ISTEN DICSŐSÉGE…

– 1. Isten dicsősége betölti ezt a világot: a múltat, a jelent és a jövendőt. Ez a dicsőség életünk szilárd alkotmánya. Isten dicsősége jelenti az Ő örökkévalóságát, valamint szentségét és tökéletességét, továbbá az Ő szuverenitását. Ez az utóbbi azt jelenti, hogy Istennek mindig igaza van, mindent jól intéz, tehát ki merészelne Ővele vitába szállni? (1–3)

– 2. Isten dicsősége rámutat az ember nyomorúságára, mint ahogy a fény felragyogása előhozza a legapróbbnak tűnő tisztátalan porszemet is. Persze a porszemnél sokkal kiáltóbb nyomorúság terhel bennünket. Valahogy úgy, ahogy az építkezéseken végül is elburkolják a koszt és piszkot, ami minden takarítás ellenére ott lapul az ajtónyílások között, a küszöbök alatt, a gipszkartonok mögött, tömérdek mennyiségben. Isten dicsőségének fényében joggal remegünk meg, és rettegéssel döbbenünk rá elveszett voltunkra. Aki nem retten meg, az már tényleg elveszett (4–6).

– 3. Isten azonban nem hagy bennünket ebben az állapotban. Az Úr dicsősége elhív, azaz életünknek tartalmat ad, az örök élet irányába helyezve egész létünket. Az Úr megszólító szava a mi menedékünk, megtisztulásunk, megváltásunk (6–8). Isten dicsőségének gazdagsága minden szükségünket betölti a Jézus Krisztusban (Filippi 4,19). Boldog, aki meghallhatja az Úr üdvözítő szavát, ahogy Ézsaiás meghallhatta, és ahogy mi is meghallhattuk azt: – Itt vagyok, küldj el engem! (8) Boldog az az ember, boldog az a nép, akinek az Isten nem keményítette meg a szívét (9–13). Ha egy ideig süketek és vakok voltunk, nem érzékelve, nem értve, nem érezve az Ő megváltó jóságát, Ő nem hagyott bennünket ebben az állapotban, hanem mint a gyümölcstelen fát, megmetszette életünket, hogy új hajtás támadjon abból (13). Isten népe számára az Ő ítélete is kegyelem, hogy megtérjünk, meggyógyuljunk (9–10). Meddig még Uram? (11) Köszönjük, hogy noha a napot és az órát nem tudjuk, a Te dicsőséged mégis annak bizonysága, hogy bár a pusztítás nagy, ki mégsem pusztulhatunk (13).

Jelenések 2,1–7

324. dicséret