– Amikor az Úr meggyógyította a születése óta sántát Lisztrában, Pál által, akkor az ott lakók istenként akarták tisztelni őt és Barnabást…

– Pál határozottan megtérésre hívja őket ebből a pogány, hiábavaló életből. Pogányság az, amikor emberből csinálnak istent, bizony ma is! Az is a pogányság jele, hogy noha Pál által gyógyított az Isten, mégis Barnabás lesz a „főisten” Zeusz, és Pál „csak” Hermész, hiszen testi szemekkel Barnabás volt a magasabb, a tekintélyesebb, a szebb férfi. Igen, a pogány azt látja, ami a szeme előtt van, csak azt látja és imádja, vagy szapulja, az érdekei szerint. A pogányság a zsigereinkben van. Egy neves hölgy beszél, egy terjedelmes interjúban az ember belső erejéről, az akarat fontosságáról, a csillagokról, meg a mindent átható szeretetről, minden ember jóságáról, az öngyógyításról… Teszi ezt olyan intelligens beszéddel, kimért hevülettel, szépen artikulált szavakkal, hogy ki kellett kapcsolnom a készüléket. Sajnos, lehetne folytatni a példák sorát.

– Erre mondja Pál: ezekből a hiábavaló dolgokból meg kell térni az élő Istenhez, mert beleveszünk hiábavaló életünk önistenítő dicsőségébe. Az élő Isten nélkül nincs megoldás, nincs hit, nincs valóságos szeretet, maradandó gyógyulás! Ővele azonban, kegyelméből, minden esélyünk adott ezekre!

2Krónikák 8

125. zsoltár