– Az üdvösség valósága megtapasztalható! Az apostolok szolgálatát megáldotta az Isten mennyei erővel, látható jelekkel (12–16).

– Az üdvösség hiánya halálos nyomorúság, amelynek kezdete az irigység. Ez az irigység ragadta el a vallási vezetőket; – újra elfogták, börtönbe vetették az apostolokat. Lám, sok gyarló emberi indíték mögött a leplezett, de gyilkos irigység feszül (17–18).

– Az üdvözítő örömhír ez: Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, üdvözítőt ajándékozott nekünk (30–31).

– Az apostolokat ismét kiszabadította az Úr a börtönből, hogy hirdessék a népnek az élet beszédét! Ha az Úr megszabadít és megtart bennünket ebben az életben, akkor arra tart meg, hogy üdvözítő örömhírét szóljuk, Őt szolgáljuk, a magunk helyén, mindenkor (20–25).

– Az üdvösség engedelmessé tesz, de hogyan?

„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint embereknek…” (29)

Istennek engedhetünk, Őt követhetjük, Őt hirdethetjük, Őróla tanúskodhatunk (32).

Aki Istennek enged, az nem gyarló emberi akaratot szolgál (29).

De éppen ezért, az Istennek való engedelmesség mindig a mellettem élő ember javát szolgálja. Érthetőbben fogalmazva: az lehetetlen, hogy én élek a nagy hitemben, a másik pedig elsorvad mellettem a „boldogtalanságban”, mert én akkora nagy hívő vagyok, aki csakis Istennek enged és nem az embereknek!

Az én kegyelemből megnyert üdvösségem másoknak is „jó”.

Kivételezett helyzetekben kialakulhat a „hitvalló státusz”, mint igeszakaszunkban is.

De mi a hétköznapi életből ne csináljunk folyton valamiféle hitvallóan harci helyzetet! A szent szolgálat lényege ugyanis éppen az lenne, hogy üdvbizonyosságunk örömével valahogy mégis megtöltjük a hitetlen és szürke hétköznapokat, amelynek illata másokhoz is elér (2Korinthus 2,15).

1Krónikák 8

39. zsoltár