– Az események külső kerete az, hogy Klaudiusz Liziász, a helyi római ezredes Pált Jeruzsálemből Cézáreába, Félix római helytartóhoz vitette, egy levél kíséretében (23–30). Félix megállapította, hogy az ügyben Ő az illetékes, és Pál vádlóinak jelenlétében meghallgatást tart (31–35). A száraz kereteket lehetne részletezni kortörténeti, jogi ismeretekkel, hiszen például Félix helytartó élete önmagában egy regény. De ez még mindig csak a cirádázott keret.

– Az események belső folyamata pedig azért veszélyes, mert ez mindenkinek a saját ügye. Éppen ezért, amikor olvassuk a sorokat, talán a saját mostani gondjaink nyomasztanak bennünket, de igen nehezen gondolunk bele abba, hogy micsoda kiszolgáltatottságot kellett újból, nem először, átélnie Pálnak. Tehetetlen állapot ez: katonák, fegyveresek között, parancsokat teljesítve, miközben éjszaka cipelték az apostolt fogolyként, innen oda, meghallgatásokra. Abszurd, hogy éppen ezzel védelmezték Pált, mert már agyonverte volna a másik oldal. Mit érezhetett Pál? Ez nem is téma. Pedig a kiszolgáltatottság senkinek sem jó. Az emberlét legnyomorultabb tapasztalata a kiszolgáltatottság. De nem önmagában a kiszolgáltatottságról van itt szó. Pál az evangélium ügye miatt vállalta ezt a kiszolgáltatottságot. Tehát nem csak úgy „általában” sodródott. Ez lényeges szempont.

– Az események „felülről” való értelmezésére azonban csak „a hit szeme” képes. Ez felülír mindent. Pál tudta, hogy nem Liziász, nem Félix, hanem az Úr Jézus Krisztus áldott, óvó, megtartó kezében van az élete (23,11). Ez a bizonyosság mindenre elégséges!

Prédikátor 4,1–6

129. zsoltár