A jeruzsálemi zsidókeresztyén és az antiókhiai pogánykeresztyén gyülekezet áldott kapcsolatban voltak egymással, mert noha más gyökerekkel kapaszkodtak a talajba, éltetőjük nem a kapaszkodó gyökér, hanem ugyanaz a „talaj” volt, maga az Úr Jézus Krisztus. A megtért ember, közösség, nép megőrzi a maga sajátos jegyeit, de Jézus Krisztusban az istentelen és önző bűnöktől megtisztulva, krisztusi szeretettel fordulnak egymás felé.

Ebben a szakaszban a „keresztyének” közösségéről van szó. EZEK ODAFIGYELTEK EGYMÁSRA.

– 1. Ezek odafigyeltek egymásra, mert odafigyeltek a látható rendre, az egységre. Ezért Jeruzsálemből Barnabást küldték Antiókhiába.

– 2. Ezek odafigyeltek egymásra, mert tudták, hogy az egység nem egyformaság. Barnabás megkapta azt a bölcsességet az Úrtól, hogy támogassa az antiókhiai, helyi sajátosságok miatt más, lényegében ugyanazon gyülekezet fejlődését, és ne irigyen megfojtsa azt. Barnabás örült az ottaniak láttán, bátorította őket. Ehhez az építő magatartáshoz Szentlélek és hit kell. Ezt a szent hozzáállást megáldja az Úr, mert Antiókhiában is igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz (22–24). Barnabás Sault is felkereste, Antiókhiába vitte, hogy együtt szolgáljanak az antiókhiai gyülekezet megerősítésén (25–26).

– 3. Ezek odafigyeltek egymásra, mert a júdeai éhínség idején az antiókhiaiak segítettek a jeruzsálemieknek, adományaikat Barnabással és Saullal küldték el. A keresztyének nem akarták mindjárt a világ összes nyomorúságát megoldani: egymásra nagyon odafigyeltek, és azokra, akik között éltek. Itt soha nem maradt el a konkrét segítség krisztusi szeretete (27–30).

1Krónikák 28

48. zsoltár