Nem figyeltem, elkevertem valami fontosat, és nem találom, évek múlva sem, pedig szükségem lenne rá, ám meg kell állapítanom: elveszett; ez azt jelenti, valahol megvan, de számomra, és mások számára sem használ többé, mert nem tudom, hol van, elveszett. Elveszhet így egy ember: valahol van, itt és a halál után, de élete haszontalanná lett mások számára; elveszhet így egy ember az Isten számára is? Nincs ennél fontosabb és szentebb kérdés! Egyet tehetünk, vegyük komolyan az Ige figyelmeztetését: „el ne vesszen”, tehát elveszhet a fenti példa módján az ember is. Ebben a figyelmeztetésben azonban nem irgalmatlan szigor, hanem féltő, mentő szeretet nyílik meg. Ez a szeretet újjászületésre, az elveszett állapotból az életre hívja a farizeus, vallásos, Isten törvényét tisztelő, Jézust megdicsérő Nikodémust ugyanúgy, mint minket is (1-2). De jó tudni: az újjászületés (a megtérés, a hit) nem a mi produkciónk, hanem Isten Lelkének munkája (3-8): akiket kiválasztott, azokat újjászüli és szeretetében megtartja (Róma 8,28-39). Ez az újjászületés, az itt elkezdődő örök élet, a keresztre felemeltetett Jézus Krisztusban van, csak Őbenne, senki másban (13-15); Őnélküle azonban a kárhozat most van, itt van, mindörökké van (19-20). Azt azonban minden spekulatív túlkapás és hívő szűkkeblűség ellenében szögezzük le: Isten itt kijelentett, egyértelmű szándéka az üdvösség: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa” (17).

2Krónikák 6

100. zsoltár