– Mivel a felséges Isten mindeneknek Ura, azért Ő a történelem Ura is, aki uralkodik az emberek királysága felett, és nem engedi azt soha egy határon túl növekedni.

– Minden „emberi növekedés”, bármilyen pazarnak tűnik is, egy idő után az „égig” ér (8), elbízza magát. Aki „növekszik”, hatalomban, sikerben, az úgy gondolja, hogy ő megszenvedett ezért, és az másoknak is gyümölcsöző, áldott. A babiloni király látomásában az égig növekedő fa sokakat táplál gyümölcsével, sokan pihennek meg szép lombjai alatt. Sokaknak ad biztonságot és reményt ez a fa, a föld széléről is látható, irányt adó nagyságával (8–9). Valóban, az emberi növekedés fontos, a hatalom is fontos, mert úgy adatik rend ebben a világban.

– Mégis, Isten azt mondja angyalának, hogy ezt a fát ki kell vágni, és akik onnan táplálkoztak, azok meneküljenek. Az emberi növekedés Isten szerint is fontos, de egy ponton túl veszélyes, mert az ember ilyenkor nem ismeri a határokat. Lám, amit az ember áldottnak gondolt, az az Isten látása szerint kivágandó. Amit mi teszünk, az még a legjobb szándékkal sem tökéletes, még akkor sem az, ha Isten megbízásából tesszük azt. Milyen lehet a „növekedésünk”, ha a magunk dicsőségére „pompázunk”?

– Isten megaláz, hogy Őneki adjunk dicsőséget! Kegyelmi állapot, ha valaki, élete egy pontján megretten, mint itt a babiloni király. Pont így van ez jól.

– A felséges Isten mindeneknek Ura! Ez az egyetlen örömhír, amely képes megnyugtatni az embert, és minden más igazi öröm is csak ebből fakadhat. Isten országának növekedése töretlen (Máté 13,31–32). Viszont a mi életünkön, még a szolgálatunkon is, ott emelkedik az ítélet fejszéje (Máté 3,10), hogy csakis az Úr kegyelmébe kapaszkodhassunk.

Kolossé 3,5–11

377. dicséret