A búcsúzás egy összetett, emberi érzés, tele nosztalgikus gyarlósággal, rámutatva halandó életünk nyomorúságára. De ne becsüljük le azt, ami annyira emberi. Amikor e földi létben VÉGSŐ BÚCSÚT veszünk; az mindig megrendítő (25). Pál búcsúja Milétoszban, az efezusi gyülekezet vezetőitől, azonban nemcsak megrendítő, hanem megnyugtató. A megrendült ember nyugtalan. Itt, a milétoszi búcsúzás esetében tehát valami „mennyei” történik, ami felülről való ajándék, végső búcsúzáskor különösen.

– 1. Az apostol úgy köszönt el, hogy bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus megtartó kegyelméről. Ez a kegyelem adott örökkévaló értelmet életének, amikor szolgálatra hívta őt, hogy hirdesse a Krisztust (20–21; 24–25; 27). Ez a kegyelem hordozta az apostolt a szolgálata során: alázatban (18), próbák között (19), földi kísértések mocsarai fölött is tisztán (26; 33), önellátóan és önátadóan (34–35). Így elköszönni, kegyelmi állapot: nem édeskés nosztalgiával, nem panasszal, nem félelmek között, hanem bizonyossággal és bizonyságtétellel (24).

– 2. Az apostol úgy köszönt el, hogy erre a megtartó kegyelemre bízta „szeretteit”, gyülekezeteinek életét, azok szolgálatát a dühös farkasok között (28–32), valamint saját jövőbeni sorsát is (22–24)

– 3. Ezért a megtartó kegyelemért könyörögtek, mielőtt elváltak (36–38). Ez áldott, megnyugtató és nem megrendítő búcsú. Ez a kegyelem ugyanis elvégzi, hogy bevégezhessük feladatunkat, megfutva azt a távot, amit Isten nekünk jelölt ki, az Ő országának építésében (24–25).

A hitvalló szavak után, azokra építve szükség lenne a végbúcsú témája kapcsán az őszinte, emberi szóra is. De ez már messze szétfeszítené e rovat műfaji és egyéb kereteit.

2Krónikák 31

89. zsoltár