– A hűtlenség: a minket örök hűséggel szerető Istenünk elhagyása (15). A hűtlen ember nem Istentől, az élet egyedüli forrásától várja az életet és annak javait, hanem olyanoktól, akik ezt soha nem képesek megadni. „Elmegyek a szeretőim után. Ők adnak nekem…” (7). A hűtlenség minden formája mindig hitetlenségből fakad.

– A hűtlenség következményeit az emberlét minden területén tapasztaljuk: – „pőrére vetkőztetett” megaláztatások (5); – pusztává lett, kiszikkadt, halálosan szomjazó életek (5); – vágyakozás, de mégis nyugtalanság és állandó hiányérzet: „nem érem el” (8–9); – örömkísérletek sora és mégis örömtelenség (13); – önmagunk ékesítése, „tálalása”, és mégis sorvadása (15).

– Isten kegyelme az, hogy Ő mégis hűséges marad hozzánk: „De lesz még…” (1). Istenünk minden élet forrása (Zsoltárok 36,10). Őnélküle hűtlenségben és halálban vagyunk. Ő azonban nem hagy bennünket halálban. Nyomorúságos helyzetünkben felragyogtatja előttünk „az egyetlen fejedelem” (2), az Úr Jézus Krisztus által készített jövőt. Lesz még másként, lesz jobb, eljön a „maradéktalanul jó”. Ez a mi reménységünk, amely hűtlen életünkből megtérésre, és hűségesen új életre vezet minket.

2Thesszalonika 2,13–17

299. dicséret

– A hűség manapság minden tekintetben megkérdőjelezett erény. Éljünk magunknak és a jelennek. Ezen túl nem kell ragaszkodni senkihez és semmihez. Aki hűséges az régimódi, merev, nem képes megújulni; sőt, ragaszkodása akár akadálya is lehet valamiféle „haladásnak”. Többen említik azt, hogy a hűséges ember veszélyessé lehet, mert egy határon túl ragaszkodni valamihez, valakihez, olyan konokká torzíthat, amely saját magunkra és másokra nézve is nagy teher.

– A hűség esetében azonban a fentiek csak eszmefuttatások. A hűség kapcsán elsősorban nem ezekről van szó. A hűséget mindig az minősíti, hogy kihez, mihez kapcsolódik. Az a hűség, amely megérdemli ezt a nevet, az soha nem lehet terhes, konok, veszélyes; hanem csakis áldott és nélkülözhetetlen. Hűség nélkül nincs élet, mint ahogy kénytelen vagyok hűséges lenni a levegővételhez, egyébként meghalok. A hűség nem erkölcsi kérdés. A hűség alapvető életfeltétel. Éppen ezért, a hűséget mindig a minket teremtő és megváltó, egyetlen, élő Istennel kapcsolatosan értelmezhetjük: – Hűtlenek vagytok, mert hátat fordítottatok az Úrnak! (2) – mondja a próféta. Őhozzá, az örökké hűséges Istenhez való hűségünkből fakad minden áldott, másokat is megáldó hűség.

– Aki a fentiek értelmében nem hűséges, azaz hűtlen, az nemet mond Istenre, életre, irgalomra, népre, a rábízott másik emberre. Hóseás gyermekeinek jelképes nevei ezt hirdetik (6; 9). Hóseás, a minden tekintetben hűtlen északi országrész prófétája volt, egészen az asszírok támadásáig (Kr. e. 750–722). Nyomorúságos idők voltak azok, sok kínnal és fájdalommal. Akárcsak a maiak. A hűtlenség mindig nyomorúsággal jár. A hűtlenség sohasem lehet valami új kibontakozása.

2Thesszalonika 2,1–12

46. zsoltár

– Isten lezárta a kijelentés könyvét és lepecsételte (12,4). Vegyük ezt komolyan. Ma is a lezárt, írott kijelentés a forrás, amely által az önmagát szüntelenül kijelentő Isten szavát meghallhatjuk. Tévelygünk, ha nem innen indulunk ki, mert akkor valójában magunkkal, és nem az Úrral lesz találkozásunk (Márk 12,24). De gyarapszik a hitünk és az ismeretünk, ha a Bibliát kinyitva keressük az Urat. A lepecsételt könyv azt is jelenti, hogy sok minden titok, és az is marad (5Mózes 29,28).

– Ami biztos, ami nem titok, és Jézus Krisztusban nyilvánvalóan felragyogott, az elég! Itt vagyunk, az Úr követei vagyunk, elvégezzük szolgálatunkat, és elpihenünk! Jó lesz megpihenni! Kijelentett bizonyosságunk van arról, hogy felébredünk, és kijelölt sorsunkat, az üdvösséges örök élet örömében éljük majd. Részleteket nem tudunk, de azt igen, hogy ez jobb lesz mindennél (Filippi 1,23). Úgy élünk a folyó innenső partján, hogy hitben a folyó túlsó partján vagyunk (5).

– Sok nyomorúság érhet minket közben; olyanok is, amelyeket nem értünk. Hiába kérdezünk vissza, mint Dániel tette, itt nem kapunk rá választ, hiszen a végső válasz már a miénk (6–11). Ismét mondom: nem számolgatunk (11–12), megyünk Urunk után, állhatatosan. Boldogok vagyunk, mert az Ő kegyelméből, állhatatosak maradhatunk! (12)

2Thesszalonika 1

447. dicséret

– Áldott bizonyságtétel ez az Ószövetségben az örök életről. Olyan ez a néhány igevers, mint napfelkelte a halál árnyékának völgyében (Lukács 1,78), átívelő híd a túlpartra. Előttem van egy délnyugat-európai főváros: hatalmas híd ível át a széles tölcsértorkolattal óceánba ömlő folyó felett, ahol az áldó Krisztus tekint le ránk.

– Ha nincs híd, akkor beszorítottan élek az egyik oldalon (12,5). Akkor csak szélsőséges lehetek, mindig kibillen a mérleg, és az mindig magam felé billen: a magam gondolata, érdeke, igaza, kegyessége… Nyomorúságos idők ezek (1). Olyanok, mint Dániel idejében voltak. Olyanok, mint ma. Olyanok, mint mindig lesznek, híd nélkül, élő hit nélkül, üdvösséges reménység nélkül, Jézus Krisztus nélkül: gyalázatosak, utálatosak, halálosak, kárhozatosak (2). Ezek a mai igeszakasz kijelentései, nem valami egyéni rosszkedv termékei.

– Ha van híd, akkor a „kijelölt oldalam” is megtelik reménységgel, „szabadsággal”, tágassággal. Isten, népe mellé áll, hívei mellé, mellénk. Ő küld angyalt, követet, emberi eszközt, „Míkáélt”, aki által megerősít és megment. Ő elküldte Jézus Krisztust érettünk (János 3,16). Úgy élünk itt, hogy látjuk a hidat, reménységgel a túlpartot, az átmenetelt, miközben másokat is, mint a kivilágított híd, az életre, az örök életre, az igazságra vezethetünk; – nem a mi igazságunkra, hanem Krisztuséra (3). Az élet könyvében vagyunk, ezért a nyomorúság megerősít a bizonyosságunkban. Sokan vagyunk ilyenek (2). Kik ezek, mennyien vannak, mi lesz a többiekkel? Ne számolgassunk, ez nem a mi dolgunk, hanem bízzunk az Úrban! (János 5,28; Cselekedetek 1,7) Tekintsünk a hídra, tartsunk a híd felé, amely „kitágítja” az életet, és átvezet a „túlpartra”!

1Thesszalonika 5,12–28

484. dicséret

– A tehetetlen düh, az ember nyomorúságának, az emberlét kielégítetlenségének és tehetetlenségének, pótcselekvő önzésének, valamint a gonosz hatalmának nyilvánvaló jele. Ez a düh perlekedik az Istennel és isteníti bálványait, legfőképpen önmagát, valamint kudarcok esetén ez a düh tölti ki indulatát másokon. Ki ne tudná, miről van szó?

– Antiokhosz, szír király, önmagára aggatott, önmagát istenítő melléknevét: „Epiphanész”; a háta mögött „Epimanész”nek, azaz őrjöngőnek nevezték át. Antiokhosz csak győzni akart, és ha valami nem sikerült, őrjöngve bosszút állt. Antiokhosz, a déli király, azaz az egyiptomiak elleni kudarcait (21–28), Isten népén töltötte ki: az áldozati oltárra Zeusz szobrot állíttatott, megbénította a szövetség népének hitét, istentiszteletét (29–31); – de más vallásokat sem kímélt (37).

– A szorongatott helyzetben Isten népe nem egységes. Sokszor átéltük már ezt. Vannak olyanok, akik behódolnának, kiszolgálnák a fennálló rendszert. Vannak olyanok, akik lázadnak, mint a Makkabeusok (Kr. e. 167–164). Mindegyik csoporthoz csatlakoznak érdekből, számításból. De mindig vannak olyanok, akik hitben és reménységben kitartanak, mert nem az emberi behódolásban, de nem is az emberi lázadás „kevéske segítségében” bíznak (32–35), hanem csakis az élő Isten megváltó szeretetében. Ezeken könyörült az Úr, és emberi dühüket alázatos, imádságos bizonyossággá szelídítette a kiválasztó, megtartó, krisztusi kegyelem.

– Az Úr könyörült népén: nem jogos dühét ontotta ránk, hanem kegyelmét ajándékozta nekünk, az Úr Jézus Krisztusban. Minden agresszivitás, őrjöngés, pusztító düh: ördögi. Lehiggadhatunk, kitarthatunk, Őbenne, Őáltala! Az Úr pedig megállítja az istentelenek dühét!

1Thesszalonika 5,1–11

488. dicséret

– A próféta, közeledve saját korához, egyre gazdagabb történelmi adatok birtokában kapja a kijelentést. Az igeszakaszban leírt történeti ív 300 évet ölel át. A görögök visszaverik a perzsákat. I. Dáriusz Marathonnál Kr. e. 490-ben szenved vereséget a görögöktől. Tíz év múlva Xerxész hajóit verik tönkre a görögök Szalamisznál. Kr. e. 330-ban Nagy Sándor végleg szétzúzza a Perzsa Birodalmat, de a vezér korai halála miatt négy utódállamra hullik szét birodalma. Ebből az északi, szír, Szeleukida; és a déli, egyiptomi, Ptolemaisz király egymással való viaskodását részletezi a mai igeszakasz; hiszen az „ékes föld” (16) a két versengő közé ékelődött. Palesztina Kr. e. 198-ban jutott a Szeleukidák kezére, miközben a római hatalommal való súrlódás is megjelenik a színen (17–18).

– Mi itt a való igazság? A szentíró részletes, de még az avatott olvasó számára is alig követhető eseményeket tár elénk. Ugyanakkor ezek az események a történészek szerint pontosan beazonosíthatók. Mégis; az események nevek, helyek, évszámok, konkrétumok nélkül szerepelnek az igeszakaszban.

– Ebben a tartózkodó leírásban teológiai szándékosság és áldott üzenet fedezhető fel. Isten hívő népe ugyanis nem ezektől a nevesincs, követhetetlenül kaotikus, oda-vissza vágó királyoktól és harcoktól várja a megoldást.

Amíg az ember belesüllyed az érdekharcokba, bele is veszik azokba. Pedig csak átmenetileg birtokolhatunk és győzhetünk e-világban. Tíz évvel ezelőtti nagy és kusza harcaink egykori iratanyagát nézve értettem meg ezt igazán: micsoda küzdelem volt az egykor, mennyi sérüléssel és nyomorúsággal, de aztán letűnt a napirendről az egész, már a „szereplői” sem élnek. Miközben ma is ugyanúgy vívjuk a mai harcainkat, ami sok év múlva már nincs, nem érdekes, nem számít; – pedig nekünk majd számot kell adnunk azokról.

– Az isteni üzenet rámutat az Úr szerint való igazságra. Dániel nem királyoktól, nem egyik, vagy másik oldaltól, nem is makacs zsidó lázadóktól (14) várta a megoldást, hanem csakis az Úr hatalmától és kegyelmétől. Az Úr nekünk adta „ékes földjét” (16), megtart ott, megtart a hitben, szeretetében, az Isten országában. Küzdünk, de csak egy határig, utána elengedünk, és az Úrra hagyatkozunk mindenben!

1Thesszalonika 4,13–18

353. dicséret

– Dániel böjtölt, amikor a kijelentést kapta. Dániel felkészült a kijelentés fogadására, valamint arra, hogy figyelhessen a kijelentésre és megérthesse azt (2–3). Dániel megalázkodva, böjtölve rászánta magát az üzenet megértésére (11–12). Gondoljunk csak bele, mi minden elvonja ma a figyelmünket attól, hogy igazán az Isten Igéjére figyeljünk. Nem is sorolom… Mi pedig ezeket a zavaró tényezőket fontosabbnak tartjuk a kijelentésnél?

– Dánielt elhagyta az ereje, ájultan esett össze, amikor találkozott a mennyei követtel, és meghallotta annak szavát (9), de a követ felsegítette (10), majd folyamatosan erősítette (15–19). Ahol az Úr szól, ott az ember összeroskad, hogy aztán a Megváltó megújultan felemelhesse őt és folyamatosan megtarthassa. Pál apostollal is ez történt (Cselekedetek 9,8). Isten embere, Isten népe tudja, hogy minden nap kegyelem.

– Dániel előtt a mennyei követ felfedte, hogy mi fog történni Isten népével az utolsó időkben (14). A látomásokat tartalmazó, úgynevezett apokaliptikus bibliai iratok részletes pontossággal kiszámolják a végidők eseményeit. Isten kijelentése ezzel arra figyelmeztet bennünket, hogy Ő a történelem Ura akként is, hogy annak minden percét a kezében tartja, és népét a megérkezés felé vezeti. A részletek azonban ne fedjék el előttünk a lényeget: Jézus Krisztus eljövetelével már minden megtörtént, aminek meg kellett történni; üdvösséget nyert nép vagyunk, megváltott emberekként élhetünk. Ne számolgassunk, ne a részleteket firtassuk, hanem bízzunk! (Márk 10,49)

1Thesszalonika 4,9–12

121. zsoltár

– Dániel könyve olyan korban íródott, Antiokhosz uralma alatt (Kr. e. 175–164), amikor nem a zsidó nép ment fogságba, hanem a fogság jött a saját hazájukba. Antiokhosz sok szent könyvet megsemmisített, a görög istenek tiszteletét akarta bevezetni a zsidók között, betiltotta az áldozatokat, és „iszonyatos” bálványt helyezett el a szentélyben: Zeusz oltárát (27). Dániel próféta jelene: a válság mélypontja (Kr. e. 167).

– Ma is válságban vagyunk. Másként, mint Dániel próféta idejében. Dániel korában még az jelentett szenvedést és próbatételt, ha a nép hitét, közösségi istentiszteletét bántás érte. Ma, egy jóléti, egyént kiemelő korban az jelent próbatételt, ha saját élet-élvezetinket éri korlátozás, anyagi lecsúszás, betegség, váratlan esemény. Nem a jóléttel van baj, nem is azzal, hogy figyelhetünk az egyes emberre is, hiszen az Úr az élet, a bőség és az egyes ember Istene is. Az a baj, és egyben az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy a jólét gőgössé, hitetlenné, hűtlenné tesz.

– Dániel látomásának részletes elemzése most túlfeszítené a kereteket. A látomás lényegi kérdése ez: meddig tart a próbatétel? Mikor ér véget a hitszegés, mikor szűnik meg a vétek, mikor nyer engesztelést a bűn, és mikor érkezik el végre hozzánk az örökké tartó igazság?  (24) Ma már nem is kérdések ezek? Pedig mindenkor ezek az ember igazi kérdései, és addig ember az ember, amíg ezeket a kérdéseket fel meri tenni. Hitben jár az, aki ezt imádkozva teszi fel, az Úr előtt. Az ilyen ember megváltásért, az Úr segítségéért, Krisztusért kiált (26). Nem hiába kiáltunk! Velünk az Isten! (Máté 1,23)

1Thesszalonika 4,1–8

155. dicséret

– A legutóbbi gyülekezeti filmklubunk alkotása tényleg megrázó volt. A „Megmaradt Alice-nek” című film számos kérdéssel kényszerített őszintén szembenézni bennünket. Ezek közül az egyik így hangzott: meddig kell küzdeni valamiben, valamiért; és mikor kell elengedni a dolgokat?

– E-világban mindenki úgy gondolja, hogy neki van igaza, ő mond igazat, ő látja igazul a dolgokat, ő képviseli az igazságot és ő gyámolítja az igazságosságot; – hiszen ő egy igaz ember. Az ember küzd is az igazáért, vitatkozik, harcol, a végsőkig kitart. Az ember nem enged! Aztán egy pillanatban eltemetik, az igazságával együtt. Olyan abszurd az egész: igaza volt, küzdött érte, aztán legyőzte a halál. Végül is miben volt igaza az illetőnek?

– A fordulat ott kezdődik egy ember, egy nép életében, amikor megtanul elengedni, amikor már nem küzd, hanem csakis az Úrra hagyatkozik. Az ilyen ember tud úgy imádkozni, mint Dániel. Az ilyen ember tud imádkozó életet élni. Persze: hittel tesszük a dolgunkat, amíg tehetjük, de sem értelmetlen, piti presztízsharcban nem veszünk részt, sem olyan küzdelmekbe nem keveredünk, ahol az imádság nélküli, puszta nyers erő akar győzedelmeskedni. Cáfolnád: – De hát ez az egész élet! – Igen? Akkor gondold végig, hogy mit kellene elengedni, még mielőtt az Isten elengedni kényszerít, mint a filmbéli Alice-t, a betegsége által.

– Mi nem akarunk elengedni, nem akarunk engedni! Isten kegyelmi tette, hogy Ő elengedni tanít bennünket, Őrá hagyatkozni kényszerít bennünket. Vessük irgalmába magunkat! Bizony, meg fogjuk tapasztalni: akár élünk, akár halunk, életünk előtt és után, és közte mindenben, mindenkor az Övéi vagyunk (Róma 14,8). Ez az egyetlen igazság, az Úr igazsága, és kegyelméből a mi igazságunk is. Igazunk van Őbenne!

1Thesszalonika 3,9–13

100. zsoltár

–  Tekintsünk egyben a 8. fejezet látomására (1–14) és azok magyarázatára (20–26). A „birodalmak” habitusa olvasható itt.

– Egy „birodalom” úgy gondolja, azt tesz, amit akar, felfuvalkodott és nem lehet megállítani, mindent maga alá gyűr, „egységesít” a saját érdekei és látása szerint. Ilyen volt a kétszarvú kos, a Méd-Perzsa Birodalom, Dániel látomásában (8,1–4; 20).

– Egy „birodalom” ereje teljében csúcsra jut, aztán kifárad, elgyengül, és legyőzik. Ez sorozatosan ismétlődik a látomásban (5–8). Lám, szinte szárnyalva szökell egy kecskebak nyugat felől, egy hatalmas szarvval a szemei között. Nagy Sándor megjelenítése a kecskebak nagy szarva (21), aki Kr. e. 336-ban lett Macedónia királya, megszállta Szíriát, Egyiptomot (Kr. e. 332), elfoglalta Babilont (Kr. e. 331), majd legyőzte a Méd-Perzsa Birodalmat (Kr. e. 330-ban). A kecskebak felöklelte a kétszarvú kost, földre taposta, de amikor hatalma teljében volt, nagy szarva kitört. Nagy Sándor hét év után meghalt és birodalma utódálalmokra darabolódott (22): – Macedónia Görögország; – Kis-Ázsia, Szíriával, Babilonnal, Perzsiával (Szeleukidák); – valamint Egyiptom (Ptolemaioszok).

– Egy „birodalom” esetében szembetűnő, hogy „jelentéktelen kicsiből” lesz egy ideig valami agresszíven, szentségtelenül gátlástalan „nagyság”; akinek egy ideig minden tette sikerülhet (8,12; 23–26). A kis szarv a szeleukida Antiochus, aki megszentségtelenítette a templomot, korlátozta a napi istentiszteletet. Ez a kis senki, magát istenítve; még a „csillagokat” is megtaposta, a Szentségessel is szembeszállt, földre terítette a legalapvetőbb igazságot (8,9–12).

– Egy „birodalom” soha nem a maga erejéből lesz erős, de gyarló módon mindig visszaél az erejével (24): az igeszakasz a bűnök tetőfokáról beszél, a kétértelmű beszéd mesterségéről, bősz és elbizakodott tekintetről (23). Ezek mind okosak, tehetségesek, sikeresek, és gyakran „hitetlen gazemberek” (24–25), akik pusztítanak, a szentségest megszentségtelenítik (24).

– Egy „birodalom” vége mindig az, amikor magát istenítve a vezérek vezére, az Úr ellen támad, akitől hatalmát szolgálatra kapta, és azt magának kisajátította. Ilyenkor összeomlik. A gonosz határát az Úr kimérte (25).

– Dánielt megviselte a látomás. Reménységben élve is megterhel minket e világ sora. Ez a felelősségünket hitelesíti, és azt a szeretetet, amit minden szenvedő és szenvedést okozó ember iránt érzünk, megtérésükért könyörögve. Az Isten angyala Dániel mellé állt: megérint és talpra állít bennünket az Úr, megerősít a hitben és a reménységben, mert vége lesz a bűnös világkorszaknak, és maradéktalanul új kezdődik (15–19). Addig pedig tesszük a mindennapi dolgainkat és nem spekulálunk… (27)

1Thesszalonika 3,1–8

95. zsoltár

– A szorongatott jelenből tekint vissza Dániel próféta, a jelen (Kr. e. 168–165) több százéves előzményeire, amelyben világbirodalmak falták fel egymást, és gyalázták Isten népét. A látomás egyes elemeinek jelentései megegyeznek a korábbi látomáséval, ott ezt már értelmeztük (1–12). Holnap is sorra kerül ezek magyarázata.

– Ebben a szorongatott jelenben kérdez, kiált, könyörög a próféta: Meddig még Uram? (13) Meddig tart a szörnyű bűnök sorozata ebben a világban? Meddig tart a kiszolgáltatottság: Isten népére nézve, de minden emberre nézve? Meddig leszünk kiszolgáltatva a gonosznak, mindig más köntösben? Meddig tipor bennünket saját bűnünk és nyomorúságunk, halandóságunk, törékenységünk, gyarlóságunk? Meddig tapossuk egymást?

– Örömhír a válasz, evangélium. Minden birodalom, minden bűn, a gonosz ideje korlátozott, ezért a szenvedés is csak egy ideig tart. Az időtartam itt szimbolikus, mint ahogy a Jelenések könyvben tíz napról van szó (Jelenések 2,10): de van határ, van megoldás, van megváltás. Jézus Krisztusban mindez már a miénk. Meddig Uram? Aki Jézus Krisztusban vannak, annak számára megadatott a válasz. Jézus Krisztusban miénk a megoldás, már beteljesedett és majd végérvényesen kiteljesedik (14).

1Thesszalonika 2,17–20

398. dicséret

– Dánielt megrémítették látomásai, gondolatai, arca belesápadt. De amikor felvilágosítást kért és kapott azok jelentéséről, akkor a magyarázatot eszében tartotta. Valóban, joggal rémülnénk meg és sápadnánk el, tapasztalva a világban uralkodó sokféle hatalmasságot és nyomorúságot, látva a világ sorát, benne a magunkét is (15–16).

– Honnan kapunk magyarázatot, megnyugtató választ a körülöttünk viharzó események menetére, a „miértekre”, a történelem, az élet, az egyes ember nagy kérdéseire? Hogyan értsük és éljük meg a nagy fordulatokat, amikor egy-egy „királyság” az egész földet bekebelezi (23), sokakat elhitet, megváltoztat alapvető ünnepeket, törvényeket, összezúz eddigi értékeket, az Isten népét üldözi, és halálos káoszt teremt? (23–25). Adatik-e magyarázat, létezik-e megnyugtató válasz? Ha minket még elkerültek a nagy bajok, adjunk hálát a kegyelemért, a szenvedőkre nézve imádkozzunk erőért és hitért. Persze az sem mindegy: hova, kihez fordulunk a válaszért!

– Dániel a mennyei világ követétől kapja a látottak magyarázatát, vagyis a válasz nem az embertől, hanem az Úrtól érkezik (16). Az emberi válaszok elégtelenek. Viszont az Úr válasza üdvösséges, megnyugtató, örök megoldást jelent. Eljön az Úr, Őelőtte borul le egykor engedelmesen minden hatalom (27), az Úr pedig igazságot szolgáltat az övéinek (22). Azt soha ne mondjam, hogy a másik ember nem az Úré! Elégedjek meg azzal a kegyelmi állapottal, hogy én bizonyosan az Úré vagyok, és a másikra is így tekintek, az ő hitéért is könyörgök, Isten eszközeként teszek valamit. 

– Hol van a válasz? Aki naponta olvassa, tanulmányozza, ízlelgeti Isten Igéjét, abban gyönyörködve, annak ez minden nap örömöt, reménységet ajándékoz; – miközben az egyes, számunkra fontossá, üzenetté lett Igéket hordozzuk magunkban. Amikor elsápadnánk, mindig megszólal, adatik egy „elmentett Ige”, mint Isten szava, magyarázata, megnyugtató, üdvösséges válasza. Isten magyarázatát, üzenetét tartsuk az eszünkben, ne a puszta eseményeket! (28)

1Thesszalonika 2,13–16

346. dicséret

– Dániel látomásában rémséges vadállatok tűnnek fel, egyik felfalja a másikat. Igazi vadállatok ezek a korabeli, egymást követő birodalmak: a babiloniak, a médek, a perzsák, a mindent „egyesítő” nagy macedón (görög, hellén) birodalom, és annak utódbirodalmai. Mindegyik ijesztő, erőszakos, mindent felemésztő, a maradékot összetaposó, pusztító, nagyokat mondó szájával hőbörgő (1–9).

– Dániel jelenéig, koráig visz a látomás, a Kr. e. 168–165 közé, amikor a látomás szerint a „tizedik, pici szarvacska” hasít fel mindent (7–9). A macedón birodalom romjain többek között az egyiptomi (ptolemaiosz) és szír (szeleukida) királyok osztoztak, és a szeleukida, istent „játszó”, „pici szarvacska” IV. Antiochus Epiphanes elnyomta a zsidókat, megszentségtelenítette a templomot. A látomás ívét azonban meghúzhatnánk a mi jelenünkig is.

– Micsoda megváltás, áldott fordulat. A hatalom mégsem ezeké, hanem az Örökkévalóé (9–10). Őhozzá jött valaki! Az ég felhőin jött, a mennyből jött erre a világra (Filippi 2,6–11). Ez a valaki emberarcú volt, „emberfiához” hasonló, szemben a dánieli látomásban szereplő vadállatokkal. Ez a valaki emberarcú; akként, ahogy Isten, eredeti gondolata szerint, a saját képére és hasonlatosságára megteremtette az embert, jóságban, igazságban, szentségben (1Mózes 1,27–28). Ez a valaki az „öregkorú”, az örökkévaló korú, az Isten elé járult, Őelőtte borult le. Isten ennek az „emberfiának” adta az örök királyságot: a vadállatok között egy Őneki kedves „embernek”.

1Thesszalonika 2,1–12

103. zsoltár

– Biztos halál várt Dánielre az oroszlánok vermében. Dániel ügye esélytelen, helyzete teljesen reménytelen. Ennek szimbolikus kifejezéseként az oroszlánok vermét lezárják, lepecsételik, hogy Dániel sorsán semmiképpen se lehessen változtatni (18). Talán merészel rezonálni a szívünk, még hívőként is, erre a nyomorúságos állapotra; mert az emberlét valóságos nyomorúsága a teljes reménytelenség.

– A szabadító Isten azonban csodát tett, emberi értelemmel felfoghatatlan csodát cselekedett. Ahol a szabadító Isten cselekszik, ott a reménytelen helyzetben kivirágzik a reménység. Dánielért még a király is könyörgött. Dániel hitt az Úrban, életben maradt, mert elküldte érte angyalát az Isten, és „bezárta az oroszlánok száját”. Amikor másnap kinyitották az oroszlánok vermét semmi sérülés nem volt látható Dánielen (19–24). Dániellel együtt még a pogány perzsa király is magasztalta az élő, örök, megtartó Istent (25–28).

– Isten szabadítása azonban még ennél is sokkal csodálatosabb. Ha felfalnak bennünket az „oroszlánok” és mindenben úrrá lesz rajtunk a reménytelenség, akkor is érvényes a feltámadott Úr szabadítása! Az igazi csoda, a mindenható Isten cselekvése ott lesz igazán valósággá, ahol az emberi életen, látható módon is, úrrá lesz a halál. Mert mégis van folytatás! Jézus Krisztus feltámadott (Lukács 24,34).

1Thesszalonika 1

199. dicséret

– Dániel „nagy hivatalra” jutott, amikor Dárius király főkormányzója lett. Dánielben „rendkívüli” Lélek (4), azaz Isten Lelke munkált, amit a király és Dániel főkormányzó társai is észrevettek. Isten Lelkének munkája látszik, mint a Nap ragyogása. Dárius király így megbízott Dánielben, ragaszkodott hozzá, ezért országa élére akarta állítani őt (6,1–4).

– A „nagy hivatal” csak látszólag irigyelni való. Mégis akadt Dánielnek irigye bőven főkormányzó társai közül, akik ürügyet kerestek arra, hogy megbuktassák őt. Akik pedig egyszer elkezdenek keresni, azok vagy találnak valamit, mert tökéletes helyzet nincs, vagy kitalálnak valamit. Így történt ez Dániel esetében is: végül Dániel Istenhitébe kötöttek bele. A megtévesztett Dárius király már nem tudott változtatni az aláírt törvényen, miszerint az oroszlánok közé vessék azt, aki a királyon kívül más istent is tisztel (5–10).

– Aki „nagy hivatalra” jutott, az sok szenvedésre jutott. Egykori „nagy hivatalt” hordozó ismerősöm említette nekem: – Valójában a „nagy hivatalban” az embert többnyire mindenfélére „használni” akarnák. Minden csoport, érdek, ügy kapcájává lehet könnyen az ember; vagy pedig, ha ellentmond, tartós ellenségeket szerezhet. Legvégül pedig eldobnak minket a „nagy hivatal” után, mint egy koszos rongyot.

– Dániel úgy cipelte a „nagy hivatalt”, hogy minden nap háromszor, felvállaltan imádkozott az élő Istenhez. Dániel tudta, hogy az oroszlánok vermében könnyebb épen megmaradni, mint a „nagy hivatalban”. Dániel az Úrban bízott, ezért Őt az Úr mindkét helyen megőrizte, megszabadította. Jó lenne hinni, hogy nem oroszlánok verme az, ahol éppen most vagyunk! Lám: Dániel lepecsételt vermében nem győzhetett a halál (15–18). Jézus Krisztus lepecsételt, majd nyitott sírja a mi reménységünk, erőnk az oroszlánok vermében is; „hivatalban”, vagy „hivatal nélkül”; – mindenkor!

Kolossé 4,7–18

503. dicséret

– A próféta Isten szavát, az „Írás” üzenetét hirdeti meg.

– A próféta bátran szól. A próféta hűséges, nem kenyerezhető le semmiféle „ajándékkal” (17).

– A próféta mindig egy konkrét helyzetben, egy konkrét személyhez szól, rámutatva annak bűnére, fölfuvalkodottságára, noha az illető mindenét az Úrnak köszönheti (22–24). A próféta világossá teszi az ember állapotát, Isten nélkül, legyünk bár gazdagok vagy szegények; királyok vagy hétköznapi emberek; egészségesek vagy betegek: könnyű életünk szétszóródik, és vége lesz annak (25–30).

– A próféta megtérésre, az élő Isten előtt leborulásra, önmagunk megalázására; ennek nyomán az Úr dicséretére és a ránk bízott emberek szeretetére hív bennünket. A próféta világosan, keményen, könyörtelenül szól, ha kell; éppen ebben mutatkozik meg rajta az Isten embert menteni akaró, felrázó, megváltó szeretete. A próféta kemény beszéde mögött soha nem gyarló emberi indulat, hanem mindig megtartó isteni szeretet munkál (18–21).

– Dániel is így szólt Bélsaccar királyhoz, a király apjának megtérésére (21).

– A krisztusi szeretet ma is egyre inkább prófétai hangon és prófétai bátorsággal mutatkozhat meg. Így int, felráz és hív.

*

Egy reptéren óriási tömeg várakozott, késtek a gépek az időjárás miatt.

Nem volt hova leülni, már moccanni is alig lehetett. Mi öten várakoztunk együtt. Udvariasan egy anyának és serdülő lányának átadtunk két helyet a magunkéból. Biccentve köszönték. Majd, amikor én is felálltam, odatették a táskájukat a helyemre és már engem sem engedtek visszaülni.

A krisztusi emberség szeretetéből visszaélés lett: mi engedtünk, és elkezdtek kiszorítani bennünket. Ezt eltűrni? Semmiképpen sem ez a krisztusi szeretet! Határhelyzetekben ez is lehet a krisztusi szeretet megnyilvánulása. A mindennapokban azonban nem ez a krisztusi emberség. Ilyenkor csak szimplán hülyének néznek minket.

Ezért határozottan szóltam: tessék letenni az asztal alá a táskát, mert vissza akarok ülni. A kemény hang meglepte őket, és észbe kaptak. Tanítanunk is kell másokat a krisztusi szeretetre.

Kolossé 4,2–6

17. zsoltár

– Nebukadneccár babilóniai király fia, Bélsaccar nagy mulatozásra hívja birodalma főembereit. A jókedv hevében előhozzák a jeruzsálemi templom szent edényeit, hogy abból igyák a bort, és közben istentelenül, nagyképűen hőzöngve, e-világi bálványokat istenítve beszéljenek (1–4).

– Amikor sem az élő Isten, sem a templom, amikor már semmi „szent” sem számít: amikor mindent megkérdőjelezünk, amikor minden vita tárgya lehet, akkor már ebben a nyomorúságos állapotban az Isten ítélete van rajtunk (5–6).

– De ahogy itt Isten Igéjében egészen konkrétan, olvashatóan és láthatóan kimondják az isteni ítéletet; úgy a mi életünkben is ezer történés, esemény, jel hirdeti: miszerint Isten megmért bennünket és könnyűnek talált minket. A közérzetünk, a türelmetlen, nyugtalan, ideges, vibráló életünk eleve Isten „ítéletet felíró” keze rajtunk (6).

– Van-e, aki legalább belesápad ebbe az állapotba? Van-e, akinek legalább elkezd remegni a lába, és elernyedni az élete? Hiszen „jaj” nekünk, az Isten ítélete alatt vagyunk! Jó jel, ha érzed, megy ki belőled az életerőd: mert akkor talán Isten kegyelme után nyúlhatsz majd! (6)

Kolossé 3,18–4,1

466. dicséret

– Dániel milyen lelkigondozói tapintattal közli az Úr feddő üzenetét a királlyal: hűség Isten ránk bízott Igéjéhez, ugyanakkor tapintat és szeretet az emberek felé (16).

– Az Úr feddő üzenete azonban megtérésre hív, ahogy itt a babiloni királyt is erre hívja az Úr. Isten ítélete addig tart, amíg el nem ismerjük, hogy Ő az Úr! (23) Ez a megtérés. Ez minden megújulás, békesség és öröm forrása, egyéni, családi, egyházi, közösségi, társadalmi méretekben egyaránt. Aki az Istent Uraként magasztalja, az az ember az Úr kegyelmében van. Isten ugyanis kegyelmes, megváltó Úr (17–23).

– Az Úr nélkül viszont mi uralkodunk, és önhitten minden tönkreteszünk, beleértve saját magunkat is. A babiloni király büszkén járkált palotája teraszán, eltelve birodalmának nagyságával, saját hatalmától és sikereitől megigézve (23–29).

– Isten éppen azzal könyörült a királyon, hogy kivágta „hatalmának óriásivá növekedett fáját”. A király ekkor nyomorúságában megtért: magasztalta az Urat. Vannak, akik a nyomorúságban még megátalkodottabbak lesznek. A megtérés kegyelem (30–34).

Kolossé 3,12–17

462. dicséret

– Mivel a felséges Isten mindeneknek Ura, azért Ő a történelem Ura is, aki uralkodik az emberek királysága felett, és nem engedi azt soha egy határon túl növekedni.

– Minden „emberi növekedés”, bármilyen pazarnak tűnik is, egy idő után az „égig” ér (8), elbízza magát. Aki „növekszik”, hatalomban, sikerben, az úgy gondolja, hogy ő megszenvedett ezért, és az másoknak is gyümölcsöző, áldott. A babiloni király látomásában az égig növekedő fa sokakat táplál gyümölcsével, sokan pihennek meg szép lombjai alatt. Sokaknak ad biztonságot és reményt ez a fa, a föld széléről is látható, irányt adó nagyságával (8–9). Valóban, az emberi növekedés fontos, a hatalom is fontos, mert úgy adatik rend ebben a világban.

– Mégis, Isten azt mondja angyalának, hogy ezt a fát ki kell vágni, és akik onnan táplálkoztak, azok meneküljenek. Az emberi növekedés Isten szerint is fontos, de egy ponton túl veszélyes, mert az ember ilyenkor nem ismeri a határokat. Lám, amit az ember áldottnak gondolt, az az Isten látása szerint kivágandó. Amit mi teszünk, az még a legjobb szándékkal sem tökéletes, még akkor sem az, ha Isten megbízásából tesszük azt. Milyen lehet a „növekedésünk”, ha a magunk dicsőségére „pompázunk”?

– Isten megaláz, hogy Őneki adjunk dicsőséget! Kegyelmi állapot, ha valaki, élete egy pontján megretten, mint itt a babiloni király. Pont így van ez jól.

– A felséges Isten mindeneknek Ura! Ez az egyetlen örömhír, amely képes megnyugtatni az embert, és minden más igazi öröm is csak ebből fakadhat. Isten országának növekedése töretlen (Máté 13,31–32). Viszont a mi életünkön, még a szolgálatunkon is, ott emelkedik az ítélet fejszéje (Máté 3,10), hogy csakis az Úr kegyelmébe kapaszkodhassunk.

Kolossé 3,5–11

377. dicséret

– Ez a felismerés döntő. Ez a felismerés egy új látást ajándékoz, a hit látását. Ennek a felismerésnek külön csodája az, hogy ebben az igerészben ezt a felismerést egy birodalom királya hozza meg. Ez a felismerés Isten szabadító hatalmát tapasztalhatta meg, és ez a felismerés mindig a szabadító Isten ajándéka.

– Ez a felismerés azonban soha nem „ködösít”. A hit látása nem beszél arról, ami számára ismeretlen, amiről nem kapott kijelentést. Ugyanakkor a kijelentés értelmezésében is alázatos, mert az értelmezésben mindig ott ólálkodik az Isten Lelke mellett a mi gyarló, zavaros lelkünk. Ezért a hívő ember két lábbal a földön jár, tudja, hogy itt „minden megtörténhet”, és számol is ezzel. Azzal is számol, hogy tüzes kemencébe kerülhet, mint a bibliai történetben, ahonnan emberileg nincs szabadulás.

– A hit felismerése jogos emberi félelmekből fakadó alázattal mindig könyörög, és az Úr kezébe helyezi életét; szerettei, népe, a világ „sorát”, miközben hűséggel teszi, amit az Isten rábízott. A hit felismerése hálát ad azért, hogy minden nap kegyelem, és látja, hogy mennyi mindentől megkímélt bennünket az Úr, mennyi bajtól megmentett, mennyi veszélyből kihozott már megtartó Urunk. Amikor egy hosszú út után leszállunk itthon a repülőgépről, ugye megcsillan valami bennünk ebből a felismerésből?

– A hit felismerése bizonyos abban, hogy Isten az, aki úgy tud megszabadítani, hogy nemcsak alkalmilag, hanem örökre cselekszik, maradandó megoldást ajándékoz népének. A feltámadott Jézus Krisztusban örökre megoldotta életünket. Ha itt már nem is adna megoldást, szabadulást – hiszen már eddig is sokat adott – akkor is Ő a szabadító Isten, aki már megszabadított (3,18). Csak Ő képes így megszabadítani.

– Ez a felismerés olyan, mint Lisszabonban feljutni a város egy-egy csúcsára, és letekinteni a városra, túl az óceánra, átlátni a részleteket egy összefüggő egészben, miközben minden a helyére kerül. Utána jöhet a mélypont, le kell jönni a hegyről (Máté 17,1–9), de jön újabb csúcs, miközben a völgyben is a csúcs látásával haladunk. Mondom, mint Lisszabonban, ahol pont ez a szép, mint az életben: hol fent, hol lent, de aztán újra fent, és lent sem hagy el bennünket a fenti látás bizonyossága. Már láttuk, már a miénk!

Kolossé 3,1–4

421. dicséret

– Az Isten szabadító Úr, mert Ő kiszabadít bennünket a tüzes kemencéből. Sokféle „tüzes kemence” van ebben a világban. Isten megmutatja szabadítását az Ő népén és az egyes hívő embernek életében. Ő képes kiszabadítani bennünket a mindennapok és az élet ezer küzdelmének kohójából.

– Igeszakaszunkban azonban az általános üzeneten túl, sokkal többről van szó! Isten minket, hitvalló hűségre szabadít meg. Mi csak az Úr előtt borulunk le, és nem hajtunk fejet, magukat istennek gondoló, gonosz hatalmasságok előtt! Fontos üzenet ez, de árnyalni kell. A babiloni király szobra előtti leborulás parancsa azt fejezi ki, hogy a világi hatalom, a sokszínű érdekek halálos káoszában, csak ezzel az engedelmességet követelő szigorral tud rendet tartani (1–7). Mi tiszteljük a „császárt” (Máté 22,21), de Istennek engedünk és nem embereknek (Cselekedetek 5,29), ha azok hűtlenségre kényszerítenének! Valóban hitvallók, hűek vagyunk? (13–16) Kinek hódolunk? Mit jelent krisztusi emberként ez a hitvallás? Vigyázzunk, nem akkor vagyunk hűségesek az Úrhoz, amikor folyton ellene szegülünk mindenkinek és mindennek! (18)

– A mi Urunk megszabadított bennünket a tüzes kemencéből, még akkor is, ha nem hoz ki onnan. Jézus Krisztus szabadítása mindenre kiterjedően, egyszer és mindenkorra a miénk!

– Nem vágyunk a tűzhalálra! Nem vágyunk szenvedni! Beteg az, aki szeret szenvedni. De Urunk, kérünk, tarts meg bennünket a hűségben, bármi történne is (17–18). Köszönjük, szabadító Istenünk, hogy Te „közöttünk vagy” (Máté 1,23), amint a tüzes kemencébe vetett három férfi között is ott voltál (24–25).

Kolossé 2,16–23

5. zsoltár

– Isten kijelentette azt a választ, ami az emberi élet alapvető töprengését okozza (30). Valójában minden kínzó, szűnni nem akaró „töprengés” oka egyetlen „nagy töprengés”. Minden rossz közérzet, nyugtalanság, vita és harc oka csak az: mi fog történni végül? (28)

– A király helyzete és „látomása” okot ad a töprengésre. Az álom, a többféle anyagból formált szoborról, a korabeli birodalmak egymást váltó uralmát jelenti: Babilon, Méd, Perzsa birodalmak, Nagy Sándor hellén Birodalma, majd annak kétfelé szakadása, Egyiptomban és Szíriában. Ezek egymással, soha össze nem férnek. Az „istentelen” emberlét érdekeken alapuló összeférhetetlenségek feszültsége, míg „életünk szobra” porba nem hullik… Legyen az cserép, vas vagy arany; legyen az törékeny vagy erős, esetleg e-világban csillogó és értékes; mégis egyként múlandó (31–43). A történelem menete ez, benne az egyes ember története ugyancsak.

– Önmagában valóban töprengésre ad okot a sokféle esemény halmaza. Ma említette nekem egy szakember, ahogy egyeztettünk, hogy tizennyolc évvel ezelőtt mindkét huszonéves gyereke meghalt autóbalesetben. Most ő vigasztalja a szomszédot, akinek tizenkilenc éves lányát, egy műtét fertőzése után, elevenen ette meg valami húsevő baktérium. Ezek még nem is a világtörténet nagy eseményei…

– Nem Dániel tárta fel ezt a titkot (29–30), hanem az élő Isten ajándékozott meg bennünket a válasszal, a feltámadott Jézus Krisztusban, mert Őáltala olyan országot ajándékozott nekünk, amely fennáll mindörökké (44). Mi fog történni? Mi lesz velünk? Ne félj, ne töprengj! Isten országa már itt van. A mai Ige ígérete beteljesedett, „odaát” pedig maradéktalanul kiteljesedik!

Kolossé 2,1–15

184. dicséret

– Felelősen él az az ember, aki éjszaka is nyugtalan. Kihez fordulunk ilyenkor? A babiloni király nem bízott már mágusaiban, igézőiben. Valóságos válaszra, megoldásra, nyugalomra vágyott, nem hitetésre, áltatásra és hazugságra (1–13).

– Dániel hallott a király helyzetéről. Társaival együtt irgalomért és megoldásért könyörögtek a menny Istenéhez, aki bölcsen kormányoz, elrendel időket és hatalmakat, kijelenti akaratát az Őhozzá fordulóknak, és azoknak erőt is ad (17–23).

– Mi a megoldás? Csak ez! Együtt leborulni a menny Ura előtt; rendszeresen belevetni magunkat az Ő megtartó irgalmába! Közben hűséggel tenni a dolgunkat. Ő kijelenti az utat (23); nemcsak rámutat gyarló álmaink és álmatlanságaink okára, jelentésére; hanem konkrét megoldást, irgalmából megtartatást; Jézus Krisztusban megváltást ad.

– Többször megtapasztaltam már ezt a csodát. Előttem egy megoldhatatlannak tűnő probléma, az ember teszi a dolgát, Igére figyelve rendszeresen imádkozik, és egyszerre megadatik a konkrét megoldás. Elül az ügy. Aztán képződik más ezer. Mert az igazi megoldás az irgalmas, krisztusi megváltás. Ennek bizonyosságában van erő, bölcsesség, hit, hogy itt is helytálljunk, amíg tart az időnk.

*

Amikor megmetszünk egy növényt, levágjuk arról a felesleges ágakat, hajtásokat, kivágjuk a felszíni gyökereket, akkor ezzel a fontosabb hajtásokat és a mélyben megkapaszkodó gyökereket erősítjük. Egy növény átültetésénél még inkább ez a helyzet. A túlélésért folytatott küzdelem alkalmazkodik az új környezethez, fő gyökérzete és fő ágai megerősödnek.

Kolossé 1,24–29

73. zsoltár

– Szíven csap, amikor hazaérve döbbenten látjuk, hogy kiraboltak bennünket. Nem is az fáj igazán, hogy elvitték az értékeinket, hanem inkább az, hogy legszemélyesebb dolgainkat törték össze, a legintimebb tereinkben dúltak idegen kezek, és odáig merészkedtek, ameddig csak nagyon keveseket, vagy akár senkit sem engednénk. Az fáj, hogy „megszentségtelenítették” az otthonunkat!

– Amikor Dánielt és társait Babilonba hurcolták, Kr. e. 604 körül, akkor a legnagyobb próbatétel ideje kezdődött. Idegenek hatoltak be a templomba, idegen kezek ragadták meg a szent edényeket. Idegenek hurcolták el Isten népének egy részét, köztük fiatalokat, így Dánielt és barátait is. Babilónia később visszatért: Kr. e. 587-ben lerombolták a templomot és Jeruzsálem városát.

– Dániel és társai az idegenben tisztelettudók, engedelmesek, együttműködők voltak; de mindvégig hűségesek Istenükhöz, hitükhöz, népükhöz és örökségükhöz. Ez a hűség hiszi, hogy az Isten „idegenben” is Isten, így népe ott is az Úr kezében van. Ez a hűség „rugalmas”. De ez a hűség egy határon túl határozott nemet merészel mondani arra, ami ellenkezik Ura követésével. Akit egyszer kiraboltak, az még nagyobb odafigyeléssel, hűséggel, elszántsággal védi azt, ami az övé, amit az Úr őneki adott, amit őrá bízott.

Kolossé 1,9–23

392. dicséret

– Az Isten szabadító Úr, mert Ő kiszabadít bennünket a tüzes kemencéből. Sokféle „tüzes kemence” van ebben a világban. Isten megmutatja szabadítását az Ő népén és az egyes hívő embernek életében. Ő képes kiszabadítani bennünket a mindennapok és az élet ezer küzdelmének kohójából.

– Igeszakaszunkban azonban az általános üzeneten túl, sokkal többről van szó! Isten minket, hitvalló hűségre szabadít meg. Mi csak az Úr előtt borulunk le, és nem hajtunk fejet, magukat istennek gondoló, gonosz hatalmasságok előtt! Fontos üzenet ez, de árnyalni kell. A babiloni király szobra előtti leborulás parancsa azt fejezi ki, hogy a világi hatalom, a sokszínű érdekek halálos káoszában, csak ezzel az engedelmességet követelő szigorral tud rendet tartani (1–7). Mi tiszteljük a „császárt” (Máté 22,21), de Istennek engedünk és nem embereknek (Cselekedetek 5,29), ha azok hűtlenségre kényszerítenének! Valóban hitvallók, hűek vagyunk? (13–16) Kinek hódolunk? Mit jelent krisztusi emberként ez a hitvallás? Vigyázzunk, nem akkor vagyunk hűségesek az Úrhoz, amikor folyton ellene szegülünk mindenkinek és mindennek! (18)

– A mi Urunk megszabadított bennünket a tüzes kemencéből, még akkor is, ha nem hoz ki onnan. Jézus Krisztus szabadítása mindenre kiterjedően, egyszer és mindenkorra a miénk!

– Nem vágyunk a tűzhalálra! Nem vágyunk szenvedni! Beteg az, aki szeret szenvedni. De Urunk, kérünk, tarts meg bennünket a hűségben, bármi történne is (17–18). Köszönjük, szabadító Istenünk, hogy Te „közöttünk vagy” (Máté 1,23), amint a tüzes kemencébe vetett három férfi között is ott voltál (24–25).

Kolossé 2,16–23

5. zsoltár