SZOLGÁLATUNK „SZÍVE”!

– 1. A Római Birodalom szíriai tartományának meghatározó városa, a birodalom akkori harmadik legnagyobb városa, az ún. szíriai Antiókhia. A Jeruzsálemből Antiókhiába menekült ciprusi és cirénei (a mai líbiai Tripoli helyén) zsidókeresztyének nemcsak az ottani zsidóknak, hanem görögöknek, azaz nem zsidóknak is hirdették az Úr Jézust! (19–20)

– 2. Ahol az élő, feltámadott Urat hirdetik, ott Ő cselekedni kezd: sokan hittek Antiókhiában a nem zsidók között (21). Éppen ez a bizonysága annak, hogy élő Urunk van, aki Igéje és Lelke által velünk van, embereket szólít meg ma is. Nem aggódni kell Krisztus ügye miatt, hanem hirdetni kell az Úr Jézust, minden népnek! Ennyi elég! De ezt tegyük ma is. Merjük ma is szó szerint venni a feladatot! Szóbeli, személyes bizonyságtétel Jézusról, aki az Úr, azaz Isten Fia, Megváltó!

– 3. Antiókhiában nevezték Jézus követőit először keresztyéneknek, mert itt jött létre az első pogánykeresztyén gyülekezet, így Jézus Krisztust emlegetve többé nem egy zsidó mozgalomról van szó, hanem egy egyetemes, megváltó üzenetről. Az üzenet tartalma azonban az élő Úr maga, akiről szól a bizonyságtétel, és aki élővé és hatóvá teszi ezt a bizonyságtételt mindenkor, minden ember számára, akarata és jótetszése szerint (26).

1Krónikák 27

50. zsoltár

– A jeruzsálemi gyülekezetben SZÁMONKÉRTÉK Pétert a pogány Kornéliusz megtérése kapcsán (1–4). Súlyos kérdést kellett tisztázni: zsidó- és pogánykeresztyének viszonyát, együtt pedig Jézus Krisztushoz való viszonyukat, ledönthetetlennek tűnő válaszfalak leomlását, ezeknek minden megcsontosodott részleteivel együtt.

– Péter nem magyarázkodott, hanem bizonyságot tett az Úr vezetéséről. Az Úr volt az, aki előkészítette, irányította és igazolta az eseményeket (5–17). Péter a Szentlélek által megérthette az eseményekben az Úr szavát, akaratát, és engedelmeskedhetett annak. Péter azt tette, amit egyedül tehetett: Isten cselekvésének engedelmes eszközévé lett, miközben minden részletet az Úrra bízott.

– A számonkérés ebben a világban napi szintű, gyanakvásokon, vádaskodásokon, falhoz préseléseken keresztül, kiemelve a zavarkeltésre alkalmas részleteket.

– De jó tudni, hogy aki engedelmesen, hűségesen, alázattal követi az Úr akaratát (17), figyelve az Isten uralta eseményekre, ott egységes megnyugvás, dicsőítés támad, a legnehezebb ügyet, annak minden részleteit illetően is (18).

– A végső számonkéréskor mindannyian az Úr kegyelméből állhatunk majd meg. De ez a kegyelem már ebben a világban is hordoz, megőriz, tisztáz minket, súlyos, méltatlan helyzetekben is.

1Krónikák 26

162. dicséret

SZÓLJ, URAM!

– 1. Közhely, de igaz: ingermérgezésben szenvedünk, hiszen féktelenül árasztjuk egymásra saját magunkat a multikommunikációs csatornák hálózatán. Isten ajándéka, amikor ebben a mérgezésben gyógyulásra, tisztulásra vágyunk, és elcsendesedve újra meg szeretnénk hallani mindazt, amit az Úr akar mondani nekünk.

– 2. Ez a gyülekezet egyik fontos ismertetőjegye: együtt, imádsággal, nyitott és engedelmes szívvel várják az Úr szavát, amelyet mindig egy-egy tanúságtevőre bíz az Isten. Ebből az áldásból következnek a gyülekezet további ismertetőjegyei…

Péter és Kornéliusz, valamint a velük lévők gyülekezetté lettek; zsidók és pogányok, azokon belül is sokfélék, eggyé lettek abban a feltámadott Jézus Krisztusban, akiről Péter tanúságot tett (34–43).

Akik az Úr Igéjére figyelnek, azoknak adatik a Szentlélek, hogy hitük élő, eleven, és mégis érett, józan hitté lehessen (44–48). Ez a hit bizonyságtevő hit (42–43).

– 3. Felsorolni sem tudom most, hogy csak ebben a szakaszban mennyi üzeneten keresztül szólíthat meg minket az Úr…

Kornéliusz, kiterjedt házanépével együtt várta Pétert, mint az Úr eszközét, mert valójában az Úr érkezését várta (23–24).

Péter nem engedte, hogy Kornéliusz imádja őt (25–26).

„De nekem az Isten megmutatta, hogy egy embert se mondjak közönségesnek vagy tisztátalannak.” (28)

„…te jól tetted, hogy eljöttél.” (33)

„Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten…” (34)

„…Ő szertejárt, jót tett…” (38)

1Krónikák 25

150. zsoltár

ISTEN, MINKET MEGELŐZVE CSELEKSZIK.

– 1. Ő mindent jól intéz. Ő minket megelőzve cselekszik. Isten előttünk jár. Az evangélium ügyét csakis az Úr cselekvése viszi előbbre, nem pedig emberi igyekezet. Az Úr ebben a munkában mégis embereket használ fel; minket is!

– 2. Így készítette elő az Úr Kornéliusz és Péter találkozását. Ebben a találkozásban pedig az Úr készítette el azt a csodát, ami akkor emberileg lehetetlennek tűnt. Egy pogány ember fogékony lett az Isten ügyére, egy zsidó ember pedig beengedett a házába és a szívébe egy pogány embert. Közben évszázados válaszfalak dőltek le, Isten és ember, ember és ember között; – mert mindketten hittek az Úr Jézus Krisztusban. Ez a hit Isten kegyelmének ajándéka.

– 3. Így készítette el az Úr nekünk az üdvösséget, a földi életben a szolgálat örömét, a mindennapok döntései között a bölcsességet, nehézségekben az erőt, viszálykodásban a krisztusi békesség munkálását, minden utunkon pedig az Ő megtartó szeretetét, történjék is bármi…

– Az Úr előttünk jár, Ő üdvösségesen cselekszik.

1Krónikák 24

266. dicséret

– Péter Joppéban egy tímárnál lakott. Ezt a megjegyzést kétszer is olvassuk (9,43; 10,6). A tímár bőrt, nyersbőrt timsóval kikészítő, illetve egyszerűbb lábbeliket varró mesterember megnevezése volt. A tímárság a zsidók szemében tisztátalan mesterségnek számított, hiszen tisztátalan állatok bőrét is felhasználták munkájuk során.

– A mózesi törvény és az ebből következő értelmezések egyértelműen lehatárolták a világot: mit szabad és mit nem, mi a tiszta és mi a tisztátalan, mi az Istennek tetsző és mi nem az. Akkor egy zsidó ember nem léphetett be egy pogány római házába (10,20).

EGY LESZABÁLYOZOTT VILÁGBAN könnyebb „közlekedni”, hiszen világos az út, az irány és pontosak a szabályok.

– 1. Istenre hivatkozott szabályozásban azonban kérdés, hogy az adott helyzetben tényleg helyesen értjük-e az Úr szavát, valóban jó-e az irány, tényleg az Isten akarata szerint való-e az út?

– 2. Isten mindenkor beleszól a mi törvény-, írás- és világértelmezésünkbe.

– 3. Van, amikor az Úr frissíti, érleli ezt az értelmezést. Kornéliusznak és Péternek is megnyílt az ég (3; 11). Akkor Kornéliusz pogány római százados megtérése (1–5), valamint Péter látomása által (9–15) jelentette ki az Isten, hogy nagyobb az Ő kegyelme a mi szívünknél és gondolatainknál (Ézsaiás 55,8–9; 1János 3,20). Lám, egy pogány római is megismerheti az Úr megváltó szeretetét (15).

– 4. Ma azonban Isten, mint a történelem Ura, a világban zajló események által jelenti ki nekünk; – hogy noha az evangélium megtisztít, szabaddá tesz; – de ebben a világban a krisztusi szabadság csakis biztos, egyértelműen leszabályozott keretek között élhető meg.

1Krónikák 23

135. zsoltár

– István megkövezése után, a jeruzsálemi gyülekezet üldözése a hívek javát szolgálta, mert a szétszóródott hívek több gyülekezetben, „egyházban” élve benépesítették egész Júdeát, Galileát, Samáriát (31). Jusson eszünkbe, hogy javunkat szolgálja a nyomorúság is! (Zsoltárok 138,8; Ézsaiás 38,17)

– A gyülekezetek javát szolgálta az üldözés utáni békesség, mert eközben épült, gyarapodott Jézus Krisztus népe. A gyarapodás az Úr félelmében való erősödést jelentette, látható jelekkel (33–40), amit számbeli növekedés igazolt. Ez a gyarapodás az Úr cselekvése volt. Nagy áldás, kegyelmi állapot, ha a hosszú békesség és jólét is, hitünk és látható egyházunk gyarapodására lehet (31).

– A gyülekezetek javát szolgálta, hogy Péter valamennyi gyülekezetet végiglátogatta. Nem Péter személye a lényeges itt, hanem az a tény, hogy Istennek mindig vannak olyan eszközei, akik pásztorolják a gyülekezetet és a gyülekezeteket, ezáltal munkálják az Úrhoz és egymáshoz tartozás örömét (32).

– „…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róma 8,28)

1Krónikák 22

127. zsoltár

A BIZALOM egyre ritkább kincs. Felgyorsult, nem egyértelmű világunkban a gyanakvás mindennapos, szinte érthető…

– Saulnak el kellett hordoznia korábbi bűnei következményeit.

– Ennek egyik jele volt az, hogy a damaszkuszi tanítványok bizalmatlanok voltak vele szemben (20–21; 26).

– A hit szemének is idő kell, mire a reménység mellett bizalommal is tudunk tekinteni arra, aki sok rosszat művelt már velünk.

– Az Úrba vetett bizalom sem adhat alaptalanul, vakon bizalmat bárkinek.

– Ugyanakkor, az Úrba vetett bizalom nem lehet folyton és mindenkivel szemben gyanakvó.

– Az Úr ajándéka az a testvér – mint Saul számára Barnabás –, aki mellénk áll, jó bizonysággal szól rólunk, a minket terhelő bizalmatlanság idején (27).

– Sault egyre jobban felbátorította az Isten Lelke: hirdette a Krisztust (22), vállalta az ezzel járó szenvedést (23–25; 29). Saul életének kitartóan jó bizonysága által megfogant az iránta való bizalom sokak szívében; olyannyira, hogy az életét is megmentették (25; 30).

– Arra pedig semmi szükség, hogy mindenki bízzon bennünk! El sem bírnánk hordozni az ezzel járó terheket!

1Krónikák 21

88. zsoltár

Mit hallunk és mit mondunk a másikról? Mit mondanak mások rólunk? Miként vegyük ezeket komolyan? Hogyan fogadhatjuk hitben a VÉLEMÉNYEKET?

– Anániás sok rosszat hallott Saulról. Az előzményeket ismerve mindez nem volt alaptalan. Anániás joggal bizalmatlan, hiszen Saul ellen konkrét, tetten érhető bűnei tanúskodtak (13–14).

– Isten kiválasztó kegyelme azonban felfoghatatlan. Ez a kegyelem felülírta Saul eddigi életét, korábbi tetteit, és azokat eltörölve, Jézus Krisztus szolgálatába állította őt. Saul élete irányt váltott (15–16).

– Ennek a kiválasztó kegyelemnek viszont azonnal látható jelei mutatkoztak: Saul imádkozott (11), böjtölt (9), megkeresztelkedett (18), hirdette a Jézus Krisztust (20), és szenvedést vállalt az Úr nevéért (16).

– Saul szeme megnyílt; Jézus Krisztust látta, Őt követte, Őt szolgálta. Saul üdvösséges összefüggésekben látott (18). A hit szeme „többet” lát: – a terhelő vélemények ellenére is meglátja a másikban az Úr választottját; – de adott esetben látja az aggasztó jeleket is; – reménységgel és intéssel is képes a másikhoz fordulni. A hit remél, de nem áltat.

1Krónikák 20

99. zsoltár

Földhöz csapott az Úr! EZ A MEGTÉRÉS! Kevesebből aligha értenénk!

– 1. Saját önző indulatától, érdekeitől, meglátásaitól vezetett, fenyegető, öldöklő, lihegő embert állított itt meg az Úr (1); – földhöz csapta (4), megrázta, hogy végre „leálljon”, elcsendesedjen, figyeljen… Pedig ez a Saul vallásosan igen buzgó ember volt, aki az Istent szolgálva lihegett. Legalábbis ő azt hitte. Urunk, nem tudunk leállni! Könyörgünk, állíts le!

– 2. Akit a földhöz csaptak, az kénytelen levegő után kapkodni, és ebben a kényszerpihenőben, végre másvalaki is megszólalhat. Itt az Úr szól. Kegyelmi állapot, ha ebben a csendben Ő szólal meg, Ő szól bele az életünkbe, Ő hív, akár egy emberi eszközén keresztül. Ha az Úr szól, akkor nincs mellébeszélés. Ilyenkor nem mindig isteni simogatás következik! – Jaj, szegény, elestél? Gyere, segítek! – Ehelyett Isten arra mutat rá, hogy amíg a megváltó Urat nem ismerjük fel Jézus Krisztusban, addig önzésünket leplezve, Istent és nagy, nemes, igaz ügyeket harsogva is, csak az Urat és egymást fogjuk halálra üldözni…

– 3. Amikor „felmertek” bennünket a földről, akkor fáj minden lélegzetvétel, joggal fáj minden porcikánk, segítségre szorulunk. Ez is része óemberünk összetöretésének: el kell fogadni a másik segítségét. Valóban, nincs ennél nehezebb, mint a másikra szorulni. Közben ismét szól az Úr, és megadja életünk új, vitathatatlan irányát, értelmét…

1Krónikák 19

273. dicséret

– Fülöp új célt, új szolgálatot kapott a gázai út mellett. Erre szükség is volt Simon mágus esete miatt, amelyet Fülöp kudarcként élhetett meg, hiszen gazdagon megáldott samáriai missziója megbicsaklott Simon mágus miatt… Egy ember mennyi mindent tönkretehet! Egy összetett eredőjű hiba „életkudarcot” vonhat maga után. Az Úr azonban nem engedi itt megrekedni Fülöpöt, ezért küldi új szolgálatba. Köszönjük, Urunk, hogy a szolgálat mélypontjain is átsegítesz! (26)

– Az etióp „anyakirályné” kincstárnoka Jeruzsálemben járt, mert hallani akart az egyetlen, élő Istenről. Hazafelé az ott vásárolt ézsaiási tekercset olvasta, de nem értette (27–33). Fülöp szolgálata éppen az volt, hogy megmagyarázza az olvasott szakaszt. Fontos, hogy Fülöp valójában nem is az adott szakaszt magyarázta, és nem is az etióp kincstárnok kortörténetnél leragadó kérdésére adott választ (34), hanem az Írás ama helyéből kiindulva hirdette neki a Krisztust (35).

– Igehirdetésünk azóta is a feltámadott Jézus Krisztus, és a megváltás evangéliumának hirdetése, a Biblia egy adott helyéből kiindulva. Ha nem ezt tesszük, akkor nem Igét hirdetünk, hanem tényleg csak Bibliát magyarázunk, előadást tartunk, okítunk, beszédet mondunk. Az igehirdetésnek, mint az egyház szolgálatának egyetlen lehetősége, a Krisztus hirdetése. Áldás, megtérés, hitvallás, keresztség, a mi Urunk hirdetése és követése, megnyomorított életünk öröme csak ebből fakadhat! (36–40)

1Krónikák 18

106. zsoltár

A látványos jelek veszélyesek is lehetnek (9). Ki van mögöttük? MILYEN ERŐK MŰKÖDNEK közben? Bizony „az erők” könnyen a gonosz romboló hatalmának játékszereivé tehetik a magát erősnek gondoló, valójában erőtlen és halandó embert (10). Csak az Isten ereje épít, minden más erő ront, rombol, letaszít (14–17).

– 1. A gonosz legnagyobb kísértése az, amikor elhiteti az emberrel, hogy ő annyira erős, hogy még Istenre is tud hatni: abban a korban varázslással, ma okos stratégiákkal. Sőt, annyira erősnek gondolja magát az ember, hogy Isten nélkül, a maga erejéből megoldhatja problémáit. Így kerül át a hangsúly Isten erejéről az ember erejére, illetve egy olyan személytelen, „nagy” erőre, amely az emberben van, csak különböző technikákkal elő kell hívni ezt az erőt (11–13).

– 2. Ennek legdurvább formája, amikor az ember pénzért akarja megvásárolni ezt az erőt: belekeverve ide, ha kell, még az Isten erejét is, meg minden mást. Ahol a pénz, ott vannak az igazán nagy mélységek. Az sem véletlen: ahol pénz van, ott minden összekeveredik. A pénzes emberek többsége „szabados”, egy nagy és egyetemes egységet hirdetnek, valamiféle személytelen, általános szeretet és erő nevében…  (18–19)

– 3. Könyörögjünk egymásért, ezért a világért, az Úrhoz; – és el ne hallgasson az evangéliumot hirdető szavunk! Az evangélium a megváltás örömhíre, az egyetlen, krisztusi megoldás hirdetése, amely adott esetben világos intést is tartalmaz, megtérésre hív (20–24).

1Krónikák 17

132. zsoltár

István halála után a jeruzsálemi gyülekezetből elüldözték a görög nyelvű (hellenista) zsidókeresztyéneket, így a még megmaradt hat diakónust is. Az apostolok Jeruzsálemben maradhattak, hiszen ők mindennap a templomban tanítottak, szinte ott éltek, ezért úgy tekintettek rájuk, mint a zsidóság egy szigorúbb, hívőbb szárnyára. Ebből is látszik, hogy az üldözést a farizeusok vezették, élükön a fiatal Saullal. Ha pedig Saul valamihez hozzákezdett, túltett mindenkin. (Ravasz László) Saul tevékenysége során aztán a keresztyének üldözése nagyobb méretűvé lett (3).

A diakónusok, a többi üldözött keresztyénnel együtt szétszóródtak. Az első keresztyénüldözés nem gyengítette, hanem megerősítette Jézus Krisztus ügyét. A „szétszóratás” az evangélium terjedését jelentette. Azért szórta szét híveit az Isten, hogy hirdessék az Igét. Isten kézben tartja az eseményeket, áldássá formálja a nyomorúságot (Ézsaiás 38,17). Isten megerősítette övéit! Ezek nem csüggedtek, nem féltek, szétszóródva is mentek (Máté 28,18-20), hirdették Jézus Krisztust (4).

Fülöp diakónus Samáriában hirdette az Igét (4). AHOL ISTEN IGÉJE IGAZÁN MEGSZÓLAL, A SZENTLÉLEK ÁLTAL, OTT CSODÁK TÖRTÉNNEK.

– 1. A testi szemekkel látható, látványos testi-lelki gyógyulások az evangélium erejét, a feltámadott Jézus Krisztus megváltó jelenlétét bizonyították. Ezek fontos, de „időleges” jelek (7), mert ebben a világban csak egy időre gyógyulunk meg. Az igazi gyógyulás az üdvösség.

– 2. Nagyobb csoda volt ennél az, amikor zsidók és samaritánusok között ledőlt az évszázados válaszfal, mert Jézus Krisztushoz térve eggyé váltak, egy szívvel és lélekkel hallgatták az Igét (6). Őbenne, Krisztusban romba dőlnek évszázados válaszfalak (Efezus 2,14).

– 3. A legnagyobb csoda pedig az öröm: a megváltott ember öröme. Jogos lenne minden szomorúság, megváltás nélkül. A megváltott ember azonban megszomorodva is örvendező; mert sír a bűn felett, de látja az egyetlen megoldást, ebben részesült, ezt hirdeti, ebből fakad minden öröme. Együtt örültek azok, akik hittek az Úrban (8).

1Krónikák 16

105. zsoltár

– István vértanúságot halt Jézus Krisztusért. Isten nem mindig úgy mutatja meg velünk lévő, szabadító hatalmát, hogy kiemel bennünket a szorongattatásból, hanem úgy, hogy velünk van abban, és nem engedi, hogy hitünkben meggyengüljünk; – sőt, hitünket erőnk felett felvértezi. Nem vágyunk vértanúságra, de könyörgünk mindenkor a hitvalló erőért. A többi az Úr kezében van!

– István hitvalló kínhalált halt Jézus Krisztus ügyének képviseletében.

István tudta, hogy Jézus Krisztus vele van, „látta” Őt, megtapasztalta Őt. Nem a látomás a lényeg, hanem a bizonyosság (55–56).

István imádkozott, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus tette ezt a kereszten (Lukács 23,46). István a megváltó Jézus Krisztus kezébe tette le életét, testét-lelkét (59). Hívő életünk minden percének folyamatos imádsága lehet ez a könyörgés.

István, az ellenségeiért is imádkozott (60), krisztusi lélekkel (Lukács 23,34). Hívő életünk legnagyobb kihívása, hogy tudunk-e könyörögni azokért is, akik nem szeretnek bennünket, akik méltatlanul ellenünk mesterkednek, akik üldöznek minket (Máté 5,44). „Minket…” Itt nem személyes ügyeinkről, érzékenységünkről, sérelmeinkről van szó, hanem az Úr ügyéről!

– István hitvalló halála ugyanakkor tükröt tart elénk, mert az önigazolt hitükben indulattal háborgó, fogukat csikorgató, hangosan kiáltozó vallási vezetőkben sokszor felismerhetnénk megcsontosodott kegyességünk, teológiánk „kegyetlenségét”. Az a mi nagy nyomorúságunk, hogy miközben hitvalló mártírnak gondoljuk magunkat, valójában gyakran önigazult háborgók vagyunk (54; 57).

– Úr Jézus Krisztus, vedd magadhoz lelkünket, életünket; szülj újjá bennünket!

1Krónikák 15

134. zsoltár

Istentől elszakadt állapotunk legbeszédesebb jele AZ EMBERLÉT NYUGTALANSÁGA. A jóléti társadalmakban ez túlpörgésben, önző tevékenységmániában, vagy kedélybetegségek sorában mutatkozik meg. Minden vibrál körülöttünk. A világméretű feszültségek kitapinthatók. Az ember kitikkad ebben a nyugtalanságban.

– 1. Fontos a templom! A látható épület, a látható egyház puszta létével hirdeti az élő Isten jelenlétét, megváltó szeretetét, és azt az üdvösséges nyugalmat, amelyet az Úr, népének szánt. Először „mindössze” egy sátor lett templommá Isten népe számára, majd Dávid király kezdeményezésére Salamon király építhetett templomot az Úrnak. A babiloni fogság után újraépítették a lerombolt templomot. Jézus Krisztus halála és feltámadása óta számos templom, azokban felhangzó Ige, ott szolgáló gyülekezet hirdeti azt a nyugalmat, amelyet Isten készített nekünk (44–47).

– 2. Ez a nyugalom a hit ajándéka. Ez a nyugalom megtapasztalható földi életünk minden küzdelmei között is. Ez a nyugalom nem egy passzív, tétlen nyugalom, hanem az üdvösség bizonyosságának nyugalma, már ebben a világban, a legnehezebb helyzetekben is. Ez a nyugalom megtapasztalható, ha az ember, a világ zajából kilépve, beül imádkozni egy templom csendjébe. Ezt a nyugalmat mindenestől Isten ajándékozza nekünk (50). Mi ezt a nyugalmat, az Isten kegyelme által elfogadhatjuk, ezzel a nyugalommal helytállhatunk a világ nyugtalanságában, és továbbadhatjuk ezt az üdvösséges nyugalmat, másokat is bátorítva, megnyugtatva. Éppen ebben a szolgálatban lesz aktívvá, áldottá ez a nyugalom. Ez a nyugalom Jézus Krisztusban van! Isten nem kőből épített házakban lakik (48), de mégis kell a templom, amely Isten népének lakóhelye, Isten Igéje hirdetésének, az üdvösséges nyugalom örömhírének színtere.

– 3. Nagy kérdés, hogy gyülekezeteink belső életében, szolgálatában – minden nehézség ellenére – tetten érhető-e ez a szent nyugalom? Aki belép ide, Jézus Krisztussal, az Ő örömhírével és testvérekkel találkozik-e, vagy a világ vibrálása közöttünk még ellentmondásosabban szikrázik? Mi is ellene szegülünk a Szentléleknek? (51) Isten kiválasztó kegyelmének jele, hogy ellenállhatatlan az Ő kegyelme. Ha közöttünk minden különbözőség ellenére megoldhatatlan feszültségek rombolnak, és a látható egyház intézményes, aránytalan túlsúlya bedarálja a krisztusi örömhírt, akkor mi is „a próféták gyilkosai”, a megváltó Jézus Krisztus árulói vagyunk. Akkor még nem járunk hitben (52–53).

– Urunk, adj üdvösséges, tevékeny nyugalmat nekünk, hogy ennek a nyugalomnak eszközei lehessünk öngyilkosan vibráló világunkban!

1Krónikák 14

124. zsoltár

– István beszéde az Úr szabadító tetteire úgy mutatott rá, hogy meghirdette: Isten szabadítása Jézus Krisztusban teljesedett be (7,52–53). Ma is ez a bibliai írásmagyarázat egyetlen módja és lehetősége, amit megáld az Isten. A többi mind retorikai bűvészkedés, gyarló emberi öncélok szolgálatában.

– A krisztusi szabadítás nem csak sokféle hitetlenségétől, nem csak a „testvéri” és emberi irigység gyilkos dühétől, nem csak a jelen megannyi keserves „egyiptomi” fogságából, megkötözöttségéből szabadít meg bennünket. Ebben a szabadításban nem arról van szó, hogy majd végérvényesen nekünk lesz igazunk, mások ellenében.

– Hanem: a krisztusi szabadítás örök, maradéktalan, valóságos, igaz és kegyelmes. A krisztusi szabadítás megváltó szabadítás.

– Bizonnyal érkezik az Úr szabadító irgalma... Test és a lélek már-már megszakadhat a fájdalomtól; – emberileg pedig tehetetlenül állunk a szenvedő mellett… De az Úr érkezik, nem marad el!

– Nemcsak egyén, közösség is szenvedhet. Közösségben is szenvedhetünk egymástól; – illetve együtt szenvedhetünk más közösségektől. Egyénenként és közösségként is megnyomoríthatjuk egymást. Együtt, könyörgően valljuk: az Úr megváltó szabadítására van szükségünk (39–43).

1Krónikák 13

4. zsoltár

– István beszéde először az Úr szabadító tetteit sorolta fel, amelynek példái: Ábrahám, József, Mózes.

Ábrahám és utódai kezdetben szolgaként éltek az Ígéret földjén, de az Úr megígérte, hogy megszabadítja őket a környező népektől, és ők ott imádhatják az Istent (1–7).

Józsefet kiszabadította Isten abból a kútból, ahová testvéreinek irigy dühe vetette. Majd felemelte őt az Isten Egyiptomban, hogy aztán József szabadíthassa meg odahaza éhező, és Egyiptomba élelemért menekülő családját (8–16).

Mózest elhívta az Úr – azt a Mózest, akit saját atyjafiai irigységből elzavartak (17–34) –, hogy kiszabadítsa népét Egyiptomból (35). Isten szabadító szeretetének jele volt, hogy az Úr szövetséget kötött népével, kihozta őket a szolgaság „Egyiptomából”, és odaajándékozta nekik Isten országának rendjét, Isten üdvözítő akaratának dokumentumát, a Tízparancsolatot (37–38).

– István beszéde hirdeti: Szabadító Istenünk van! (10; 34) Az Úr szabadító szeretettel szereti népét, ennek kézzelfogható jeleit adta nekünk: legvégül egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban (52–53).

– Milyen döbbenetes, hogy Ábrahámtól kezdve, Józsefen és Mózesen át, mind a mai napig, ellent állunk ennek a szeretetnek (51), és ezért ki vagyunk szolgáltatva mindenféle gyarlóságnak. Ezek tények, ilyenek vagyunk, ilyen ez a világ! (39–43)

– Megváltás kell! Szabadíts meg, Urunk! Köszönjük, hogy ellenállhatatlan a Te kegyelmed, néped életében!

ISTVÁN szeretetszolgának lett választva, ám Isten prófétává tette őt. István a zsidó vallási intézmények, a szertartás, a hagyomány ellen fordult, és annak üres vallásosságát szembeállította a krisztusi szabadság, bensőség, közvetlenség, az igaz, élő kegyesség hirdetésével.

– 1. Itt markánsan elkülönült egymástól zsidóság és keresztyénség. Elkezdődött az első keresztyénüldözés is, a mindenkori üldözések jellemzőivel: emberek felbiztatása, fellázítás, hamis tanúk állítása, konkrét vád és koncepciós per, kegyetlen kivégzés…

– 2. Itt ellentétbe került egymással papság és prófétaság. Ennek az ellentétnek a csúcspontja a kereszt, mert ott feszítette meg a papság a prófétaságot, a betű a Lelket, a törvény a szabadságot; – de nem tudta azt végleg halálba vetni. (Ravasz László)

–  3. Itt szembekerült egymással az intézményi, hagyományos vallás; valamint az élőnek, igaznak mondott hit és kegyesség. Ezek harca évszázadok óta, mind a mai napig valós küzdelem, mert a régi mindig megcsontosodik, és az új lesz az eleven. Ezért minden kor kitermeli a maga „reformátorait”, és minden korszak hangsúlyozza, hogy megújulásra van szükség. A megújulásért kiáltók lehetnek próféták, ragyoghat az arcuk; – de azért ezek közül mégsem mind igaz próféta, és nem is mindegyikük arca ragyog a Szentlélektől.

Nem megújulás kell, hanem megváltás, amely újjászül, hogy egyszerre becsüljük a hagyományt és a megújulást.

1Krónikák 11

75. zsoltár

Nőtt a tanítványok száma, és ezzel NŐTT A BELSŐ FESZÜLTSÉG is. Ez is az emberi bűn természete, amely a megváltott nép életében is rombol, de felettük már nem győzedelmeskedhet a gonosz végérvényesen (1).

– 1. A belső feszültség korabeli háttere. A jeruzsálemi zsidó-keresztyén, arámul (szírül) beszélő gyülekezet elsőbbséget akart magának a nem Jeruzsálemben élő zsidó-keresztyénekkel szemben, akik viszont egyre többen lettek, egyre nagyobb tekintéllyel bírtak, görögül beszéltek, és a szabadabb, hellén műveltséggel átitatva tájékozódtak. Feszültség támadt tehát a görög nyelvűek között a héberek ellen (1).

– 2. A belső feszültség természete. Valójában mindig az elsőbbségért, a tekintélyért, az elismerésért, valamint a saját szellemiségünk, kegyességünk, „igaz értelmezésünk” uralmáért folyik a harc. A gyülekezetben ez a küzdelem – bármilyen fájó is kimondani – mindig a szent szolgálat leple alatt, arra hivatkozva történik. A szolgálati ágak – igehirdetés és szeretetszolgálat – megosztása itt kegyességek, csoportok, érdekek között is próbált hidat építeni. Most nem részletezem tovább… (2–6) Persze, meg kell osztani a szolgálatokat. Ez nagy áldás, de nagy kihívás is.

– 3. A belső feszültség nyomorúsága. Az egyik mellőzi a másikat, lenézi, átnéz felette (1). Ez fenyeget gyülekezetben, egyházban; ez tombol a világban.

– Micsoda kegyelem: ennek ellenére terjed az Isten Igéje, a megváltás örömhíre! (7)

1Krónikák 10

12. zsoltár

– Gamáliél megfontolt volt: óvatos és körültekintő. A megfontoltság Isten bölcsességének megjelenése az ember életében, amely segít ahhoz, hogy az élet sűrűjében ne heves indulattal, hanem higgadtan hozzunk döntéseket. A megfontoltság kész építő, áthidaló megoldásokat találni. Egyedül ez szolgálja javunkat. Amíg nem higgadsz le, ne tégy semmit! Imádkozzunk egyházi és világi vezetőinkért, hogy az Úr adjon nekik megfontoltságot, és adjon mindannyiónknak! Isten népe soha nem megy bele hitetlen kompromisszumokba (29), de sokkal több lehetőséget készített az Úr megoldásokra, mint amelyekkel élünk. Ez a szomorú tény gyarlóságainkra, önzésünkre mutat. Ebből meg kell térni!

– Gamáliél hitte az Istent, aki cselekszik, és aki mindent jól tesz. Ezért Gamáliél, a nehéz döntési helyzetben, amelyben emberileg nem születhetne jó válasz, az Isten cselekvésére bízta az apostolok sorsát és az általuk képviselt evangélium jövőjét. Valóban, ha nem látjuk a megoldást, bízzuk magunkat könyörgő szívvel az Úrra: nem az eseményekre, hanem az élő Istenre, aki az eseményeknek is Ura.

– Gamáliél hitte az Istent, de még nem hitte a megváltó Urat. Ajándék, hogy a mi megfontoltságunk és kegyelemre hagyatkozásunk azon a bizonyosságunk alapulhat, amely tudja; – Isten cselekedett, Jézus Krisztus feltámadott, az Ő ügyét nem kell félteni! „Csak” tanúskodjunk arról bátran! Évezredek bizonyítják az Isten megváltó cselekvésének valóságát. Minden „felkelő hatalmasság” szétszóródik, kimúlik: Jézus Krisztus él, és mi is élünk (1János 5,12). Nem a megfontoltság, hanem a feltámadott Úr cselekvése, kegyelme tart meg bennünket, amely megfontolttá tesz.

1Krónikák 9

87. zsoltár

– Az üdvösség valósága megtapasztalható! Az apostolok szolgálatát megáldotta az Isten mennyei erővel, látható jelekkel (12–16).

– Az üdvösség hiánya halálos nyomorúság, amelynek kezdete az irigység. Ez az irigység ragadta el a vallási vezetőket; – újra elfogták, börtönbe vetették az apostolokat. Lám, sok gyarló emberi indíték mögött a leplezett, de gyilkos irigység feszül (17–18).

– Az üdvözítő örömhír ez: Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, üdvözítőt ajándékozott nekünk (30–31).

– Az apostolokat ismét kiszabadította az Úr a börtönből, hogy hirdessék a népnek az élet beszédét! Ha az Úr megszabadít és megtart bennünket ebben az életben, akkor arra tart meg, hogy üdvözítő örömhírét szóljuk, Őt szolgáljuk, a magunk helyén, mindenkor (20–25).

– Az üdvösség engedelmessé tesz, de hogyan?

„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint embereknek…” (29)

Istennek engedhetünk, Őt követhetjük, Őt hirdethetjük, Őróla tanúskodhatunk (32).

Aki Istennek enged, az nem gyarló emberi akaratot szolgál (29).

De éppen ezért, az Istennek való engedelmesség mindig a mellettem élő ember javát szolgálja. Érthetőbben fogalmazva: az lehetetlen, hogy én élek a nagy hitemben, a másik pedig elsorvad mellettem a „boldogtalanságban”, mert én akkora nagy hívő vagyok, aki csakis Istennek enged és nem az embereknek!

Az én kegyelemből megnyert üdvösségem másoknak is „jó”.

Kivételezett helyzetekben kialakulhat a „hitvalló státusz”, mint igeszakaszunkban is.

De mi a hétköznapi életből ne csináljunk folyton valamiféle hitvallóan harci helyzetet! A szent szolgálat lényege ugyanis éppen az lenne, hogy üdvbizonyosságunk örömével valahogy mégis megtöltjük a hitetlen és szürke hétköznapokat, amelynek illata másokhoz is elér (2Korinthus 2,15).

1Krónikák 8

39. zsoltár

– Sok a beteg: testileg és lelkileg. Sok a hétköznapok által, sérelmek, élet-események során, valamint emberi gonoszsággal meggyötört élet (16).

– Ezek az emberek gyógyulni vágynak. Tömegével jönnek oda, ahol „csodákat” látnak, látványos, gyors gyógyulásokat! (12) Az emberek mindent kipróbálnak, amitől csak gyógyulást remélhetnek. Ezek a meggyötört emberek „bármi után kapnak”, az adott kultúra közvetítő csatornáinak kínálatából válogatva, csakhogy gyógyuljanak.

– Itt azonban alapvetően másról van szó.

Az Úr vonzza az apostolokhoz ezeket a gyógyulni vágyókat (14).

Nem az apostolok gyógyítanak, végképpen nem az apostolok árnyéka (15), hanem az Úr gyógyít.

Az Úr azokat gyógyította meg, az apostolok által, akik hittek az Úrban (14).

Az Úr nem mindig ad látványos gyógyulást, de híveinek mindig valós gyógyulást ad. Mert az igazi gyógyulás nem a látványos gyógyulás. Az csak ideig való. A maradandó, Krisztustól való gyógyulás a megváltás, az üdvösség, amely minden élethelyzetre örök reménységgel tekint. Egyébként az egyik betegségből meggyógyulunk ugyan, de nyugtalan szívünk által meggyötört testünk újabb betegségre sanyarul.

– Az üdvösséges gyógyulásért nem az apostolokat kell magasztalni, hanem egyedül csak az Urat! (13)

1Krónikák 7

495. dicséret

– Anániás és Szafira félretett magának abból, ami „közvagyon” volt. Aki ezt teszi, az nemcsak a másiktól vesz el, hanem Isten ellen vét. Égbe kiált a bűn, ha a hittel Istennek szánt adományból vesz el valaki magának (2).

– Anániás és Szafira hazudott. Embereket becsaphatunk úgy, hogy talán soha nem bukunk le. Isten azonban mindent lát (3–4).

– Anániás és Szafira meghaltak. Az ember előbb-utóbb belehal a lopás és hazudozás bűnébe. És ami még utána következhet… (5; 10)

– Rettenetes intés ez! Féljünk csak! (5; 11)

– Micsoda kegyelem, hogy eddig még nem zuhantunk holtan össze! Ahol hitben járnak emberek, ott különösképpen kísért a gonosz, ilyenformán is (3).

– Nem akarom gyengíteni az Igét, de Jézus Krisztus kijelentésének magasabb összefüggéseibe kell helyeznem azt. Mennyi mindenre rátesszük a kezünket – gondolatban is (Máté 5,28) –, amit nem nekünk szánt az Isten: tulajdonra, vagyonra, pénzre, hatalomra, hírnévre, sikerre, nőre…

– Gyalázatos bűn az is, ha ezen a területen állandóan gyanakszunk, rágalmazunk másokat: – Minden hatalom lop, csal, hazudik!?

– Az embernek szüksége van a „saját tulajdonra”, amit Istentől kapott, amit birtokolhat, amivel megelégszik, amiből adhat másoknak, de amiből megtarthat magának is (1Mózes 1,29). A „mindenünk közös” ügye (4,32–34) igen bonyolult, a Sátán által igen támadott, a történelem folyamán sokszor csúfosan kudarcra ítélt kísérlet. Itt egy szűk kör, hitben kezdett, áldott szándéka nem általánosítható igei parancs.

1Krónikák 6

85. zsoltár

Pétert és Jánost szabadon bocsátották a börtönből, akik bizonyságot tettek a gyülekezetnek az Úr szabadításáról. A gyülekezet egy szívvel és lélekkel IMÁDKOZOTT (23–24).

– 1. Az imádság elsőként mindig közös hálaadás az Úr szabadító irgalmáért, amelyet Isten népe ebben a világban megtapasztal, de amely mindig túlmutat ezen a világon (24).

– 2. Az imádság bizonyosságból fakad, amely szilárdan vallja, hogy hiába zúgolódik bármekkora e-világi hatalom a feltámadott Jézus Krisztus ügye ellen, mert ez az ügy örökkévalóan győztes ügy (25–28).

– 3. Az imádság könyörgés, hogy mindenkor bátran, mennyei erővel hirdethessük az Urat, és tanúságtételünk nyomán, hiteles jelként gyógyulások történjenek a beteg világban. Urunk, add, hogy a Te nevedben mondott szavaink és szolgálatunk gyógyítson és ne betegítsen! (29–31)

1Krónikák 5

502. dicséret

– Péter és János írástudatlan, iskolázatlan emberek voltak; egyszerű, szegény halászok. Ez önmagában nem érdem. Világosabban mondom: nem érdem, ha valaki a társadalom peremén van. Nem érthetünk egyet azzal, hogy a „szegénynek mindig igaza van”. Mint ahogy az sem érdem, ha valaki „írástudó” és iskolázott, ezáltal „többre” vihette. Iskolázott és iskolázatlan ember, önmagában egyként képes elviselhetetlen lenni, sok keservet okozva a másiknak.

– Mitől lesz „több” az ember? Nem a tehetsége és lehetőségei által lesz „többé” valaki. De nem is azáltal, hogy a neki adatott bármilyen tehetséget és lehetőségeket nem ismeri fel, így talentumait elásva (Máté 25,25), a másikat okolja saját pereméletéért, és keseregve várja, hogy segítsenek rajta… Nem attól lesz „több” az ember, hogy mire jutott, vagy mire nem jutott ebben a világban. Ha valamire jutottunk, az fontos „ráadás”, áldás; – de nem ez tesz „többé”.

– Mitől lesz „több” az ember? Attól, hogy hitben követheti, bátran hirdetheti és szolgálhatja a világ Megváltóját. Az ilyen ember hálával fogadja a földi áldásokat az Úr kezéből. De az ilyen ember mindig tudja: minden elmúlik! Csak az marad meg, amit az Úr követésében, önzetlenül szóltunk és tettünk. Szegény Nagytanács! Ezek tanultak, hatalmuk volt, és mégis halálosan bizonytalanok. Nincs semmijük. Míg Péter és János tanulatlanok, és mégis bizonyosságuk van, amely mindenkor a feltámadott Úrról való tanúskodásra készteti őket (20). Urunk, add, hogy észrevegyük lehetőségeinket: tanuljunk, de ismereteinkhez adj bizonyosságot, maradandó, mennyei „többet”!

1Krónikák 4

267. dicséret

EZ A HITVALLÁS BÁTOR ÉS EGYÉRTELMŰ.

– 1. Bátor ez a hitvallás, mert Pétert és Jánost börtönbe vetették Jézus Krisztusért (1–4). A Nagytanács előtt középre állították és vallatták őket, a feltámadott Úrért (5–7). Ekkor Péter és János rámutatott a helyzet abszurditására: egy ember meggyógyult, valami jó történt, és ezért vallatnak valakiket? (9) Micsoda vita támadhat a legkisebb jóindulatból is? Soha nem az érdekli az embert, ha történik a jó; hanem az az érdekes, hogy kinek a nevében, milyen „színekben” tesszük a jót… Persze a „jó” e-világban viszonylagos. Jézus Krisztus nevében cselekedve garantált a jó.

– 2. Bátor ez a hitvallás, mert a szorongatott, félelmetes helyzet nem bénítja le a tanítványokat, hanem csak megerősíti őket: – Vegyétek tudomásul valamennyien, hogy a feltámadott Jézus Krisztus hatalma cselekedte azt, hogy a sánta meggyógyult (9–10). – Itt nem félnek, hanem bizonyságot tesznek hitükről. A bátor hitvallás soha nem durva és agresszív, hanem szelíd, de szilárd.

– 3. Egyértelmű ez a hitvallás, hiszen a tanítványok megvallják, hogy nincsen sehol, senki másban üdvösség, megoldás, megváltás, csak Jézus Krisztusban (12). Teljes a lehatárolás. Nincs mellébeszélés. Egy út van, egy igazság és egy örök élet. Jézus Krisztus az üdvösség. Őbenne van üdvösség, teljes, maradandó, maradéktalan, örök megoldás az ember számára.

– Ma is ilyen bátor és egyértelmű hitvallásra erősítsen meg minket a mi Urunk!

1Krónikák 3

450. dicséret