– Pál itt leírt útvonala a második missziói út végét, majd a harmadik út kezdetét tömören jelzi: Korinthus, Efezus, Cézárea, Jeruzsálem, Antiókhia; majd a harmadik missziói út kezdete, Galácia és Frígia gyülekezeteit végigjárva újra Efezus (18–23). Többezer kilométer, az akkori viszonyok között, 52-53-ban, gondozva a már növekedőket és felkeresni az Isten által készített új életeket.

– Az efezusiak kérték Pált, hogy maradjon ott (20), de az apostol ezt az Úr akaratára bízta, és most ment tovább (21). Otthagyta azonban Akvillát és Priszcillát, mint „hitbéli háttérmunkásait”, azzal a reménységgel, hogy az Úr még visszaengedi ide (26).

– Pontosan ez a szolgálatunknak lényege: üdvbizonyossággal, tehát mindenkor reménységgel és örömmel tenni a dolgunkat; Isten akaratára bízni minden eseményt és eredményt; megbízható háttérmunkások és nem életveszélyes vetélytársak között munkálkodva; valamint komoly, láthatóan is kegyes felelősséggel hirdetni az Urat mindenhol, zsidóknak és görögöknek egyaránt (1Korinthus 9,22). Pál – itt szűkszavúan említett – fogadalmáról (18) hosszú oldalakat írtak már, de a lényege csakis ez: az üdvbizonyosságból fakadó reményteli hit és szolgálat minden nép között, az ő számukra is látható és hiteles módon jelenik meg.

*

Az apostol Efezus keleti kikötőjében, Kenkreában megnyíratta a fejét, mert letelt a názír fogadalma, amit az európai földrészen tartott. Pál bort és részegítő italt nem ivott, ezalatt nem nyiratkozott, és talán azért sietett „fel” Jeruzsálembe (22), hogy az ehhez kapcsolódó áldozatot is bemutassa.

Mások szerint Pál igazából ezzel a nyiratkozással kezdte a fogadalmát, ahogy belépett az idegen európai földről Kis-Ázsiába. Mire pedig Jeruzsálembe ért, befejeződött a fogadalma, és bemutathatta az áldozatot.

Ez a szűkszavúan „idevetett” külső fogadalom sok találgatásra adott okot. Tanulmányokat írtak róla.

Az apostol esetében ez talán azt jelenti, hogy zsidóknak zsidóvá lett (1Korinthus 9,20), gondolva zsidókeresztyének testvéreire, külsőleg megtartva a törvény bizonyos előírásait (21,23–24).

Fontosabb ennél az, hogy az apostol az első európai útján komolyan kérte az Úr megtartó és áldást ajándékozó kegyelmét.

A kegyességnek mindig vannak külső jelei is.

Nem gondoljuk ezekről, hogy üdvszerzők, de azt valljuk, hogy nehéz egy mértéktelen és gátlástalan embert hívőnek gondolni; mint ahogy többnyire nem is az.

2Krónikák 23

270. dicséret

– Korinthus az ókor modern városa, hiszen itt „minden van”, szabadon együtt, sokféle nép közösségében: hatalom, pénz, erőszak, de jogi szabályozás is; vallások sokasága, misztika, babona, züllöttség; dúsgazdagok, nyomorgó szegények és kétharmad rabszolga. Lehet itt remény, bármit is hirdetni, ami nem egy lesz a megszámlálhatatlanul sok között?

– Pál apostolt biztatja az Úr, hogy ne féljen ebben a városban, mert Ő vele van, és Őneki sok népe van itt. Az Úr látja, amit mi nem; ismeri azokat, akiknek mi esélyt sem adnánk (10). A zsinagógában ellent álltak, szidalmazták Pált, de a zsinagóga vezetője megtért egész háza népével (8). Az Úr adott Pál mellé testvéreket Korinthusban is: Akvilát és Priszcillát, akiknél dolgozott, mint sátorkészítő (2–3); Titusz Jusztuszt, akinél Korinthusban lakott (7); aztán Szószthenészt is (1Korinthus 1,1), aki szintén zsinagógai elöljáró volt, és akit tehetetlen dühükben megvertek a zsidók, mert Gallió helytartó, okos jogászként, nem avatkozott vallási belügyekbe (12–17).

– Mi a sok? Ez nem számok függvénye. Pont annyian hittek ebben a sokszínű, nagy városban, ami elég volt ahhoz, hogy Pál kitartson másfél évig (11), és hirdesse az Igét, bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról (5). Sokat kaptunk mi is az Úrtól! Sokat bízott ránk! Vegyük észre ezt! És ne felejtsük el, Istennek sokkal több népe van a városunkban, mint amit mi testi szemeinkkel látunk, vagy okos teológiánkkal meghatározunk.

2Krónikák 22

120. zsoltár

– Véget nem érő vitatéma lehet, hogy mennyire kell előkészítenünk mondanivalónkat ahhoz, hogy a hallgatóság befogadhassa azt. Mennyire kell megágyaznunk az üzenetnek? Hol van az a határ, amitől kezdve már kiszolgáljuk a hallgatóságot, és ez észrevétlenül is maga alá gyűri az evangéliumot? Az igehirdetéssel foglalkozó gyakorlati teológiai terület, a homiletika történetét is ez a kérdés tagolja: mennyire kell figyelembe vennem az igehallgatót, annak „szituációját”, hogy az üzenet eljuthasson hozzá?

– Pál athéni beszédéből kiderül, hogy az apostol pontosan tudta, hol van, kiknek beszél, tökéletesen ismerte a görög vallást, gondolkodást, filozófiát, ottani költők műveiből idézett. Pál tisztában volt azzal a kultúrával, ahol megszólalt (17,1–28).

– Ez az ismeret azonban csak eszközzé lett az igehirdetésében, mint a repülő számára a kifutópálya, de semmit nem változtatott az evangélium üzenetén. Ő Athénban is a feltámadott Jézus Krisztusról beszélt (31). Sőt, az apostol a bevezető után prófétai bátorsággal rámutatott a görögök vallásosságának fogyatékosságaira, hitük tudatlanságára és ítéletes voltára is (29–31).

– Az athéni beszédből kiderül, hogy figyelembe kell venni az igehallgatót, annak szituációját, hogy eljusson hozzá az üzenet, esélye legyen megérteni azt. De a megértés nem egyenlő a hittel. Lám, amint Pál Jézus Krisztus feltámadásához, éppen a lényeghez ért, azonnal le is állították (32–34). A ma embere felé is sokféle okos módszerrel közeledhetünk, de többnyire pont itt engedik el a kezünket. Olyan ez, mint amikor a gép felemelkedik a kifutópályáról, szépen startol, de emelkedés közben, még a szárnyalás előtt lezuhan… Kell a „módszer”, de nem a módszer, hanem az Úr adja a hitet.

2Krónikák 21

208. dicséret

Szeretném folytatni a tegnapi gondolatsort, miszerint a béreaiak nemeslelkűek voltak. Innen Pál Athénba kényszerült, a Béreába érkező thesszalonikai zsidók haragja elől (17,13). Ez a kényszer azonban Isten vezetése.

Itt Athénban látjuk, hogy mit eredményez az, amikor az okos, tehetséges, GONDOLKODÓ ELME NEM PÁROSUL AZ ISTENTŐL VALÓ NEMESLELKŰSÉG, MAJD A HIT ADOMÁNYÁVAL.

– 1. Ennek a jelenségnek legenyhébb változata az, amikor egyébbel sem töltjük az időnket, mint filozofálunk; – mindenre nyitottan és mindent kritizálva vitatkozunk, csak úgy önmagáért a vitáért. Pallérozott elmék öncélú játéka ez, egy határon túl mindenképpen: ahol az „a”-ra mindig „b”-t mondanak, ahol öncélúan várnak valami újra csak azért, mert a régi megszokott és unalmas. Itt már maga az elmélkedés lesz bálvánnyá, istenné. Egy plusz bálvánnyá a sok közül (16).

– 2. Az okos, gondolkodó ember vitájának flegmatikussága a nemeslelkű ember számára fárasztó. A hívő ember pedig egy határon túl nem is vesz részt ebben. Ki a fecsegő: Pál vagy ezek az athéniak? (18) Ezen a ponton az élő Isten által nemessé formált lelkű ember, inkább megy és felássa a kertet. Valóban, ez sokkal többet ér! Mi lesz velünk, ha egyszer eljön a nyomorúság ideje, hiszen egyre pallérozottabb elménk, gyakran hit és nemes lélek nélkül ontja a saját maga meglátásait, véleményét, kritikai észrevételeit, „két pofával”, bele a világba, de régen elfelejtettünk kukoricát kapálni.

– 3. A hívő ember pontosan tudja az Úrra ráhagyatkozó hit, az értelmes gondolkodás és a kétkezi munka arányát e földi élet színterén. 

2Krónikák 20

272. dicséret

Pál és munkatársai Thesszalonikától ötven kilométerre délnyugatra, Béreába menekültek.

Isten ereje kellett ahhoz, hogy itt is először a zsinagógában hirdessék az Igét, noha Thesszalonikában ez veszélyes helyzetet teremtett számukra. Isten országának ügyében járva az elhívott ember nem a veszélyekre, hanem az ügyre figyel, miközben bizonyossága van az Úr megtartó és bátorító kegyelmében (1).

Az Úr minden nehézség után ad bátorító eredményeket, hogy tovább tudjuk szolgálni az Ő ügyét. Béreában NEMESEBB LELKŰ EMBEREKET találtak.

– 1. Isten kegyelmének „általános” ajándéka az, amit itt az Ige nemes léleknek nevez, de nevezhetjük ezt akár intelligenciának, érzékenységnek, fogékonyságnak is. Fontos ajándéka ez az Úrnak, mert ha az okossághoz, a tehetséghez nem társul ez a nemesebb lélek, az illetőből csak egy zseniális gazember lehet. Sok durvaságot, faragatlanságot tapasztalhattunk már életünk során, de súlyosabb történéseket is említhetnék.

– 2. Ahol Isten nemesebb lelkűvé formáló kegyelmi ajándéka hiányzik egy közösség, egy kultúra életéből, ott sok elfojtott sóhaj és szenvedés lüktet a felszín alatt. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ahol az élő Isten úrrá lesz az emberi élet felett, ott nemesedik az ember lelke, élete, gondolkodása, másikhoz való viszonya. Fel sem fogjuk, hogy kultúránk, keresztyén gyökerekből táplálkozó gyümölcse, – valójában az Isten ajándéka – az a jogi keretekbe is foglalt „nemeslelkűség”, amely egy határon túl nem engedi a másikat letaroló durvaságot és agresszivitást.

– 3. A nemes lélek azonban még nem hívő lélek. A hit az Isten kegyelmének „különös” ajándéka. A nemes lélek fogékony sok mindenre, szellemi magasságokra, nyitottságában teret ad számos megoldásnak, miközben rákérdez a saját életére, és mer földi életén túlra is tekinteni. Ez a nemeslelkű fogékonyság érzékeny lehet Isten Igéjére is, kutathatja az Írásokat, buzgón kutathatja a kijelentést is, kérdezve, nyomozva, bizonyítékokat keresve, tényszerű és előítéletektől mentes vizsgálatokat folytatva… Ez fontos, a nemes lélek sajátja. De a hit ennél sokkal több! A hit bizonyosság, amely egy ponton túl nem kérdez, hanem ráhagyatkozik az Úr kegyelmére. Pont annyi a különbség a kutatás és a hit között, noha mindegyikhez kell az Isten által kiformált nemes lélek, mint amikor az üres sír felé versenyt futottak Péter és János. János előbb ért oda, de előrengette az idősebb Pétert, aki belépett a sírba, és teoretikusan (ez a görög kifejezés szerepel itt) mindent megvizsgált ott. János pedig belépett, látott és hitt (János 20,4–8).

2Krónikák 19

139. zsoltár

THESSZALONIKÁBAN volt zsinagógájuk a zsidóknak, nem úgy, mint Filippiben. Pál és munkatársai tehát itt is először a zsinagógába mentek (1).

– 1. Három szombaton át, az Írások alapján magyarázták, bizonyították, kemény vitát is vállalva, hogy Jézus a Krisztus, aki szenvedett, meghalt, feltámadott, aki a Megváltó (3).

– 2. Hitet azonban az Isten ad, nem pedig a magyarázás, a bizonyítás, a vita. Ezek persze kellenek, a megfelelő időben és arányban, de nem ezek győzik meg az embert, hanem csakis az Úr. Néhányan hívőkké lettek a zsidók közül, de egyre több görög és előkelő asszony csatlakozott hozzájuk. Az Úr megáldotta Pálék szolgálatát (4).

– 3. Ahol pedig az Úr munkál, ott a gonosz is azonnal akcióba kezd. Ennek jelei tipikusak, és többezer év óta nem változtak: irigység, támadás, lázítás, ürügy keresése, bevádolás, hivatalos jogi ügy kreálása az igazság és a rend szolgálatának nemes látszatát keltve, politikai felhangok bekeverése, a tehetetlen düh kitöltése valakin, ez esetben azon a Jázónon, akinél Pálék laktak. Ne csüggedjünk! Az Úr velünk (Máté 1,23), a gonosz már legyőzetett! (5–9)

2Krónikák 18

20. zsoltár

FILIPPIBEN nem épült zsinagóga. A városkapun kívül szoktak imádkozni azok, akikből majd zsinagóga szerveződhet, ha megfelelő számú férfi összegyűlt. A szabad ég alatt, a rituális mosakodásokhoz szükséges folyóparton most is asszonyok imádkoztak.

– 1. Pál és a vele lévők részt vettek az asszonyok istentiszteletén, és várták, hogy szót kapjanak. Pál szólt, az Írások alapján, és hirdette Jézus Krisztust az asszonyoknak (11–13).

– 2. Az Úr megnyitotta ott egy asszony szívét, mert megadta ennek az asszonynak, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. Az Úr munkálkodik, de az evangélium hirdetése közben munkálkodik. Az Úr nyitja meg a szívünket az evangélium előtt. Az Úr cselekszi azt, hogy figyeljünk az Isten szavára, a Krisztus evangéliumára. Az Úr végzi el azt, hogy hittel fogadjuk a hallottakat, Jézus Krisztus felől szemlélve az Írásokat; – és csak miután ráhagyatkoztunk a kegyelemre, utána kérdezzünk, ha feltétlenül kell kérdezni. Másként kérdez az, aki kegyelem alatt van, és bizonyosságra vágyik, mint az, aki piszkál, szórakozik, kötekedik, vagy támad (14).

– 3. Ma annyi minden leköti a figyelmünket, annyiféle módon közeledhetünk bármihez, amit tapasztalunk. Csoda, ha Isten megnyitja a szívünket az evangélium előtt. Csoda az, ha az Igére figyelünk, Jézus Krisztusban bízunk, ha óhajunk és örömünk az Úr követése. Csoda, ha Jézus Krisztusra tekintve szemlélünk minden mást. Csoda, hogy ez most az első európai városban történt. Csoda az, hogy a filippi gyülekezet első megtérője egy asszony lett, egy ázsiai kelmékkel Filippiben kereskedő asszony, aki egész háza népével együtt megkeresztelkedett (15). Fontos szerepe van az asszonyoknak Isten ügyének munkálásában. Mi, erőt színlelő, gyenge férfiak, mi mindent köszönhetünk a stabil, szilárdan szelíd asszonyoknak. Tele van az életünk csodákkal ma is!

2Krónikák 17

16. zsoltár

VEZET AZ ISTEN, az Ő Lelke által. Ez a Lélek Jézus Lelke is (7).

– 1 Hogyan tapasztalhatjuk meg az Isten vezetését? Ő az események, a külső körülmények által is vezet: jeleket ad, ajtókat zár be, másokat megnyit. Akkor álom, látomás által, ma egy más korszakban, Igéje által vezet az Úr. Miközben tesszük a dolgunkat, imádkozunk, figyeljük a jeleket, az események alakulását. Együtt imádkozva, megbeszélve döntjük el, merre tovább (10). Itt Lukács, e bibliai könyv írója is jelen van. Ez az ún. „mi” forrás.

– 2. Vezet az Isten Lelke úgy, hogy mutatja az utat: nem erre, hanem arra; – máshová… De vezet az Isten Lelke úgy is, hogy egy időre nem lehet az evangéliumot hirdetni (6), mert mást kell egy kicsit csinálni, hogy újra szolgálni tudjunk. Ez főleg az Ige hivatalos szolgáinak üzenet. Egy orvostól sem várja el senki, hogy folyamatos, szentlelkes örömmel műtsön, életet mentsen, arra hivatkozva, hogy nincs ennél szebb és fontosabb hivatás. Csinálj mást egy időre – figyelmeztet Isten Lelke –, lépj ki egy kicsit abból, amiben vagy, bármilyen szent is a szolgálat!

– 3. Vezet az Isten Lelke úgy is, hogy felfedi szolgálatunk lényegét, amely a macedón férfi kijelentéséből is világossá lesz: – Segítsetek! (9) Ez valójában azt jelenti: – Hozzátok el a megváltás evangéliumát, Jézus Krisztust hozzánk! Az egész világ egy segélykiáltás! Az evangélium az egyetlen segítség!

2Krónikák 16

210. dicséret

– Pál és Szilász meglátogatták az első missziói út gyümölcseit, a galáciai gyülekezeteket Derbében, Lisztrában, Ikóniumban. Az apostol Timóteus személyében itt ÚJ MUNKATÁRSAT KAPOTT, aki Pál első látogatásakor tért meg, öt évvel azelőtt.

– 1. Timóteusról jó bizonyságot tettek a testvérek (2), így a gyülekezet vezetői imádsággal és kézrátétellel bocsátották el őt a szolgálatba (1Timóteus 4,14).

– 2. Isten nagy ajándéka a hívő, megbízható munkatárs, akiről sokaknak jó véleménye van, és akit hivatalosan is delegálhatunk egy feladatra, az Úr áldását kérve szolgálataira.

– 3. Timóteus valóban Jézus Krisztusban hívő, újjászületett, szolgálatra elhívott ember volt. Ez pedig elsőrenden abban mutatkozott meg, hogy az ügy és Pál iránti tisztelettel és engedelmességgel tette azt, amit rábíztak. Timóteus mindig tudta, hol a helye, mi a feladata. Timóteus nem vitázott, hanem megbízhatóan, örömmel, áldásosan szolgált. Timóteus a kevésen hű volt, és egyre többet bíztak rá (Máté 25,21).

– Urunk, adj megbízható munkatársakat, szolgatársakat nekünk!

2Krónikák 15

463. dicséret

– Döbbenetes, hogy a jeruzsálemi gyűlés után – amely a Jézus Krisztus ügyét, a testvéri egységet, a rendet, az „egyházfegyelmet” munkálta, a krisztusi szeretet nyitottságában –, azonnal támad a gonosz. Ez nem tűrheti a hitbéli rendet és szeretetet.

– A támadás abban nyilvánult meg, hogy Pál és Barnabás összevesztek a második missziói út elején, János Márk személyén. Pál nem akarta magával vinni azt a Márkot, aki az első missziói út elején otthagyta őket és hazament (38; 13,13). Barnabás azonban ragaszkodott János Márkhoz (37). Ezért meghasonlás támadt közöttük, elváltak egymástól. Pál Szilásszal indult útnak (39–40).

– Milyen nagy volt Pál hite! Mekkora hit kell ahhoz, hogy valaki visszatérjen azokra a korábbi helyekre, ahol őt megverték, majdnem halálra kövezték. De ő elindult, mert Jézus Krisztus ügye vezette (36). Ugyanakkor ez a nagy hit félelmetes. A jeruzsálemi gyűlés határozata Pál álláspontját képviselte, abban nem őneki kellett engedni. Itt azonban most Pálnak kellett volna engedni Barnabás irányában. Ő azonban nem engedett. Pedig nem is lényegi kérdésről volt szó. Pált nem véletlenül áldotta meg az Úr ezzel a határozott hittel. Küldetéséhez erre volt szükség. Ez azonban kiemelt kor, kiemelt helyzet, kiemelt emberének esete. Uram, ajándékozz hitet nekünk; – de ne félelmetesen nagy és mozdíthatatlan, hanem hitvalló és mégis szelíd hitet adj mindennapi szolgáidnak.

2Krónikák 14

274. dicséret

A jeruzsálemiek TESTVÉREIKNEK nevezték a pogány származású híveket (23). Akik az Úr Jézus Krisztus megváltó kegyelmét felismerhették, megragadhatták, azok egymásnak testvérei. A Szentlélek munkál ott, ahol ez a krisztusi testvériség a döntő helyzetekben felül tud emelkedni minden – egyébként egy ideig akár fontos – részletkérdésen (26).

– 1. Nehéz és félreérthető kimondani, de az igevers szavaival élve megpróbálkozom vele: ez a testvéri szeretet nem zaklatja, nem dúlja fel a másik lelkét és életét (24), még meggyőződéses hitével, kegyességével és biztosra vett tantételeivel sem.

– 2. Ez nem azt jelenti, hogy a krisztusi szeretet nevében minden mindegy, csak egység és békesség legyen. Itt arról van szó, hogy többnyire önmagunkat képviseljük, és nem Krisztust, amikor szakadások támadnak közöttünk. A jeruzsálemi apostoli gyűlés határozata Jézus Krisztus ügyét munkálta. Ennek nyomán, testvéri szeretetben rendet és egységet teremtett, azoktól is elhatárolódva, akik megbízás nélkül, „maszek” módon intézkedtek az Úr ügyében (24–25). Sok a „maszek” közöttünk.

– 3. A testvéri szeretet felülemelkedik a szűkebb érdekeken. A jeruzsálemi gyűlés határozatát a Szentlélek munkálta (28), amely Jézus Krisztus ügyéért, az Ő tökéletes, elrendelt akaratától és megváltó szeretetétől vezérelten, egy döntő helyzetben felülemelkedett a szűkebb érdekeken, meghatározottságokon. Ezzel megőrizte az egyház egységét, és nyitott lett a „világban” sokak felé. Erre ember, még a hívő ember sem képes, a maga erejéből.

– 4. Az életben sok teher van, Jézus Krisztus igája gyönyörűséges, az Ő terhe könnyű (Máté 11,30). Ebben a hitben cipeljük a saját terheinket, és testvéri szeretettel hordozzuk egymás terhét (Galata 6,2–4), miközben nem terheljük a másikat felettébb (28).

2Krónikák 13

168. dicséret

RENDBEN KELL LENNI A DOLGOKNAK. Tisztázódás csak úgy lehetséges, ha vannak Istentől rendelt, Őrá figyelő tekintélyek, azokból egy testület áll össze, és azok rendezik a dolgokat. A káosz a kárhozat „előíze”.

– 1. A rend egy Istentől rendelt testületen keresztül érvényesült: ez volt az apostolok és vének tanácsa. Amikor a szíriai Antiókhiába olyan zsidókeresztyének érkeztek (Galata 2,11–14), akik azt akarták, hogy a pogányokból lett keresztyének legyenek zsidóvá, tartsák meg a törvényt, akkor ebből nagy vita támadt. Ezért Pál és Barnabás lementek Jeruzsálembe, hogy az apostolok és vének tanácsát, rendeletét kérjék az ügyben, majd ahhoz igazodjanak (1–2). A probléma nagy volt, mert Jeruzsálemben is azonnal jelentkezett (3–5). Ezen a tanácson felszólalt Péter (6–11), bizonyságot tett Pál és Barnabás (12), majd zárszót mondott Jakab, a jeruzsálemi gyülekezet vezetője (13–21). Ezek alapján meghozták a mértékadó határozatot (23–29).

– 2. A rend megteremtésében nem a saját bölcsességükre támaszkodtak, hanem Isten Igéjére (Ámósz 9,11–12), benne Isten megértett akaratára, amelyet igazoltak az apostolok tapasztalatai is (12–14). Eszerint Isten felépíti Dávid sátorát, azaz feltámasztja Jézus Krisztust, általa megeleveníti népét, és elküldi őket más népekhez is, akiket az Úr még magához akar hívni.

– 3. Az Istennek kedves rend egyszerre nyitott szeretet és mégis biztos korlát. Ez a szabadság titka. Isten krisztusi kegyelme nyitott más népek felé is, de azokat nem terheli meg a mózesi törvénnyel. Ugyanakkor ez a szeretet lehatárol: a pogányoknak nem kell zsidóvá lenni, hogy keresztyénné lehessenek, de a pogányok nem hozhatják be pogány szokásaikat a gyülekezetbe, azokból meg kell térniük (19–21). A szeretet nem terhel meg, Isten szeretete megelőz, de utána kötelez, mint ahogy a szerelvényt megelőzi a mozdony, de húzza azt maga után.

2Krónikák 12

81. zsoltár

Elég Jézus Krisztus, az Ő megtartó, magához ölelő kegyelme? Vagy kell még valami más is az üdvösséghez?

Persze visszább is mehetünk a kérdésben? Mi az üdvösség?

– Öreg vizslánk szinte most volt kölökkutya, de hamar tizennégy éves lett. Szegény pára tele van daganattal, ezért már ritka öröme közben is nagyokat sóhajt. Nem tudunk vele mit tenni, szakemberek sem, itt már nincs megoldás. Csak várunk. Odabíztuk... Az üdvösség nem más, mint megoldatlan, „daganatos” életünk valóságos, maradéktalan, örök megoldása, amire csak a teremtő és újjáteremtő Isten képes.

– Elég Jézus Krisztus, az Ő megtartó, magához ölelő kegyelme? Vagy kell még valami más is az üdvösséghez? A vita kezdetektől mind a mai napig eleven. Mi valljuk: az üdvösség mindenestől kegyelem. Ebből a kegyelemből hit fakad, amivel megragadhatjuk az Isten kegyelmes, mentő kezét. Sok áldott következménye van ennek a megnyert kegyelemnek. Mi azonban folyton hozzá akarjuk tenni magához az üdvösséghez is a magunk látásmódját, identitását, cselekvését, emberi erőfeszítéseit; – kizárva ezzel másokat.

– Noha a vita korabeli háttere is olyan bonyolult volt, mint manapság (Galata 2,11–16); – mégis, még Péter is kénytelen volt elismerni, hogy a hit mindenkié! Mindazoké, akiket az Isten kegyelme magához ölelt.

2Krónikák 11

261. dicséret

Kezdetektől fogva EZ A KÍSÉRTŐ LEGNAGYOBB TÁMADÁSA a keresztyénség történetében: mi ülünk az Isten helyébe, mi mondjuk meg, ki üdvözülhet.

– 1. Mivel gyökereink, személyiségünk, múltunk, kulturális meghatározottságunk különböző „kereteiben” szólít meg bennünket az Úr; ezeket továbbhordozzuk magunkkal. Így a Jézus Krisztusba vetett hitünket is ezekben a keretekben éljük meg. Ezért adott a kísértés, hogy a másiktól is elvárjuk: ő is úgy élje meg a Jézus Krisztusba vetett hitét, mint mi.

– 2. Ennek nyomán feltételeket támasztunk az üdvösség kapcsán másoknak: ha ezt és ezt teszitek, akkor üdvözülhettek. Ezért parancsolták a zsidókeresztyének a görög testvéreknek, először legyenek zsidóvá, hogy keresztyének lehessenek. – Ha körülmetélkedtek, ha megtartjátok a mózesi törvényt és a hagyományainkat; ha oda tartoztok, ahová mi; ha úgy értitek a Bibliát, mint mi; ha úgy imádkoztok, mint mi…; majd akkor üdvözülhettek! (1; 5) – Ezzel gyötörjük egymást ma is, az Isten helyére merészkedve.

– 3. Aztán azonnal indulnak a viták (2), a szakadások (5), minden szinten az Isten népének közösségében is; – és „kacag” a gonosz.

– 4. Az Úr kegyelme újjászül; – vagyis földi életünk kereteiben szólít meg, de az üdvösség tekintetében ki is szólít bennünket ezekből a keretekből, illetve ezeket a korábbi kereteket szétfeszíti, megtisztítja, felülírja mennyei tartalommal. A bőrömből nem bújhatok ki, de Jézus Krisztust hordozza az életem, tekintetem, korábban vibráló énem…

2Krónikák 10

60. zsoltár

Pált megkövezték. Azt hitték ellenségei, hogy meghalt. De Pál felkelt, életben maradt. Még megőrizte őt az Úr, hogy hirdethesse az evangéliumot (19–21). Így tért vissza Pál és Barnabás a korábbi városokba, hogy az ottani tanítványokat bátorítsák, erősítsék a hitben (22–25). Ez a VISSZATÉRŐ GONDOZÁS fontos.

– 1. De nemcsak erről „az okos misszió-technikai elemről” van itt szó, hanem sokkal többről.

– 2. Erősíteni kell egymást a hitben, hiszen sok nyomorúságon át vezet az út, míg megérkezünk az Úr színe elé (22). Itt konkrétan azokról a nyomorúságokról van szó, amelyeket az Úr ügyéért szenvedünk el, hitvalló szilárdsággal és alázattal. Pált megkövezték, és még mi mindent kellett átélnie (2Korinthus 11,23–33). Fogalmunk sincs ezekről nekünk, jóléti keresztyéneknek.

– 3. Ugyanakkor szükségünk van arra, hogy bátorítsuk egymást az emberlét puszta nyomorúságaiban (22). Ne becsüljük le ezeket a szenvedéseket, amelyek igen összetettek. Egy magába révedő tekintetet kaptam el, véletlenül. Az arcot ismertem harmincöt évvel ezelőtt is. Közben eltelt az idő, és az emberlét minden bánata, csalódása, kérdése, ellentmondása, végessége „önfeledten” tükröződött ezen a tekinteten. Most nem is részletezem a jóléti ember életének „összetett ürességével” kapcsolatos szenvedést! Ezek a „hasadt” emberlét nyomorúságainak csak önkényesen kiragadott példái. Ezekben is szükségünk van bátorításra. Amikor bátorítjuk egymást, az Isten eszközei vagyunk, akár tudjuk azt, akár nem…

– 4. Hitben tudjuk, nem szenvedés az élet, sem emberként, sem Krisztus követeként! Sőt, a gondtalan öröm pillanatai is adatnak nekünk, mert nem csak azért élhetünk, hogy hirdessük az evangéliumot és gyötrődjünk azért. De csakis Jézus Krisztus evangéliuma, annak szolgálata lehet az örömteli tapasztalat egyedüli forrása.

2Krónikák 9

45. zsoltár

– Amikor az Úr meggyógyította a születése óta sántát Lisztrában, Pál által, akkor az ott lakók istenként akarták tisztelni őt és Barnabást…

– Pál határozottan megtérésre hívja őket ebből a pogány, hiábavaló életből. Pogányság az, amikor emberből csinálnak istent, bizony ma is! Az is a pogányság jele, hogy noha Pál által gyógyított az Isten, mégis Barnabás lesz a „főisten” Zeusz, és Pál „csak” Hermész, hiszen testi szemekkel Barnabás volt a magasabb, a tekintélyesebb, a szebb férfi. Igen, a pogány azt látja, ami a szeme előtt van, csak azt látja és imádja, vagy szapulja, az érdekei szerint. A pogányság a zsigereinkben van. Egy neves hölgy beszél, egy terjedelmes interjúban az ember belső erejéről, az akarat fontosságáról, a csillagokról, meg a mindent átható szeretetről, minden ember jóságáról, az öngyógyításról… Teszi ezt olyan intelligens beszéddel, kimért hevülettel, szépen artikulált szavakkal, hogy ki kellett kapcsolnom a készüléket. Sajnos, lehetne folytatni a példák sorát.

– Erre mondja Pál: ezekből a hiábavaló dolgokból meg kell térni az élő Istenhez, mert beleveszünk hiábavaló életünk önistenítő dicsőségébe. Az élő Isten nélkül nincs megoldás, nincs hit, nincs valóságos szeretet, maradandó gyógyulás! Ővele azonban, kegyelméből, minden esélyünk adott ezekre!

2Krónikák 8

125. zsoltár

AZ ÚR ADJA!

– 1. Sokan hittek Ikóniumban, zsidók és görögök között is. Pál és Barnabás itt is először a zsinagógába mentek (1). Az Úr adta az Igét a szájukra, a szavaikat hitelesítő cselekvést a kezükre, az Úr adta meg nekik az eredményt. Lukács egyértelműen hangsúlyozza: Az Úr adta ezt meg nekik (3). Bizony, mi csak hirdessék az Úr kegyelmének Igéjét, Ő pedig cselekszik, ahogy akar. Mi csak hirdessük az Igét, de az Isten üdvözítő kegyelmének Igéjét hirdessük!

– 2. Az Úr azt is megadja ilyenkor, hogy „kivilágosodnak” a dolgok, elválasztódnak egymástól, mint amikor a beteg fogat átvilágítják, és egyértelműen előtűnik, hol van a baj, és ki-kivel van ebben az életre szóló küzdelemben. Akik nem hittek, azok a hívők ellen fordultak Ikóniumban (2). Nem kell belemenni az elemzésekbe. Pál és Barnabás ezúttal elmenekültek onnan. Vannak olyan helyzetek, amikor lehet menekülni, mert az Úr nyitott ajtót a menekülésre, hogy máshol is szólhassunk! Tény: ahol az Úr kegyelmének Igéjét hirdetik, ott „meghasonlás” támad (4), mert senki nem ússza meg a nyilatkozatot arról, hogy hol áll… (Zsidókhoz írt levél 4,12)

– 3. Az Úr tudja, miért adta azt, hogy az egykori városban, Ikóniumban, amely ma Konya néven egymilliós város Törökország déli közepén, alig van keresztyén.

2Krónikák 7

196. dicséret

– Igen, ez fontos! Mindent megtenni, amire az Úr lehetőséget adott, és mindenben a feltámadott Jézus Krisztust képviselni a magunk helyén. Utána pedig mindent elengedni, könyörögve az Úr áldásáért, cselekvéséért (Zsoltárok 127), valamint azért, hogy Ő pótolja ki hiányosságainkat, hiszen minden erőnket megfeszítve is „tökéletlen” a mi munkánk, de nem hiábavaló (1Korinthus 15,58).

– Sajnos, egyik sem megy nekünk igazán! Gyakran lusta, felelőtlen, gyáva „szolgák” vagyunk, hivatásunkban, hitvalló tanúskodásunkban egyaránt. Máskor meg örökké görcsölünk, mert az Úr helyett is mi akarunk cselekedni, ezért buzgóságunkkal kikészítjük a mellettünk élőket, miközben állandóan másokra mutogatunk a kudarcok okait keresve.

– Pál és Barnabás mindent megtettek és mindent elengedtek, mindenben az Úr kegyelmére hagyatkoztak. Antiókhiában hirdették Krisztust (38–40), ennek nyomán hitre jutottak azok, akiknek Isten megnyitotta a szívét (48): ezeket bátorították (43). Akik pedig irigységtől eltelve káromolták őket, azokkal nem foglalkoztak a kelleténél többet (45). Pál és Barnabás mindenkire reménységgel tekintettek, először mindig a zsinagógákba mentek, de aztán indultak tovább másokhoz, „a föld végső határáig” (47; 51).

2Krónikák 6

478. dicséret

– Gyerekkoromban meghatározó volt számomra a Kab-hegyi adótorony. Akkoriban világraszóló utazás volt, ha tíz kilométeres körzetben mozoghattunk, így az adótornyot mindenhonnan láttam. Biztos támpont volt számomra: mindenünnen kimagasodott. Élményszámba ment, amikor felbiciklizve a hegyre, közelről is láthattam a tornyot. Azóta nem sugároz már, én pedig messze eltávolodtam a torony közeléből, szem elől tévesztettem, noha ma is áll, látszik, ott van. Sok torony „tolakodott” már a helyére.

– Valahogy így van a ma embere Jézus Krisztus evangéliumával. Annyi csúcs, torony, „adótorony” megigéz bennünket, hogy az egykori, biztos csúcsot és irányt elfelejtjük, meg sem látjuk, fel sem ismerjük (27), vagy elutasítjuk azt (13,46). Mit is ér a pompás, látványos mindenféle bércek, felhőkarcolók, „adótornyok” korában egy aprócska Kab-hegyi dombocskán árválkodó, kiszuperáltnak tűnő adótorony?

–  Pál prédikációja, a pizidiai Antiókhiában rámutatott arra, hogy Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel a kereszt és a feltámadás mélységeit és magasságát, mert „látványos messiást” vártak (27). Pál igehirdetése zsinagógai tanítás az ószövetségi írások alapján, azt a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusra vonatkoztatva. Isten ígéretei Őbenne teljesedtek be. Az Ő feltámadásánál nincs nagyobb „csúcs”, nincs biztosabb irány, nincs maradéktalanabb megoldás! Őnála nincs igazabb „adótorony” (29–37). Aki Őt ma is megláthatja, az nem lát elmúlást!

2Krónikák 5

80. zsoltár

MENNI TOVÁBB!

– 1. Nem, ez nem egy bölcs tanács!

Nem arról van szó, amit a pozitív gondolkodás hívei hangsúlyoznak: – Semmi baj, megyünk tovább!

Ennek a felszólításnak csakis az örök élet Urát követve, Őbenne bízva, az Ő szolgálatában van értelme. Földi életünk minden hétköznapi feladata valójában hitben nyer tartalmat, távlatot.

Egyébként sok, igen kemény nyomorúságot megélt embertásunk joggal kérdezi, kérdezte is már tőlem: – Hova menjek már, meg minek, kiért?

– 2. Az apostol megy tovább!

Az apostol megy tovább, a ciprusi Páfoszból a dél kis-ázsiai Pergébe, ahol most nem áll meg, hanem a nagyobb város, a pzidiai Antiókhia felé igyekszik (13–14). Először a nagyobb városokban kell hirdetni az evangéliumot, Pergébe majd még visszatér (14,25).

Az apostol megy tovább, noha János Márk elvált tőlük, és visszament Jeruzsálembe (13). Ez a tény később bővebben, kifejtve olvasható: János Márk elhagyta, otthagyta őket (15,38). Okát csak találgatni tudjuk, de októl függetlenül fájhat, ha otthagynak bennünket.

Az apostol megy tovább, noha a tengerparti lapály után hatalmas, veszélyes hegyláncon kell átkelniük, síkos pallókon a vízesések fölött, kitéve banditáknak, megmászva 1500 méter magasságot.

Az apostol megy tovább, pedig nagyon beteg, erőtlen, szinte nem lát (Galata 4,15).

Az apostol megy tovább, noha oly mérhetetlenül sok szenvedés kíséri az Úr ügyének képviseletében (2Korinthus 11,23–33).

Az apostol megy tovább, mert szabadító Ura vezeti, viszi, hordozza őt.

– 3. Megyünk tovább, mert az Úr ügyében, az Ő követségében járunk, Őróla tanúskodunk, az Ő mindenre elégséges erejét, örömét, oltalmát élvezve!

2Krónikák 4

152. dicséret

A SZENTLÉLEK HORDOZZA JÉZUS KRISZTUS EVANGÉLIUMÁT.

– 1. Pált és Barnabást a Szentlélek küldte el az evangélium hirdetésére; de ezt imádság, böjt, szolgálat előzte meg; valamint az antiókhiai gyülekezet jóváhagyása és kiküldése követte. Ki küld el bennünket? Van-e felhatalmazásunk Istentől és emberektől? Mit, kit képviselünk „küldetésünk” közben, önmagunkat, vagy az Urat? Elhívás, felhatalmazás nélkül bajt okozunk, amely megosztó káoszt „termel” minden emberi jószándék és buzgóság ellenére is (1–3).

– 2. Pál és Barnabás hiszi, hogy útirányukat is a Szentlélek mutatja meg. Ő nyit meg kapukat, kikötőket, szigeteket, országokat, jelezve: merre kell menni. Szeleukia Antiókhiától mintegy nyolcvan kilométernyire fekvő kikötőváros. Onnan hajóztak el Ciprus szigetére (4), majd a szigetet keletről nyugatra bejárták, Szalamisztól Páfoszig, hirdetve Jézus Krisztus evangéliumát (4–6). Az Úr vezet, ha az evangélium ügyében járunk, megnyit és lezár utakat: engedelmesen figyelni kell az eseményekre, hiszen azoknak is Ura az Isten. Az sem véletlen, hogy Lukács ettől kezdve Saul helyett a Pál nevet használja, a héber név helyett a görög nevet (9), hiszen az újjászületett apostol, más (akkor görög) kultúrában hirdeti az örök evangéliumot. A környezethez, helyzethez igazodhatunk, de az evangélium nem változhat.

– 3. Pál Barnabás tapasztalja, ahol munkál a Szentlélek, ott támad a gonosz is. Ciprus helytartója intelligens, eszes, nyitott ember volt, akit minden érdekelt, az okkult varázslás ugyanúgy, mint a Pál és Barnabás által hirdetett új tanítás. Az udvari varázsló, Barjézus, görög nevén Elimás, szembeszállt az evangéliumi üzenettel. Nagy a kínálat mindenütt, sok a kísértés. Sok az okos, intelligens, eszes ember. Mégis, mennyi a nyomorúság a világban; – mennyi elferdített út, mennyi kiferdült élet! (8–9)

– 4. A Szentlélek azonban nem engedte elferdíteni az Úr egyenes útját. Szergiusz Paulusz ciprusi helytartó lett az első pogány, semmiféle zsidó háttérrel nem rendelkező megtérő. Nem Pál és Barnabás szigorúsága győzött itt. Pál „erős nézése” és szavai csak az adott helyzet Úrtól vett eszközei lehettek. Mi ne győzzünk, mert abból, Jézus Krisztust emlegetve is csak baj lesz. Nem mi győzünk, hanem az Úr Lelke, evangéliuma győz vakoskodó életünk felett az üdvösség „jóllétet” (nem jólétet, hanem jóllétet) ajándékozó világosságával (10–12).

2Krónikák 3

480. dicséret

„ABBAN AZ IDŐBEN HERÓDES KIRÁLY…” (12,1)

– 1. Ismerni kell az akkori kort, hogy értsük az akkori eseményeket, és jobban értsük azt is, ami saját korunkban történik velünk. Ismerni és értelmezni persze fontos, de többre van szükség. Hitre van szükség, nem „látásra” (2Korinthus 5,7).

– 2. Ki volt ez a Heródes király, aki abban az időben kegyetlenkedni kezdett a jeruzsálemi gyülekezettel? (12,1) Ki volt ez a Heródes király, aki nemcsak a keresztyének ellen támadt, hanem ellenséges indulattal volt mások irányában is, majd békét kötött azokkal, ha az érdekei úgy diktálták? (20) Ki volt ez a Heródes király, aki gyönyörű ruhába felöltözött, a trónjára ült, szép beszédeket mondott, a nép pedig istenként dicsérte őt gyarló félelmében? (21–22) Ki volt ez a Heródes király, aki szerelemes volt önmagába, mint ahogy sokan ma is?

– 3. Most hosszan felsorolhatnám a történelmi tényeket, hogy eligazodjunk a sokféle Heródes között. De itt most ez teljesen lényegtelen. A történelmi tények persze fontosak, mert azok mögött úgy hemzsegnek a bajok, mint a kövek mögött a férgek… (23).

– 4. Figyeljünk inkább Heródes Agrippa életének végére (23; Zsidókhoz írt levél 13,7), amely megtérésre, alázatra, ugyanakkor hívő, felelős vezetésre hív bennünket a magunk helyén. Heródes életének vége arra hív bennünket, hogy imádkozzunk Isten ügyéért és a vezetőinkért (1Timóteus 2,2).

*

Kortörténeti összegzés I. Heródes Agrippa királyról.

Nagy Heródesnek (Kr. e. 77 – Kr. e. 4; Máté 2,16), négy feleségétől öt fia született, Arisztobulosz, II. Heródes, Heródes Arkhelaosz (Máté 2,22), Heródes Antipász, Heródes Fülöp. Heródes Arkhelaosz és Heródes Antipász egy anyától születtek.

A mai Igében szereplő Heródes király I. Heródes Agrippa király (Kr. e. 10 – Kr. u. 44). Ő Nagy Heródes unokája volt; – annak Arisztobulosz nevű fiától és feleségétől, Berenikétől született.

I. Heródes Agrippa éveken keresztül Rómában élt  Tibériusz császár fiának barátjaként. Tibériusz rábízta unokája, Gájusz nevelését is.

37-ben Gájusz Kaligula néven császár lett, aki I. Heródes Agrippát, Heródes Fülöp utódaként (aki I. Heródes Agrippa apjának féltestvére volt) kinevezte negyedes fejedelemmé Palesztina északi részén; Iturea, Trakhónitisz, Bitinia tartományokban (Lukács 2,1).

Heródes Agrippa hamarosan árulással bevádolta apjának másik féltestvérét, Heródes Antipászt, ezért jutalmul megkapta területét, Galileát és Pereát is. Heródes Antipász szerette el féltestvére, Fülöp feleségét, Heródiást (Márk 6,17), és őhozzá küldte Pilátus Jézust (Lukács 23,6–12).

41-ben Klaudiusz császár neki adta a korábban római prokurátorok vezetése alatt lévő tartományokat, Júdeát és Samáriát is – így viszont 41-től, halálig, 44-ig Heródes Agrippa valóban Palesztina királya lett.

Heródes Agrippa életének summája: gátlástalan ambíciókkal, jelentős földi siker, karrier; áldás nélkül; csúfos bukással (23).

2Krónikák 1,18–2,17

9. zsoltár

AZ ÜLDÖZTETÉSRŐL 2.

– 1. A mi Urunk szabadulást ad az üldöztetésből.

Pétert megszabadította Isten a börtönből, csodás szabadítással (6–19).

Isten ma is tesz csodát. Az is csoda, hogy erőtlen hitünk, jóléti hitetlenségünk ellenére megtart bennünket.

Ha adott helyzetben nem tapasztaljuk meg a konkrét szabadulást, akkor is tudjuk, hogy Ő már szabadítást adott az Úr Jézus Krisztusban.

– 2. Az üldöztetések elszenvedése közben is tudjuk, hogy bármiként alakul is földi sorsunk, mindez hitünk megerősödését ajándékozza nekünk.

A keresztyén ember nem önmegvalósító, hanem önmegtagadó, ugyanakkor sohasem önfeladó, hanem mindig hitvalló.

Ennek következményeit vállaljuk. Noha nem szeretünk szenvedni. Szenvedni nem jó. Beteg ember az, aki szeret szenvedni. Ezért nem keressük a szenvedést, még Jézus Krisztus ügyéért sem, de ha Isten megpróbál bennünket az Ő ügyéért, akkor azt elfogadjuk az Ő kezéből, és hisszük, hogy Urunk nem próbál bennünket erőnk felett.

– 3. Az üldöztetések közben valljuk, hogy Jézus Krisztus egyetlenegy, tökéletes áldozata mindenre elégséges (1Korinthus 13,10; Zsidókhoz írt levél 7,28).

Ezért mi nemcsak önmagunknak élünk, hanem a ránk bízottakért is.

Ezért merünk áldozatot hozni a másikért, noha nem kell magunkat feláldozni másokért.

A rendkívüli helyzetekben pedig, ha „önfeláldozásra” lenne szükség, a Krisztus ügyének képviseletében, akkor ehhez is megkapjuk a hitet és az erőt.

2Krónikák 1,1–17

269. dicséret

AZ ÜLDÖZTETÉSRŐL 1.

– 1. A keresztyénség történetével egyidős az üldöztetés.

Heródes Agrippa király úgy akarta megszilárdítani hatalmát Palesztinában, hogy kegyetlenkedni kezdett a jeruzsálemi gyülekezet tagjaival. Jakabot, a gyülekezet vezetőjét megölette, Pétert pedig elfogatta, és a zsidók ünnepe után akarta kivégeztetni (1–4).

Először a szétszóratásban élő, görög nyelvű (hellénista) zsidókeresztyéneket üldözték, majd a Jeruzsálemben élő, héber-arám nyelvű ősgyülekezetnek kellett elszenvednie az üldöztetést.

Közben Antiókhiában létrejött az első pogánykeresztyén gyülekezet (11,19–26).

Így egyértelművé lett, hogy a keresztyénség nem csupán egy zsidó megújulási mozgalom, hanem valami „egészen más”.

– 2. Ezután minden keresztyén, aki Jézust Úrnak vallja, ki van téve ennek az üldöztetésnek.

A keresztyénüldözés bonyolult kérdés, amibe az elemzések során belekeverhetjük a keresztyénség és a hatalom viszonyát, a keresztyénségen belüli megosztottságot, a keresztyén gyülekezetek egymás közötti viszonyát, a keresztyén vezetők és gyülekezeti tagok kapcsolatát, a keresztyénné lett hívők gyökereit, a keresztyénség korábbi bűneit.

Minél mélyeben beleássuk magunkat a témát illető elemzésbe, pro és kontra, annál inkább emberi érdekek és indulatok foglyai leszünk.

– 3. Ehelyett az üldöztetést hittel, szüntelen imádsággal (1Thesszalonika 5,17), a szabadulás reménységében fogadjuk el az Isten kezéből, mint próbatételt (5–7).

1Krónikák 29

92. zsoltár

A jeruzsálemi zsidókeresztyén és az antiókhiai pogánykeresztyén gyülekezet áldott kapcsolatban voltak egymással, mert noha más gyökerekkel kapaszkodtak a talajba, éltetőjük nem a kapaszkodó gyökér, hanem ugyanaz a „talaj” volt, maga az Úr Jézus Krisztus. A megtért ember, közösség, nép megőrzi a maga sajátos jegyeit, de Jézus Krisztusban az istentelen és önző bűnöktől megtisztulva, krisztusi szeretettel fordulnak egymás felé.

Ebben a szakaszban a „keresztyének” közösségéről van szó. EZEK ODAFIGYELTEK EGYMÁSRA.

– 1. Ezek odafigyeltek egymásra, mert odafigyeltek a látható rendre, az egységre. Ezért Jeruzsálemből Barnabást küldték Antiókhiába.

– 2. Ezek odafigyeltek egymásra, mert tudták, hogy az egység nem egyformaság. Barnabás megkapta azt a bölcsességet az Úrtól, hogy támogassa az antiókhiai, helyi sajátosságok miatt más, lényegében ugyanazon gyülekezet fejlődését, és ne irigyen megfojtsa azt. Barnabás örült az ottaniak láttán, bátorította őket. Ehhez az építő magatartáshoz Szentlélek és hit kell. Ezt a szent hozzáállást megáldja az Úr, mert Antiókhiában is igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz (22–24). Barnabás Sault is felkereste, Antiókhiába vitte, hogy együtt szolgáljanak az antiókhiai gyülekezet megerősítésén (25–26).

– 3. Ezek odafigyeltek egymásra, mert a júdeai éhínség idején az antiókhiaiak segítettek a jeruzsálemieknek, adományaikat Barnabással és Saullal küldték el. A keresztyének nem akarták mindjárt a világ összes nyomorúságát megoldani: egymásra nagyon odafigyeltek, és azokra, akik között éltek. Itt soha nem maradt el a konkrét segítség krisztusi szeretete (27–30).

1Krónikák 28

48. zsoltár