MEGOLDÁS A SZORONGATTATÁS IDEJÉN.

– 1. A történelem folyamatosan kitermeli – a háttérben mozgató, többnyire láthatatlan „nagyhatalmak” érdekei mentén – a harcos, háborús, „kutyaszorítós” helyzeteket. Sokszor az a cél, hogy ne legyen rend, elégedettség, nyugalom; mert a káosz fial igazán hasznot; ezért a „nagy testvér” provokátorai felpiszkálják az életet. Amikor pedig elszabadulnak az indulatok, akkor bármi megtörténhet. Semmi sem drága ilyenkor. A kutyaszorítós helyzetben a „kisembert” is elkezdik provokálni: – Mutasd meg, te hova állsz?

– 2. Ézsaiás próféta korában éppen Asszíria lett ez a „nagy testvér”, akinek közelgő délkeleti hódításait sejtve sokan megijedtek. A kisebb népek szövetséget kötöttek egymással: az arám (szír) király, Recin; és az izráeli (Efraim) király, Pekah is Asszíria ellenes szövetségbe tömörültek (1). Majd kényszeríteni akarták Júdát, Áház királyt, hogy csatlakozzon ő is ehhez a szövetséghez (Kr. e. 734).

– 3. Áház király szíve elkezdett remegni, ahogy az erdő fái remegnek. Félelmetes minden emberi szövetségkötés, amely érdekeken alapul, folyton változik, és amelybe másokat is bele akarnak kényszeríteni, akár fenyegetőzve is (2). Kutyaszorító helyzet minden ilyen: – Ha ide tartozol, akkor az most a „népszerű”, de később baj lehet belőle? – Ha oda tartozol, akkor az most baj, később érdem? – Ha sehová sem tartozol, az a leggyanúsabb. Félelmetes helyzet ez! Valóban megremeg az, akinek csak egy kis érzéke van az emberi bűn okozta nyomorúság iránt.

– 4. Áház király azonban az Úrhoz fordult... Ez mindig áldott lehetőség (3). Az Úr pedig hatalommal szól és cselekszik azok életében, akik Őhozzá fordulnak.

Jelenések 2,8–11

325. dicséret

ISTEN DICSŐSÉGE…

– 1. Isten dicsősége betölti ezt a világot: a múltat, a jelent és a jövendőt. Ez a dicsőség életünk szilárd alkotmánya. Isten dicsősége jelenti az Ő örökkévalóságát, valamint szentségét és tökéletességét, továbbá az Ő szuverenitását. Ez az utóbbi azt jelenti, hogy Istennek mindig igaza van, mindent jól intéz, tehát ki merészelne Ővele vitába szállni? (1–3)

– 2. Isten dicsősége rámutat az ember nyomorúságára, mint ahogy a fény felragyogása előhozza a legapróbbnak tűnő tisztátalan porszemet is. Persze a porszemnél sokkal kiáltóbb nyomorúság terhel bennünket. Valahogy úgy, ahogy az építkezéseken végül is elburkolják a koszt és piszkot, ami minden takarítás ellenére ott lapul az ajtónyílások között, a küszöbök alatt, a gipszkartonok mögött, tömérdek mennyiségben. Isten dicsőségének fényében joggal remegünk meg, és rettegéssel döbbenünk rá elveszett voltunkra. Aki nem retten meg, az már tényleg elveszett (4–6).

– 3. Isten azonban nem hagy bennünket ebben az állapotban. Az Úr dicsősége elhív, azaz életünknek tartalmat ad, az örök élet irányába helyezve egész létünket. Az Úr megszólító szava a mi menedékünk, megtisztulásunk, megváltásunk (6–8). Isten dicsőségének gazdagsága minden szükségünket betölti a Jézus Krisztusban (Filippi 4,19). Boldog, aki meghallhatja az Úr üdvözítő szavát, ahogy Ézsaiás meghallhatta, és ahogy mi is meghallhattuk azt: – Itt vagyok, küldj el engem! (8) Boldog az az ember, boldog az a nép, akinek az Isten nem keményítette meg a szívét (9–13). Ha egy ideig süketek és vakok voltunk, nem érzékelve, nem értve, nem érezve az Ő megváltó jóságát, Ő nem hagyott bennünket ebben az állapotban, hanem mint a gyümölcstelen fát, megmetszette életünket, hogy új hajtás támadjon abból (13). Isten népe számára az Ő ítélete is kegyelem, hogy megtérjünk, meggyógyuljunk (9–10). Meddig még Uram? (11) Köszönjük, hogy noha a napot és az órát nem tudjuk, a Te dicsőséged mégis annak bizonysága, hogy bár a pusztítás nagy, ki mégsem pusztulhatunk (13).

Jelenések 2,1–7

324. dicséret

JAJ NEKÜNK?!

– 1. Jaj azoknak az „előkelőknek”, akik minden helyet, vagyont, időt magukhoz ragadnak; a másik helyét, jussát, idejét is (8–10). Jaj, azoknak, akik felelősség nélkül élnek, csak élvezetekre törekednek, esznek-isznak, vigadoznak (11–17). Jaj, azoknak, akik gonoszul cselekszenek. Minden gonoszság Isten gyalázása. Minden gonoszság forrása az, amikor önmagunkat mindenek felett bölcsnek tartjuk, így az Istennek kedves jót és igazat, valamint az általa tiltott rosszat önkényesen összekeverjük (18–22).

– 2. Jaj nekünk! Hiszen a magunk erejéből csak előkelő önzésre, élvezetekre, az isteni rend önhitten bölcs összekeverésére futja. Ez a bölcsesség nem mentes a tudatunk mesterséges kikapcsolásától sem. A maga köreiben mindenki tökéletesen űzi ezeket. Áldott az Úr, ha vannak ellenpéldák… Jaj nekünk! A bűn és az önzés áradatként visz mindent: „romba dönti a házat”. Ebben ott van Isten ítélete: akkor messziről jött egy nép és tarlóvá emésztett mindent (24–30).

– 3. Jaj nekünk?! Mi a megoldás? Isten ítélete kegyelmes, mert népét megtérésre hívja! Addig: – Csak mi, csak én!  (8) – Fontos az Úrtól kapott kincsek képviselete, de ez nem egyenlő önmagunk gátlástalan képviseletével. Hol a határ? Milyen az Istennek kedves „identitás-képviselet”? Világméretekben kellene végre átgondolni: hány embert bír el a lakott föld, hogy megőrizhessük azt? Persze mindenekelőtt megtérés kell, mert csak a megtért értelem és szív képes az Úr világosságában helyesen „újratervezni”; nem úgy, mint a navigátor, mert az makacsul ugyanabban az irányban, ugyanarra az útra akar vezetni. Megtérés kell!

Jelenések 1,9–20

321. dicséret

Megvásároltam Schubert összes művének díszdobozos kiadását, valamint Bach kantátáit. Mindkét zeneszerző meghatározó az életemben. Régóta készültem erre, spóroltam rá, és valóságos örömmel töltött el, amikor a tulajdonomba kerültek ezek a kincsek. Amikor csak tehetem, hallgatom a gyönyörűséges, teljes zenei anyagot. Ebben a világban igenis fontos, nélkülözhetetlen, hogy legyen tulajdonunk, birtokunk, ami csak a miénk, amivel mi rendelkezünk, amiért imádkoztunk, amiért szeretettel fáradtunk és kitartóan küzdöttünk: saját család, otthon, idő, dolgok, tárgyak, emlékek, emlékezetes kacatok…

Ez akkor is így van, ha ebben a világban minden mulandó, és lepereg az időnk, kirepülnek a gyerekeink, az egykori tárgyak, „értékek” tényleg idejétmúlt kacattá lesznek, és szinte ellenünk fordulhatnak. Most nem is beszélek a rosszabb verzióról, miszerint széteshet a család, „kiéghet” a ház, elrabolható a kincs…

A tulajdon fontosságát maga az Isten hangsúlyozta előttünk, mégpedig úgy, hogy velünk kapcsolatban hangsúlyozta ezt. Isten népe, az Ő szőlője, az Ő tulajdonai vagyunk, életünkben és halálunkban (Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet). Bizony, ha felgazosodik az életünk szőlője és nem terem gyümölcsöt, csak vadhajtást hoz; akkor is a Seregek Urának szőlőskertje vagyunk, aki mindent megtett és meg is fog tenni értünk. Isten örömét leli bennünk, mint mi a saját „birtokunkban”. Egy alapvető különbség mégis van ebben a párhuzamban. Ám éppen ez az evangélium: a mi tulajdonlásunk mulandó, az Úré örök (Róma 8,38–39). Ő tartósan nem engedi, hogy terméketlenek maradjunk. Az Úr nem hagyja, hogy kiégett, kifosztott házzá, vagy elértéktelenedett kacattá torzuljon, majd kimúljon az életünk. Életünk „lemezére” Ő írta a fő témát, ezért nem történhet meg, hogy az „adatot” egyszerre csak nem olvassa le a „meghajtó”. Isten világa, az Isten országa nem egy mulandó, „virtuális” világ.

Megváltozhatatlan tény: a Seregek Urának szőlője vagyunk!

Jelenések 1,1–8

320. dicséret

ISTEN VÉGSŐ SZAVA a megoldás, a megváltás, az üdvösség ígérete, az Ő dicsőségében.

– 1. A próféta is csak ennek a világnak a keretei között, itteni képekkel tudja kifejezni a kifejezhetetlent, noha amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi értelem el sem gondolt, azt készítette el az Isten (1Korinthus 2,9). Ezért szerepel a látomásban Isten városának dicsősége, az itt lakók tisztasága, nappal és éjjel az Úr védelmében élve, pazar földi gyümölcsökkel táplálva (2–6). Isten országának kiteljesedése valóban Isten dicsőséges színe előtt megélt örök tisztaság, megelégíttetés, bőség és védelem lesz…

– 2. Mikor lesz mindez? Már van; Krisztusban már a miénk mindez, és egyre inkább a miénk lesz, maradéktalanul kiteljesedik mindez rajtunk (2). De jó lesz ez! (Filippi 1,23) Ahol az Úr dicsősége ragyog mindenek fölött, ott bizonyosan jó lesz minden! (5)

– 3. Kik részesülnek ebben? Ne megérteni akard… Azok részesülnek az üdvösségben, akiket az Isten „felírt” (3), akik Isten népéből megmaradtak (2–3), akiket az Úr megtartott, megváltott. Akinek megdobban a szíve a fenti igeverseket olvasva, és akinek fáj, hogy még mennyire messze vagyunk ettől, de aki mégis bizonyossággal reméli és részben már megélheti ezeket az ígéreteket, az megmarad… Istentől függünk, az Ő döntésétől, és Ő mindig jól dönt. Nincs ennél megnyugtatóbb tény. Nem embereknek, körülményeknek, helyzeteknek vagyunk kiszolgáltatva. Isten új sarjat támaszt, Őbenne új életet: menedéket, rejteket itt; teljes kibontakozást, az élet teljességét „ott” (János 10,10). Ahol az Úr dicsősége ragyog mindenek fölött, ott bizonyosan jó lesz minden!

2Timóteus 4,9–22

318. dicséret

SION LEÁNYAI…

– 1. A nő Isten ajándéka a férfi számára, hozzáillő segítőtárs (1Mózes 2,18). Isten teremtői rendje szerint együtt teljesedhet ki az életük. Amit a nő adhat a férfi számára, az Úrtól rendelt mederben, az nélkülözhetetlen. A nő rezdülése, finomsága, érzékenysége; ugyanakkor a nő stabilitása, szilárdsága megszégyeníti a férfit. Egy gyönyörű kiállítás, üvegfestményeken hetvenhét bibliai nőalakot állított elénk: többségüket úgy, mint a hit hőseit. Hol vannak a férfiak a gyülekezetekből?

– 2. Ugyanakkor az Isten nélküli élet a nőn keresztül felénk közvetített áldásoktól is megfosztott bennünket. Erre is utal az említett kiállítás, és mai Igénk is. A nők „szeme”, „kacsintása”, sokszor földi érdekekre, vagyonra koncentrál. Ez a férfiak bűnét csak hatványozottan növeli. Házasságtörések, kétes kapcsolatok árulkodnak erről. Az itt említett asszonyok férjei gazdagok voltak, ezért tudták felékesíteni magukat (18–23), noha férjeik kétes módon lettek vagyonosak (3.14–15), még ha jogilag támadhatatlanul is…. Más a jog, más az erkölcs. Hit nélkül nincs erkölcs, és részrehajló a jogértelemzés is. A gazdag férjek feleségei még így is illegetik magukat. Ezt azonnal észreveszi egy férfi: Ennek a nőnek a szeme sem áll jól, ez egy vonzó és életveszélyes nő. Sokan vannak ilyenek… Nemcsak erkölcsi megbízhatatlanság ez, hanem a törékeny alkat mögött rejtőző félelmetes zsarnokság. Ez is a bűn rombolása az Isten teremtési rendjében. A férfiakról ennél csak rosszabbakat mondhatunk, a bűn rontását illetően, Isten Igéje alapján. Erre máskor kitérünk.

– 3. Sok nyomorúsággal, büntetéssel jár ez. Ahol Isten teremtési rendjét megsértjük, ott hiába akarjuk élvezni az életet, valójában csak szenvedést okozunk, és abban lesz nekünk is osztályrészünk.

– 4. Az Úr azonban megváltotta a férfit és a nőt, kettejük kapcsolatát, a Jézus Krisztusban. Ne félj, Sion leánya (Zakariás 2,14; 9,9; János 12,15); ne félj Isten népe: az Úr nem hagy az összevissza vágyak és önző érdekek által mindenfelé kacsingató paráznaság mocsarában.

2Timóteus 4,6–8

146. zsoltár

FÁJ-E MÉG (MÁR) VALAKINEK AZ A KÁOSZ ÉS PUSZTÍTÁS, amivel az emberi bűn letarolja az Istentől kapott világot? Fáj-e, hogy emberileg senki és semmi nem tudja megakadályozni ezt a „vandalizmust”, mert lényegileg nem változik semmi, csak a tarolás módszerei változnak.

– 1. Fáj-e az a döbbenetes leírás, amit itt olvasunk erről a pusztításról? Tapasztaljuk-e ugyanezt, vagy szerintünk ez túlzás? Jól van minden úgy, ahogy van? Mindenki tobzódik, lihegi a magáét, sanyargatja a másikat, miközben sihederek sanyargatják a véneket, hitványak táncoltatják a világot (2–5), a nők már nem nők, hanem diktátorok (12), égbekiáltó igazságtalanság mindenütt (13–15), eközben mindenki hárítva teszi fel a kezét, és senki sem vállalja a tényleges felelősséget (6–7). Nyílt Sodoma az egész (9). A világ nyomorúsága Isten népének hitetlenségében koncentráltan tükröződik (8; 12).

– 2. A fájdalmas pusztítás oka az, hogy az Úr ellen fordultunk: az Ő dicsőségével szemben engedetlenek vagyunk. Minden nyomorúság, káosz és pusztulás oka csakis ez. Hiába akarjuk élvezni az életet mindenáron, előbb-utóbb láthatóan rossz dolgunk lesz (11), eltűnik minden támasz az életünkből (1). Mi lesz, ha egyszer összeomlik ez a nagyképű, nagyvárosi, bevásárlós, robotizált jólét: valójában semmihez sem értünk, ami a valóságos létfenntartás, és még imádkozni is elfelejtettünk. Idegenek vagyunk a földön egymás számára; és nem vagyunk otthon az „égben” sem. Persze: nem vagyunk jól, se szegényen, se gazdagon... Mégsem fáj még eléggé a letarolt szőlő…

– 3. Fáj-e még? Fáj-e már? Vigyázzunk, ezt a sötét képet nem én festettem, ezt az Ige festi, Isten tárja elénk. Megtérésre hív!

2Timóteus 4,1–5

314. dicséret

Milyen igazuk volt az újreformátori teológia írásmagyarázóinak, igehirdetőinek, akik szerint a prédikáció egyik hiteles módja az, hogy a szószéken CSAK „MONDJUK ÚJRA” AZ IGESZAKASZT. A Szentlélek által közben megelevenedik az üzenet.

– 1. Próbájuk most ki ezt a módszert: – Tele vannak keleti szokásokkal (6). – Idegenekkel barátkoznak (6). – Tele van az ország ezüsttel és arannyal, kincsekkel, jóléttel (7). – Tele van az ország bálványokkal, kezeik csinálmánya előtt borulnak le, mert ahol jólét van, ott az ember önhitten saját erejében és alkotásaiban bízik (7–8). – Tele van az ország harci kocsikkal (7), mert ahol hitetlen kevélység uralkodik (11–17), ott folyamatos a harc.

– 2. Isten azonban megalázza a kevély tekintetű embert (11), azt is, aki jólétében kevély, és azt is, aki állandóan elégedetlen, mert irigykedve, gyűlölettel tekint arra, akinek több van. A gazdagnak még több kell, a szegénynek pedig a gazdagé kell, olthatatlan gyűlölettel. Erről szól a világ történelme. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség az igazságosságra, hiszen ez is állandó prófétai téma, vagyis Isten folytonos üzenete felénk. De addig, amíg hitből fakadó lelkületváltás nem adatik nekünk, addig nem fog változni semmi.

– 3. De jó tudni, hogy egy napon csak az Úr magasztaltatik fel (11; 17), mindenki más megaláztatik (12–21). Boldog ember az, aki leborulhat az Úr fensége előtt (20), és belátva saját halandóságát és gyarlóságát, csakis az Úrban, az örök élet Urában bízhat (22). Az ilyen ember tud bővelkedni és szűkölködni (Filippi 4,12), képes eldobni bálványait (20), és minden körülmények között tud elégedett lenni; éppen ebben van gazdagodása...

2Timóteus 3,10–17

313. dicséret

A BÉKE ÉS EGYSÉG LÁTOMÁSA EZ.

– 1. Olyan ígéret hangzik itt el, ami az ember valós vágya, mintegy „emlékezete” az édenkerti állapotnak. Minden korszak kísérletet tett arra, hogy megvalósítsa ezt az egységet és békét a maga módján: erővel, hatalommal, a saját „látását” és igazát mindenkire egységesítve… Így „teremt” az ember erőszakkal békét és egyetértést, „szeretetet”. Az idősödő generáció tanúja volt már egy ilyen kísérletnek, és most újra tanúi vagyunk, más köntösben, valami hasonlónak. Mindegyik csúfos kudarc.

– 2. Külső szemlélőként tekintve erre a próféciára, akár mondhatnánk azt, hogy hát itt is ugyanarról van szó, mint eddig mindig: majd egy „hegy”, egy nép kiemelkedik a többi közül, aztán mindenki odajárul, ahhoz az egyhez, annak vallása szerint, és akkor lesz egység és békesség, mert a sok nép mind belátja, hogy annak az egy népnek volt igaza.

– 3. Mi azonban nem külső szemlélőként, hanem hitben és Lélekben olvashatjuk ezeket a sorokat. Ekkor azonban megnyílik ennek az Igének áldott gazdagsága és valóságos igazsága. Ez az ígéret ugyanis azt hangsúlyozza, hogy itt senkinek nincs igaza, senki sem emelkedhet ki csak úgy a többi közül, legfeljebb egy ideig erőszakkal ezt kivitelezheti, sokak megnyomorításával. Senki nem vindikálhatna magának jogot ilyenre. Egyedül az Úr az, akinek igaza van. Ha az egyetlen élő Isten, a teremtő, fenntartó és megváltó Isten lesz Úrrá az emberi élet felett, akkor kezd valósággá lenni az Isten országa. Nincs ennél szilárdabb valóság (2). Ez az egyetlen, ami örökké megáll…

2Timóteus 3,1–9

312. dicséret

ISTEN HATALMÁNAK ÍTÉLETES KEGYELME.

– 1. Ilyen az Isten hatalma. Isten hatalma kegyelmében nyilvánul meg népe számára. Isten bűnbocsátó és bűnt eltörlő kegyelme ez. Amit beszennyezett a bűn, azt fehérré mossa az Úr kegyelme (18).

– 2. Ha Isten hatalmas kegyelme nem könyörül rajtunk, és nem terjeszti ki ránk kegyelmét, akkor elvesztünk, belefulladunk a bűn megannyi nyomorúságába (19–20; 28). Megszégyenülünk, kiszáradunk, „taplóvá” lesz a hatalmunk, és végül cserben hagy minden e-világi érdek-támasz; – magunkra maradunk. Ha Isten is elhagyott: az a kárhozat (29–31). A próféta néven nevezi a bűnöket: paráznaság, „bálványozás”, gyilkos gyűlölet, igazságtalan ítélet, gyarló vezetés, mérhetetlenül szélsőséges szociális körülmények; tökéletlenség, hiszen még az ezüst is salakká lesz (21–23; 29–31).

– 3. Isten hatalmának kegyelme azonban ítéletében is megnyilvánulhat; – ítéletének tisztító, de nem végleg megemésztő tüzében megmutatkozhat (24–27). Olyan ez, mint amikor az apa erősen „megrázza” jódolgában hisztiző gyermekét, hogy végre észhez térjen. Nem mindenki érti, még ezt sem. De Isten gyermekei felébrednek erre! „Sion ítélettel váltatik meg…” (27) Jézus Krisztusban beteljesedett ez a prófécia. Van jogos ítélet. De Isten népe számára van kegyelmes megváltás. Nem semmisülünk meg (28). Ez a bizonyosság felébreszt, újjászül…

2Timóteus 2,19–26

310. dicséret

AZ ISTENTISZTELET FOLYTATÓDHAT-E AZ ÉLET ISTENTISZTELETÉBEN?

– 1. A próféta azt hangsúlyozza, hogy az istentisztelet, az Úr előtti ünnepek csak akkor kedvesek az Istennek (10–15), ha azok megszentelik a hétköznapokat, vagyis kihatnak az egymáshoz való viszonyainkra: megtisztulunk, eldobjuk a rosszat és tesszük az Istennek kedves jót, igazat, nem bántjuk egymást, távol kerül tőlünk minden erőszak, miközben oltalommal vesszük körül a rászorulót (16–17).

– 2. Kezdettől fogva (2Mózes 20,1–17), Jézus Krisztuson át (Máté 22,36–40), egészen az apostolig (Róma 12,1–2) ez az Isten egyértelmű akarata: az Isten- és emberszeretet egysége. Nyomorúságunk az a bűnös kényszer, hogy csak önmagunknak éljünk, ezért mindig oda kell menekülnünk az Úrhoz, hogy az Ő erejével felhatalmazva tudjuk észrevenni a másik embert, a közvetlen közelünkben, a ránk bízottak között.

– 3. Érdemes lenne végiggondolni, hogy mennyire elválik egymástól: hit és élet! Mennyi konfliktus és szeretetlenség terhel bennünket is, Isten népét? Ha saját köreinkben sem tudunk szeretni, hogyan tudnánk Krisztus szeretetét képviselni egy erőszakos, irgalmatlan, erkölcstelen világban? (10) Van-e erőnk és felhatalmazásunk a krisztusi szeretet kockázatát vállalni egy olyan világban, ahol az állatokhoz hasonlóan, látszólag az erősebb a győztes és túlélő?

– 4. Sok itt még a kérdés! De az Igéből következő isteni akarat és parancs egyértelmű. Kell az istentisztelet, kell az ünnep, hogy legalább arra rádöbbenjünk, milyen fogyatékos és ellentmondásos az életünk. A „templombajárás” soha nem lesz üres szokássá, mert ott mindig cselekszik az Úr! De nekünk megváltás kell, Jézus Krisztus kell! Az Ő újjászülő irgalma nélkül nincs érdemi változás.

2Timóteus 2,14–18

306. dicséret

A TELJES PUSZTULÁS…

– 1. Ézsaiás működésekor az északi országrész (Izráel) utolsó éveit élte, hiszen Kr. e. 722-ben elesett az asszírok támadásakor, akik az egész szír–palesztin területet meg akarták hódítani. A déli országrész, Júda, Kr. e. 586-ban esett el, de az asszírok már Kr. e. 701-ben megtámadták Jeruzsálem városát. Ezt az időszakot tükrözi Ézsaiás próféta könyvének kezdete.

– 2. Pusztulás mindenütt. Halálosan beteg, sebekkel teli, összevert emberhez hasonlítja a prófécia ezt a nyomorúságos állapotot, ahol nincs segítség, gyógyítás, ellátás, enyhülés (5–6). Nemcsak az ember beteg, hanem az egyház, a világ is az. Ennek nyomán idegenné, pusztasággá lesz minden, mint a magára hagyott kunyhó a szőlőben (7–8). Üres templomok, katedrálisok, még üresebb életek… A kép önmagában riasztó.

– 3. De a kép többlete ennél még sokkal súlyosabb helyzetre mutat. A szenvedő beteg nem adja meg magát, hanem perlekedik, felesel, ellenkezik. A nyomorúság sem mindig visz közelebb az alázathoz, a hithez, az Úrhoz. A jólét végképp önhitté tesz, de a próbatétel sem formál át minden esetben; sőt, még inkább megkeményíthet (4–6).

– 4. A hit, az alázat: Isten kegyelmi ajándéka. Enélkül beteg a fej, gyenge a szív (5). Igen: értelmünk gőgös okosságunkban szűkölhet; szívünk önzően, gyalázkodóan, hitetlenül elgyengülhet. Találó, eleven a prófécia: az ökör ismeri a róla gondoskodó gazdáját, a szamár is urának jászlát; – és mi? Az ökör különb a „jóléti, okos, zseniális, de hitetlen társadalmaknál” (2–3). Ezzel a lelkülettel a pusztulás felé rohanunk. Elég volt a sok okos, tehetséges, de hitetlen és önző, önhitt, bajkeverő emberből.

Urunk, adj megtérést, könyörülj!

2Timóteus 2,1–13

305. dicséret

A MEGTÉRT EMBER AJKÁNAK GYÜMÖLCSEIRŐL van itt szó.

– 1. Ajkunk gyümölcse a bűnbánat, amikor bűnvallásban belátjuk saját életünk „árvaságát” (4), kudarcát, bukásait, konkrét vétkeit, annak jogos büntetését, a nyomorúságot és a halált (1). A bűnbánatban nem okolunk senki mást, csak a magunk engedetlenségét (1).

– 2. Ajkunk gyümölcse az, amikor magunkat megalázva, az Úr irgalmába kapaszkodva, bocsánatért könyörgünk.

– 3. Ajkunk gyümölcse az a hitvalló bizonyosság, amely Isten irgalmát akkor sem kérdőjelezi meg, amikor azon kapjuk magunkat, hogy most inkább csak a szánk mondja a bizonyságtételt… Ilyenkor sem képmutatás szólni az evangéliumot, az Ige igazságát, azt ugyanis mindig tovább kell adni. Amit mondunk, az másokban magvetés, abban mi is újból megerősödünk, azt ismét tenni is fogjuk (3).

– 4. Ajkunk gyümölcse a megtérés lényegére mutat rá: Isten hozzánk fordult a Jézus Krisztusban, ezért fordulhattunk mi az Úrhoz (2). Az Isten színe előtt élni: gyökeret vert, virágzó, gyümölcstermő, illatozó, bővelkedő és másokat tápláló élet. Olyanok leszünk, mint a zöldellő platán, az illatozó olajfa (5–7). Ezek persze csak képek. Isten színe előtt kigyógyulunk a konkrét vétkekből, valósággal meggyógyulunk, örök oltalmat, törődést, irgalmat nyer elárvult életünk (4; 9).

2Timóteus 1,15–18

72. zsoltár

IMÁDKOZZUNK a Hóseás könyve 13. fejezetének első hat verse alapján!

– 1. Magasztalunk Istenünk, leborulunk Teelőtted; valljuk, hogy Te vagy az Úr; Terajtad kívül nincs más Isten, nincs más szabadító (4).

– 2. Hálát adunk neked, Istenünk, mert szabadító hatalmadat megmutattad rajtunk, méltatlanokon.

Hálát adunk neked azért, hogy nem engedted el a kezünket, akkor sem, amikor hitetlen és hiábavaló életünk annyi gyalázatot művelt, „ezüst- és aranybálványokat csókolgatva”, önző önmagunkért és érdekeinkért minden beáldozva (1–2).

Hálát adunk neked, hogy szabadító irgalmadat akkor sem vontad meg tőlünk, Urunk, amikor életünk olyanná lett, mint a korán tűnő harmat, mint a szélsodorta pelyva. Mi már megdöbbeni sem tudtunk ezen, nemhogy bűnbánatot nem tartottunk efelett, hanem számos „mániával” ütöttük el az ítéletes jeleket.

Hála neked, hogy a Te szabadító szeretetedtől senki és semmi sem választhatja el népedet (Róma 8,38–39); – mert mi, a Te kiválasztó kegyelmed által, végül nem ismerhetünk rajtad kívül más Istent, más szabadítót, csak Téged (4).

Köszönjük, Urunk, hogy vezettél és megtartottál bennünket a pusztaságban, a kiszikkadt földön (5), hogy azt a források völgyévé tehessük általad (Zsoltárok 84,7).

– 3. Könyörgünk, Urunk, áldd meg népedet, életünket, szolgálatainkat!

Őrizz meg bennünket azoktól a bajoktól, amelyekben nem tudnánk hittel megállni; de óvj meg a sikeres „jóllakás” felfuvalkodottságától is!

Urunk, add a Te erődet a bajokban!

Urunk, őrizd meg a ránk bizott kis gyülekezetet, a családunkat, a szeretteinket!

Add, Urunk, hogy mindenben a Te dicsőségedre élhessünk; népedet, örökségedet építve; mások számára is áldásként! (6)

– Félelmetes ereje van a szélnek. Nemcsak abban az értelemben, hogy rombolhat, pusztíthat, hanem abban az értelemben is, hogy hol ilyen, hol olyan irányba állít bennünket. A zászló hol erre, hol arra lobog, még akkor is, ha megtépázta a szél. Ugyanakkor a szelet nem lehet megragadni, egyszer tornádó, másszor mintha itt sem lett volna, eltűnik a szélcsend beköszöntével. Életünk tartalmára, irányára, értékére is rákérdez ez a bibliai kép. Mit hajszolunk ebben a világban? Szelet hajszolunk? Milyen hatásoknak tesszük ki magunkat?

– Hóseás Izráel, az északi országrész felett tart ítéletet, amikor kijelenti, hogy „Efraim szelet hajszol…” (2) Isten népe is lehet ilyenné? Hitetlen, ingadozó, hűtlen, megbízhatatlan, hazug? (3) Hosszan részletezi ezt a nyomorult állapotot a próféta, az egész fejezetben, könyvének nagy részében.

– Isten szava megtérésre hív, amelyből irgalom, igazság, remény fakad (7). Aki az Úrhoz fordult, az nem szűnik meg az Úrban bízni. Isten népe nem kalmárkodásra, e-világi alkukra (8), ócska, múlandó és hitetlen küzdelmekre alapoz (4), hanem az Úr megtartó kegyelmére, amely egyre tisztábbá mossa életét, szolgálatát. Ez a megtérés az Isten Szentlelkének ajándéka. Ez áldott „szél”! Ez nem rombol. Ez is láthatatlan, de láthatóan megtapasztalható a munkája. Ennek a szélnek tedd ki Urunk, az életünket (János 3,8). Őrizz meg a szentségben, az állhatatosságban, és óvj meg minden ügyeskedő és hűtlen kalmárkodástól! (1)

2Timóteus 1,1–7

303. dicséret

– Szánalmas az életünk! Szánalmas az én életem és szánalmas a te életed is; mindenkié, minden emberé, minden népé, Isten népéé is. Szánalmas még az is, ahogy tiltakoznál a megállapítás ellen, netán kikérnéd magadnak. Szánalmas, amiket művelünk. Szánalmas, amiket művelünk, mindenkor, mindenhol (8).

– Nem kell semmi! Itt mindennek ára van. Csak az Úr szánalma kell! Az Ő szánalma nem lesajnáló szánalom, hanem bűnt, halált, gonoszt legyőző irgalom. Az Úr szánalma, mindig megújuló, felfrissülő, népét soha el nem engedő kegyelmének forrása.

– Ez a szánalom megindul engedetlen életünkön (8–9). Ez a szánalom újra és újra próbálkozik népével: kézen fog, magához emel, mint atya a gyermekét; int, de akkor sem mond le rólunk, ha mi még mindig távolodással válaszolunk az Ő mindenkori közeledésére (1–7).

– Áldott ígéretünk van, amit az Úr irgalmas elhatározása nem változtat meg: végül az Urat fogjuk követni, mert az Ő hatalma kiemel szánandó életünk vergődéséből (11).

1Timóteus 6,11–21

301. dicséret

– Nincs élet iga nélkül. Illúzió, hogy létezik szabadság. Az igába szorított élet lehet egyedül szabad élet: rendben, keretek között, munkában, mások számára is hasznosan.

– Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy ki teszi ránk az igát, és miért, milyen igát… A hitetlenség kínzó igája nem más, mint a gürcölés igája, a fogság igája. Lehetünk mélyszegény, kiszolgáltatott rabszolgák, vagy látványos jólétben gürcölő alkalmazottak, vagy még többért és többért ügyeskedő vezetők; – valójában halálos igát kényszerítünk egymásra, amely annak nyakán is ott van már, aki láthatóan a másikra helyezi a hétköznapi igát (11).

– Hóseás arra az igára emlékezik vissza, amit az Úr tett saját, megszabadított népére. Ebben az igában nem kötötték be a cséplő üsző száját, aki nyugodtan ehetett, miközben áthúzta a cséplőszánt a gabonán. Ez az iga, az Úr igája, gyönyörűséges, terhe könnyű, áldása nagy (Máté 11,30). Amint lerázzuk magunkról az Úr igáját (1–4), marad a súlyos, halálos emberi iga, amit egymásra rakunk, miközben megszakítjuk egymást a gürcölésben, és az életnek, a munkának, a szolgálatnak soha nem az áldását, hanem csakis annak átkát tapasztalhatjuk meg (D. Bonhoeffer). Ez az iga, Isten jogos ítéleteként van rajtunk (5–11), csak a megtérés oldja fel azt.

– Bizonyosságunk az, hogy a bűn és a halál terhes igáját levette rólunk a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadása által. Reménységünk pedig abban van, hogy Isten országának teljességében, amikor Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28), megtapasztaljuk majd az élet teljességét. Addig kell az iga.

1Timóteus 6,1–10

296. dicséret

– Mindenki örül, szüret van, ujjongás, vigalom: élvezik az életet, esznek, isznak, mulatnak, „buliznak”.

– Aztán jön valaki: dörgedelmes beszédben hűtlenségről, paráznaságról, büntetésről szól. Istent emlegeti, mint aki hamarosan lesújt ítéletével, és vége lesz a „bulinak”, a szabadságnak, a jólétnek; helyette fogság következik, éhség, szűkösség (1–6).

– Persze: kinevetik a mulatozók ezt a komor valakit; leintik, őrültnek tartják; és mivel csak nem hagyja abba a dörgedelmeket, próbálják végleg eltávolítani a maguk köreiből, hogy ne zavarja a vigadozást (7–8).

– Pedig igaza van a prófétának. Ma is eszünk, iszunk, paráználkodunk, mindenki, mindenütt. Nincs ezen mit szépíteni. A jólétben gátlástalanul tesszük ezt; a szegénységben pedig határtalan, irigy gyűlölettel akarnánk tenni ugyanezt azok helyett, akik megtehetik. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A lelkület ugyanaz. Úgy önmagában egy kalap alá vehetünk mindenkit: gazdagot és szegényt; világot és egyházat; vallástalant és vallásost.

– Igaza van a prófétának, de mégis fárasztó, mert már kilenc fejezet óta szinte ugyanaz a dallam. Egy idő után kikapcsolom! Illetve nem jól olvasom, nem jól hallgatom, ha ezt váltja ki belőlem. Én szeretem Prokofjevet, a családom meg könyörög, hogy kapcsoljam már ki. Nekem szól, nekik nem.

– A próféta ítélete jogos; ma is szól; – ha kikapcsolod, ha elhallgattatod, akkor is érvényes. De a próféta nem egy ítélő Istent hirdet csupán, a maga dörgedelmeivel, hanem egy olyan Urat, aki egykor örömét lelte népében, mint a pusztában eltikkadt vándor örül az oázisnak (10). Ez az Isten pedig újra örömét fogja lelni népében, és népe is Őbenne. Az Úrban van minden öröm forrása.

– Ne örülj! – intett a próféta (1) – Örülj! – biztatott az apostol (Filippi 4,4). A kettő között pedig meghalt és feltámadott az Úr Jézus Krisztus (Lukács 24,34). Az öröm ideje van. Ám az öröm nem buli; hanem sokkal több, sokkal jobb annál.

1Timóteus 5

345. dicséret

– Izráel hűtlensége Istene iránt, két területen mutatkozott meg: az istentiszteletben és a közéletben. Izráel hűtlenségének az az oka, hogy Izráel elfelejtette alkotóját (14). Isten nélkül szétesik az élet!

– Isten népének hűtlensége az Isten tiszteletében úgy mutatkozott meg, hogy I. Jeroboám király egy borjút állíttatott fel a bételi szentélyben. Az ember igénye az, hogy látni akarja az Istent, konkrétan tapasztalni akarja az Ő segítő tetteit, biztató jelenlétét. Ezért az ember mindig bálványokat gyárt, amibe belekapaszkodhat, mintha Istenbe kapaszkodna… Nincs ennél veszélyesebb tévelygés, mert így igazolunk teológiailag vállalkozói sikert, látványos karriert, pénzt, hatalmat, befolyást, mint Isten áldását. Pedig ezeknek mindig e-világi, gyarló ára van. Valójában az aranyborjút tettük az Isten helyébe. Most legszívesebben árnyalnám a gondolatot, hogy megmagyarázzam: lehet a siker is Isten áldása, ahogy eleink ezt tanították. Mégis, ki kell mondani: igen ritkán lesz azzá, inkább eltávolít az Úrtól. A bálványt ízzé és porrá zúzza az Isten, mert elfoglalta az Úr első helyét az életünkben (5–6).

– A közéletben ez a hűtlenség országon belül és kívül is megmutatkozott. Egymást kaszabolták le a királyok Izráelben; – káosz, hatalmi válság alakult ki, mert nem az Úrtól kérték és kapták a királyokat (4). Közben Isten népe más idegen népektől várt segítséget, ahelyett, hogy az Úrhoz fordult volna. Olyan ez a hűtlenség, mint a kóborló vadszamár céltalan és szánalmas tévelygése (8–9).

1Timóteus 4

116. zsoltár

– Jaj nekünk! Isten nélkül, jaj nekünk! Az egész fejezet ezt az állapotot részletezi. Körülvesznek tetteink, amelyeket egy darabig tudunk leplezni, de Isten elől nem lehet elrejteni azokat (2). Elég egy vizsgálat, és minden kiderül; mint ahogy az orvosnál, kiderül a baj (1). Néhány konkrétum erre nézve. Nem kiáltunk az Úrhoz, hanem kesergünk és jajgatunk (14). Hízelkedünk az éppen fölöttünk állóknak, de a hátuk mögött szapuljuk és megemésztjük őket (7). Idegenek emésztik erőinket, és mi nem vesszük észre (9). Szeretni kell azokat is, akik egészen mások, mint mi. De, amikor többre becsüljük az „idegen” hatásokat a magunk, Istentől nekünk juttatott kincseinél; sőt, ezektől várunk segítséget, akkor nagy a baj! (8–9)

– A „jaj” állapotát érzékletes képekkel szemlélteti az igeszakasz. Olyanok vagyunk, mint a befűtött kemence, amely felhevítetten csak az alkalomra vár. Nem tudnánk ellent állni a kísértésnek, ha alkalmunk lenne… (4) Oktalan galambként repdesünk ide-oda, amíg egy hálónak foglyaivá nem leszünk (11). „Meg nem fordított lángos” vagyunk: nem fordultunk Urunk felé, csak a világ felé. Istenhittel kellene a világban élnünk, mert ez a világ az Úr ajándéka. De hit nélkül, meg nem fordított lángosként, kidobandóan feketévé éget a világ (8).

– Áldott legyen az Isten! Kegyelem alatt vagyunk! Mi nem jajgatunk, hanem kiálthatunk; sőt, az Urat magasztalva hálát adhatunk azért, hogy az Úr megváltott, kiváltott a „jaj" állapotából (11). Az Úr szabályozza „életünk kemencéjét”, hogy ne üresen hevüljön, hanem „kenyeret” süthessen. Az Úr, „Szentlelkének galambjává” formál bennünket, hogy ne céltalanul repdessünk, hanem áldássá legyünk. Az Úr megfordítja, megtéríti „életünk lángosát”.

1Timóteus 3

122. zsoltár

– A megtérés mindig az a kegyelmi állapot, amikor egy ember, vagy egy nép az Úrhoz fordulhat; ahhoz az Úrhoz: aki megsebez, de meg is gyógyít; aki a haláltól is megvált bennünket; akinek üdvözítő eljövetele, áldó velünk-léte biztos, mint a hajnalhasadás (1–3).

– Aki megtért, az egyetlen gyógyító, megváltó, biztosan vele lévő Urához fordult. Olyan fordulat ez, mint amikor az ember egy utazás során hosszú ideig távolodik és csak távolodik az otthonától; egyszer azonban gyökeresen megváltozik az irány, elindul haza, hazatér. Sok „szépet” látott távol, sok „élményt” tapasztalt; de hazatérve látja meg igazán, hogy a legjobb, a legszebb, a legbiztonságosabb otthon lenni, az Úrnál, az Úrban. Odahaza hálát ad az ember, mert akkor fogja fel igazán, hogy mennyi veszélynek volt kitéve az út ideje alatt, távol az otthontól.

– Aki nem tapasztalja ezt a hálát, biztonságot, a megérkezés nyugalmát, amikor visszatalálhatott az Úrhoz; aki továbbra is nyugtalan, elvágyódik; annak a megtérése csak múló hangulat volt, érzelmi fellángolás, gyarló emberi kaland, egy próba a sok közül. Sok ilyen „megtértünk” van… Az ilyen megtérés reggeli harmathoz hasonlít: hamar elillan (4). A hívő embernek lehet, hogy nyugta nincs, de nyugalma van! Így értelmezzük a megtért ember nyugalmát.

– Aki nem az Isten megnyert irgalmát adja tovább, hanem irgalmatlan embertársához, az sem fordult igazán az Úrhoz. Istentisztelet és emberszeretet teljes egysége a valódi megtérés gyümölcse. Ahol Isten népének tagjai irgalmatlanul viselkednek egymással is, ott a megtérés csak szép szólam. Márpedig tömérdek irgalmatlanság vesz körül bennünket. Most ne magyarázzuk túl ezt a gyönyörű Igét, mert éppen abban veszti el erejét. Egyszerűen csodálkozzunk rá az Ige igazságára: irgalmasságra van szükség és nem áldozatra; az irgalmasság az igaz istentisztelet (6; Máté 9,13). Jézus Krisztus egyszeri, tökéletes áldozata is csak erre indíthat minket. Hát nem ez lenne az egyetlen megoldás?! Persze könnyebb beáldozni egymást bármiféle igazságokért, tanokért, eszmékért, önmagunkért; mint irgalmasan szeretni. Ez azonban a halál útja, és nem az életé. Megtéretlenül mindig magunkat képviseljük, még Istent emlegetve is, ezért folyton irgalmatlanok vagyunk! (6–11)

– A megtért ember boldog, hogy Isten irgalmából újból hazatérhetett biztonságos otthonába, ezért otthon, és bármely küldetésben csakis ezt az irgalmat adja tovább.

1Timóteus 2

504. dicséret

– Nagy a baj! Riadó! (8) Minden szinten hűtlenség és halálos konfliktusok…

– Isten népe „megcsalta” kiválasztó, teremtő, megtartó Urát, és idegen istenekkel, vallási szokásokkal paráználkodott. Mintha a máról, rólunk írt volna Hóseás: hiszen korunkban már az önimádat, a határtalan szabadság, szinte vallásos kultuszként váltotta ki az élő hitet és az Isten népéhez tartozás bizonyosságát, tartását, örömét, kultúráját (7).

– Ahol elhagyják az Urat, ott gazdátlan prédává lesz az élet, kiszolgáltatva „mindenféle szélnek”. A vezetők, a papok, a nép minden tagja egyként hűtlenné lettek; istentiszteletük hiteltelenné, életük pedig tisztátalanná (1–7).

– Isten népe nemcsak Istenét hagyta el, hanem a népen belül egymást is elhagyták. Isten népe kettészakadt: északra és délre, Izráelre és Júdára. Egymás ellen támadtak, és idegen hatalmakhoz fordultak segítségért, hogy saját testvéreiket legyőzzék. Ez a nyomorúság eleven. Emberileg nincs ennél lentebb… Izráel (Samária, Efraim) Szíriával szövetkezett, Júda pedig a nagy Asszíriához futott oltalomért, az Úr helyett (Kr. e. 734–733). Miközben a testvérek belekaszáltak egymásba, a nagy Asszíria fokozatosan elfoglalta az északi országrészt, Izráelt (Kr. e. 722).

– Isten, a történelem Ura, és saját népe Ura; mindenekor! Isten feldühödött oroszlánként támad hűtlen népére (14). Az Úr dühe az egyetlen, amely, ha széttépne is (13), azért teszi, hogy új életre támasszon fel. A miattunk, értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusra tekintsünk! Az Úr azért hoz ránk nyomorúságot, hogy végre csakis Őutána vágyódjunk, Őhozzá folyamodjunk (15); és bűneinket belátva, megbánva végre csakis Őt keressük, mint életünk egyetlen gyógyítóját (13). Az Úrban adatik végre tiszta istentisztelet és igaz emberszeretet. Ez nem egy prófétai sablon! Ez Isten Igéje! Ez az egyetlen megoldás.

1Timóteus 1,12–20

108. zsoltár

– Ha nincs levegő, megfulladunk. De nem csak a levegő hiánya lehet halálos. Hóseás próféta felsorolja ezeket az életveszélyes, kárhozatos hiányokat, amelyeknek „kötele ott van a nyakunkon”.

– Nincs hit. Nem ismerjük az élő Istent, a megváltó Urat (1). „Papjaink” (4–9) és „híveink” (11–19) többnyire csak maguknak élnek. Ez a legkisebb probléma kezelésénél árulkodó. – Akkor is nekem van igazam! – mondta nekem egy kolléga, miközben hirdeti: „Nincsen igaz ember egy sem…” (Róma 3,10) Nem az Úr ügyére ügyelünk (10), hanem folyton csak ügyezünk, és mindent bedarál az aktuális „narratíva”, a világértelemzés szerinti gépezet.

– Nincs szeretet (2). Gyötörjük egymást. A próféta diagnózisa ma is az elevenünkbe vág: – Ölnek, lopnak, paráználkodnak, hazudoznak.

– Nincs áldás (10). Állandó kielégítetlenség, nyugtalanság kísér bennünket, mert eszünk és nem lakunk jól… A sort lehetne folytatni.

– Mi az, ami van? Mi az, ami biztosan és örökké a miénk? Ebben a nehéz fejezetben is meghirdeti a próféta az evangéliumot. Isten szeretete örökké a miénk (Róma 8,38–39). Isten szeretetének jele, hogy Ő int (Ne tedd!), jogos büntetésével figyelmeztet és megtérésre hív (3; 15; 19). Ő féltően korlátoz, hiszen a szilaj tehén sem legelhet szabadon, tágas helyen, mint a bárányok (16). Az Úr kegyelmet ad: mégsem büntet meg véglegesen (14).

– Ez az, ami van! Csak ez! Az Úr megváltó, megtartó szeretete nélkül csak a „nincs”-et tapasztalhatjuk meg. Ővele azonban rácsodálkozhatunk: mennyi mindenünk van!

1Timóteus 1,1–11

151. dicséret

– Az utolsó időket mindig félelmetes időszakként értelmezzük. Ezzel kapcsolatos dörgedelmeink gyakran hűtlenek Isten kijelentéséhez, nem feltétlenül az idevonatkozó igei idézeteket illetően, hanem a hangsúlyeltolódás miatt. Saját, gyarló emberi indulatunk soha nem keveredhetne bele Isten üzenetének hirdetésébe.

– Lám, itt Hóseás próféta az utolsó napokat biztató, reménnyel teli hangsúllyal tárja elénk. Isten megváltó szeretete hatja át ezeket a napokat. Az utolsó napokban Isten népe találkozik Urával (5). A végidők ideje a találkozás ideje; Istennel és hitben egymással, majd „odaát” ez a találkozás maradéktalanná lesz. De jó lesz: végre egymásra találunk; – mi, akik itt annyit kergettük egymást! Lehet így is szólni az utolsó napokról, mégpedig igeszerűen. Aki nem a saját lelkéből, hanem Isten Lelkéből szól: az így szól… Az utolsó napok életünk utolsó napjaira is vonatkoznak. Az Úr szeretete velünk lesz akkor! Nem marad el az üdvözítő találkozás! Akinek ebben bizonyossága van, azt magához ölelte az Úr.

– Sokáig kell várakoznunk még az üdvözítő találkozására? Folyamatosan adventben élünk e-világban. A várakozás a találkozásra nyert felkészülés ideje (3). Az utolsó napokra és erre az üdvözítő találkozásra felkészít bennünket a mi Urunk! Böjtre kényszerít, és mi elfogadjuk az itt szűkebbre szabott részt, nem érdemeket szerezve, de hitünkben érlelődve a találkozásra. Szemléletes a hóseási kép: szeretjük a mazsolás süteményt, finom is, de nem ehetjük azt. A lemondás tisztít, készít, kényszerít felfelé tekinteni, itt pedig a lényegi dolgokra figyelni. Majd ehetünk mazsolás süteményt is. Isten semmi jót nem akar elvenni tőlünk (1). A felkészülés böjtjében le kell mondanunk minden lelki, vallási, anyagi, testi paráznaságról (4). Isten „kivásárol” bennünket, kivált a mélységből, ahogy Hóseás parázna feleségét kiváltotta (2). Félelmeink, rettegéseink is felkészítenek az Isten megváltó jóságával való találkozásra (5).

2Thesszalonika 3,6–18

41. zsoltár

– Ez az újjáteremtés, a megváltás csodája, amelyet csakis Isten teremtő és újjáteremtő hatalma végezhet el, amit megígért és el is végzett a Jézus Krisztusban.

– Erre az új kezdetre van szükségünk! Semmi másra, csak erre. Minden más mulandó szemfényvesztés. Életünk tele van halálos, fárasztó, hiábavaló ütközésekkel, minden szinten. Ez maga a kárhozat. Micsoda örömhír: Isten nem hagy minket ebben az állapotban.

– Érdemes ujjhegyre szedni az igeszakasz evangéliumi leírását erről az új kezdetről. A pusztaság nyomorúsága után visszakapjuk a „szőlőskertet”, a „pusztulás völgye” (Józsué 7), a halál árnyékának völgye (Máté 4,16) a reménység kapujává lesz (16–17). Akkor majd a bálványozó beszéd helyett, Isten és egymás dicsérete hagyja el a szívünket és a szánkat, mint ifjúságunk, megteremtetésünk idején (18–19). Az új kezdet Isten megújított szövetségében, megváltó szeretetében megélt élet, az Úr eredeti gondolata szerint: – békességben Istennel, egymással, önmagunkkal, a teremtett világgal; – íj, kard, hadakozás nélkül; – biztonságban, bőségben; – igazságban, isteni rendben; – szeretetben, irgalomban; – vagyis az Úr ismeretében (20–24). Lesz irgalom, ismét az Úr népévé leszünk (25).

– Kikre vonatkozik ez az új kezdet? Ez az új kezdet először Isten népére vonatkozik, szerte a világon. Ez az új kezdet azonban, Isten kiválasztó kegyelme és cselekvése által mindig túlmutat azokon a korlátokon, amit az ember, „üdvegoista” módon erről gondol. Isten hívő népe a világ megtéréséért könyörög, és Isten alázatos eszközeként ebben a szolgálatban áll. A többit pedig az Úr jól intézi, aki majdan Ő lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28). Sem az üdvegoizmus, sem az üdvegyetemesség nem tartalmazza a teljes igei tanítást, csak annak egy szeletét. Isten kegyelmes cselekvése azonban tökéletes. Örüljek népem és mások, sokak üdvösségének!

2Thesszalonika 3,1–5

499. dicséret