Krisztusról. Ő valóban az Úr nevében jön, valóban áldott, valóban király; nemcsak Izráel, hanem mindenek királya (13-15). Ez a királyság azonban más, mint az evilági hatalmasság; ezt hirdeti a szamárcsikó. Az Úr hatalma szolgáló hatalom, amellyel feláldozza önmagát sokakért, hogy azokat megajándékozhassa, nemcsak földi megoldásokkal, hanem örök élettel és üdvösséggel. A tanítványok még nem értik az ünneplés mögötti mennyei tartalmat, de később felragyog előttük a Krisztus (16). Ne félj! Olyan királyunk van, aki nemcsak megtart, hanem van hatalma arra, hogy örökre megtartson. Ő valóban az Úr nevében jön!

2Krónikák 36

73. zsoltár

*  A sokaság azért köszönti Jézust, mert feltámasztotta Lázárt, és sok csodát tett (18). Látványos felvonulás ez, mint manapság; nyilvánosság, tömeg, ünneplés, kiáltozás, pálmaágak és mindenféle kellékek; a háttérben pedig irigység és gyilkos indulat, hiszen Jézus mellett már Lázárt is meg akarja öletni a Nagytanács (9-10). Mi minden lapul a látványos csillogás mögött. 

Az asztal körül* ott ül szótlanul a feltámadott Lázár. Nem mindig kell beszélni, az a jó, ha puszta jelenlétünk is beszél (1). Továbbra is szorgalmasan szolgál a másokért élő Márta (2). A történet középpontja a Jézust drága nárdus-olajjal megkenő Mária, aki el tudja engedni a földi „birtokot”, egész éven át megkeresett kincsét (3). Valamint ott látjuk Jézus körül a szegényekre hivatkozó, de valójában haszonleső Júdást, a mai ember prototípusát. Szándékosan nem említem azt, hogy az evangélista tolvajnak is nevezte; manapság ugyanis minden pozícióban lévőt tolvajnak tartanak. Mária odaadta drága kincsét Jézusért, ez az elengedés tudománya, az Istennel való élő kapcsolat kezdete. Megrettenhetünk, mert itt látjuk, hogy valójában milyen gyenge a mi hitünk - alig tudunk valamit is elengedni az Úrért; sőt, egyáltalán nem tudunk elengedni, lemondani, örömmel adni; nem törekedni, nem szerezni, alul maradni, kudarcot szenvedni. Aki ad az illatozik, ahogy itt megtelt a kenet illatával a ház (3), mi pedig bűzlünk rendesen. Jézus Krisztus teológiai magasságokba emeli Mária tettét, mert úgy értelmezi azt, hogy közel van, itt van már megváltásunk órája (7).

2Krónikák 35

478. dicséret

*  Lázár házában vacsorát készítettek Jézus tiszteletére. Az étkezés szerepe akkor sokkal jelentősebb volt, mint ma. Korunkban a nagy mulatozások, vagy fogyókúrák kapcsán hallunk erről, de akkor a vacsora az Isten országának előíze volt, asztalközösséget jelentett, ünneplést, hálaadást és örömöt, Isten dicséretét. Mára Istent teljesen kimetszettük a valóságértelmezésünkből, így három „legitim” terület maradt csupán, a gazdaság, a természettudományok, és a politika (valamint az ezeket kiszolgáló területek), a többi semmit érő tevékenység. Ezt a véleményt neves tudósok nyíltan hangoztatják. Kilúgoztuk a valóságból a mennyei többletet – hát majd kiderül, hogy halálunk óráján mit tudunk kezdeni a multiplikációs képlettel. Éppen ezért fontos a mai Ige!

Jézus Krisztus egyszerűen visszavonult minden nyilvánosság elől (54),* nem mutatkozott többé, míg el nem jött az Ő órája. Még nem szolgáltatta ki magát ellenfeleinek, de nem „szépelgett" ügyeletes csodálói előtt sem. A visszavonulás az egyetlen hiteles „cselekvés” manapság, amikor az érdemi tettekre egyszerűen nincs lehetőség, mert ezernyi rosszindulat és hamis, becsapó csodálat vesz körül mindent; még hitet emlegetve is valójában hitetlenül és istentelenül.

*  Csoda történt. Egy Lázár nevű embert feltámasztott a názáreti Jézus, aki egyre népszerűbb lett (45). A mai igeszakasz a csoda hatását mutatja be. Történt egy csoda, életre kelt egy ember, ezen keresztül Isten mutatta meg hatalmát, - és azonnal politikai döntés születik, ami mindig pillanatnyi hatalmi érdekeket szolgál, hivatkozzon bármilyen nemes ügyre is. Voltak a „csodálók" között besúgók is, akik jelentették a történteket a Nagytanácsnak. Ez a főtanács főpapokból, vezető papokból, és a korabeli pártok vezetőiből állt, többségben az elszánt farizeusok vallási pártjából. A Nagytanács ugyan biztosította a római uralom ellenére a zsidók valamiféle függetlenségét, vallási önállóságát, de ez a vallásosság sem az Isten dicsőségét szolgálta, hanem nemzeti érdekeket, csoportérdekeket. Jézust azért akarták megölni, mert ha csoportosulás kezdődik körülötte, a rómaiak azonnal közbelépnek, és ez kiváló ürügy lehet a zsidó tartomány megregulázására (48). Kajafás nem farizeus, hanem egy okos, politikus, gazdag, művelt főpap (hellénista szadduceus). Olyan ez a Kajafás, mint ma azok a tudósok, akik szerint emlegethetjük ugyan Istent, de igazából csak a tudományosan vizsgálható tények számítanak, minden egyéb csak „líra", ide értve a bölcsészet minden ágát, a teológiától a társadalomtudományig és a lélektanig. Emlegessük ezeket, közben pedig hozzunk politikus, haszonelvű döntéseket. Kajafás mondja ki, hogy jobb, ha Jézust beáldozzák, de maradjon meg a részleges függetlenség (50). Kajafás nem is sejtette, hogy ezzel próféciát mondott. Ma is ilyen evilági nemzeti, politikai, érdekbeli ügyek „politikus” eszköze csupán az Isten ügye – ám valójában nem veszik komolyan a világban, egyszerűen nem számít?

Jézus Krisztus meghirdeti és cselekszi az Atya akaratát. Ebből az igeszakaszból kiderül, hogy mi az Isten akarata. - Jézus Krisztus hívja és vigasztalja a gyászolókat (28-32), mert az Atya akarata a vigasztalás (2Korinthus 1,3); olyannyira, hogy Jézus maga is könnyekre fakadt, együtt sírt a gyászolókkal (35). A vigasztalás kezdete mindig ez, együtt sírni a sírókkal. - Jézus Krisztus látja a halál hatalmát, a halál miatt sírók megkeseredését, ezért felindult lelkében, és háborgott; mert Isten akarata az élet és nem a halál (33). Minden indulatunk és megkeseredésünk oka valójában a halál. Ha kapsz egy méltatlankodó levelet, abba soha ne csak a konkrét ügyet lásd, hanem a halál-erők megkeseredett indulatát. - Jézus Krisztus azonban ezeknél többet tesz, nemcsak vigasztalja a gyászolókat és háborog a halál hatalma felett, hanem előhívja a negyednapja halott Lázárt (43), mert Isten akarata a feltámadás és az élet (25). Az Ő akaratából következő hatalom nemcsak együtt érző, hanem cselekvő hatalom is.* Aki hisz Őbenne, az meglátja az Isten dicsőségét (40).

2Krónikák 33

488. dicséret

* Jézus Krisztus cselekvő hatalmát azonban az Istenbe vetett feltétlen bizalom előzi meg, amit Jézus Krisztus imádsága fejez ki, amelyben előre hálát ad a majd megtörténő csodáért (42). - Ne feledjük, hogy ez a csoda, „csak” Jézus Krisztus istenfiúságát bizonyította, hogy elhiggyék végre sokan, hogy az Atya küldte Őt (42). Lázár azonban a halálra támadt fel, előbb-utóbb „ténylegesen” elment ebből a világból. Az igazi „feltámadás” azonban az örök életbe vetett hit: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (25), aki hisz Őbenne, az meglátja az Isten dicsőségét (40). Isten azt akarja, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (10,10).

Kell-e reformáció ünnepén szebb Ige, mint Lázár története? Akit Jézus szeret, az is lehet beteg (3). Lázár beteg lett (1). Nővérei tudták, kihez kell fordulni a bajban, ezért kiáltottak segítségért az Úrhoz (3). Jézus Krisztus úgy segített, hogy nem segített; mivel szerette ezt a családot, ezért amikor meghallotta, hogy baj van, Lázár haláláig nem tett semmit (5). Ő ugyanis tudta, hogy a hívő ember betegsége nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja (4). Lázár belehalt ugyan a betegségébe (17), és az a „csoda”, hogy még egy időre az Úr feltámasztotta (43),* „semmit” sem jelent Lázár halálosan beteg voltára nézve, hiszen előbb-utóbb úgyis meghalt. A megoldás Krisztus feltámadásában van. Ő a feltámadás és az élet! (25) Ízleljük szó szerint bátran a jézusi kijelentés mindkét tagmondatát: - aki hisz, ha meghal is él, azaz folytatódik az élete a halál után azonnal, még ha egy ideig alvásban is (11); - és aki él és hisz, az nem hal meg soha, vagyis ebben a földi életben kell hinni! Hiszed-e ezt? Ez döntő kérdés (26).

* Jézus Krisztus ezzel a csodával is istenfiúságát tárta elénk.

Meg akarják kövezni Jézust, mert azt mondta, hogy Ő és az Atya egyek (30). Jézus az írástudók előtt „írástudói logikával” érvel: A 82, zsoltár 6. versét halljuk szájából, arra utalva, hogy akik bíráskodnak mások felett, azok isteni funkciót kapnak, ezzel azonban csak felelősen élhetnek, mert ha visszaélnek vele, olyanokká lesznek, mint a hamis istenek, akikre pusztulás vár. E figyelmeztetés mellett is érvényes az Írás alaptétele, miszerint embereket isteni funkciókkal ruház fel az Úr, akár szülőként, akár tanárként, akár bíróként, és még sok más területen is. Nem lehetséges-e akkor, hogy Isten valakit megszentel és elküld a világba, hogy az Ő cselekedeteit végezze? Jézus érvelése írásmagyarázat, a kor eszközeivel: „Bibliával” felel az állandóan Bibliát idézgetőknek. Ezek azok, akik éppen az Írástól nem látják meg Krisztust, az erdőtől nem látják a fát, saját írásértelmezésüktől nem látják meg azt az egyetlent, aki jelként maradéktalanul cselekszi az Isten akaratát; akit az Atya valóban megszentelt és elküldött (36). Ez az igazi istenkáromlás. Vigyázzunk, ez ma is nagy veszély. Jártam olyan parókián, ahol még a villanykapcsolón is igés matricát olvastam, csak Krisztus hiányzott a házból. 

Jézus Krisztus két képpel, a jó pásztorról (11) és a juhok ajtajáról (9) szóló képekkel szemléltette személye titkát, majd ezek üzenetét egy sűrített mondatban kijelentette: „Én és az Atya egy vagyunk” (30). Ez istenkáromlás, állapították meg a vallási vezetők, hiszen Jézus ember létére Istenné tette magát (33).* Aktualizáljuk a helyzetet, hogy értsük. Jézus sok jót tett, betegeket gyógyított, tagadhatatlanul cselekedte az Isten akaratát (32-33), de ez nem számított, mert akkor sem tudták, ma sem tudják nagyon sokan befogadni, éppen a lényeget, a keresztyénség központi üzenetét: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Valóban istenkáromlás, ha egy ember Istenné teszi magát, kivéve azt az egyetlent, aki valóban az! Jézus Krisztus cselekedetei erre mutattak, igazolták Őt, hiszen „ember” soha nem szólt és cselekedett így, ahogy Ő, mert Őbenne maradéktalanul cselekedett az Atya (37-38); azóta kereszthalálát, feltámadását, mennybemenetelét is illesszük bele ebbe a sorba! Hiszed e, Jézus és az Atya egyek: ezért Ő a Krisztus, aki mellett tanúskodnak cselekedetei (25). Ennek áldása, hogy a juhai vagyunk (27), örök életünk van (28), és senki nem ragadhat ki minket az Ő szeretetéből (29).

2Krónikák 30

62. zsoltár

*  Ezért a kijelentésért megkövezés járt (31).

Érdemes lenne egyszer valóságosan belegondolni, hogy tudunk-e mi egyáltalán valamit is, feltétel nélkül odaadni a másikért; az életünk odaadását már meg sem merem említeni. János evangéliuma itt Jézus Krisztust, mint jó pásztort mutatja be.* Ebben a képben sűrítve látjuk Jézus Krisztus személyének titkát, küldetésének lényegét: „a jó pásztor életét adja a juhokért”(11). Ötször említi ezt a kijelentést a 10. fejezet, amely Jézus Krisztus golgotai keresztáldozatára utal. Jézus Krisztusnak hatalma van arra, hogy „letegye életét, és újból felvegye azt” (17-18).** Ő nemcsak viseli a pásztor nevet, nemcsak nyája előtt jár, hanem akár élete feláldozásával is védi a nyájat. Ő pásztor és nem béres (12-13), Ő nem önmagát képviseli. Ő nem tolvaj és rabló, nem szed rá, nem csap be, nem rövidít meg, hanem igazán szeret.*** Csak egyedül az Úr Jézus Krisztus ilyen pásztor, aki önmagát adja a nyájért, ezért csak Ő egyedül a „jó” pásztor. Mi többnyire béresek vagyunk valahányan, mert minden tettünkben és „szolgálatunkban” is ott van a saját énünk. Egyedül az Úr Jézus Krisztus képes arra, hogy pásztor lelkületre szüljön újjá bennünket, melynek nyomán béresekből egyre inkább pásztorok leszünk, így egyre inkább az Úr növekszik bennünk, mi pedig fokozatosan kisebbé leszünk (János 3,30). Így végre életünk lesz, és bőségben élhetünk (10).**** Jöjj, egyetlen jó pásztor!*****

2Krónikák 29

101. zsoltár 

* Használ egy másik képet is Jézus Krisztus szolgálatára, az ajtó képét, de erről most nem tudunk szólni.

** Ez a hatalom, hogy Jézus önként, feltétel nélkül, másokért leteszi az életét, majd ismét felveszi, utal istenfiúságára.

*** Jézus Krisztus igazán szeret, ebben az is benne van, hogy igazságosan szeret.

**** Erre a minden emberi értelmet felülhaladó ígéretre azt mondani, hogy ördögi (19-21); ez maga a kárhozat.

***** Jöjj, egyetlen jó pásztor! Szülj újjá! Nyiss ajtót sokféle zártságainkban, hogy „ki és be járjunk”, és Tebenned megtapasztaljuk a krisztusi szabadságot; az újjászületés önátadó szabadságát (9), valamint biztonságot (9) és bőséget (10). Te vagy az ajtó is, egyedül Tebenned történhet mindez (7). - Jöjj, egyetlen jó pásztor! Halljuk meg a Te jelentétedben az idegen (5), a nem krisztusi hangot; vegyük észre a Te világosságodban azokat, akik nem az ajtón mennek be a juhokhoz, éppen ezért tolvajok és rablók. Ilyen rablás lehet az is, amikor a módszerek mindenhatóságában bízva akarjuk az örömüzenetet hirdetni. Ilyenkor észre sem vesszük, hogy már régen nem Krisztus áll a középpontban, és nem az ajtón, azaz nem Őrajta keresztül akarunk jelen lenni a világban. Fontoljuk meg: az evangélium eszköztelensége sokféle módszert kizár, és ha nem vállaljuk fel ezt az eszköztelenséget, akkor valójában rombolunk és pusztítunk (9). - Jöjj, egyetlen jó pásztor! Tarts számon bennünket egészen az üdvösségig, mert olyan örömteli bizonyosság, hogy Te személyenként ismersz bennünket (14-15). - Jöjj, egyetlen jó pásztor! Végy ki a szívünkből minden szűkkeblűséget, mert Te mondtad, hogy más juhaid is vannak Neked, nem csak azok, akikről mi úgy gondoljuk. Formáld át akolszemléletű gondolkodásunkat (16)! Ez az igevers az igazi „ökumené” alapigéje is lehet. - Jöjj, egyetlen jó pásztor! Általad érlelődik meg szívünkben az a reménység, hogy Tebenned az Atya majdan egybeszerkeszt mindeneket (Efezeus 1,10; 1Korinthus 15,28). Nem tudjuk pontosan, hogyan történik, és mit jelent ez az egybeszerkesztés, de az biztosan következik ebből az ígéretből, hogy Isten az egység Istene. Segíts, hogy mi is merjünk ezzel a lelkülettel tekinteni mindenkire (16).

Elkeserítő, hogy az akkori vallási vezetőket nem érdekelte a letagadhatatlan tény, miszerint egy születése óta vak embertársuk meggyógyult, hanem csakis a szombat megtartása (13), a törvény, nyomozni is ezért kezdtek a gyógyult után (14-23). Nyomozunk egymás után, ahelyett, hogy örülnénk a másik örömének. Ez az igazi vakság, miközben azt mondjuk magunkról, hogy látunk (41). A születése óta vak ember azonban nemcsak meggyógyult, hanem egyre inkább hitet is kapott, bátran bizonyságot tett gyógyulásáról, majd Krisztusról is: „Ha Ő nem Istentől való, semmit sem tudott volna tenni” (33), később hitvallást tett a farizeusok előtt, sőt Krisztusért még a kiközösítést is elfogadta (34). Nem történt még ilyen: valaki valóságosan meggyógyult, a gyógyulását Krisztusnak tulajdonította, vállalta hitét, sőt, azért szenvedni is kész volt (32). Történjen velünk is, valóságosan ugyanez, hogy mások is észrevegyék Krisztus hatalmát!

Jézus Krisztus a megváltó, hiszen tettei által a vakok látnak, ahogy ezt a názáreti zsinagógában Ő meghirdette (Lukács 4,18). Több van ebben a kijelentésben, mint pusztán a csodás gyógyításra való utalás. Jézus Krisztus megváltó, mert ha Ő simogatja, keni meg az életünket, akkor ott valóságos változás, megújulás történik: vak voltam, most látok, ez tény! Soroljuk a mai megfelelőit ennek a gyógyult tapasztalásnak: - ideges voltam, most türelmes vagyok; - állandóan nyugtalan voltam, most békességem van; - állandó rossz közérzetem volt és most már el tudom hordozni ezt az állapotot, miközben oda figyelek magamra az Úr színe előtt; - beteg voltam és több történt, mint meggyógyultam, örök életbe vetett hitem, üdvösségem van. 

2Krónikák 27

509. dicséret

Amikor Jézus továbbment, meglátta a születése óta vak embert (1). Tanítványai már régóta látták, ismerték, ott mentek el többször a vak koldus mellett. Ezért ők észre sem vennék, ám Jézus tekintete az övékét is oda irányította. Azt kérdezték Jézustól, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született? (2) A kérdés önmagában értelmetlen, hívja fel a figyelmet Ravasz László, hiszen ha a vak vétkezett, akkor csak születése előtt vétkezhetett, mert születésétől fogva vak volt. A kérdés mögött azonban közömbösség és kegyetlenség lapul: hű képe annak az egyháznak, amely az emberi nyomorúságok elől teológiai kérdések mögé bújt el. Jézus válasza hirdeti, hogy Isten cselekedeteiben ne az okot keressük, hanem a célt (3). Nem tudjuk, miért cselekedett Isten így, vagy úgy, de azt látjuk, mi végre cselekedett így: arra, hogy nyilvánvalókká váljanak bennünk az Ő tettei, az Ő cselekvése, az Ő jelenléte, minden nyomorúság közben is; akkor is, ha nem adatik testi gyógyulás. Éppen ezért, nincs nagyobb Ige, mint Jézus Krisztus szava: „igen Atyám, mert így volt kedves Teelőtted” (Máté 11,26). Ezzel az „igennel” nyilvánvalóvá lesz az Ő jelenléte bennünk: igen Atyám, elfogadok mindent a Te kezedből. Ezzel az „igennel” kezdődik valami egészen új. „Átüt” rajtunk az Úr, mint itatóson a tinta. Ha volt értelme a tanítványok gyarló kérdésének, a vakon született embertársuk nyomorúságával kapcsolatosan,* akkor csak ezért a krisztusi válaszért volt jelentősége. A tanítványok „látnak”, és elmennek a másik nyomorult mellett, segítség nélkül, legfeljebb elméleti kérdéseken gondolkodva, Jézus Krisztus azonban „meglát”. Más látni és megint más meglátni; a kettő között pedig ég és föld a különbség, mert ebben az utóbbiban ott van a magváltó, konkrétan segítő, könyörülő szeretet.

2Krónikák 26

146. zsoltár

* Összeszorul a szív, micsoda tükör ez az igeszakasz rólunk, miszerint egy ember nyomorúsága nem segítő cselekvést, hanem elméleti kérdést hoz elő belőlünk: egy ember kiszolgáltatottsága teológiai vitára indítja a tanítványokat. Egyébként pedig kitűnő iskolás kérdés ez, a vakon született emberrel kapcsolatban, el lehet vitatkozni rajta, amíg a világ, világ. Nincs ennél értelmetlenebb és halálosan fárasztó tevékenység; kár, hogy sokan nem így gondolják. 

Az ördög van benned! Ne emlegessük, hangsúlyozta Gyökössy, idézve a jól ismert mondást, mert megjelenik. Emberről állítani ezt - halálosan nagy merészség, nem a mi feladatunk. A lelkek megítélésének képessége nem ezt jelenti. Ott arról van szó, hogy észrevesszük, akiben Isten Lelke munkál (1János 4,1). De Isten Fiáról mondani a fent kiemelt ítéletet, - nem is minősítem. A mi Urunk azonban, ha már mindez szóba került, meghatározza, hogy mi az ellenség munkájának a természete: arra késztet, hogy a saját dicsőségünket keressük (50), hogy ne figyeljünk az Úr szavára (52), hogy halálosan megkövezzük egymást (59), vagy egyszerűen csak halálosan elsorvadjunk. Jézus Krisztust betöltötte az Úr Lelke (Máté 3,16): Ő nem kereste a maga dicsőségét (50), nemcsak szólta, hanem megtartotta az Úr Igéjét (55), és nem látott halált (51), mert feltámadott. Kinek tartod magadat, a másikat, és kinek tartod Jézus Krisztust? (53)

2Krónikák 25

487. dicséret