– István vértanúságot halt Jézus Krisztusért. Isten nem mindig úgy mutatja meg velünk lévő, szabadító hatalmát, hogy kiemel bennünket a szorongattatásból, hanem úgy, hogy velünk van abban, és nem engedi, hogy hitünkben meggyengüljünk; – sőt, hitünket erőnk felett felvértezi. Nem vágyunk vértanúságra, de könyörgünk mindenkor a hitvalló erőért. A többi az Úr kezében van!

– István hitvalló kínhalált halt Jézus Krisztus ügyének képviseletében.

István tudta, hogy Jézus Krisztus vele van, „látta” Őt, megtapasztalta Őt. Nem a látomás a lényeg, hanem a bizonyosság (55–56).

István imádkozott, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus tette ezt a kereszten (Lukács 23,46). István a megváltó Jézus Krisztus kezébe tette le életét, testét-lelkét (59). Hívő életünk minden percének folyamatos imádsága lehet ez a könyörgés.

István, az ellenségeiért is imádkozott (60), krisztusi lélekkel (Lukács 23,34). Hívő életünk legnagyobb kihívása, hogy tudunk-e könyörögni azokért is, akik nem szeretnek bennünket, akik méltatlanul ellenünk mesterkednek, akik üldöznek minket (Máté 5,44). „Minket…” Itt nem személyes ügyeinkről, érzékenységünkről, sérelmeinkről van szó, hanem az Úr ügyéről!

– István hitvalló halála ugyanakkor tükröt tart elénk, mert az önigazolt hitükben indulattal háborgó, fogukat csikorgató, hangosan kiáltozó vallási vezetőkben sokszor felismerhetnénk megcsontosodott kegyességünk, teológiánk „kegyetlenségét”. Az a mi nagy nyomorúságunk, hogy miközben hitvalló mártírnak gondoljuk magunkat, valójában gyakran önigazult háborgók vagyunk (54; 57).

– Úr Jézus Krisztus, vedd magadhoz lelkünket, életünket; szülj újjá bennünket!

1Krónikák 15

134. zsoltár