– Ahasvérós király adót vetett ki teljes birodalmában. Az adófizetés a rendezett e-világi, közösségi, társadalmi élet jele. A káoszban a „dominánsabb” erőszakkal, sarccal, fosztogatással ragadja magához a javakat. Az adózásban arányos és újraosztott a teherviselés, a teljes közösségre nézve. A szabályozott, következetes, szigorú szeretettel biztosított rend egy „darab–menny”. Isten megváltó irgalmának jele ez földi életünk halandó, szétesésre hajló valóságában. Isten eszköze az, aki rendet biztosít. Ilyenné lett Ahasvérós perzsa király, helyettese, a zsidó Mordokaj hatására (1). Áldott élet az, aki úgy él népe javára és békességére, hogy abból más népeknek is békéje és haszna származik (3)

– Urunk azonban többet készített nekünk a fontos, de rideg rendnél! Urunk többet készített nekünk annál is, amit itt a perzsa királyról és helyetteséről feljegyeztek. Isten többet készített nekünk annál, hogy ebben a világban valami maradandót alkotva, a nevünket krónikákban jegyezzék fel. Urunk többet készített nekünk annál, hogy tiszteletet, tekintélyt kiérdemelve megnyugvás töltsön el bennünket, miszerint életünknek volt valami értelme (2).

– Istenünk, a feltámadott Jézus Krisztusban üdvösséget ajándékozott nekünk. Ez a bizonyosság áldottá teszi földi életünket, miközben áldássá tesz bennünket mások számára. Ez az üdvösség, mint örök javak gazdagsága, szétfeszít minden emberi lehetőséget és képzeletet; mindent, amit szem valaha is itt látott, halott, elgondolt (1Korinthus 2,9). A zsidó Púrim-ünnep felszabadult öröme talán sejtet valamit ebből… (9,22).

Kolossé 1,1–8

167. dicséret

– Végre nyugton lenni, békében élni még egy kicsit ebben a földi létben: örülni, enni és inni, egymást megajándékozni (20–22), a magunk szőlőjében és fügefája alatt (Mikeás 4,4). Valójában erre vágyunk; – így készülve az örök, aktív, üdvösséges nyugalomra.

– Isten népe mindig megemlékezett az Úr szabadító tetteiről, nemzedékről nemzedékre, hogy azokat el ne felejtsék, azokból erőt, örömöt merítsenek (23–28). Így vezették be a Púrim-ünnepet, hálát adva Isten szabadításáért, amelyet a Perzsa Birodalomban, Eszter közbenjárása által megtapasztalhattak.

– Nagy ára volt ennek a szabadításnak: sok gyűlölet és elragadtatott indulat sodrásában, határtalan pusztítással állíthatták meg az Isten népe elleni, mindenkit kiirtani akaró gonoszságot. Visszafordult a gonoszság a gonoszra, de közben itt is túllépte a gyarló, emberi indulat az Istentől rendelt határt; a védekezés elégtétellé dagadva tobzódott (Eszter 9).

– Jézus Krisztusban Isten minden bűnös indulatot elhordozott a golgotai kereszten, helyettes elégtételében, hogy mi végre megszabaduljunk önző igazunk minden gyilkos indulatától, és megbocsátva kérjük az Úr bölcsességét közös dolgaink rendezéséhez. Ez csak az Úr kegyelmében újjászületve lehetséges. Isten Igéjére figyelve a reformáció áldott felismerése mindez.

– Hisszük, eljön majd az Urat dicsérő életünk aktív, boldog nyugalma: az öröm, a bőség, az asztalközösség mennyei teljessége. Addig azonban, hitben járva, itt felelős szolgálatunk van. Ezért nyugtunk nincs, de nyugalmunk, békességünk, reménységünk mégis van: az Úrban. A Púrim-ünnep, az Isten szabadítása feletti öröm ünnepe, de az ünnepet böjt időszak előzi meg (29–32). Most a böjt ideje van. Ez a felelős szolgálat ideje, „nyugt” nélkül, de mégis nyugalomban; a majdani teljes krisztusi nyugalom reménységében (Márk 2,19).

Jakab 5,13–20

390. dicséret

– Zsigerből tökéletesen értem, átérzem, osztom: egy határon túl védekezünk, nyugtot akarunk, mert szétszednek, megesznek, elemésztenek.

– A visszavonhatatlan királyi törvény szerint a tizenkettedik hónap, azaz Ádár hónap tizenharmadikára lett kitűzve, Hámán mesterkedésének következményeként, Isten Perzsiában lakó népének teljes kiirtása (3,13). De ezen a napon fordulat következett be, és a zsidók bánhattak el ellenségeikkel (1); a király másik rendelete szerint (8,10–11) rátámadtak azokra, akik a vesztükre törtek (2). Mivel a zsidó Mordokaj nagy hivatalra jutott, mindenki rettegett tőle, és a nagy birodalom tartományainak vezetői nem mertek ellent állni Isten népének (3–4).

– Hogyan magyarázzuk mindezt? Itt „csak” önvédelem történt, ebben a csapást megelőző rajtaütésben, amely a mózesi törvény passzusa szerint járt el, miszerint azt kell tenni a bűnössel, amit ő akart tenni embertársával (5Mózes 19,19–21). Látjuk azonban, hogy az emberi bűn halálos örvénye szerint, messze túlmegy ez az egy nappal meghosszabbított önvédelmi elégtétel minden határon.

– Az emberi élet egyetlen valós fordulata Jézus Krisztusban adatik nekünk. Őbenne nemcsak a Biblia értelmezése kapcsán tűnik el szemünk elől a lepel, hanem az örök élet tágasságában mindent másként látunk. Hisszük: elég, ha az Úr megvéd bennünket, ha Ő nyugalmat és örömöt ad (16–18). Jézus Krisztus meghalt érettünk, de éppen az Ő kereszthalála győzte le a gonoszt. Ezért mások szenvedése és pusztulása árán nem kell sem védelem, sem nyugalom, sem öröm.

Jakab 5,7–12

457. dicséret

– Az ókori Perzsa birodalomban a király rendelete visszavonhatatlan volt (8). Ezt a „törvényalkotást” nevezték a médek és perszák megmásíthatatlan törvényének (1,19; Dániel 6,9). Az Isten népe ellen kiadott rendelet is visszavonhatatlanná lett, amint a Hámán által kitervelt törvényt a megtévesztett király aláírta (3,12–14). Mi mindent aláírattathatnak egy királlyal a tanácsadók, hiszen lehetetlenség mindenhez érteni, mindent átlátni. A király nem fogadott el megvesztegetést (3,10–11), egyszerűen megtévesztették. De a rossz döntéseinknek ebben a világban visszavonhatatlan következményei lehetnek. Félelmetes!

– Még félelmetesebb „az ember bűnének és nyomorúságának” visszatarthatatlan áradata. A gyűlölet még nagyobb gyűlöletet szül, nemcsak önvédelmet (11), hanem kíméletlen bosszút. Amikor Isten népe védelmében is hoztak egy visszavonhatatlan iratot, akkor ezzel az önvédelemre adtak lehetőséget Isten népének. Ahol azonban elszabadulnak az indulatok, ott az eddig mederbe szorított sáros, szennyes áradat mindent visz (9–14).

– Mégsem félünk! Ember nem tudja visszavonni a bűn és a gonosz pusztító törvényét. Isten azonban ott tud fordítani, ahol az emberi bölcsesség és erő erre képtelen! Nagy örömünk van (15–17): nemcsak azért, mert védekezhetünk, hanem azért, mert az Úr véd bennünket az indulatosan tehetetlen időkben, ahol a mi aktivitásunk csak lavinává görgeti a bajt (2Mózes 14,14; Máté 1,23; Róma 12,19). Ő Jézus Krisztus feltámadásával örök megoldást adott nekünk. Mi Őbenne hiszünk! Mi Őt várjuk! (Jelenések 22,20)

Jakab 5,1–6

56. zsoltár

– Eszter a népe életéért járt közben a királynál. Eszter nem csupán a saját maga ügyét képviselte. Eszter nem egy még jobb és kényelmesebb életért igyekezett; mert, ha népe csak rabszolgasorsban sínylődne, azért nem illene a királyt zavarnia (1–4). Restellhetjük, hogy elkényeztetett, „jóléti” életünk, amely alig ismert komoly bajt, mennyi panasszal és öncélú igyekvéssel terhelt. Persze a dúskáló, kiégett, hitetlen, mindig többért gürcölő életünk nyomorúsága is megérne egy közbenjárást az egyetlen Király előtt!

– Eszter és népe kegyelmet nyert az Úrtól. Ennek az isteni kegyelemnek lehetett most eszköze – tudtán kívül – a perzsa Ahasvérós király. Az Isten kegyelme mindig hordozta és megtartja népét; még akkor is, ha Isten népe éppen nem méltó erre a kegyelemre. Az Isten kegyelme még akkor is körbeveszi népét, amikor úgy tűnhet, hogy ebben a világban, emberi hatalmasságok előtt „kegyvesztetté” lettünk, és a számok, a tények szerint a dolgok rosszul állnak. A kegyvesztettség rettenetes, ha az Isten megtartó kegyelmének bizonyossága nem vértezett fel bennünket. Ezt látjuk az „agyafúrt”, másoknak bitót ácsoló, a királyt félrevezető Hámán esetében, aki lebukott, és hiába könyörögött az életéért, jöttek a „fogdmegek”, fejét betakarták… (5–10)

– Ebben a világban minden megtörténhet: hol fent, hol lent. Nincs nagyobb nyomorúság ennél a bizonytalan függőségnél. Ám nincs nagyobb bizonyosság a visszavonhatatlan isteni kegyelemnél (Róma 11,29).

Jakab 4,11–17

369. dicséret

Ismerjük az álmatlanságot? Ez a kifejezés valójában a rossz alvásra utal. Nehéz kérdés! Egyrészt azért, mert bármi belemagyarázható abba, ha valaki rosszul alszik: ideges természetű az illető, sok a gondja, megszólalt a lelkiismerete; ismerjük a mélylélektani magyarázatokat is.

Ha egy „király” álmatlan, az megint más…

– Egy „királynak” sok baja van: akarva-akaratlanul is emberek sokaságának életterhét cipeli; még akkor is, ha „ledelegálja a feladatot”, mégis ő cipeli a felelősséget.

– A „király” álmatlan, mert sejti, hogy valami folyamatosan történik a háta mögött, amit ő nem tud (1). Egy vezető rémálma az, hogy félrevezetik azok a munkatársai, akikben kénytelen megbízni (4; 6–10). Hámán „agyafúrtsága” azonban csődöt mondott, mert az Úr kezében van a király, amíg álmatlan és felelős életet él.

– Egy „király” mindig „mesterlövészek” célpontja: hiszen ott áll a kirakatban. Lám, kiderül, hogy egy „királynak” mindig vannak haragosai, mert feltételezve most a legoptimálisabb helyzetet, még a legjobb indulattal sem dőlhetnek el a dolgok úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Akiknek érdekei sérülnek, azok bosszút esküsznek, és a király életére akarnak törni (2). Isten azonban királyát „nem engedi”: megvédi, vagy időben „kiemeli” őt (2).

Eleve nagy kérdés, hogy a „kirakatozás”, az „ügyintézés” és a tényleges elvek mentén haladó, érdemi, építő munka milyen viszonyban állhat egymással, miközben a vezető nem ura a saját idejének, és összevissza rángatják mindenfelé, meg rángatják bele mindenbe. Tudom, ismerem a vezetéselmélet okos felismeréseit: rossz az a vezető, akit rángathatnak. A valóság azonban nem elmélet. Isten kiszabja mindenre a kellő időt és erőt, vezeti az általa választott királyt.

– A „király” vállára mindig nehezednek elintézetlen, lezáratlan ügyek, amelyek aztán újból felkavarodnak, akár a távoli múltból is, és elintézés után kiáltanak. Mindig vannak meg nem jutalmazott jótevők. Ezek is megsértődhetnek, hogy lám, még egy köszönömöt sem mondott nekünk a király (3). Valójában Isten intézte el az elintézetlen ügyeket: a Jézus Krisztusban (Titusz 1,5).

Amikor a király megköszönte Mordokaj hűségét (11), akkor Isten igazságszolgáltatása érvényesült, aki az események Ura. Isten igazsága mindig ilyen: megalázottakat emel fel, és hatalmasokat dönt le (Lukács 1,52). Nem azért, mert Mordokaj annyira jó és Hámán annyira gonosz, hanem mert Isten jóságában megkapaszkodhat a hívő (12).

– Egy „király” nyomorúsága, hogy valójában egyedül van, nincs embere (János 5,7). Van emberünk: Jézus Krisztus! Nem álmatlan az a „király”, aki a „Királyok Királyában” bízik!

Jakab 4,1–10

65. zsoltár

– A gyarló ember visszaél a hatalommal. Hámán látszólag sokra jutott, hiszen a hatalmas Perzsa birodalom második embere lehetett. Most, Eszter királynő lakomáján, a király oldalán győzelemittasan élvezi hatalmát. Tudni kell, hogy az akkori keleti államjogi szerkezet szerint a király, mint istenség, elzártságban élt. A valódi hatalom a második ember kezébe került. Hámán egyelőre nem akart király lenni, hiszen élvezte ezt a tényleges hatalmat, amely csillogó, látványos lakomákon és az emberek sorsa feletti döntésben nyilvánult meg. Hámánnak azonban ez nem elég, több kell (13). A gyarló ember visszaél a hatalommal.

– De a fordítottja is igaz. Az emberi gyarlóság abban is megmutatkozik, hogy azonnal káoszba fullad minden, amint hiányzik az erős, biztos hatalomgyakorlás. A káosz megöl mindent. A káoszban lubickol a gonosz, és rettenetes dolgok történnek. Tehát itt nem csak az a probléma, hogy a gyarló Hámán önmagának él és önélvezettel uralkodik, ezért neki még több kell a hatalomból; így azt sem tűrheti, ha valaki nem hajt térdet előtte (9). Itt felvetődik az a kérdés is, hogy tűrheti-e a hatalom, hogy bárki is ellene szegüljön a meghatározott rendnek? Hiszen abban a pillanatban szétesik minden. Persze nem mindegy a hatalomgyakorlás mértéke, módja, mikéntje (14).

– A legnagyobb kérdés azonban az, hogy a világ gyarlósága lehetővé teszi-e a szolgáló hatalomgyakorlást? Ha a hatalom gyakorlója az Isten küldötte, akkor tudja, hogy hatalmát szolgálatra kapta, amivel el kell számolnia. Ettől kezdve ez az egész helyzet már nem is olyan élvezetes! A csillogás fárasztó, az emberek feletti döntés pedig kínzó felelősség, amely meggyötör. A legnagyobb kín pedig az, hogy hiába akarnánk jobban, felelősebben, még érzékenyebben szolgálni, a mérhetetlen emberi életproblémák áradata mindig a tényleges lehetőségek alá gyűrik a szolgáló vezetőt. Az ilyen vezető legalább abban bízhat, hogy az egyetlen igaz király, az Úr, valóban „kegyelmének aranypálcáját” nyújtja felé, amikor megjelenik színe előtt, ahogy itt a történetben Ahasvérós király fogadta a színe elé járuló Esztert (1–2).

Jakab 3,13–18

101. zsoltár

– Nagy félelem támadt Hámán rendeletének kiadása után, miszerint gyilkoljanak le a Perzsa birodalomban mindenkit, aki Isten népéhez tartozik (3,13). A félelemből keserves, nyilvános segélykiáltás fakadt fel, a király palotája előtt, imádkozva, böjtölve, annak minden látható külsőségeivel együtt (1–3). Mára odáig jutottunk, hogy imádkozni elfelejtettünk – tisztelet a kivételnek –, a valóságos bajban alig akad, akitől érdemi segítséget kérhetnénk; nyilvános jajveszékelésről pedig szó sem lehet, egyszerűen nem illik. Mennyien szenvednek e percekben is halálsoron, halljuk a hangjukat, kiálthatnak egyáltalán? Leegyszerűsítve: mindenki a maga baját érzi nagynak; mi lenne, ha mindenki jajveszékelne… Jóléti társadalmakban persze kialakult ennek a jajveszékelésnek a modern, öntelt, egyéni formája, hiszen mindenki mondhatja a magáét. Szigorú, közösségi társadalmakban elfojtják az egyéni jajveszékelés lehetőségét, de a közös kiállást lehetővé teszik.

– A félelemnél azonban nagyobb volt Isten népének bizonyossága. Ez a bizonyosság tette imádsággá a puszta, noha jogos jajveszékelést. Mordokaj és a vele lévők tudták, hogy az Isten szabadítást ad nekik (14). Valójában Őhozzá fordultak segítségért, mégpedig úgy, hogy azonnal felismerték az Úr szabadításának emberi eszközét, Esztert, aki által Isten ezt a szabadítást előkészítette (4–8). Esztert nemcsak megszólították, hanem egyenesen ráparancsoltak, hogy vigye véghez azt a szolgálatot, amért az Isten nagy hivatalra emelte (13–17). Eszter ettől kezdve megértette, hogy nem önmagáért él, és nem véletlenül van ott, ahol van: vállalnia kell minden kockázatot (9–12), és be kell mennie a királyhoz, kegyelmet kérni!

– A kegyelem Jézus Krisztusban készen van. Az egyetlen, nagy király nem fog elutasítani. Őhozzá bármikor odajárulhatunk, minden keservünkben (8). Kitől kapunk segítséget? Csakis az Úrtól! Feleslegesen ne jajveszékeljünk, ne fárasszunk másokat, de vegyük észre az Úr felelős eszközeit, forduljunk hozzájuk, figyelmeztessük őket. Vigyázat! Ne gondold azt, hogy mindig a másik a felelős, akihez te szüntelenül odafordulhatsz az elvárásaiddal! Te kinek vagy az Istentől rendelt segítője, akin keresztül az Úr szabadítása nyilvánvalóvá lesz a másik ember életében? Mindig innen kezd! Ezzel a te bajod is gyógyul, és már lehet, hogy nem is kell jajveszékelned.

Jakab 3,1–12

53. zsoltár

– Hámán az ismeretlenségből lépett elő, amikor a perzsa király közvetlen helyettese lett (1–5). Senkiből lett ez a Hámán hirtelen valaki. Élvezi, ahogy leborulnak előtte az emberek, szereti mutogatni magát, szeret hatalmaskodni, és ellentmondást nem tűrő diktátor. Félelmetes, ahogy nem ismer határt a gonoszsága. Megbosszulja azokat, akik nem imádják őt, akik ellene mondanak neki. A kollektív vád alapján egy ember, a zsidó Mordokaj „engedetlensége” miatt – aki csak Istene előtt borul le, Hámán előtt nem hajlandó – Hámán egy egész népet akar eltörölni (6). Mennyi beteg, őrült embert hordoz ez a földteke. Ezek pedig láttatni akarják magukat. Mindig ezek nyüzsögnek a királyok körül, meg mindenhol. Uram, irgalmazz, hogy ezek közül egy is hatalmat kapjon!

– Félelmetes az is, hogy mi vezetett idáig. Mondhatnánk, hogy a király hibázott, mert minden tekintetben alkalmatlan, gonosz embert állított maga mellé, a birodalom második emberének (1). Ugyanakkor nem ismerjük a részletes hátteret: miért éppen ezt a Hámánt. Az okok összetettek. Az okok karmaiból az sem tudja kicibálni magát, aki korábban nagy „elméleti kritikusként” elvi szinten zengedezte, hogyan kell jobban csinálni. Aztán amikor csinálhatta volna, akkor az okok karmai őt is elkapták. Rettenetes azt olvasni, látni, tapasztalni, hogy a király észleli a bajt, és már „nem tud” közbelépni. A bűn tehetetlenségi ereje a legszörnyűbb! Olyan ez, mint a zuhanás, a gravitációs erő! Totális tehetetlenség. Krisztus kegyelmezz! Add kegyelmed ejtőernyőjét!

– Valóban félelmetes ez a fejezet. Evangéliumot! Hisszük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nemcsak kegyelme ejtőernyőjét adhatja nekünk a tehetetlen zuhanás során, hanem az Ő kegyelme még jóval előbb munkálkodik. Az Ő szeretete: minket megelőző szeretet. Minket már elkapna a sodrás, minket már markolásznak az okok karmai: Ő pedig gátat vet, „megállj”-t parancsol övéinek, egyszerűen nem enged tovább! Olyan ez, mint amikor kezdjük leengedni a koszos fürdővizet, amit magába szippant a lefolyó. Ekkor, ha az örvénylő nyílásra újból rákerül a dugó, azonnal nagyot „szürcsölve” megáll az „alázuhanás”. Kegyelem az is, ahogy az Isten folyamatosan kiveszi belőlünk még a legkisebb – egészségtelen és sok bajt okozó – vágyát is annak, hogy önmagunkat másoknak megmutassuk. Az Úr kegyelmi ideje az az egy év, ami még adatott: nem a pusztulásig, a megoldásig (13). Az Úr kegyelme munkál akkor is, amikor a gonosz mások halálos ítéletét írja alá, majd elkezd harsányan mulatozni (14–15).

Jakab 2,14–26

487. dicséret

– Elgondolkodtató a feljegyzés: amikor a király számára ismét összegyűjtötték a szüzeket, Eszter ismét közéjük került. A szentíró fontosnak tartotta ezt a verset, annak ellenére, hogy ez az igevers a történet menetében törést és ellentmondást okoz.

– A szentíró számára fontos ez a kiegészítés, mert kifejezi a tisztasághoz való szilárd ragaszkodást. Azt hangsúlyozza ez a vers, hogy Eszter tiszta maradt, noha végigjárta a királyhoz való bemenetel éves, „szépítő” kálváriáját, majd a királlyal töltött egy éjszakát; és ennek ellenére tiszta maradt.

– Olyan ez, mint a kegyelem, amely a puszta tények fölött kimondja rólunk az Isten eredeti gondolatát, és minden körülmények között megőriz abban. Az Úréi vagyunk (Róma 14,8), tiszták vagyunk, egyre inkább azok leszünk! Eszter Isten népéhez tartozott. Ez megmásíthatatlan kegyelmi tény, amely minden más körülményt felülír. Eszter az Úr népéhez tartozott, noha azt most parancsra el kellett titkolnia (20).

– Eszter Isten népéhez tartozott, annak ellenére, hogy a fentieken túl is annyi kínzó ellentmondás van az életében. Eszter árulkodik, beárulja a királynak két ellene lázadni készülő őrét, akiket a király felköttet. Ki tud itt okos lenni: védem a jótevőmet, ezzel védem magamat; de hűségem, lojalitásom két ember halálát okozza (21–23).

– A körülmények bemocskolnak, de az Úr nem engedi, hogy elnyeljen bennünket a mocsok, kegyelme megtart, majd kiemel!

Jakab 2,1–13

117. zsoltár

– Hogyan maradhatunk meg a kiszolgáltatottságban? Hol a határ, amelynél tovább a hívő ember nem mehet? Meddig köthetünk kompromisszumokat, hogy nehéz helyzetünkben is életben maradhassunk, illetve „jobban lehessünk”? A zsidó Eszter története – a perzsa idegenben, teljesen árvaként indulva, szépségével királynévá növekedve – milyen válaszokat ad a fenti kérdésekre?

– Eszter igyekezett megállni abban a helyzetben, amelybe került. Nem veszítette el a fejét, hanem okos gyámjára hallgatva, származását eltitkolva, az adott körülmények között szépségével és kedvességével megnyerte környezetét. Másként viselkedett Eszter, mint a direkten hitvalló Dániel és társai (Dániel 1). Azok őrizkedtek a pogány király ételétől is, Eszter elfogadta a királyi szépítőszereket. Ami Dánielék esetében bűn lett volna, az Eszter esetében szükségszerű volt, mert Esztert Isten azért emelte királynői méltóságra, hogy azzal egy nehéz helyzetben szolgálhasson népe számára. Isten sohasem „méltóságra” választja ki övéit, hanem mindig szolgálatra. Isten gyermeke a legnagyobb méltóságot is szolgálatra, és nem saját céljaira kapja. Így történt, hogy Eszter csillaga csakhamar magasan ragyogott. A perzsa Eszter név is ezt jelenti: Eszter a királyi hárem csillaga lett. Idáig is elmehetünk a „szent ügy” érdekében?

– Amit eddig mondtunk az igaz és szép, de ki kell mondani, hogy a helyzet a valóságban sokszor prózaibb. Az ember az életéért mindent odaad, és adott helyzetben a jobb életért is igen sok mindent odaadunk. Ne felejtsük el, ez bármennyire valós, de gonosz szándék (Jób 2,4). Urunk megszabadít a gonosztól!

– A „Félvilág” című filmből megmaradt bennem az a jelent, amikor az elkényeztetett. „kitartott” úrinőnek nem fogad szót a kiszolgáltatott cselédlány, mert olyanra akarja kényszeríteni, ami túl van a határon. Az úrinő megfenyegeti: – Akkor mész vissza a jéghideg utcára! – A cselédlány gondolkodás nélküli határozottsággal válaszolja: – Megyek vissza az utcára! Megyek vissza a teljes kiszolgáltatottságba, de ezt nem! Még valamiféle nemes ügy szolgálatára sem hivatkozom!

Jakab 1,19–27

170. dicséret

– Ahasvérós király mutogatta (1,4) a gazdagságát, a hatalmát, az erejét, a felesége szépségét (11). Van egy ilyen csúnya kifejezés: „mutogatós”. Ma is hányféleképpen műveljük ezt, kinek mije van, azt mutogatja. Pontosabban fogalmazva, gyakran blöffölős mutogatósok vagyunk, szinte függetlenül attól, hogy mink van ténylegesen: fitogtatjuk az erőt, a hatalmat, a gazdagságot, az okosságot, a tehetséget, a szépséget. Borral fűszerezve ez a lelkület még hatékonyabb (10). Az egész életünk arról szólna, hogy meg akarjuk mutatni, hogy mi kik vagyunk?

– A mutogatás nem tűri a kritikát. Ezért, ha valaki ellentmondana nekünk, akkor vége a jó viszonynak? Csak addig van jó viszony, amíg valaki enged? Főleg abban a korban és társadalmi berendezkedések között: egy nő, Vasti királyné ellentmond a királynak! Ilyen nincs! A médek és perzsák megmásíthatatlan törvénye (19), hogy nem tűrjük az ellentmondást, még akkor sem, ha mi vagyunk az alárendeltek, és kényszerhelyzetben éppen megjuhászodnunk kellett egy időre. Ha fordulna a kocka, jön a visszavágás. Meg kell fordítanom a gondolatot: Manapság már súlyosabb ez az állapot, hiszen a nagy szabadságban mindenki mindenkinek ellene mondhat, nők is, nem csak férfiak: érdekből, erőből, öncélú élvezkedésből… A nők jogai is teljesek. De nem ez itt most a fő téma. Ma már az a nagyobb baj, hogy hitből is csak kevesen tudnak megalázkodni és alul maradni (1Korinthus 6,7).

– De jó lesz egyszer végleg kiszállni ezekből a mutogatós játszmákból, amivel tele van egyház és világ. Ezzel telítettek a munkahelyek, a konferenciák, az emberi kapcsolatok, a presztízsharcok, a kegyességi villongások. Ettől hemzseg a világháló, minden közösségi oldal. Micsoda mutogatásokat művelünk! A szociológia tudománya azért telitalálat, mert tudományos szinten mutat rá – az ember viselkedésén, viszonyulásain, közösségi tereinek vizsgálatán keresztül – arra, amit a teológia bűnnek nevez, amit igeversünk mutogatásnak, önhitt dicsekedésnek bélyegzett.

– Aki igazán hisz, az csakis Jézus Krisztussal dicsekszik (2Korinthus 1,12). Új fejezet kezdődött a Jézus Krisztusban, ember és ember, férfi és nő viszonyában (Efezus 5,21–23).  Ebben a rendben nem egymás fölött, hanem az Isten színe előtt egymásért élünk, mindenki a maga helyén, a maga feladatában, az Isten kedve szerint. Örömhír, hogy mi Jézus Krisztusra mutathatunk (János 3,30). Megváltott életünk erre újul meg, ebben teljesedik ki, így nyeri el értelmét.

Jakab 1,9–18

434. dicséret

– Eszter könyve egy történet elbeszélésével szól Isten szabadító hatalmáról, egy, a korábbitól eltérő kulturális közegben, miközben Isten nevét ki sem ejti, de egyértelműen Őrá utal. A történet, az elbeszélés az a mód, amelyet Jézus Krisztus is alkalmazott igehirdetéseiben. Akinek adatott, az értette a történet üzenetét (Máté 13,11). Bizonyos esetekben történettel (elbeszéléssel, példázattal); máskor nyíltan kell bizonyságot tenni az Úrról, miközben életünk története is az Úr szabadító irgalmára mutat.

– A történet háttere az, hogy amikor Círus perzsa király Kr. e. 538-ban engedélyezte, hogy a fogságban élő zsidók hazatérhessenek, a zsidóknak csak egy része élt a lehetőséggel. Aztán a következő évtizedekben több csoport tért még haza Júdeába és Jeruzsálembe. Sokan azonban az idegen országban maradtak. Róluk szól Eszter könyve, a perzsa Ahasvérós, azaz Xerxész király idejében (Kr. e. 485–465), aki az apját, Dáriust követte a trónon.

– Kezdődjék hát a történet: mégpedig egy lakomával! Ahasvérósnak, uralkodása első két évében sok lázadást kellett legyőznie. Most a harmadik évben eljött az ideje annak, hogy demonstrálja hatalmas tartományának gazdagságát, erejét, egységét, az összes hozzá tartozó nép és tartomány vezetője előtt (1–4). A fél évig tartó, célzott „bemutató” egyhetes lakomával zárult, Susán várában. A mai Irán területén található, egykor virágzó város, Szúza, ma rommező.

– Elkezdődött a történet, de mi lesz a vége? A lakoma a látszat, a csillogás; de mi van mögötte? Mindig ez a kérdés: mi van mögötte, mi lesz a vége? Elégedjünk meg azzal, hogy vannak mesés „happy-end” történetek, és időlegesen szép napok? De a történet vége mégiscsak pusztulás. Ezért ragadd meg a jelent, a pillanatot! „Az, hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték és te is hozzáírhatsz egy sort.” (Whitman) Ennyi lenne a történetünk? Susán egykor lakomázó városa ma szánalmas rommező. A válasz csak a feltámadott Jézus Krisztusban adatik nekünk! Őrá mutat Eszter története is, akin keresztül, mint Isten eszközén keresztül, az Úr szabadítást ajándékozott népének.

Jakab 1,1–8

84. zsoltár

KI A TESTI EMBER?

– 1. Ez azért fontos kérdés, mert mégiscsak ebben a testben élünk, és testünk minden rezdülése kihat ránk valamiként. Soha nem felejtem el azt a remek előadást, amit Moliere „Nők iskolája” című műve alapján vittek színre egy neves teátrumban. Az őszinte Ágnes nem értette, hogy miért nem szabad örülnie kedvese simogatásának, amikor az olyan jó. Sokat nevettünk a darabon, amely ugyanakkor mélyre is hatolt. A nevetés, a test pillanatnyi öröme mellett azon az előadáson megtapasztaltam a test fájdalmát is, mert közben olyannyira fájt a fogam, hogy vallathattak volna vele…

– 2. A ma embere megkérdezi tőlünk, hogy mit jelent testi embernek lenni, akikről a mai igeszakasz azt mondja, hogy ezekben nincs Szentlélek, és ezek csak a szenvedélyeiknek élnek? Meddig örülhet, minek örülhet a krisztusi ember, hogy az ne legyen szenvedélyévé, amely aztán tényleg veszélyes sodrássá dagadhat? Azért azt veszem észre, hogy mesterei vagyunk mi annak, hogy véka alá rejtsük a saját szenvedélyeinket: persze van is csúfolódás, szakadás közöttünk is bőven.

– 3. Az Ige azt tanácsolja, hogy imádkozzunk naponta a hitben és kegyelemben való épülésért (20), várva a mi Urunk, Jézus Krisztus irgalmát az örök életre (21), emlékezve az Úr ígéreteire (17), közben pedig könyörüljünk azokon, akik körülöttünk élnek (22). Az Úr pedig megőriz bennünket a botlástól (24), nem enged olyanokkal érintkezni, akik minket elsodorhatnának (23). Közben pedig az Úr annyi örömöt ad testünknek és lelkünknek, ami pont elég arra, hogy hálaadással kibírjuk ezt az életet. Higgyük el, nincs más út! Látjuk azokat, akik tobzódnak az életben, meg „lelki” emberekként tobzódnak a „saját hitükben” (nem szentlelkes, hanem saját lelkükkel bűvészkedő emberek ezek). Valójában „ezek” mind igen szánalmas életet élnek, önmagukban.

Csak az Úrban, az Ő irgalmában megmaradni, testben és lélekben!

Malakiás 3,13–24

93. zsoltár

– Kaptam egy fotót Dubaiból, egy kedves családtól, akik ott dolgoznak kiküldetésben. A fényképen az apa és kétéves kisfiúk látszik, a háttérben a dúsgazdag város ragyog, a világ legmagasabb toronyházával, üvegpalotájával. A kisfiú eleven figyelemmel gyönyörködik az idehaza tőlünk ajándékba kapott VUK-mesekönyv rajzaiban, amit már sok százszor látott. De számára most is csak ez a fontos, az érdekes, a lényeges, a gyönyörűséges, és nem a látványosan emelkedő torony.

– Szóval, lehetne itt Júdás leveléről, annak hátteréről hosszú fejtegetésbe bocsátkozni. Ehelyett most legyen elég annyi, hogy gyermekek lehetünk az Úr kegyelméből (Máté 18,3), akiknek egyetlen gyönyörűségük Jézus Krisztus megváltó szeretete, ahogy azt Isten Igéjére támaszkodva, egyházunk értelmezése szerint, közös hitükben megvalljuk (3). Csak Őrá figyelünk, nem élünk vissza az Ő kegyelmével, nem bűvöl el bennünket az itteni „tornyok” ideig való igézete.

– Vigyázzunk, mert Júdás levele éppen arra figyelmeztet, hogy – amiként az első és második század fordulóján is – a kegyelmet emlegetve, a krisztusi szabadsággal visszaélve, mindenki a saját hasznára, élvezetére „működik”. A mi Urunkba vetett hitnél persze a hívő ember számára nincs hasznosabb és élvezetesebb. Kicsapongó önzésünk azonban megtagadja az Urat! (4) Ennek jeleit hosszan sorolja a mai igeszakasz. Tartsunk önvizsgálatot! Csapjon pofon a mai Ige!

– Köszönjük, hogy kegyelmed gyermekké tett minket, Urunk!

Malakiás 3,6–12

13. zsoltár

– Az Urat várjuk. Azt az Urat várjuk, aki hosszútűrő, vagyis kegyelme hordoz minket az üdvösségben, mint ahogy a madár szárnyal a levegőben (Ézsaiás 40,31). A levél írója kiemeli: Pál is az Úr kegyelmes türelmét, a kegyelmi időt, az üdvösség bizonyosságát hangsúlyozta, minden levelében. Valóban, kigyűjthetők az igehelyek erre vonatkozóan, miközben tanúi vagyunk annak, ahogy kialakul az újszövetségi iratok rendszere (1Korinthus 13,4; 1Thessz 5,14; Róma 2,4; 2Korinthus 6,6; Galata 5,22; Efezeus 4,2; Kolossé 1,11).

– A kegyelmi idő, azaz az Úr türelme, üdvbizonyosságot ajándékoz, amelynek látható gyümölcsei vannak: igyekezet a tisztaságra, feddhetetlenségre, békességre (14), vagyis növekedés ebben a kegyelemben (18). A kegyelmi idő nem tehet önhitté, hanem csakis örvendezővé és felelősen alázatossá, ugyanakkor hitvallóvá!

– Akinek üdvössége van, az minden nappal érik a hitében, tisztul, és nem sodorhatja el sem a világ, sem a sokféle kegyességi körök leszűkült írásértelmezése, sem a nehezen érthető bibliai részek cinikus, támadó kiferdítése. Akinek üdvössége van, az a lényegre, a Jézus Krisztusban közölt kegyelemre, az üdvösségre koncentrál, a többit az Úrra bízva. Csak ez az egy „optika” létezhet, amely „élesen” exponál a világra, mindenre.

Malakiás 2,17–3,5

461. dicséret

– Igen, a mi gondolkodásunk számára szinte elhordozhatatlan ez az igeszakasz. Még azok számára is, akik jártasak a Biblia világában, üzenetében, szóhasználatában.

– Pedig nagy örömhírt olvashatunk a sorok mögött. Hittel olvasva halljuk meg ezt az evangéliumot. Az Úr időszámítása más, mint a miénk. Őelőtte egy nap ezer esztendő, és ezer esztendő egy nap (8). Ő nem késik az ígérettel. Ő türelmes hozzánk, mert Ő a megtérés és az élet Istene, nem pedig a pusztulásé. Most ne zavarjon minket, hogy mit jelent: mindenki megtér (9). Ő új eget és új földet teremt a mostani helyett, amelyben az Ő igazsága lakozik (13). Ez nagyon jó lesz, maradéktalan, hiánytalan (Filippi 1,23), ahol Ő letöröl minden könnyet (Ézsaiás 25,8; Jelenések 7,17). Ehhez ennek a „hasadt” világnak fel kell bomlani (10–12). Ez a bomlás nagy nyomorúság, de Jézus Krisztusban, hitben szemlélődve és élve itt, mi már az új világot munkáljuk, éljük.

– Kipakoltunk egy régi épületet, amely már beázott, belül szétrohadt a berendezés, értékes könyvek vesztek oda. Mi azonban azzal a reménységgel munkálkodtunk, hogy az új már garantált, így a régire az új reménységével tekintettünk (Róma 5,5)

Malakiás 2,10–16

143. zsoltár

– Ez a fejezet, mint Júdás levele, az ún. „szabados” tévtanítók ellen íródott, akik megjelentek a keresztény gyülekezetben, nagy veszélyt okozva ezzel.

– A „szabadosok” azt hirdették, hogy a lélek számít, a test nem. Ezért kicsapongó életet élve csakis az élvezetekre igyekeztek (13–14), haszonlesők és elbizakodottak voltak (10), szép szavak kíséretében mindent kifosztottak (3), pénzért mindent megtettek, akárcsak Bálám (15). Mindenki megtagadja az Urat, aki így viselkedik, illetve az Úrhoz valójában semmi köze, hiába hivatkozik Őrá (2). Ezeknek semmi érzékük a tisztaságra, akárcsak a disznóknak (22). Ravasz László hozzáteszi: „A teljes elállatiasodás a vég.” (12) Félelmetesen aktuális sorok ezek, mert mindenütt arat az élet élvezetére koncentráló, gőgös, lázadó haszonlesés, ezer alakot öltve; – közöttünk is.

– A levél írója azonban biztatja olvasóit. Isten Igéje biztat bennünket: ahogy Nóé és Lót napjaiban is megszabadította az Úr az övéit, most sem fogja elengedni a kezüket (4–9). Az Úr övéit abban is megakadályozza, hogy bármikor is túllépjék az Őáltala meghúzott határt.

Malakiás 2,1–9

486. dicséret

– Földi porsátorban élünk (13). A kép azt jelenti, hogy földi életünk rövid, sérülékeny, lebontandó, ideiglenes. Az élet önmagában védtelen, minden viszontagságnak „kitett”, mint egy sátor. Ez a kép azonban nem csupán a földi élet szimbóluma, hanem ebben az elvadult világban a keresztyén üzenet, a krisztusi élet szimbóluma is.

– A sátor sérülékeny, de még ebben az „átmeneti” valójában is bizonyságot tesz lakójáról, ahogy a levél írója bizonyságot tesz Jézus Krisztusról. Az apostol emlékezteti a második század elejének keresztyén gyülekezeteit az evangéliumra (1Korinthus 15,1), amely nem kitalált mese, hiszen szemtanúk adták tovább az örömhírt, akik látták Jézus megdicsőülését, hallották az Atya szavát a Fiáról (16–18).

– Ma is életfontosságú ez az emlékeztető bizonyságtétel. Mi nem a szemtanúk miatt hiszünk, hanem mert Isten Lelke megnyitotta az értelmünket és a szívünket. Isten Lelke által lesz számunkra bizonyossá az üdvösség, az egyetlen megoldás evangéliuma (21), mint sötét helyen világító lámpás, amíg felragyog az örök élet teljessége (19–20).

Malakiás 1,6–14

15. zsoltár

HITBEN FELELŐSEN!

– 1. A hitben felelős ember hiteles ember, akin látszik, hogy Isten dicsőségére éli életét, dobpergés nélkül, csendben igyekezve, látható áldásokkal tevékenykedve. A felelős embert bántja a világ romlottsága: nem menekül ki abból; nem köt alkut azzal; nem is játssza el, hogy ő mindenben tökéletes; hanem a világban szolgálva hirdeti és éli a Krisztust. A felelős ember minél többet tesz, annál inkább terheli a bűnös világ ellentmondása, és a gyötrő dilemma: hogyan, meddig képviselhetem a Krisztust anélkül, hogy „bedarálnának”, vagy nagyképűen félreállnék… Okos, tehetséges, zseniális emberünk bőven van. A mai igeszakasz is azt kérdezi, hogy hitbéli értelemben felelős emberünk mennyi van?

– 2. Megajándékozottak vagyunk. Isten ereje ajándékozott meg bennünket azzal, hogy megismerhessük Őt, higgyünk Őbenne: így életre, üdvösségre jussunk. Ez mindenestől kegyelem (1–3).

– 3. Ennek a minket megelőző kegyelemnek azonban látható gyümölcsei vannak. Hét erényt sorol fel a levél írója, az akkori erények rendje szerint, mint az elnyert kegyelem konkrét gyümölcseit (5–7). Ezeket aztán összegzi az igeszakasz: igyekezzünk ezekre! Ez az igyekezet is Isten kegyelmi ajándéka, amelynek áldott gyümölcsei vannak, és amely ott munkál láthatóan Jézus Krisztus gyülekezetének, Isten választottjainak életében, minden területen (8–11). Nem azért igyekszem, hogy üdvözüljek, hanem azért, mert üdvözültem (11).

Malakiás 1,1–5

174. dicséret

– Pál Rómában is a zsidókat szólította meg először. Ennek bevezetőjeként elmondta, miként került fogolyként Rómába. Pál kiemelte, hogy sem népe, sem népének ősi szokásai ellen nem vétett, de Izráel reménysége miatt esett fogságba, mert azt hirdette, hogy Jézus a Krisztus (16–20). Az ottani zsidók elmondták Pálnak, hogy eddig semmi rossz hírt nem hallottak róla (21), de azt hallották, hogy ez a nazarénus „szekta” mindenhol ellenzésre talált (22).

– Pál másnap részletesen, egy egésznapos szolgálatban hirdette nekik a Krisztust és az Isten országát, az Írások alapján (23). Majd házi őrizetében ugyanezt tette, mindenki előtt nyitottan, két éven át (29–31). Pál igyekezett őket meggyőzni Krisztusról (23).

– A mi igyekezetünk fontos, de csak akkor áldott, ha azt felhasználja az Isten. Igyekezetünk önmagában hiábavaló, az Úr áldása nélkül (Zsoltárok 127). Voltak, akik hittek, és voltak, akik nem hittek (24), ezek egymással is vitába szálltak (29). Csak hirdessük az Írások alapján Jézus Krisztust és az Isten országát, az eredmény pedig az Isten kezében van (24–28). Isten Szentlelke adja a hallás nyomán az értést, a nézés nyomán a látást, a megtérést és a gyógyulást (Ézsaiás 6,9–10).

– Gondoljunk csak bele, mekkora ajándék Jézus Krisztus! Mi érthető, mi látható Őnélküle? Lehetséges-e valóságos fordulat a világ sorában Őnélküle? Adatik-e tényleges gyógyulás Őnélküle? Bizony Őnélküle minden érthetetlen, rettenetes, visszafordíthatatlan és halálos. Elnézést a tényszerű diagnózisért. Jöjj, Szentlélek Úr Isten!

Prédikátor 12,9–14

277. dicséret

Pál, viszontagságok között, de RÓMÁBA ÉRKEZHETETT az Úr kegyelméből (14). Rómában akkor már volt gyülekezet. Az ottani testvérek az apostol elé siettek (15).

– 1. Ekkor Lukács, nagyon őszintén „elszólja” magát. Áldott legyen az Isten, hogy a Bibliában van bőven emberi hang, „vox humana”. Isten Lelke ezeket is felhasználja, üzenetté formálja.

– 2. Pál hálát adott, újra megtelt bizakodással, ahogy megérkezve, meglátta a római testvéreket. Lukács végig Pál mellett volt, a hajótörés idején is. Lukács többet tudott Pálról, mint bárki más. Nyilván látta Pál emberi arcát is: azt, amikor az apostol is elszomorodott, esetleg elcsüggedt, és a bizakodás is halványult benne. Pál nem egy „hívő gép” volt, nem is egy isten, nem is egy mitikus hős volt, hanem Pál ember volt. Ő is elgyengült, elerőtlenedett, hitében is meggyengülhetett a próbatételek során. Hiszen az telik meg újra bizakodással, akit a viszontagságok idején majdnem elhagyott a remény.

– 3. Éppen ezért fontos ez az üzenet, mert ennek ellenére Pál a saját gyengeségét, félelmeit, bizakodásának törékenységét az Úr elé tette le, nem mutatta ki azokat másoknak. Hiszen küldetése az volt, hogy másokat erősítsen, biztasson a hajón, a feltámadott Jézus Krisztus evangéliumával.

– 4. Ez az, amit kegyelmi állapotnak nevezünk, vagyis amikor már nem mi, hanem az Isten ereje tart meg bennünket a halálig való hűségben. Még akkor is, amikor a mi szívünk már elhagyott bennünket, szívünknek, életünknek kősziklája akkor is az Úr marad. Őelőtte lehetünk gyengék, de az ügy érdekében az Úr nem engedi, hogy ezt mások is észrevegyék rajtunk. Ez nem képmutatás. Ez kegyelmi állapot. „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsoltárok 73,26)

Prédikátor 11,9–12,8

33. zsoltár

CSODÁKAT tapasztalunk folyamatosan: Isten szabadító, megmenekítő kegyelmét. Vegyük észre!

– 1. A hajótöröttek csodálatosan megmenekültek Málta szigetén. Isten szabadítása minden megmenekülés: a mindennapok kegyelmi csodái ugyanúgy, mint a nagy bajokból való szabadulás, az azokban való hívő helytállása, és mindenekelőtt a halálon túlmutató örök élet. Megmenekültek vagyunk (1).

– 2. A mai igeszakasz hemzseg a csodáktól!

Csoda az ottani népek emberséges viselkedése. Ez mindig Isten kegyelmének csodája, mert tarol az istentelen embertelenség (2).

Csoda, hogy Pál a munkában, a rőzsegyűjtésben élen járva, nem retten meg, amikor eközben megmarja egy kígyó. Nem tudjuk, valóban megmarta-e a vipera, vagy csak rátekeredett a kezére, amit aztán a tűzbe rázott.

Csoda, hogy az apostolt – a kígyómarás este után – nem bizonytalanítja el az őt befogadók véleményének hullámzása: ez a fogoly gyilkos, akit most a kígyómarással ért utol a büntetése; majd, amikor Pál nem esett össze holtan, akkor istenként akarták tisztelni. Isten kegyelmének csodája, amikor szolgáját nem zavarja meg sem a durva szapulás, sem a hízelgő és eltúlzott dicséret (3–6).

Csoda a máltai első ember, Publiusz vendégszeretete. De éppen abban csoda, hogy nincs eltúlozva. Publiusz vendégszeretete három napig tart, és a hajótöröttek egy küldöttségének szól. Krisztusi vendégszeretetünknek határai vannak, időben, számban. Csoda, ha valaki belátja a korlátokat, és azon belül cselekszik, illetve azon belül formál elvárásokat mások felé is. Isten kegyelme többnyire az itteni világ keretei között teszi a csodáit (7).

Az Úr, rendkívüli helyzetekben azonban, az Ő akarta szerint, szétfeszíti a világ és az emberi lehetőségek kereteit, megmutatva az Ő erejét, gyógyító, szabadító hatalmát. Így gyógyul meg Pál imádsága és kézrátétele által Publiusz elöljáró apja, akit máltai láz gyötört. Itt Lukács, az orvos csak statiszta lehetett, még akkor is, ha a görög szöveg egy esetben orvosi szakkifejezést, „terápiát” említ. A máltai láz ugyanis minden akkori gyógykezelés ellenére is hónapokig, akár évekig tarthatott, ha adatott is gyógyulás (7–8).

– 3. Megmenekültünk! A legszükségesebb csoda már megtörtént. Isten, aki feltámasztotta Jézus Krisztust, mindenható, és ma is munkál. Ugyanakkor Jézus Krisztus feltámadása óta erre a csodára tekintünk. Így hagyatkozunk teljes bizonyossággal az Ő szabadító kegyelmére, nem a rendkívülit várva, de azt mindig remélve, hiszen az már a miénk!

Prédikátor 10,16–11,8

24. zsoltár

– Tizennégy éjszaka sodródtak már a nyílt tengeren. Ilyenkor más időszámítás kezdődik, hiszen másként halad az idő. Teljes bizonytalanságban, az életben maradás csekély reménységével, mindössze egy fogoly ígéretével sodródni (27,21–26), tizenegy éjszakán át: igen hosszú idő (27–32).

– Ez a fogoly, Pál apostol azonban újra szólt, és a megdermedt csapatban már senki nem intette le. Pál életre, evésre buzdította őket (33–34), majd hálát adott, megtörte a kenyeret és tovább adta nekik. Mindenki szeme láttára adott hálát Pál az Istennek. Ezzel a nyílt és nem provokatív hitvallással a kenyér túlmutatott a kenyér Urára, az élet Istenére, a szabadító Jézus Krisztusra. Ettek mind, kétszázhetvenhatan, némán, szinte imádkozva, mennyei erőt nyerve ott, ahol az emberi erő már kevés. Isten embere csak így állhat elő: nem látványosan, nem öncélúan, hanem segítő, reményt ajándékozó, másokat mennyei erővel is tápláló hittel (35–36).

– A reménység már jobban látja a közeledő „partot”. A reménység már könnyebben engedi el a felesleges „dolgokat”. A rakományt, az árut a tengerbe vetették mielőtt a hajót a partra futtatták. – Nem számít semmi itteni „kincs”, minden ócska lim-lommá lesz, ha az élet kerül veszélybe! – mondanánk. Igazából ez nem így van, mert csak a hit reménysége tud elengedni, amikor Isten szerint annak itt van az ideje (38). Egyébként az utolsó pillanatig ragaszkodunk…

– Csakhogy óvjon meg bennünket az Úr attól, hogy amikor lábunk ismét partot fog, ne kezdjük ugyanott, ahol abbahagytuk. Mindenki megmenekült, és lám, máris öldösni akarták a foglyokat, nehogy megszökjenek, nehogy szabadokká legyenek a váratlan helyzetben. Hálaadás, megtérés helyett zsigerből kezdődik minden előröl. Ez a nyomorúságunk megváltás után kiált! (39–44)

Prédikátor 10,1–15

25. zsoltár

EZ EGY FONTOS FIGYELMEZTETÉS. Gondoljuk át!

– 1. Az a hajó, amellyel Pált és a vele lévőket Rómába akarták vinni, egy gabonát szállító alexandriai hajó volt (27,6). Ez a hajó átszelte a Földközi-tengert, és a túloldalon található Mirában töltötték fel a hajót újból vízzel és élelemmel, majd így haladt további Itália felé. Amikor Kréta szigetének déli csücskéhez, Lázea városába értek, már közeledett a tél, és a hajózás is veszélyessé vált. Ekkor figyelmeztette Pál, rajta keresztül az Úr, a hajó vezetőit és a legénységet, hogy ne menjenek tovább, mert az már életveszélyes, mindenkire nézve. A kormányost és a hajótulajdonost azonban a rakomány és a haszon érdekelte, valamint a mielőbbi célba érkezés (9–13).

– 2. Isten Igéje megállít bennünket, figyelmeztet, és nemcsak mérlegelésre indít, hanem egy határon túl konkrétan int, hogy meg kell állni, mert nagy baj lesz. Sőt, Isten sokszor próbatételes eseményeken keresztül érvényesíti kegyelmét rajtunk, amelyek által kényszerpihenőt iktat be az életünkbe. Ezt élték át a hajón lévők. Ugyan a figyelmeztetés ellenére továbbhajóztak. Arra hivatkoztak, hogy a biztos áttelelés helyét kell megkeresniük. Igazából külső érdekek mozgattak mindent (12–13). Így működik ez ma is: valamire hivatkozva többnyire mások a valós mozgatórugók. Ezért a hajón utazók forgószélbe keveredtek, támpont nélkül sodródtak, miközben reményvesztetten mindent ki kellett dobálniuk a hajóból... (14–20)

– 3. Reménységre kapjuk az ilyen figyelmeztetéseket. Az a baj, hogy nem igazán vesszük komolyan ezeket sem. Istennek azonban övéire gondja van (21–26). Akinek van füle, hallja (Jelenések 2,11).

Prédikátor 9,13–18

166. dicséret