HAJÓZNI MUSZÁJ…

– 1. Pált Rómába viszik, hiszen fellebbezett a császárhoz. A hajóút hosszú és viszontagságos volt Rómáig. Először az ázsiai partvidék mentén hajóztak (2): Cézárea, Szidón, Ciprus szigete, valamint Cilícia és Pamfília partjai mentén haladva a líciai Mira következett (2–5). Mira egy fontos kikötőváros volt, amely az egyiptomi Alexandriából érkező hajókat fogadta, akik itt vizet és élelmet vettek magukhoz, majd folytatták az útjukat Rómába. Egy ilyen hajóra szállították át Pált és a vele lévőket (6). Azután elindultak Kréta szigete felé, megkerülték annak Szalmóné nevü fokát, majd a sziget déli partjai mentén jutottak el az ún. Szépkikötőbe. Hosszú és viszontagságos a „hajóút”, a part mentén és a nyílt vizeken, kiszolgáltatva embereknek, helyzeteknek, széliránynak, időjárásnak, évszakoknak, a víz és a természet szeszélyeinek… Hajózni kell! Menni kell!

– 2. Az Úr nagy ajándéka, hogy Ő mindig ad igaz testvéreket, akik krisztusi szeretettel mellettünk állnak a „hajózás” során. Pált így kísérhette el Lukács, e könyv és e részletes útijegyzet írója, valamint a thesszalonikai, macedón Arisztarkhosz. Pálnak voltak testvérei Szidónban is, akiket meglátogathatott, amikor a hajójuk kikötött (3). Milyen nagy ajándék, ha egymásra testvérként tekintünk, és szorult helyzetben gondoskodunk egymásról. Az Úr nagy ajándéka az is, hogy utazásunk során Ő olyan embereket is mellénk állít, akik még nem hívők, nem keresztyének, de emberségesek (3). Ilyen volt Júliusz százados, akire Pált rábízták. Isten kegyelmének általános megnyilvánulása ez. Isten gondviselő szeretetének jelei ők, akiket az Úr egy ponton bizonnyal megnyer a hitnek és az üdvösségnek is.

– 3. Az Úr legnagyobb ajándéka azonban az, hogy noha „hajózni” kell, és sok a bizonytalansági faktor a tényleges megérkezést illetően; – mi mégis azzal a bizonyossággal „hajózunk”, hogy a megérkezés, Jézus Krisztusban már a miénk. Ez a bizonyosság segít, hogy amikor a „többi fogollyal” együtt „átadnak” minket másoknak (1), és oda visznek bennünket, ahová nem akarnánk (János 21,18), akkor sem esünk kétségbe. A többi fogoly is mind halálra szánt volt ezen a hajón, cirkuszi mulatságokra szánták őket, mások élvezetére. Mi már megérkeztünk, Jézus Krisztusban vagyunk, még egy kicsit cipelgetnek itt minket, közben is végezzük a szolgálatot, amíg lehet, de már a megérkezett ember nyugalmával.

Prédikátor 9,1–12

255. dicséret

ISTEN MINDEDDIG MEGSEGÍTETTE PÁLT!

– 1. Isten megsegítette Pált. Az apostol ezt hálaadással fogalmazta meg beszéde végén. De az ő számára az Isten megsegítő kegyelme nem a saját személyes életére vonatkozott, hanem az evangélium ügyére, amit képviselhetett. Ezért állhatott ott a helytartó és a király előtt is, „másként nem tehetett”. Pál hatalmas tudással, kristálytiszta logikával, valamint élő hittel bizonyságot tett a világi hatalmasságok előtt, ahogy tette ezt eddig is, kicsiknek és nagyoknak, minden népnek (22).

– 2. Isten megsegítette Pált, hogy az Ószövetség alapján hirdesse a Krisztust, mert az apostol semmi mást nem mondott, hanem csak azt, amit Mózes és a próféták szóltak: Krisztusnak szenvednie kellett, és elsőként támadt fel a halottak közül; – elsőként, de nem egyetlenként (22–23). Jézus maga is így tekintett az Ószövetségre, mint amelyek Őróla tesznek bizonyságot (János 5,39).

– 3. Isten megsegítette Pált. Így amikor Fesztusz zavarba jött, Pál okos, hiteles hitét tapasztalva, és ezért lebolondozta őt (24), akkor ezt Pál tisztelettel visszautasíthatta (25). Majd Agrippa király felé fordulva Pál kifejezhette azon reménységét, hogy bizonyságtételét nem teszi hiábavalóvá az Isten (26–29). Csak ezzel a reménységgel lehet hirdetni a feltámadott Krisztust. Még akkor is, ha bolondnak tartanak ezért, és cinikusan visszavágnak: – Te, annyira mondod, hogy még a végén elhiszem, amit mondasz, és keresztyénné leszek! – Még ezeknél is lehet remény!

– Az Úr megsegített és meg is fog segíteni! (1Sámuel 7,12)

Prédikátor 8,9–17

37. zsoltár

Most egy kiragadott üzenetre figyelünk, ami nem a leglényegesebb része a mai igeszakasznak, de mégis fontos: MENNYI TÜRELMÜNK, időnk, szeretetünk van egymásra? Arról van itt szó, amikor egy ügy, amely mögött mindig emberek vannak, „technikai kérdéssé” lesz: hogyan „kezelhető” az eset minél előbb, hogy ne az én fejem fájjon miatta.

– 1. Fesztusz helytartó nincs képben, és iratot kell küldeni az ügyről a császárnak, akihez Pál fellebbezett. Itt már csak erről a technikai kérdésről van szó, semmi másról, ami elől Fesztusz nem tudott kitérni, de amit igen rühell (25,26).

– 2. Bizony akkor is, ma is ez a helyzet: életünk kérdései, problémái, nehézségei, halálközeli tehetetlenségei csak a mi ügyünk. Mások számára ez, ha nem tudnak kitérni ügyünk elől – mert mindig a kitérés az első válasz –, akkor is legfeljebb „technikai” kérdéssé korcsosulhat a „hivatalosok” előtt. Megértem a „hivatalosokat”, mert nem lehet a másik gondját egy határon túl felvenni, abba ők halnának bele. De megszenvedik majd a tapasztalatot a „hivatalosok” is, amikor ők kerülnek hasonló helyzetbe, hogy milyen az, amikor technikai szám és eset vagyunk pusztán: egy akta a rengetegben...

– 2. Áldott legyen az Isten, hogy Őelőtte minden élet „türelemmel meghallgatott”, egyként fontos élet, megváltás után kiáltó élet, és az Ő jótetszése szerint megváltásban részesülő élet. Akik Jézus Krisztusban vannak, azok bizonyosak ebben, és mások számára is az Úr eszközei lesznek, hogy saját gondjaikon túllátva, a rájuk bízott másikban ne csak egy technikai ügyet lássanak.

Prédikátor 8,1–8

138. zsoltár

– Fesztusz számára Pál ügye egy több szempontból nehéz ügy. Ő római, és fogalma sincs a zsidók vallási, vitás kérdéseiről. Végképp nem tudja, ki az a Jézus, aki Pál szerint feltámadott. A helytartó „nincs képben,” és iratot kell küldeni az ügyről a császárnak, akihez Pál fellebbezett (26).

– Itt már Pál ügye kapcsán csak erről a „technikai kérdésről” van szó, semmi másról, ami elől Fesztusz nem tud kitérni, de amit igen rühell (holnap erre még visszatérünk). Ezért Fesztusz, római helytartónak kapóra jött, amikor II. Heródes Agrippa zsidó király Cézáreába érkezett, hogy köszöntse Fesztuszt (13), mert segítséget akart kérni tőle a császárnak küldendő irat megfogalmazásában (26).

– Nem lehet mindenben képben lenni, de majdnem mindenben képben kell lenni, mert egyébként ki vagyunk szolgáltatva mások tanácsainak. Vannak-e megbízható segítőtársaink?

– Nagy kérdés az is, hogy vajon a mi vallási, egyházi, hitbéli, belső ügyeinkkel, tanításunkkal, vitáinkkal tudnak-e egyáltalán valamit is kezdeni azok, akik nem „belső köreink” tagjai? Nem igazán, ahogy mi sem a másokéval.

– Differenciálódó világunkban milliónyi „szub-szubkultúra” létezik, amelyek között alig van kapcsolat, átjárás, és mindenki fürdőzik a magáéban, miközben nincs ideje a másikra, nem is érti, talán le is nézi azt.

– Ez a „szétesés” a mindent egybeszerkesztő Krisztus után kiált! (Efezus 1,10–11)

Prédikátor 7

131. zsoltár

RÉGI ÉS ÚJ.

– 1. Pál apostol perének újrafelvétele elkezdődött, de minden maradt a régiben. A vádak a régiek. Az új helytartó magatartása is a régi: látja Pál ártatlanságát, de Pál ellenfeleinek is kedvezni szeretne (6–9). Pál tagadja, hogy akár a jeruzsálemi templom, akár a császár ellen vétett volna (8). A vád és a védelem is a régi: mindenki állítja a maga igazát. Minden marad a régiben? Legfeljebb új köntösben jönnek elő ugyanazok?

– 2. Van itt valami új? Pál, római polgárként nem engedte, hogy Jeruzsálembe vigyék és ott tárgyalják az ügyét, hanem fellebbezett a császárhoz (9–12). Ezt minden római polgár megtehette főbenjáró bűn vádja esetén, vagyis kérhette, hogy az ügyét Rómában, a császár ítélőszéke előtt tárgyalják. Ezt a jogot senki sem vonhatta kétségbe. A kilátástalan, „leverő” régiben az itt a reményteli, krisztusi „új”, hogy Pál nem a maga érdekében védekezett, hanem azért, hogy Rómába mehessen, és a birodalom fővárosában is hirdethesse az evangéliumot. A krisztusi új élet nem csak önmagának él. „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (20,24)

– 3. A régiek elmúltak, és újjá lett minden (2Korinthus 5,17). Az Úr üdvözítő védelme az a valóságosan új, örömteli, felüdítő bizonyosság, ami az önző, régi beidegződéseket képes átformálni, újjászülni. Aki Jézus Krisztus szolgája, az a megtartó Úr védelmét élvezi. Pál igazából nem a császárhoz, hanem az egyetlen Királyhoz fordult, amikor fellebbezett.

Prédikátor 6

34. zsoltár

ELENGEDNI!

– 1. Félix helytartó elnapolta Pál ügyét. Két évig tartott Pál cézáreai fogsága (4). Majd Fesztusz lett az új római helytartó, Kr. u. 59-ben (1). Ekkor a Pál elleni panasz, vádaskodás, gyilkos indulat újra fellobbant, az alvó parázs alól (2–3). Az új helytartónak azonnal találkoznia kellett a régi haraggal.

– 2. Milyen szívós és tartós a harag, egymás között, csoportok, vallások, népek között; meglátások és érdekek mentén, vagy puszta önzésből és irigységből. Végighasít a harag az ember történetén. A harag, az indulat pusztít, belül és kívül egyaránt, elemészt, dagad és szétfeszít. Elgondolkodtató, amikor régi sérelmek kezdenek újra elégtétel és bosszú után kiáltani, húszéves, kétszáz éves, kétezer éves ellentétek elevenednek újra a mában… (5)

– 3. Isten joggal haragudna ránk, és irgalma mégis bocsánatot készített, bűneinket elengedte, Jézus Krisztusért. Nincs ennél nagyobb örömhír. Elengedni! Elengedni! Elengedni! Elengedni azt, amit Isten is elengedett nekünk. Elengedni haragot és azt is, amit Isten már kivett a kezünkből. Emberileg sok minden jogosnak tűnhet, de Isten irgalmas igazsága más. Akkor tudunk „elengedni”, ha a kezünket már megragadta a megváltó Úr, és ezért mi is megragadhattuk az Ő kezét (Filippi 3,12). Ez a kapaszkodó olyan bizonyosság, ami segít elengedni az itteni hívságokat. Aki elengedi a haragot, az emberileg bármilyen jogosnak tűnő haragot, valamint az Isten által már szükségtelennek nevezett, vagy éppen Őáltala megítélt dolgokat, az „sokkal többet” kap helyette (Máté 13,8).

Prédikátor 5,9–19

276. dicséret

FÉLIX

– 1. Történelmi tények alapján mondjuk, hogy Félix helytartó egész „mozgalmas”, rabszolgából helytartói karriert befutott; – törekvő és léha; – erkölcstelenül hatalmaskodó, azaz felfelé mosolygó, lefelé taposó, érdekei szerint mindenkinek kedvében járni akaró (27); –összességében kárt vallott élete benne van ebben a mondatban: – elnapolta Pál ügyét (22).

– 2. Félix úgy kártékony, hogy „semmilyen”: észre sem veszi, hogy kegyetlen, nem emlékezik már arra, hogy honnan jött… Pál ügyében nem dönt, lényegtelen ürügyekre hivatkozik, az apostolt fogságban tartja, de „enyhébb fogságban”, mert élvezi Pál társaságát, a hitről való társalgást… Mástól elcsábított feleségével, Druzillával teszi ezt. Úgy viseli hivatalát, hogy nem felelőse sem hivatalának, sem a rábízottaknak, sem saját életének. Igazi pojáca, aki mindig csak lefölözi a tejet, élvez és nem felel, nem dönt, még „felelős” hivatalban is másra hárít. Páltól is azt várta, hogy az apostol majd leteszi a megfelelő összeget neki, és akkor szabadon bocsátja (26).

– 3. Erre mutatott rá Pál, amikor igazságról, önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezdett el beszélni előtte (25). Félix ekkor egy pillanatra megrémült. Aztán elnapolta az ügyet; – véglegesen.

– 4. Urunk, köszönjük, hogy Te nem napoltad el a mi ügyünket, hanem maradandóan megoldottad azt a Jézus Krisztusban! Bocsásd meg, Urunk, hogy minket sok rejtett szándék vezet, és olyan sok mindent elnapolunk; – észre sem vesszük! Ne engedd, hogy bedaráljanak! Köszönjük, hogy „odaát” már nem lesz szükség önmegtartóztatásra, mert a Te igazságod örömmé lesz életünkben!

*

Félix Kr. u. 52–59 között volt Palesztinában római helytartó.

Félix felszabadított rabszolga volt. A történetíró Tacitusz azt mondta Félixről, hogy: „a királyi jogart rabszolgai hajlammal és érzülettel lengette, és a méltósága csorbát szenvedett a kegyetlenség és testi vágy minden formája nyomán.”

Félix mészárlást hajtott végre a zsidók között Cézáreában, parancsot adott Jonatán főpap meggyilkolására.

Amikor Pált elé hozták, már hat éve volt helytartó.

Két évvel később azonban visszarendelték Rómába (Cselekedetek 24,27), hogy felelősségre vonhassák néhány vádló alapján, a cézáreai zsidó mészárlások ügyében. Néró császár felmentette.

Félix „váltságdíjat” remélt Páltól (Cselekedetek 24,26). Nem ő volt az egyetlen, aki lefizethető volt, hogy szabadon bocsássa a letartóztatottakat.

Félix zsarnoki magatartása a zsidók római tekintéllyel szembeni lázadásának kiváltó okai közé tartozott. A lázadás háborúhoz, Jeruzsálem bukásához (Kr. u. 70) és a zsidók szétszórattatásához vezetett.

Félix felesége Druzilla, I. Heródes Agrippa egyik lánya volt, testvére II. Agrippának és Berenikének (Cselekedetek 25,13). Félix csellel szerezte meg őt első férjétől, Aziusztól. Druzilla „mozgalmas” élete szörnyű véget ért, amikor Félix nevű fiával odaveszett a Vezúv kitörésekor, ami Pompeit hamuval borította be (Kr. u. 79).

Prédikátor 4,17–5,8

510. dicséret

PÁL BESZÉDE FÉLIX HELYTARTÓ ELŐTT.

– 1. Pál beszéde tisztességes. Az apostol a törvényes rendet betartja; a felsőbbség iránti tiszteletet megadja. Pál soha nem vitázik, konfrontálódik „csak azért is”; nem szít lázadást (10–13).

– 2. Pál beszéde nemcsak tisztességes, hanem hitvalló, hiszen bátran megvallja, hűséggel képviseli Jézus Krisztusba vetett hitét, amint az következik az ószövetségi iratokból, a mózesi törvény és a próféták könyveiből. A hit lényege a feltámadás (21), az örök élet, az üdvösség – a széttört emberlét újjáteremtése, megváltása –, valamint az Úr erejével, a tisztább életre való törekvés (12–16). Pál nem tagadta meg a „gyökereit”, de megvallotta, hogy a gyökerek gyümölcstermő fává növekedhetnek a Jézus Krisztusban (12–20).

– 3. Pál beszéde a legérzékenyebb pontra tapint. Az apostol nem védekezik, mert igazi védelme az Úrnál van. Éppen ezért rámutat a keresztyén hit botrányára és bolondságára (1Korinthus 1,23), ami ma is a megütközés köve (Róma 9,1): Jézus Krisztusra, aki Isten Fia, Megváltó, aki meghalt és feltámadott (21). Ha ezért vádolják, vállalja. Ezzel az apostol szinte kérdezi: mi értelme van bármiféle életnek és hitnek az örök, isteni megoldás, megváltás, üdvösség reménysége nélkül? Már maga a kérdés is botrányos?

Prédikátor 4,13–16

252. dicséret

PANASZ

– 1. A panaszt, a zsidó Nagytanács nevében, Anániás főpap szószólójaként Tertullusz ügyvéd tette meg. Beszéde retorikai remekmű, gyönyörűen felépített, hatásos, és hogy kitűzött célját elérje, a tartalom az emberi cél szolgálatában áll. Az ügyvéd, a helytartót köszöntő, dicsérő, jóindulatot megnyerő szavaival és egész beszédével azt akarja elérni, hogy Pál ügyét adják vissza a Nagytanácsnak, mert az csupán vallási ügy, ami a római jog szerint sem tartozik az államra. Pál sorsa ezzel meg lenne pecsételve (3-8). A panaszhoz csatlakoztak mindazok, akik Anániás főpappal együtt eljöttek. Ez volt a mandátumuk.

– 2. Tele van a világ panasszal. Melyik a jogos panasz? Melyikre figyeljünk? Hová álljunk: a panaszos, vagy a panaszlott oldalára? Kinek van igaza? Éppen melyik ügyben, melyik szereplő vagyunk, panaszos, vagy panaszlott, és miért? Örök kérdések ezek.

– 3. Isten nem ad helyt a panasznak! Az Úrnak igaza van. Mindnyájan előbb-utóbb olyanokká leszünk, akik ellen jogossá lesz a panasz... Az Úr azonban a bepanaszolt oldalára állt. Az Úr, egyszülött Fiát már kiszolgáltatta népéért és a világért. A tökéletes áldozat megtörtént. Több áldozatra nincs szükség! Isten többé nem engedi, hogy értelmetlenül beáldozzuk egymást. Még akkor sem engedi ezt az Úr, ha a külső események menetére tekintve továbbra is tombol a gonosz, és folyamatosan beáldozzuk egymást saját ügyeink oltárán, „nemes ügyekre” hivatkozva: ma én valakit, holnap engem valaki más. Isten azonban övéi kezét soha nem engedi el.

– 4. Az Úr védte az evangélium ügyét, védte szolgáját, Pált; ezért sem engedte őt kiszolgáltatni. Csak járjunk az Ő ügyében! A többit az Úr megteszi, hiszen nem szunnyad a mi őrizőnk (Zsoltárok 121,5), aki Jézus Krisztusban örökre megváltott.

Prédikátor 4,7–12

51. zsoltár

– Az események külső kerete az, hogy Klaudiusz Liziász, a helyi római ezredes Pált Jeruzsálemből Cézáreába, Félix római helytartóhoz vitette, egy levél kíséretében (23–30). Félix megállapította, hogy az ügyben Ő az illetékes, és Pál vádlóinak jelenlétében meghallgatást tart (31–35). A száraz kereteket lehetne részletezni kortörténeti, jogi ismeretekkel, hiszen például Félix helytartó élete önmagában egy regény. De ez még mindig csak a cirádázott keret.

– Az események belső folyamata pedig azért veszélyes, mert ez mindenkinek a saját ügye. Éppen ezért, amikor olvassuk a sorokat, talán a saját mostani gondjaink nyomasztanak bennünket, de igen nehezen gondolunk bele abba, hogy micsoda kiszolgáltatottságot kellett újból, nem először, átélnie Pálnak. Tehetetlen állapot ez: katonák, fegyveresek között, parancsokat teljesítve, miközben éjszaka cipelték az apostolt fogolyként, innen oda, meghallgatásokra. Abszurd, hogy éppen ezzel védelmezték Pált, mert már agyonverte volna a másik oldal. Mit érezhetett Pál? Ez nem is téma. Pedig a kiszolgáltatottság senkinek sem jó. Az emberlét legnyomorultabb tapasztalata a kiszolgáltatottság. De nem önmagában a kiszolgáltatottságról van itt szó. Pál az evangélium ügye miatt vállalta ezt a kiszolgáltatottságot. Tehát nem csak úgy „általában” sodródott. Ez lényeges szempont.

– Az események „felülről” való értelmezésére azonban csak „a hit szeme” képes. Ez felülír mindent. Pál tudta, hogy nem Liziász, nem Félix, hanem az Úr Jézus Krisztus áldott, óvó, megtartó kezében van az élete (23,11). Ez a bizonyosság mindenre elégséges!

Prédikátor 4,1–6

129. zsoltár

– Amikor valaki a saját nézetét csak mások ellenében tudja megfogalmazni, ott ártó hatalmak kezdtek munkába. Innen már csak helyzet, alkalom, habitus függvénye, hogy az adott kulturális keretek között miként mondunk nemet és hatástalanítjuk a másikat. Ennek legszélsőségesebb formája az a magatartás, amit itt azok a radikálisok gyakoroltak, akik fogadalmat tettek, hogy addig nem esznek és isznak, amíg meg nem ölik Pált (12–15).

– Jézus Krisztusra, Igékre hivatkozva, a keresztyénség nevében is sok gyarlóság történt már, hiszen a gyarló ember, nép, mindent csak „használ” a maga céljaira… De éppen ezért kimondhatjuk, hogy Jézus Krisztus követése, ügye nem mások ellenében határozza meg saját magát, végképp nem bánthat, nem emelhet kezet senkire sem, csak szolgálhat. Ebben van a keresztyénség sebezhetősége. De üdvözítő Urunknál nincs nagyobb, ezért nem félünk! Nagyon leegyszerűsítve kimondhatjuk: soha nem támadhatunk, de védekezhetünk!

– Tökéletes megoldás, recept, etika itt nincs: megváltás kell, és az Úr naponkénti, segítő irgalma, amit Pál is megtapasztalt és mi is bizonnyal tapasztalunk… (16–22).

Prédikátor 3,9–22

225. dicséret

Az apostol egy kínzó nap után még nehezebb nap elé néz. Éjszaka ilyenkor a legrosszabb és legreménytelenebb gondolatokkal kísérthet a gonosz. Jézus Krisztus azonban hatalmasabb mindeneknél. Ilyenkor az Úr övéi segítségére siet. Így állt oda éjszaka az elgyötört Pál mellé is, és BIZTATTA, hogy vele van, megőrzi őt, mert bizonyságtétele nemcsak Jeruzsálemben, hanem Rómában is fel fog hangozni (11).

– 1. Bízhatunk, noha sok aggasztó ember, jelenség, tünet, esemény, baj vesz körül bennünket mindenütt. Sok a „meszelt falú” ember – főpap és nem főpap, vezető és vezetett között egyaránt –, akikről nem is derül ki, hogy kik is ők valójában, mit akarnak… Csak azt látjuk rajtuk, hogy egyelőre valami, valaki védi őket, noha méltatlanok, hiteltelenek, agresszívek, mindennel visszaélnek. Nem az a vigaszunk, hogy ezek élete egyszer majd beomlik, Isten ítéleteként, mint a szépre meszelt vályogfal az esőben, ahogy az ellentmondásos Anániás főpapé is beomlott (1–5). Nekünk a feltámadott Jézus Krisztus jelenléte, mellénk állása, szava az egyetlen vigasz és biztatás, ezért megadjuk a vezetőknek a tiszteletet, imádkozunk minden emberért, és cselekszünk a ránk bízottakért.

– 2. Bízhatunk, noha minden emberi igazság, gondolatrendszer, eszmerendszer, teológia olyan gyarló, mint amilyen az emberi érdekrendszer. Amíg van közös ellenség, összefogunk, ezért néha közös ellenséget gyártunk, de utána, vagy még aközben, egymásnak esünk, szakadunk, hasadunk, széttépjük egymást, mint itt a farizeusok és a szadduceusok teszik ezt egy teológiai vita közben (6–10). Nekünk a feltámadott Jézus Krisztus jelenléte, mellénk állása, szava az egyetlen biztatás. Az Úr az egység Ura, abban az értelemben mindenképpen, hogy a mi gyarló, öncélú szakadásainkat nem támogatja, és erre a nyomorúságos helyzetre tekintve, bennünket is békességszerzővé tesz (Máté 5,9), hogy aztán megszólalhasson az evangélium öröme és igazsága. Gyűlöletes káoszban ugyanis minden csak hamisan szólhat.

– 3. Bízhatunk, mert megőriz bennünket az Úr, mert szolgálatunk van, mert az Ő ügyében járunk (11). Megőriz akkor is, amikor már elerőtlenedett életünk csak erőtlen szolgálatra képes, vagy mások szolgálatára szorul. Megőriz az Úr akkor is, amikor elvisz ebből a világból. Megőriz, mert kegyelem alatt vagyunk! (Filippi 4,7)

Prédikátor 3,1–8

90. zsoltár

– Pál beszéde bűnbánattal teli hitvallás volt, bizonyságtétel Isten megváltó szeretetéről, amelyet Jézus Krisztusban kijelentett minden nép számára (22,1–21).

– Az óember számára azonban elviselhetetlen, ha más is részesül valamiből, amiről úgy gondolja, hogy az csak neki jár. Pált félbeszakították, és a halálát követelték. Kimondatlanul, de így vagyunk az Isten üdvözítő gazdagságával is. Ezzel nem azt mondjuk, hogy mindenki üdvözül, de nem is akarunk a kérdésbe, azaz Isten kiválasztó kegyelmének titkába belekukucskálni; hiszen ezeket Ő elzárta előlünk (22–23).

–  A pogány, római ezredes tűnt irgalmasabbnak, aki védelmébe vette Pált, és a várba vitette a feldühödött zsidók elől (24; 30). Itt ugyan megkorbácsoltatta az apostolt, de mi ez a megkövezéses kínhalálhoz képest. Sőt, ez a próbatétel sem volt hiábavaló, Isten gyermekeinek életében nincsenek véletlenek, mert közben kiderült, hogy Pál római polgár. Ez pedig jogi védelmet adott neki. Isten így sietett most az apostol segítségére (25–29).

– Ki tudja, mitől ment meg bennünket a mi Urunk, amikor testi szemekkel értékelve valami rossz történik velünk, mert nagy kín volt a megkorbácsoltatás; de sokkal rosszabb következett utána. Sőt, Isten ezen keresztül készítette el most a szabadulást!

–  Bevehetetlen vár a mi szabadító Istenünk (Zsoltárok 46).

Prédikátor 2,12–26

454. dicséret

RAJONGVA…

– 1. Pál bűnbánattal visszatekintett a korábbi, a mózesi törvényhez, vallási örökségéhez hajthatatlan szigorral ragaszkodó óemberére. Nyilvános bűnvallás volt ez: szigor (3); mások gyilkos üldözése (5), megkövezése (17–20); rajongás, mégpedig rajongás az Istenért (3).

– 2. Nincs rettenetesebb a rajongásnál; főleg, ha valaki Istenre hivatkozva rajong, miközben gyűlöl másokat, és imádja magát. Akin az Úr Jézus Krisztus könyörült, mint Pálon a damaszkuszi úton, az megtér, megújul, és sokféle gonosz dolgából is megtér, legelsőként vallásos és kegyes rajongásából, túlhajtott, embertelen buzgóságából (6–16).

– 3. A józanság Lelkével megáldott ember (2Timóteus 1,7) pedig hűséggel tanúságot tesz mindenkor, minden népnek, Isten megváltó szeretetéről (15), rajongás és ítéletes szigor nélkül, de prófétai bátorsággal.

Prédikátor 2,1–11

28. zsoltár

MIRE KÉPES AZ EMBERI INDULAT!

– 1. Az apostolt gyilkos indulattal elfogták, és vádolták (31–36): mindenki a maga vélt panaszát olvasta rá. A zsidók azzal vádolták, hogy pogányt vitt be a templomba, és megszentségtelenítette a templomot (27–30). A rómaiak pedig azt hitték róla, hogy az apostol egy egyiptomi szervezkedő, aki fellázította a szélsőségeseket Róma ellen (38). Mi mindent gondolunk, beszélünk a másikról, mert mi azt hisszük, hogy… Sőt, hitelt adunk a szóbeszédnek, amelyek gyarló indulatból fakadnak, és azt szítanak (27).

– 2. Az apostol nem indulatos, mert bízik az Úrban, aki szolgáját most az örökölt római polgárjogán keresztül védett meg a korbácsolástól és a kínvallatástól (39). Pál élt ezzel a jogával, vagyis hálával fogadta a kegyelmi időt. Ő elfogadta a mártíromságot, de soha nem kereste azt, a zsidó Nagytanács elé pedig félelem nélkül állt. Amikor Urunk „elrejt”, fogadjuk el az Ő védelmét; amikor azonban az Úr „előállít”, akkor hisszük, a hitvalló hűséget is megadja hozzá.

– 3. Akinek a mennyben van polgárjoga, az nem lesz indulatos (Filippi 3,20–21), hanem üdvbizonyossággal, az erő, a szeretet és a józanság Lelkétől vezetve él meg minden helyzetet. Hányszor lesz úrrá rajtunk a gyarló, másokat elemésztő, és minket megemésztő indulat? Urunk, vegyél birtokba bennünket!

Prédikátor 1,12–18

265. dicséret

– Amikor Pál beszámolt a jeruzsálemi gyülekezetben a pogányok megtéréséről, akkor azt hangsúlyozta, hogy mit cselekedett Isten általuk. A küldött soha nem homályosíthatja el a küldő Urat. Ahol pedig Isten cselekszik, ott az Ő népe mindig az Urat dicsőíti (Máté 5,16). Ez azt jelenti, hogy Isten népe a krisztusi megváltó evangélium örömhírének továbbadását tartja a legfontosabbnak, és hálát ad ott Isten cselekvéséért, ahol ezt az örömhírt befogadhatták emberek, népek, bárkik is azok (17–20).

– Az evangéliumi lényegen belül vannak sajátosságok, hiszen mindenki máshonnan jön: a zsidókeresztyén is, meg a pogánykeresztyén is. Egy ponton túl azonban el kell engedni azt a „régit”, ami akadályoz az Isten dicsőítésében és a Jézus Krisztus követésében. A pogányoknak el kell hagyni az istentelen szokásokat, a zsidóknak pedig a törvény imádatát. Más megtartani Isten mindenkor időszerű törvényét, és más rajongani a mózesi törvényért. Egyáltalán: életveszélyes rajongani bármiért, vagy bárkiért is. Istent is imádjuk, és nem rajongunk érte. Az Istent imádó leborul az Úr előtt, kegyelmére bízza magát; a rajongó pedig gyarló indulattal a törvényből, Istenből, de még az evangéliumból is bálványt csinál (20).

– Pál aláveti magát a mózesi törvénynek (21–26). Pál szabad a Jézus Krisztusban, még arra is, hogy így dicsőítse az Istent. Mégis felvetődik a kérdés: meddig mehetek el a másik szokásainak tiszteletében, ahol már azokat igazolom, és nem a krisztusi szabadságot? Ebben a világban, ahol az emberek az „igenekből” és a „nemekből” értenek, egyértelmű példák kellenek (Máté 5,37). Ugyanakkor ez rettenetes is, mert nem lehet mindent „igenekkel” és „nemekkel” elintézni. Éppen ezért szorulunk kegyelemre.

Prédikátor 1,1–11

79. zsoltár

Sok az akarnok ezen a világon. Az ember legnagyobb bűne az akarnokság, amivel a legnemesebb eszmék mögé bújva is csak saját magát képviseli. ISTEN AKARATA az egyetlen tökéletes akarat. Isten akarata az élet, az örök élet, az üdvösség.

– 1. Az Úr akaratára bízták magukat, az apostol és munkatársai, amikor folytatták útjukat, és Milétoszból Tíruszba utaztak. Itt is voltak tanítványai az Úrnak. Ezek kérték az apostolt, hogy ne menjenek fel Jeruzsálembe. A féltő szeretet beszélt belőlük, és a féltő szeretet mindig a Szentlélek által indított szeretet (4), amely óvó öleléssel magánál akarná tartani szeretetének tárgyát. De az Isten akarata az, hogy a féltő szeretet tudjon elengedni, az Úr akarata felé irányítva... Én féltő szeretettel szeretem a gyerekemet, de elengedem… Egyet tehetünk, és ez a legtöbb az ilyen esetekben, leborulva imádkozunk, mint ezek itt együtt tették a tengerparton, feleségestől, gyerekestől (1–6).

– 2. Tíruszból Cézáreába hajóztak. Itt egy Agabosz nevű próféta, jelképes cselekedettel hirdette meg az apostol jeruzsálemi fogságát. Mire az itteni tanítványok sírva kérték az apostolt, hogy ne menjen oda. Pál azonban megvigasztalta őket, hogy ő meghalni is kész az Úr Jézus Krisztus nevéért, ha az Úr akaratához igazodva, ez következik (7–13). Az Úr mindig megadja az erőt ahhoz, ami az Ő tökéletes akaratából következik (Habakuk 3,19).

– 3. Áldott legyen az Úr tökéletes akarata, miszerint Ő halt meg érettünk, legyőzve a halál hatalmát, így a mi halálunk nem más, mint teljes megérkezés Őhozzá. Isten akarata az élet, az örök élet, az üdvösség. Nem vágyunk a mártírhalálra, de könyörgünk azért, hogy hűségesek lehessünk mindhalálig (Jelenések 2,10)

Megszokott, giccsesen szép igés lapokon láttam már hasonlót: tengerparti naplemenete, imára kulcsolt kéz, térdelő alakok… Kell leborulva imádkozni, ilyen konkrétan is, de abban mindig ott leselkedik a színpadiasság veszélye. A látványos kegyesség helyett élő, hiteles kegyességre van szükség, amely látja az Úr akaratát, és mindig kész arra hagyatkozni, a legnehezebb időkben is; mégpedig azzal a reménységgel, hogy Isten akarata az élet teljessége, az üdvösség (János 10,10).

2Krónikák 32

258. dicséret

A búcsúzás egy összetett, emberi érzés, tele nosztalgikus gyarlósággal, rámutatva halandó életünk nyomorúságára. De ne becsüljük le azt, ami annyira emberi. Amikor e földi létben VÉGSŐ BÚCSÚT veszünk; az mindig megrendítő (25). Pál búcsúja Milétoszban, az efezusi gyülekezet vezetőitől, azonban nemcsak megrendítő, hanem megnyugtató. A megrendült ember nyugtalan. Itt, a milétoszi búcsúzás esetében tehát valami „mennyei” történik, ami felülről való ajándék, végső búcsúzáskor különösen.

– 1. Az apostol úgy köszönt el, hogy bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus megtartó kegyelméről. Ez a kegyelem adott örökkévaló értelmet életének, amikor szolgálatra hívta őt, hogy hirdesse a Krisztust (20–21; 24–25; 27). Ez a kegyelem hordozta az apostolt a szolgálata során: alázatban (18), próbák között (19), földi kísértések mocsarai fölött is tisztán (26; 33), önellátóan és önátadóan (34–35). Így elköszönni, kegyelmi állapot: nem édeskés nosztalgiával, nem panasszal, nem félelmek között, hanem bizonyossággal és bizonyságtétellel (24).

– 2. Az apostol úgy köszönt el, hogy erre a megtartó kegyelemre bízta „szeretteit”, gyülekezeteinek életét, azok szolgálatát a dühös farkasok között (28–32), valamint saját jövőbeni sorsát is (22–24)

– 3. Ezért a megtartó kegyelemért könyörögtek, mielőtt elváltak (36–38). Ez áldott, megnyugtató és nem megrendítő búcsú. Ez a kegyelem ugyanis elvégzi, hogy bevégezhessük feladatunkat, megfutva azt a távot, amit Isten nekünk jelölt ki, az Ő országának építésében (24–25).

A hitvalló szavak után, azokra építve szükség lenne a végbúcsú témája kapcsán az őszinte, emberi szóra is. De ez már messze szétfeszítené e rovat műfaji és egyéb kereteit.

2Krónikák 31

89. zsoltár

Ne felejtsük el, hogy A TRÓÁSZI ALKALOM EGY RENDKÍVÜLI ISTENTISZTELET volt.

– 1. Hiszen reggel Pál továbbindult: Asszoszban szállt hajóra, majd Mitiléné, Khiosz és Számosz érintésével jutott el Milétoszba (15). Itt búcsúzott el az efezusi vénektől, és igyekezett Jeruzsálembe, a pünkösd napjára (16).

– 2. Pál, mielőtt hajóra szállt volna, egy darabig még gyalogolt, a többiek ezt kihagyták (13). Az apostol az egészségére is figyelt? Érdekes: Pál soha nem fáradt el? Nyilván Isten rendkívüli kegyelmi ajándékát kapta. Ez csak keveseknek adatik. De az így megáldott ember mindig figyeljen oda arra, hogy mások nem bírnak annyit, mint ő.

– 3. Pál tehát azért fogta hosszúra a tróászi prédikációt, mert búcsúzott. Alapos tanítást akart adni, testvéri együttlétben, Urunk Szentlelkével és a gyülekezettel való közösségben. A mai, rohanó világban azonban jegyezzük meg jól, hogy minden szent összegyülekezésnek is van eleje, és van vége. Az időtartam pedig manapság, a rendkívüli eseteket leszámítva, sokkal rövidebb lehet, mint akkor volt. Nincs leverőbb a ma embere számára, mint az a kínzó tapasztalat, amikor egy alkalomnak nincs vége. Én magam se megyek többet olyan helyre, ahol nem megvigasztalódom, hanem még halálosabban lefáradok. Nem is beszélve arról, ha emiatt kiesnék az ablakból, mi lenne velem?

2Krónikák 30

427. dicséret

AZ ELSŐ KERESZTYÉNEK a hét első napján, vasárnap gyűltek össze, hogy Isten Igéjén keresztül tanítást halljanak Jézus Krisztus evangéliumáról, és az úrvacsorában részesüljenek is annak öröméből (7).

– 1. Ez ma is a keresztyén istentisztelet három fontos eleme: összegyülekezünk a hét első napján, a hirdetett és látható Ige köré, majd együtt maradunk, mert jó együtt lenni. Az akkori istentiszteleteket szeretetvendégség követte (11).

– 2. Miközben az istentiszteleten Isten Igéjére figyelünk, és részesülünk annak mennyei javaiból, halott fáradtságunk elmúlik, és Isten Lelke megerősíti az új életet bennünk, megeleveníti lelkünket. Az Eutikhosz nevű ifjú esetének ez átvitt értelme. Azon vitatkoznak a magyarázók, hogy valóban meghalt-e az ifjú, amikor kiesett az ablakból? Vagy csak az történt, hogy amikor a segítségére siettek, erőre kapott? Az azonban bizonyos, hogy ahol a feltámadott Jézus Krisztus nevében gyülekeznek össze emberek, Ő ott jelen van. Az Ő életet ajándékozó, megelevenítő, üdvözítő ereje csodálatos módon munkál ma is (9–10).

– 3. Itt egy rendkívüli, hosszabb istentiszteletnek lehetünk tanúi. Az apostol most hosszabban tanított, mert másnap el akart utazni. Ezért a vasárnap este kezdődő istentiszteleten éjfélig meghosszabbította a tanítást (7). Ezt követte a kenyér megtörése, majd virradatig a szeretetvendégség (11). Közben történt Eutikhosz esete (8–10). Ezt a hosszabb istentiszteletet tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a tanítást beszélgetés követte – mindkét kifejezés szerepel a görög eredetiben –, majd úrvacsora és agapé. Közben pedig fontos figyelmeztetés, ha valaki bajba kerül, azonnal megáll a tanítás szóbeli része, és az a keresztyén szeretet cselekvésében folytatódik. Hosszú volt ez az istentisztelet, és mégsem tűnt annak, mert egészen megvigasztalódva tértek haza azok, akik ezen részt vettek (12).

– 4. Az istentisztelet áldása nélkülözhetetlen! Legyőzhet bennünket elnehezült életünk terheinek sokasága (9). De éppen ezért szükséges találkoznunk az Úrral és egymással. Ha a terhek le is húznak, vagy akár földhöz is taszítanak bennünket, ne szakadjunk bele azok hordozásába, ne vesszünk bele azok rengetegébe; – hagyjuk, hogy az Úristen felemeljen, megerősítsen, új életre segítsen és megelevenítsen bennünket.

2Krónikák 29

128. zsoltár

– Pál az efezusi események után több hónapot töltött a második missziói úton alapított macedóniai gyülekezetekkel: Filippi, Thesszalonika, Bérea (1). Az apostol itt számos beszédben intette őket (2), ahogy elköszönésekor az efezusiakat is. A „paraklézis” több fontos jelentéssel bír: könyörgés, kérlelés, intés, bátorítás, megnyugtatás, vigasztalás. Mindegyikre szükségünk van: arra is hogy mindezeket kapjuk; és arra is, hogy adjuk…

– Pál valószínűleg itt jutott el eddig a legnyugatabbra, a Mecedóniától északra fekvő, Adriai-tengerparti Illíriába (Róma 15,19). Innen elment Görögországba, amin Akhája tartományát kell értenünk, azon belül Korinthust, ahol három hónapon át végezte a paraklézis szolgálatát. Aztán mivel Pál úgy látta, hogy nem volt több munkaterület számára ezen a vidéken (Róma 15,17–33; Cselekedetek 19,23–28), ezért visszaindult Jeruzsálembe.

– Itt azonban merényletet terveztek ellene a páskaünnepre hajózó zsidók, ezért gyalog ment át Macedónián, majd az ünnep után hajóztak át Filippiből Troászba, Lukáccsal együtt. Itt újra a „mi” forrást olvassuk (6). Pál biztatott másokat. Most Lukács felsorolja azokat, akik Pált biztatták, hogy kibírja helyzetét (4–5). A vezetőt is kell biztatni.

2Krónikák 28

465. dicséret

– Artemisz a szerelem, a vér, az arany istennője. Kis szobrokban is kiábrázolták az istennőt, és az efezusi mesterek nagy jövedelemre és jólétre tettek szert ebből (24–25).

– Aztán jött ez a Pál, és azt hirdette, hogy a kézzel csinált istenek nem istenek!

– Azonnal csődület támadt, hiszen a templom, a kultusz, az istennő tisztelete, az egész eköré felépült „kultúra”, önazonosság veszélybe került, és azok is, akik ebből éltek, beleértve a mestereket. Pőrére lecsupaszítva: nagyjából erről szól minden: megélni, jól élni, megmaradni ebben, az egészet valami mázzal leönteni (26–27).

– Egyben szeretnék biztos lenni. Abban, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Nemcsak azért, mert mi az egyetlen Urat hirdetjük, hanem abban is, hogy nemcsak azért építjük és védjük az Úr ügyét, mert ebből valami hasznunk van. Nem a pénzbeli haszon kísért meg leginkább az Úr közelében, de saját dicsőségünk haszna nagyon is megkísérthet, sok más egyébbel együtt. Ugye mi nem olyanok vagyunk, mint az efezusi ötvösök?

– Kifakadt egy barátom: – Sok méltatlan gyanakvás vesz körül, ezért én is nagyon gyanakvó lettem. Már csak azt látom: ez vagy az a „hívő testvér” most éppen mivel kapcsolatban akar „használni”, majd mindjárt utána „eldobni”, a hátam mögött meg szapulni. Ennél még az is jobb, ha festett Jézus szobrokat árulnak jó pénzért a kegyhelyeken.

2Krónikák 27

379. dicséret

– Hányan és hányan akarnánk mindent a magunk szolgálatába állítani! Egész életünk erre irányuló próbálkozás: rám figyeljenek, én legyek középen, én legyek az elismert, nekem legyen még több… Ez a bűn: amely még Istent is a maga szolgálatába állítaná. A primitív vallások kifejezésével ezt a kísérletet mágiának nevezzük.

– Vigyázzunk, mert ma is, közöttünk is, sokan emlegetik az Úr nevét (Máté 7,21), de valójában a maguk önző ügyét, meglátásait képviselik csupán, és csak azt nézik, hogy ők hogyan „gazdagodhatnak” meg az Úrból. Aki csak kapni akar az Istentől, több erőt, megnyugvást, szebb, boldogabb életet, az is közel jár a „mágiához”. A sokféle okkult bűvészkedést, amelyek földi dolgokat istenítve, azaz bálványozva akarnak megoldást találni, már nem is említem ebben a sorban.

– Minden ilyen indulat mögött a gonosz tevékenykedik… Efezusban ennek szószerinti formáját olvassuk, mert amikor egy mestersége szerinti csodatévő emlegette Jézus nevét – Pál Jézusát, nem az ő Jézusát –, akkor arra rárontott a gonosz, kényszerítette, halálosan megsebezte, meztelenre csupaszította le az életét, és maga alá gyűrte azt (13–16). Sok ilyen kényszeres, legyűrt, halálra sebzett, egyszer csak meztelenre lecsupaszított életet láthattunk már, a gonosz tombolásának jeleként.

– Áldott legyen az Isten, hogy ahol tombol a gonosz, ott kiterjeszti Lelkét övéire az Úr, védi őket és azonnal hitvalló cselekvésre indítja azokat. Isten népe ilyenkor áldva segítségül hívja az Úr nevét, mert a gonosz minden nyilvánvaló munkájától el kell szakadni, korábbi ilyen bűneinket meg kell vallani, és el kell határolódni az egésztől. A tűzzel nem lehet játszani (17–20). A gonosz erősebb, mint mi, fölénk kerekedik. A mi Urunk az egyetlen, aki erősebb a gonosznál. Csak Ővele van esélyünk! Nem Pál Jézusával, hanem a mi Jézusunkkal…

2Krónikák 26

14. zsoltár

– A hit a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit: bűnbocsánat, új élet, örök élet, megváltás, végső maradéktalan megoldás, üdvösség. Ezeket csakis az Úr adhatja nekünk. A Szentlélek által lesz Isten üdvözítő ajándéka a miénk, amit hittel ragadhatunk meg. Ennek a bizonyosságnak a gazdagságával élünk, az „elég”, (2Korinthus 12,9) a „betelt”, a bővelkedő ember gazdagságával (Filippi 4,18).

– Pontosan ez a különbség Keresztelő János keresztsége (3), és a Jézus Krisztusban megpecsételt keresztség között: az egyik tud mindent, és várja a beteljesedést; a másik pedig már részesült ebben a beteljesedésben, a Szentlélek által.

– Pál erre a lényegi különbségre kérdezett rá, az efezusi tanítványok kapcsán: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (2–3). Pál ezután tanította őket, rámutatva arra a Jézus Krisztusra, akinek jövetelét Keresztelő János előkészítette (4). Pál ezután imádkozott értük, imádkozott hitért (5–6).

– Akit vártunk, az már eljött, itt van, a Szentlélek által pedig ez a bizonyosság elevenné lesz bennünk. A Szentlélek ajándékának járulékos jelei lehetnek más egyebek, mint itt is a nyelveken szólás, prófétálás (6), de a Szentlélek lényegi ajándéka az üdvözítő Jézus Krisztusba vetett hit, az Ő kegyelméből való élet.

2Krónikák 25

38. zsoltár

– Apollós nagy tudású alexandriai zsidó ember volt, aki ismerte az Úr útját, ismerte az Írásokat, de nagy hellén tudással is rendelkezett, ékesszóló, karizmatikus ember, aki lenyűgözően és helyesen tanította a Jézusról szóló Igéket (24–25).

– Csakhogy Apollósban volt még „fogyatkozás” hitbéli értelemben: mert más helyesen és pontosan tudni valamit, és más abból részesülni, abban élni (25–26). Egészen más tudni és elmondani azt, hogy milyen finom egy-egy étel, és egészen más örvendező hálaadással megenni azt.

– Apollóst nem a tudományban kellett segíteni, hanem a hitben. A hitet Isten adja, de emberi eszközei készítik elő annak keretét. Áldottak legyenek azok, akik a mi életünkben ezt előkészíthették, mindenekelőtt pedig áldott legyen az Isten, a hitért (Efezus 1,3).

– Apollós úgy volt nagy tudású, hogy hagyta magát tanítani (26–27). Ez már önmagában a Szentlélek csodája, nagy ritkaság. Mindenki olyan okos közöttünk! Apollóst akkor vette igazán kézbe az Úr, és részesítette kegyelméből, amikor hagyta magát, hogy Akvilla és Priszcilla még alaposabban megmagyarázzák neki az Isten útját, eközben pedig az Úr munkálkodott. Így lett Apollós Pál áldott munkatársa Korinthusban (27–28; 1Korinthus 3,6)

2Krónikák 24

163. dicséret