Isten dicsősége megmutatkozott Jézus Krisztus halálában. Júdás árulása, Jézus kínhalálának kezdete. Ennek a „földi” történésnek az isteni oldalát látjuk a mai Igében, amely hirdeti, hogy Jézus halála nemcsak kínhalál, hanem krisztusi váltsághalál, előragyog belőle a megváltó szeretet dicsősége. Jézus elfordítja tekintetét Júdásról, és az örökkévalóság szempontjából értelmezi az eseményeket: mindez nemcsak szenvedés, hanem megdicsőülés, amely Isten dicsőségét szolgálja (31); ami pedig az Isten dicsőségét szolgálja, az mindig a mi javunkat munkálja, mert Isten dicsősége soha sem öncélú. Bárcsak mi is így tudnánk tekinteni életünk eseményeire, az emberi oldal mellett látva az örökkévaló távlatot is.* 

Zsoltárok 111

111. zsoltár

*  - Isten dicsősége megmutatkozott Jézus Krisztus halálában. - Isten dicsősége megmutatkozik a Jézus Krisztussal való közösségben. A tanítványok még egy ideig láthatják Jézust, de ami ebben a Mester és tanítvány kapcsolatban földi természetű volt, az a múlandóság alá tartozott, mint minden más: Jézus elmegy, és oda a tanítványok még nem mehetnek. A földi közösség véget ért, de nem csak ennyi volt az egész. Éppen ezt hirdeti Jézus Krisztus halála és feltámadása (33). A Szentlélek által most is közösségünk van Ővele, de nem zavartalan ez a közösség. Isten Krisztusban megjelent dicsősége azonban azt hangsúlyozza, hogy elkövetkezik majd a Krisztussal való zavartalan közösség. – Isten dicsősége megmutatkozik a testvéri szeretetben. Jézus Krisztus eljöveteléig a tanítványi közösség feladata, hogy legalább ők szeressék egymást; legalább a testvéri közösségben legyen láthatóvá a krisztusi szeretet, és így ragyogjon fel az Isten dicsősége (34-35). – Isten dicsősége megmutatkozik a „józan” keresztyénségben. Isten dicsősége úgy is felragyog bennünk, hogy a Péternek külön is kijelentett reménységbe belekapaszkodunk (36). Ennek a reménységnek a lényege az, hogy most még nem tarthatunk az Úrral, de később majd igen; most még sok minden töredékes, de eljön majd a tökéletes (1Korinthus 13,10). Addig pedig a hívő ember egyszerre szeret, próbál szeretni; és egyszerre jár a fogadkozásoktól mentes mindennapok talaján, józanul; mint aki ismeri önmaga minden nyomorúságát, azt is, hogy nem képes az életét teljesen átadni sem Krisztusnak, sem másnak; tudja, hogy az elbukás állandóan fenyegeti, ezért mindenestül kegyelemre szorul (36-38).