Szeretném folytatni a tegnapi gondolatsort, miszerint a béreaiak nemeslelkűek voltak. Innen Pál Athénba kényszerült, a Béreába érkező thesszalonikai zsidók haragja elől (17,13). Ez a kényszer azonban Isten vezetése.
Itt Athénban látjuk, hogy mit eredményez az, amikor az okos, tehetséges, GONDOLKODÓ ELME NEM PÁROSUL AZ ISTENTŐL VALÓ NEMESLELKŰSÉG, MAJD A HIT ADOMÁNYÁVAL.
– 1. Ennek a jelenségnek legenyhébb változata az, amikor egyébbel sem töltjük az időnket, mint filozofálunk; – mindenre nyitottan és mindent kritizálva vitatkozunk, csak úgy önmagáért a vitáért. Pallérozott elmék öncélú játéka ez, egy határon túl mindenképpen: ahol az „a”-ra mindig „b”-t mondanak, ahol öncélúan várnak valami újra csak azért, mert a régi megszokott és unalmas. Itt már maga az elmélkedés lesz bálvánnyá, istenné. Egy plusz bálvánnyá a sok közül (16).
– 2. Az okos, gondolkodó ember vitájának flegmatikussága a nemeslelkű ember számára fárasztó. A hívő ember pedig egy határon túl nem is vesz részt ebben. Ki a fecsegő: Pál vagy ezek az athéniak? (18) Ezen a ponton az élő Isten által nemessé formált lelkű ember, inkább megy és felássa a kertet. Valóban, ez sokkal többet ér! Mi lesz velünk, ha egyszer eljön a nyomorúság ideje, hiszen egyre pallérozottabb elménk, gyakran hit és nemes lélek nélkül ontja a saját maga meglátásait, véleményét, kritikai észrevételeit, „két pofával”, bele a világba, de régen elfelejtettünk kukoricát kapálni.
– 3. A hívő ember pontosan tudja az Úrra ráhagyatkozó hit, az értelmes gondolkodás és a kétkezi munka arányát e földi élet színterén.
2Krónikák 20
272. dicséret
