– Ez a felismerés döntő. Ez a felismerés egy új látást ajándékoz, a hit látását. Ennek a felismerésnek külön csodája az, hogy ebben az igerészben ezt a felismerést egy birodalom királya hozza meg. Ez a felismerés Isten szabadító hatalmát tapasztalhatta meg, és ez a felismerés mindig a szabadító Isten ajándéka.

– Ez a felismerés azonban soha nem „ködösít”. A hit látása nem beszél arról, ami számára ismeretlen, amiről nem kapott kijelentést. Ugyanakkor a kijelentés értelmezésében is alázatos, mert az értelmezésben mindig ott ólálkodik az Isten Lelke mellett a mi gyarló, zavaros lelkünk. Ezért a hívő ember két lábbal a földön jár, tudja, hogy itt „minden megtörténhet”, és számol is ezzel. Azzal is számol, hogy tüzes kemencébe kerülhet, mint a bibliai történetben, ahonnan emberileg nincs szabadulás.

– A hit felismerése jogos emberi félelmekből fakadó alázattal mindig könyörög, és az Úr kezébe helyezi életét; szerettei, népe, a világ „sorát”, miközben hűséggel teszi, amit az Isten rábízott. A hit felismerése hálát ad azért, hogy minden nap kegyelem, és látja, hogy mennyi mindentől megkímélt bennünket az Úr, mennyi bajtól megmentett, mennyi veszélyből kihozott már megtartó Urunk. Amikor egy hosszú út után leszállunk itthon a repülőgépről, ugye megcsillan valami bennünk ebből a felismerésből?

– A hit felismerése bizonyos abban, hogy Isten az, aki úgy tud megszabadítani, hogy nemcsak alkalmilag, hanem örökre cselekszik, maradandó megoldást ajándékoz népének. A feltámadott Jézus Krisztusban örökre megoldotta életünket. Ha itt már nem is adna megoldást, szabadulást – hiszen már eddig is sokat adott – akkor is Ő a szabadító Isten, aki már megszabadított (3,18). Csak Ő képes így megszabadítani.

– Ez a felismerés olyan, mint Lisszabonban feljutni a város egy-egy csúcsára, és letekinteni a városra, túl az óceánra, átlátni a részleteket egy összefüggő egészben, miközben minden a helyére kerül. Utána jöhet a mélypont, le kell jönni a hegyről (Máté 17,1–9), de jön újabb csúcs, miközben a völgyben is a csúcs látásával haladunk. Mondom, mint Lisszabonban, ahol pont ez a szép, mint az életben: hol fent, hol lent, de aztán újra fent, és lent sem hagy el bennünket a fenti látás bizonyossága. Már láttuk, már a miénk!

Kolossé 3,1–4

421. dicséret