Áldott az Isten, mert Ő a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja. Az egyetlen, élő Istenről csakis Jézus Krisztusra tekintve beszélhetünk, aki által az elérhetetlen Isten olyan közel jött hozzánk, mint apa a gyermekéhez. Még ma is emlékszem az apám ölelésére: szilárd, erős szeretettel teli biztonságot jelentett (3).

Áldott az Isten, mert Ő az irgalom Atyja. Szükségünk van az irgalomra. Ez az irgalom az Isten irgalma, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztus keresztjén, ahol bűneink büntetését elhordozta: miattunk, érettünk és helyettünk. Isten irgalma újjászül bennünket és arra indít, hogy mi is irgalmasak legyünk egymáshoz. A krisztusi irgalmasság kockázata megdöbbent, mert annak a vége ma is kereszt. A gyarló ember ugyanis mindig visszaél az irgalommal. Mi ezt tesszük Isten szeretetével; de ezt tesszük egymással is, ha irgalmat tapasztalunk. Az irgalmat nyert ember egyszerre csak feléled és neked jön; neked, aki segítettél rajta; ahol azonban erőt tapasztal, ott továbbra is meghúzza magát. Nagyon sokszor átéltem ezt én magam is: akiken segítettem, fájdalmasan visszaéltek a bizalommal. Ma a kapum előtt sírt valaki, aki váratlanul jött hozzám, és nem tudtam beengedni többé… Megdöbbentem a magam gyarlóságán és gyengeségén. Mi néha tudunk krisztusiak lenni, de többnyire félünk a kereszttől, ami már nem teológiai értelemben vett kereszt, hanem csak a megváltott ember krisztusi szeretetének halálos kockázata (3).

Áldott az Isten, mert Ő a vigasztalás Istene. Kell a vigasztalás! Sok szomorúsága van a hívő embernek: megszomorodik a bűnei miatt, és sír a „hasadt” világ gyarlósága és nyomorúsága felett. De boldogok, akik sírnak, mert ők isteni vigasztalást nyernek (Máté 5,4), az örök élet bizonyosságát. Csak ezzel a vigasztalással tudunk vigasztalni másokat. Más vigasz csak hazug áltatás. Akinek örök életbe vetett reménysége és üdvbizonyossága van, annak lehet vigasztalása e-világ minden kínzó görbesége között (3–4).

2Sámuel 14,21–33

Mit tudnak rólunk? Mit hangoztatnak rólunk? A mai, modern világban szinte mindent tudhatnak rólunk, ha akarnak. Mivel egyikünk sem tökéletes, sok gyengénket kinagyíthatják, ha az az érdekük egyeseknek. Éppen ezért, tisztességesnek kell lenni, és annak is kell látszani! Persze nincs az a modern technika, amely a felszínen túl belénk láthat. Csak Isten ismer minket igazán, bűneinket megbocsátja, de szív szerint alkalmassá tesz bennünket arra, hogy Őneki éljünk, hittel, szolgálóan hiteles élettel, tiszta és jó lelkiismerettel.

Sztefanászról és háza népéről ezt jegyzi fel az apostol az elköszönésekben: ők a szentek, a gyülekezet, a Krisztus ügye szolgálatára szánták magukat. Sztefanászt az apostol Akhája első termésének nevezi, vagyis egyike az első korinthusi keresztyéneknek, akit Pál apostol maga keresztelt meg (1,16). Sztefanász Fortunátusszal és Akhaikosszal együtt meglátogatta Pált Efezusban, és nagy örömöt szerzett neki, lelki felüdülést (17–18).

Sztefanász és háza népe azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus követése folyamatos szolgálat: hittel, örömmel, önzetlenül, Isten dicsőségére, a rám bízottak javára. Minél nagyobb a külső hatalom, annál nagyobbnak kell lenni a szolgáló lelkületnek (15).

Az apostol azt kéri, hogy azoknak engedelmeskedjenek a többiek, akikben olyan szolgáló lelkületű embert látnak, mint amilyen Sztefanász. Az ilyeneket válasszák meg vezetőiknek, vagyis engedelmességgel és imádsággal becsüljék meg azokat, szolgálva ezzel Jézus Krisztus ügyét, az egységet és a rendet. Külső hierarchia, engedelmesség nélkül nincs rend és egység. Hitben járva azonban a csúcson lévő a legnagyobb szolga (16).

A szolga soha nem fáradhat el, mindig kap erőt felülről, miközben felüdíti azokat, akiket az Isten rábízott. Itt a felüdítés krisztusi, baráti szeretetet, felelősséget jelent, a másik irányában. Aki szolgál, nem fárad, hanem még arra is van ereje, hogy a másikat felüdítse. Kegyelmi állapot ez. Ha már nem megy – nem biztos, hogy vég nélkül adatik nekünk ez a kegyelmi állapot – akkor a szolgálat más formáját kell választanunk (18).

2Sámuel 14,1–20

Pál tervezi, hogy ellátogat Korinthusba. Efezusból, a makedóniai gyülekezeteket meglátogatva szeretne eljutni az akhájai Korinthusba. Sőt, szeretne áttelelni ott, megerősíteni a gyülekezetet, és megerősödni általuk. De ezek csak emberi tervek. Az apostol alázattal hozzáteszi, hogy az Úr akarata és megtartó kegyelme szerint történik minden. Igen, ha az Úr megengedi, akkor lesz holnap. Reménységgel nézünk a holnapra, a jövőre, az örök élet távlatában; de mindig ma kell hitben élni, és ma kell a kegyelmet megragadva, az Úr szeretetére hagyatkozni (5–7).

Most azonban azt engedi az Úr, hogy az apostol ott maradjon, ahol van. Egyelőre az az Úr akarata, hogy az apostol Efezusban maradjon. Itt sok szolgálatot kapott az Úrtól, sok áldással, hiszen azt írja, hogy az Úr sokat ígérő kapukat nyitott előtte. De mindjárt azt is hozzáteszi az apostol, hogy az ellenfél is sok. Bizony, ahol munkál az Úr kegyelme, ott a gonosz is támadásba lendül. A szolgálatban elszenvedett akadályok, nehézségek, ellenségek el ne csüggesszék a szívünket! Ez jel, hogy Isten áldása velünk van, és a mi Urunk nagyobb minden ellenségnél! Az akadályok, a nehézségek serkentik a szolgálatot, felvértezik a hitet, növelik a reménységet, miközben megtörnek minden önhittséget is, hogy csakis a mi Urunkban bízzunk! (8–9)

*

Ez az Úr megengedi azt is, hogy az Ő szeretetében bővelkedve másoknak is adjunk, a szűkölködőkön konkrétan segítsünk, mindenekelőtt a szenteken, a Krisztusban testvéreinken. Itt a jeruzsálemi gyülekezetnek gyűjtöttek adományt. Ezzel az ősgyülekezet és az elődök iránti tiszteletet és szeretetet is kifejezték, hiszen onnan érkezett meg az evangélium jó híre hozzájuk is. Nincs az a szegény, aki ne tudna adni a másiknak, ha hitben jár. A kevésből egy részt, erő szerint, rendszeresen félre kell tenni erre a célra, mégpedig a hét első napján, az istentiszteleten. Az adakozásról nem hallani tanítást. A szükséget szenvedők megsegítésén túl az adakozásnak igei, teológiai fontossága van, hiszen az adakozásunkkal fejezzük ki azt, hogy Urunk látható egyháza fontos a számunkra; olyannyira, hogy fenntartjuk azt, és nem szorulunk külső forrásokra. Az apostol gondoskodik az adakozás tisztaságának felügyeletéről. Ha az Úr megengedi, elmegy azokkal, akik elviszik az adományt. Hozzáteszi azt is, hogy akkor megy el, az Úr kegyelméből, ha arra valóban szükség lesz, mert az erőt és az időt is az Úrtól kapjuk, és azokkal is hűségesen kell sáfárkodnunk (1–4).

Az Úr azt is megengedte az apostolnak, hogy áldott munkatársai legyenek. A munkatársait azonban ő maga is megbecsüli; védi és oltalmazza őket. Korinthusban Timóteus számára gondoskodást, tiszteletet kér; valamint azt, hogy félelem nélkül szolgálhasson közöttük (10–11). Igen, ez fontos. Sok lelkész félelmek között szolgál egy adott gyülekezetben, mert valóban félelemre adnak okot az ottani történések. Milyen szomorú, hogy a „testvérek közösségében” is lehet félelmetes az élet… Ez a veszély, sok bántással és rágalommal, már akkor is fennállt. Az Isten azonban nem a félelem Lelkét adta nekünk (2Timóteus 1,7). Az Úr még azt is megadta az apostolnak, hogy ne legyen féltékeny arra az Apollósra, akit annyira szerettek Korinthusban (1,12), így hamarosan Korinthusba engedi őt (12).

2Sámuel 13,20–39

Az apostol egy képpel szemlélteti a test feltámadásának csodáját.

Ez először is azt jelenti, hogy a keresztyén üzenet lényegi része a test feltámadása. Jézus Krisztus feltámadott, mi is feltámadunk a halálból (15,20).

Ez a feltámadás azonban konkrét: egész valónkban támadunk fel, a testünk is feltámad. Nem ez a test támad fel, amiben most vagyunk. Ez a test elrothad, mint ahogy az elvetett mag is elrothad (36). De kihajt belőle egy új mag, ami a neki megfelelő „testtel” rendelkezik; búzáé, vagy valami másé. A test feltámadása azt jelenti, hogy megőrizzük a „személyazonosságunkat”, konkrét testünk lesz a feltámadásban, amelyben itteni személyünk minden egyedi és megismételhetetlen teremtési csodáját magunkban hordozzuk (37–39).

De Jézus Krisztusban, az Ő kegyelme által, ez a test egy dicsőséges test lesz, „mennyei test”, túl minden romlandóságon, gyalázaton, erőtlenségen, érzékiségen, halandóságon, e-világi testen és véren (40–50).

Pál ezt a csodát még a saját életében várta: ők elváltoznak; a már meghaltak feltámadnak; akik Jézus Krisztusban haltak meg, az örök életre, az üdvösségre támadnak fel. Pál várakozása szinte sürgeti Jézus visszajövetelét, amit mi is óhajtva várunk. Isten országának kiteljesedése ez, áldott „ébresztő”, várva várt harsonaszó (52), amelynek részleteit az apostol is csak hit által megragadható titoknak nevezi (51). Annyit viszont biztosan tudunk, hogy ez a Jézus Krisztussal való közösség (1,9) sokkal inkább jobb lesz mindennél (Filippi 1,23). A test feltámadása, Jézus Krisztus által, teljes diadal lesz a bűn, a halál és a gonosz minden birodalma felett (54–57).

Ezért szilárdak vagyunk, nem magunkban, hanem az Úrban, az Ő ígéretében, az Úr kegyelme által. Ezért tudjuk, hogy ami „itt” olyan hiábavalónak tűnik (Prédikátor 1,1–11), mégsem az (58).

2Sámuel 13,1–19

Jézus Krisztus feltámadása és a halottak feltámadása között elválaszthatatlan a kapcsolat. A halottak feltámadása azt jelenti, hogy Isten uralma, élők és már meghaltak fölött (Róma 14,9), valamint a mindenség fölött nyilvánvalóvá lesz, így újra Isten lesz minden, mindenekben. Isten uralma a legfőbb jó, amely akkor, mindenki számára nyilvánvalóvá lesz. Isten uralma eltöröl minden fejedelemséget, hatalmasságot, minden ellenséges erőt, eltörli a gonoszt. A feltámadás Isten uralma, jogos ítélete és mindenek helyreállítása (20–28).

Ha azonban a halottak nem támadnak fel, akkor Jézus Krisztus sem támadt fel; akkor Isten hatalmát és magát Istent is megkérdőjelezzük. Akkor nincs sem üdvösség, sem ítélet, nincs rend, csak örök káosz, és véglegesedik a kárhozat állapota... Akkor nemcsak hiábavaló a hitünk és az igehirdetésünk, hanem hiábavaló mindenfajta vallás és hitetlenség is, mert egyként úrrá lesz rajtunk a betegség és az undor (Szabó Lőrinc), amit az apostol ezekkel a szavakkal fejez ki: üres, hiábavaló, hamis, semmit sem ér, bűneinkben vagyunk, szánalomra méltóak vagyunk, elvesztünk mindannyian (12–19).

Ámde Krisztus feltámadt a halálból, első zsengeként a halottak közül (20). A diagnózis az, hogy mindenki visszaélt a hatalmával, és nem hűséggel sáfárkodott a javakkal. Mindenki ítéletre méltó. Kegyelemre van szükségünk. A halottak feltámadása Jézus Krisztus megváltó szeretetének védelmében jelent üdvösséget (23). Jézus Krisztus megváltó szeretete olyan számunkra, hit által, mint a megmentő bárka özönvíz idején. Jézus Krisztus feltámadt a halálból, és a hit ajándéka által, nekünk ez nem ítéletet, hanem üdvösséget jelent, megszabadulva az üresség, a hiábavalóság, a hamisság szánalmas átkától.

Gyerekkoromban, a Biblia üzenetét hallva, azt hittem, hogy a feltámadás mindenkire vonatkozó, jó dolog. De ez sem az, amit gyermekként hallottam és rögzítettem ezzel kapcsolatban. „Semmi sem az, aminek elsőre látszik.” A feltámadás ítélet, Isten jogos ítélete, uralmának, örökkévaló rendjének végleges érvényesítése. Isten uralma persze mindennél jobb! De nekünk csakis a könyörgés marad: Uram, irgalmazz!

Könyörgésünk kifejezi alázatunkat: minden kegyelem, minden Isten ajándéka. Ugyanakkor a könyörgésünk kifejezi üdvbizonyosságunkat is: Isten ereje munkál bennünk! Naponta a halállal nézünk szembe, de az örök élet üdvösséges bizonyosságával. Így erőt kapunk megállni „a jó erkölcsben”, az élvezetek pusztító rengetegében is; nem engedve gonosz társaságok vonzásának, sem a mának élő, mértéktelen evésnek és ivásnak. Nem az erkölcs és a lemondás üdvözít, de csakis az üdvbizonyosság ad erőt ahhoz, hogy nemet mondjunk arra, ami Istennek sem kedves, és minket is tönkretesz, tűnjék elsőre bármilyen élvezetesnek is a csilli-villi kínálat (29–34).

2Sámuel 12,24–31

Az Isten kegyelme a húsvéti örömhír: feltámadott az Úr, legyőzte a halált, üdvösségünk van! (2) Minden istentiszteleten erre emlékezünk, ezt a szent örökséget vesszük át az előttünk jártaktól, ezért adunk hálát, ebben a hitben erősödünk, az örök élet örömében részesülünk; miközben a feltámadott Úr, ma is megjelenik közöttünk, velünk van, minden napon (1–8).

Az Isten kegyelméből vagyunk azok, akik vagyunk (10). Ez alázatra int bennünket. Mindent Istentől kaptunk. Naponta mondjunk köszönetet az Úr ajándékaiért! Azért kaptuk az Úr ajándékait – tehetséget, szépséget, okosságot, hivatást, pozíciót, hatalmat –, hogy ezekkel mind az Ő dicsőségét szolgáljuk! Minden nap, minden területen a feltámadott Jézus Krisztus megváltó szeretetét éljük és hirdessük! Naponta végezzük örömmel azt, amibe az Úr állított bennünket; minden nehézség ellenére is örömmel! Ne felejtsük el: jutalmunk, hogy tehetjük; kegyelem az is, amíg tehetjük; hűséggel tegyük! Amikor eljön az idő, hittel engedjük el azt, amit Isten már kivett a kezünkből!

Isten hozzánk való kegyelme nem lesz hiábavalóvá (10). Ő munkál bennünk és általunk. A mi fáradozásunk Őáltala nem lesz hiábavalóvá (15,58). Sokat fáradozunk! A feltámadott Úr végzi el azt, hogy fáradozásaink mindig az evangélium ügyét szolgálják, így a magunk helyén, hittel „prédikáljunk” (11). Miért fáradozunk, miben fáradunk el, minek végzése közben merülünk ki? A mindennapi, magas szintű egzisztencia biztosítása nagy feladat. Az élet élvezetének feltételeit előteremteni is fárasztó kihívás. Ám, ha csak a jóléti, még többet és többet birtokolni akaró kultúra céljainak a kiszolgálása során fáradunk el, akkor hiábavaló a gürcölésünk. A feltámadott Jézus Krisztus nem engedi, hogy életünk csak önmagunkért és a mindennapiért fáradozzon! Ő földi utunk minden helyzetét és küzdelmét az evangélium örökkévaló ügyének boldog szolgálatába állítja. Így életünk már most az örök élet részévé lesz.

2Sámuel 12,15–23

Nem tudok úgy lefeküdni, akármilyen fárasztó is volt egy nap, hogy az aznapi dolgaimat ne rakjam helyre, ne rendezzem el… Ezek közül egy sereg még nincs kész, de azzal, hogy az elintézendők közé tettem, már az Úr kegyelmes kezébe helyeztem azokat, a holnap Urára bíztam, egy időre rendben elengedtem, „rendeztem”, és így is az örökkévaló rend Urához kapcsolódtam. A rendetlenség a gonosz műve: halál és kárhozat. A teremtés és az újjáteremtés az élet Urának ajándéka.

Ennek a rendnek kell tükröződni az egyházban, a gyülekezetben, az istentiszteleten is. „Épülés” csak rendben lehetséges (14,12). Ami szép és ékes, az egyben rendezett is. Aki igazán szép: az arányos, „szabályos”. Minden legyen egyszerre szép és rendezett, ihletett és értelmes, Lélekben eleven és mégis értelemmel követhetően józan. Ez a nyelveken szólás és a prófétálás viszonyában is érvényes: az értelmes tanításé az elsőbbség, de a Lélek más ajándékait sem szabad korlátozni (39).

A lényeg: az Istennek kedves rend érvényesülése, amelyben még a prófétáló sem lehet önhitt, azaz alá kell vetnie magát az éppen érvényes „közegyházi” rendnek, ez esetben az apostoli intésnek. Ebbe a rendbe illeszkedhet minden kegyelmi ajándék érvényesülése, hogy együtt buzogjunk, és a buzgóság építsen és ne romboljon, egybetartson és ne szétszaggasson (37–38).

Ebbe a rendbe tagolódik a férfiak és a nők szolgálata a gyülekezetben. Az asszonyokra vonatkozó intés pont arra vonatkozik, hogy a keresztyénség krisztusi szeretete tette meg az első lépést a nők megbecsülése felé, hiszen addig a korábbi kultúrák mindegyike férfijogú kultúra volt. A nőket egyként megbecsülte a keresztyénség, megkeresztelte őket, az úrvacsorában is részt vettek, szólhattak, kérdezhettek; de ez is csak egy meghatározott rendben történhetett, amelyben az apostol az egyes túlkapásokat is rendezni szeretné. A felszabadulást ugyanis mindig túlkapás követheti… (34–35)

Jézus Krisztus megváltott, szabaddá tett: az örök élet szabadsága egyben a legékesebb rend!

2Sámuel 12,1–14

A zenekar sokféle hangszerből áll. A mester által megalkotott zenemű csak akkor szólalhat meg, ha mindegyik hangszer tisztán és biztosan, a maga felismerhető hangján szólal meg, figyelve a másikra, együtt pedig a karmesterre. Így lesz egy zenemű építő, bátorító és vigasztaló alkotássá, a zeneszerző szándéka szerint, nem pedig valami követhetetlen, zavaró, bántó és idegen diszharmóniává.

Az apostol világossá teszi a sorrendet. A gyülekezetben igyekezzünk a krisztusi szeretetre, ebben a szeretetben éljük meg az Istentől kapott lelki ajándékainkat, ezek közül pedig leginkább a prófétálást (1). A prófétálás itt a mások számára is érthető, tehát embereket megszólító (2), világosan érthető (9), józan (12), építő, bátorító, vigasztaló (3), tanító (6) bizonyságtételt jelenti. Az Úrtól elkért igehirdetés ez az Isten megváltó szeretetéről, Isten szeretetével (1), miközben a Lélek által maga az Úr szólal meg szavainkban.

A korinthusiak rajongtak örömükben (12), a megtérés első szeretetének tüzével, de teljesen idegenek maradtak azok számára, akik ezt a gyülekezetben másként élték meg, és még inkább idegenek maradtak a gyülekezeten kívüliek számára. Ha az apostol ezzel a rajongással, és nem az értelem beszédével ment volna közéjük, nem juthattak volna hitre. Ha pedig most egy kívülálló érkezik hozzájuk, teljesen idegen marad számára mindaz, ami a korinthusiak között történik; sőt, megijed, megrémül (23–25).

Megdöbbentett ez a kép! Gondolkozzunk el rajta: miközben el vagyunk telve magunkkal, a magunk hitével, ismeretével, örömével, bizonyosságával, embertelenül idegenek és érthetetlenek maradunk sokak számára (11). Ami számunkra egy gyönyörűen csengő zenemű, az mások számára egy érthetetlen és zavaró diszharmónia, amely nem épít, hanem összedönt; nem vigasztal, hanem elriaszt; nem bátorít, hanem szeretetlen. Fontos és áldott a mi nagy bizonyosságunk, de keveset ér az, ha a másik nem részesül, nem épül abból. Könnyebb rajongani, könnyebb az értelemet kikapcsolni, de ebben a világban az értelem és ismeret megragadása által működik leginkább a Lélek. Inkább öt szót értelemmel, mint sokat rajongva; még akkor is, ha rajongásom a Szentlélektől való (12–19). A saját lelkem által hergelt rajongástól pedig engem és mindenkit óvjon meg az Isten, mert akkor az énemet és az én hatalmas élményemet akarom a másikra erőltetni, akinek egyébként az én élményem semmit sem jelent.

Az Úr szóljon és építsen általunk!

2Sámuel 11,14–27

Jézus Krisztus szeretetéről szól ez a himnusz, hiszen egyedül ez a megváltó szeretet az, amely soha el nem múlik (8).

A mi gyarló szeretetünk mulandó. Csak akkor van esélyünk, ha Isten újjászülő kegyelme által bennünk a krisztusi szeretet munkál. Ez a szeretet, egy önző, hedonista világban, nemcsak szépeket mond a szeretetről, hanem a maga helyén, a szándékon túl tesz is valamit e krisztusi szeretettel a másikért (2Korinthus 8,10–12); mégpedig úgy, hogy nem vár érte semmit. Isten mozdul ilyenkor bennünk. Aki nem vár a szeretetért semmit, az bővelkedik a krisztusi szeretetben és sokszoros áldást kap érte (2Korinthus 8,7).

Ez a krisztusi szeretet minden emberi produkciót felülír. Ez a krisztusi szeretet minden kegyességi verseny, minden hitismeret, minden zseniális bölcsesség és tehetség, minden látványosan kirakatos „adakozás”, minden fanatikusan mártíros ügybuzgóság felett áll (1–8). Az apostol konkrétan fogalmaz a korinthusiaknak: Ez a krisztusi szeretet minden versengésen túlmutat; még a „hívő kegyelmi ajándékok” és „kegyesség irányok” versenyén is… (12,31; 8–10)

Most tükör által homályosan látunk, rész szerint van bennünk az ismeret: „…tükrök közé vagyunk zárva, nem látunk ki a világra” (Szabó T. Anna). Ezért csak a krisztusi szeretet az egyetlen járható út. Ha ez a szeretet erősödik bennünk, akkor üdvösséges úton vagyunk, hogy majdan a színről színre látásban felnőtté érjünk az Isten oldalán (10–13). Addig vállalnunk lehet a gyermekséget; az Úrra, az Atyára való ráhagyatkozás bizalmát (Máté 18,3).

A Kaláka együttes 50. születésnapjára megjelent korongon sok gyönyörűséges dal szól. Az egyik dal Szabó T. Anna ihletett versét énekli meg. Csak az utolsó versszakot tudom most idézni, de az egész vers, többek között azt zengi, mit jelent bővelkedni a krisztusi szeretetben: „Éljük át a mások részét, legyen bennünk újra részvét, legyen bennünk hit, alázat, égből építs nekünk házat!”

2Sámuel 11,1–13

A lelki ajándékokat Isten adja az Ő megváltott népe tagjainak.

Isten haszonra adja azokat, vagyis azért adja azokat, hogy a hívő ember másoknak is hasznosan, építően tudja közvetíteni a Jézus Krisztus megváltó evangéliumának áldásait. Ehhez az Istentől kapott szolgálathoz, feladathoz, Istentől kapott képességek kellenek. Ezek a kegyelmi ajándékok (12,7).

Tehát nem mi, hívő emberek határozzuk el, hogy milyen kegyelmi ajándékokat akarunk kapni. Azokat Isten adja: mindig egy konkrét feladatra, egy konkrét időszakra, egy adott szolgálat elvégzésének idejére adja, és aztán vissza is veheti azt.

Egymagában senki sem kap meg minden lelki ajándékot, egyedül Jézus Krisztusban volt meg mindegyik. De mindegyik hívő kapja valamelyiket (29–30).

*

A lelki ajándékok kapcsán, az apostol egy ismert képet használ. A hívők közössége, a gyülekezet, az egyház egy élő testhez hasonlít. Ennek feje a Krisztus. Minden tag Őneki tartozik felelősséggel. Ugyanakkor minden tagnak megvan a maga feladata, amit az egész test javára végezhet. Mindegyik tag feladata fontos, és egyik sem teljes önmagában, ezért rászorul a másik tag feladatának fontosságára. Ez minden tagot megóv az elbizakodottságtól és a kisebbségi érzéstől egyaránt (12–21).

*

A kegyelmi ajándékok között vannak látható különbségek, de mindegyik egyaránt fontos. Nem becsülhetjük le azokat a kegyelmi ajándékokat, amelyek nem elég látványosak vagy ékesek. A lelki ajándékokat szolgálatra kapjuk, nem a saját dicsőségünk fitogtatására. A különböző kegyelmi ajándékok senkit sem tesznek nagyobbá a másiknál, legfeljebb a felelősséget növelik. A látványosabb kegyelmi ajándék nem biztos, hogy a legfontosabb. Nem becsülhetjük le a test gyengébbnek, elesettebbnek tűnő tagjait! Nem becsülhetjük le a test „tisztességtelennek” tűnő tagjait sem, mert azoknak is fontos szerepük van az Isten rendjében. Milyen fontos ez a megállapítás is! A tisztességtelenség sem akkor az, ha mi annak tartjuk, hanem ha Isten annak tartja. Egyébként minden alantasnak kikiáltott tevékenység is lehet nagyon fontos, örömteli, áldott, az Isten rendjében. Az Isten rendjén kívül pedig minden tevékenység rombol. Ha irigység, versengés, féltékenység, elégedetlenség, egyéni dicsőségvágy üti fel a fejét a tagok között, megbetegszik a test. Akkor is szegénnyé, sőt beteggé lesz a test, ha egy tag nem végzi el a rámért szolgálatot, hanem restté lesz abban. Ebbe akár az egész test belehalhat (22–27).

*

Ezért fontos, hogy felgerjesszük az Istentől kapott kegyelmi ajándékainkat (2Timóteus 1,6). Ezzel mások számára is áldássá leszünk, miközben a mi életünk örömére, értelmére is rátalálunk. Akkor kerül helyére az életünk, ha meglátjuk végre, mire akar használni bennünket az Úr, és elkezdünk beállni immár abba a szolgálatba.

*

A Jézus Krisztus testének tehát akkor lesz tagjává valaki, ha megtérve, a saját trónjáról leszállva, Jézus Krisztus főségét elfogadja, Jézus Krisztust Úrnak vallja. Ekkor kapja a Szentlélek ajándékait is a hívő ember. Ekkor a Szentlélek aktív, hasznos, szolgáló tagként belekereszteli őt a Jézus Krisztus testébe, abba az egy testbe, amit önző érdekekkel nem szaggathat büntetlenül senki sem. Ez egyben a Lélek-keresztség egyetlen hiteles újszövetségi értelmezése is. Már a gyermekkeresztség során pecsétet kaptunk arra, hogy Isten szerető szövetségének tagjai vagyunk, az Ő kiválasztó kegyelme által. A megtéréskor azonban erre rádöbbenve, szolgáló tagjai leszünk az Ő egyházának, kapva a Szentlélek ajándékait. Minden újjászületett, hívő ember meg van keresztelve a Szentlélekkel (13).

*

Nézzük ezeket az ajándékokat, mindegyiket csak egy mondattal összegezve.

A lelki ajándékok célja a gyülekezet építése. Ezért olvasunk bizonyos sorrendet a lelki ajándékok felsorolásában. Elöl mindig az igehirdetéssel kapcsolatos ajándékok szerepelnek, és mindig a sor végén szerepel a nyelveken szólás és annak magyarázata.

A bölcsesség ajándéka, a bölcsesség beszéde a meghalt és feltámadott Jézus Krisztust felvállaló bölcsesség, amely nem fél annak botrányától sem, ezért minden emberi bölcsességen túl is felvállalja az Isten, Jézus Krisztusban megmutatott bölcsességét. Ez a bölcsesség az Isten bölcsessége, amely minden értelmet felülhalad (Filippi 4,7), de amely egyedül képes az élet értelmét megragadni és továbbadni, hiszen minden eseményt isteni távlatokkal lát és magyaráz… (12,8)

Az ismeret, az ismeret beszéde, a tudomány beszéde az Isten ismeretéből fakadó, idejében és helyén mondott, világos, logikus, tiszta, pontos és hiteles megnyilvánulás, komoly felkészültséggel. Az Isten Igéjéből megismertek rendszerezése, de nem egy merev tanrendszer kiépítése, mintha minden ismeret birtokában lennénk (12,8).

A hit itt nem az üdvözítő hit, amely minden hívő ember sajátja, hanem az a hit, amely rendkívüli időkben is kitart, „hegyeket mozgat”, és adott helyzetben, tettbeszéddel, a hit hőseivé tesz bennünket, mások számára is láthatóvá téve az Úr hatalmát és erejét. Egyszerűbben fogalmazva: ez a hit az un. csodatévő hit, amit Isten rendkívüli helyzetekben ad csak (12,9)

A gyógyítás áldott ajándéka segít másokon, hogy testben és lélekben újra felépülhessen a beteg ember. Mindig az egész emberre kell tekinteni… (12,9) A gyógyítás fontos része az irgalmasság gyakorlása, amely nemcsak a betegágyak mellet, hanem mindenkor életmentő. Az egyetlen megoldás a krisztusi irgalmasság gyakorlása (12,28). A legtöbb, amit adhatunk egymásnak, a Lélek által.

Az isteni erők megnyilvánulása azt jelenti, hogy adott, konkrét helyzetben látszik rajtunk, hogy nem mi, hanem az Úr cselekszik általunk, beszédünkben, tetteinkben, mert azok mind Léleknek és erőnek megmutatása, akár jelekben és csodákban is (2Korinthus 12,2); szemben az erőtlen keresztyénséggel, amely csak emberi technikákra és módszerekre hagyatkozik; és szemben minden idegen erő és hatalmasság megnyilvánulásával. Ilyenkor is mindig Isten cselekszik általunk, aki közvetlenül avatkozik bele az élet sodrába, a természeti törvényeken túl. Ezeket is rendkívüli esetben ajándékozza nekünk, hiszen a természeti törvényeknek is Ő a teremtője és az Ura (12,10).

A prófétálás egy konkrét helyzetben Isten egyértelmű akaratának meghirdetése, buzdítás az annak való engedelmességre, ha kell intéssel, ha kell biztatással (12,10).

A lelkek megítélésének képessége nélkülözhetetlen, mert Isten Lelkének munkáját meg kell különböztetni a mi lelkünk és a gonosz lelkek munkálkodásától, azaz az idegen szellemi hatásoktól. Ma ez különösen fontos ajándék, egy megkeveredett világban. Itt kell a Lélek világossága, mert Isten Lelkére hivatkozva sem biztos, hogy az Úr Lelke van bennünk. Nem lehet felelőtlenül mindent idegen szellemi hatásoknak tulajdonítani. Ugyanakkor fontos a nagy káoszban látni az Úr Lelkének munkáját és az Úr útját (12,10).

A nyelveken szólásról és annak magyarázatáról pedig részletesen szól még az apostol (12, 10).

Az apostolok, a próféták és a tanítók különböző üdvtörténeti korokban szolgáltak. Az apostolok Jézus Krisztus feltámadásának szemtanúi. Az üdvtörténeti, bibliai prófétaság is egy korhoz kötött, de az Úr ma is küld prófétákat. A tanítás az Isten Igéjének magyarázása, amelynek hitre hívó szava az evangélizálás. Ennek nyomán a pásztorolás gyakorlati kérdésekben igazít el. A vezetés kegyelmi ajándéka mind a gyülekezetben, mind a világban az Isten által, egy adott időre küldött felelős vezetőt jelenti, aki a hatalmat szolgálatnak veszi és Isten dicsőségére, a rábízottak javára munkálkodik (12,28).

2Sámuel 10

Sokféle „elragadtatás” létezik. Nem baj, ha gyanakvással fogadjuk a „lelkesedést”, ezek ugyanis igen gyakran a saját önző lelkünk tobzódásai, gyarló célok szolgálatában, így nem isteni, hanem emberi és akár gonosz indításból is fakadhatnak (1–2).

Ott munkál Isten Lelke az emberben, ahol Jézus Krisztust Úrnak vallják, ahol erre a felismerésre elsegítenek, és ennek nyomán életem megnyugszik az Úrban, az Ő üdvösséges örömében, erejében és békességében (3).

Egy nyüzsgő világban ez bizony azt is jelentheti, hogy az Isten Lelkének munkája az is lehet bennem, hogy végre elnyugszom és másokat is békén hagyok. Sok „lelkes” embert ismerek, akik egyfolytában és látványosan véleményeznek, ötletelnek, szerveznek, piszkálnak és dolgoztatnak másokat. „Szünetet tartson, hölgyem, ne fórumot!” – mondták egyszer valakinek, aki képtelen volt leállni… A „felpörgés” pedig egészen démoni, amely ciklikusan halálra fáraszt másokat és maga is hol a csúcson tajtékzik, hol pedig kimerülten rogy össze, amikor már sokakat kikészített. Lám, a gyógyítás kegyelmi ajándékára máris szükség van egy ilyen helyzetben. Olyan súlyos betegségről van szó, hogy csak az Úr adhat gyógyulást, erre felhatalmazott küldöttein keresztül (9).

Isten Lelke ott munkál, ahol hasznossá lesz a szolgálatom a másik ember és az egész közösség számára, a sokféleségben is az egységre igyekezve, Isten dicsőségére és a másik javára (4–7; 11). Gúnyolódva beszélnek ma keresztyén körökben is az egységről, mert valóban sok torzulása lehet ennek, ha emberi törekvésből fakad. Ugyanakkor erre hivatkozva hasogatni a Krisztus testét, nem lehet az Isten Lelkétől való. Aki Jézus Krisztust Úrnak vallja, az nekem testvérem! (3)

A kegyelmi ajándékokat tehát Isten adja, és minden hívőnek azt ad, amit Ő akar. A kegyelmi ajándékok egész rendszerét tárja itt elénk az apostol (4–6). Most csak annyit mondjunk ezekről, hogy igen gazdag a Szentháromság Isten, és mindenkinek ad valami sajátos ajándékot, amivel különösképpen ő szolgálhat. Ez a gazdagság azt is jelenti, hogy elismerem a másik ajándékát, miközben hűséges szolgálattal megbecsülöm a saját, Úrtól kapott ajándékomat, amivel én tudok szolgálni. Minden hívő ember kapott ilyen ajándékot. Ugyanakkor ez a gazdagság azt is jelenti, hogy a sokból kiemelten egyet-egyet kaptam én, és még a magam környezetében sem kell feltétlenül mindenkinek szolgálnom az Úrtól kapott javaimmal. Akkor lehetek hasznos, áldott, ha a kellő időben, a kellő helyen szolgálok az ajándékaimmal (7). Nem erőltethetem magam senkire sem, hanem Isten adjon általam a másiknak. Nem a leglátványosabb ajándék a leghasznosabb.

2Sámuel 9

Az úrvacsora üdvösséges javunkra van. Az úrvacsorában, miközben emlékezünk Jézus Krisztus halálára, aközben az igehirdetés által halljuk, a kenyér és bor jegyei által látjuk és kapjuk a feltámadott, élő Úr megváltó szeretetét: a bűnbocsánatot, az új élet valóságát, az örök élet bizonyosságát. Az úrvacsora közösséget, új szövetséget teremt, Isten és az Ő népe, valamint népének tagjai között. A kenyér kenyér marad, a bor is megmarad bornak, de a cselekmény egészében, a Szentlélek által, az élő és feltámadott Jézus Krisztussal kerülünk üdvözítő közösségbe (23–26).

Tehát az úrvacsora több, mint szeretetvendégség; sokkal több, mint a szegények megsegítése. Az úrvacsora minden ember szegénységének üdvösséges gyógyítása: bűnös és halandó életünk részesül az Úr megváltó szeretetében. Tehát az úrvacsorára méltóképpen fel kell készülnünk. „Méltóságunkat” éppen az adja, hogy töredelmes szívvel megvalljuk, nem vagyunk méltók az Úr megtartó szeretetére, mégis kérhetjük az Ő megtartó és életet megújító kegyelmét. A bűnbánó ember nem tudja minden bűnét listázni, mert annyi van; mégis az általánosságok mellett, igenis konkrétan oda kell vinni az Úr elé azokat a bűnöket, amelyek mostanában kísértenek, vagy amelyek egész életemben újra és újra kísértenek. A bűnbánat gyógyít, leveszi rólunk a halálos ítéletet, a bűn nyomásának terhét, és felvértez, Isten erejével, az új életre (27–34).

Bűnbánattartásunk az alábbiakra tekintettel is történhet… Az úrvacsorát megelőzi, valamint követi a szeretetszolgálat, mégpedig a gyülekezetben és azon túl is, hiszen aki részesült az Úr kegyelmében, az nem lehet kegyetlen a mellette élő embertársával sem. Enyhítjük a szükséget, de azzal az alázattal, hogy nem tudunk minden szükséget enyhíteni. Igyekszünk nemcsak magunknak élni, igyekszünk nemcsak mindig „a magunkét elővenni, enni, képviselni, érvényesíteni”, a másikkal nem törődve – ahogy ez a korinthusi gyülekezetben is történt –; de azzal az alázattal igyekszünk erre, hogy ez az önző nyomorúságunk e testben élve úgy kísért bennünket, hogy sokszor észre sem vesszük. Próbálunk, legalább a gyülekezetben, épülésünkre és nem kárunkra összejönni; de azzal az alázattal, hogy ezért minden nap könyörögnünk kell, mert itt különösen kísért a gonosz. Egyik testvérem említette: „Beidegződésből megyek templomba, de gyomoridegem van, ha belépek a gyülekezet közösségébe…” Van mit megvallani, letenni, megbánni! A gyülekezeti összejövetel üdvösséges épülésünkért van. Tényleg így van? (17–22)

2Sámuel 8

Rend legyen! Amiként Szabó T. Anna verse könyörög ezért a „Kaláka 50” gyönyörűséges lemezén: „Mondd, hogy rend van a világban, felejtsem, amiket láttam…” (Az ég zsoltára)

Rend legyen, az adott kor elvárásai szerint, és legyenek vezetők, akik ezt a rendet meghatározzák. Az apostol is a gyülekezet kérésére rendelkezett az asszonyok külső viseletéről (1–2). Ugyanakkor, Uram, olyanok legyenek ezek a vezetők, akik a korabeli rendet is a Te örök teremtési rendedet követő szeretettel határozzák meg. Pál is a férfi és nő Istentől kapott rendeltetését védve (3; 8–9), ezen belül különösen a nő férfihoz tartozását, tisztaságát, idegen férfivágyaknak kiszolgáltatottságát óvja (10). Ez a rendszeretet, egy ponton túl nem bocsátja vitára az alapvető értékeket (16).

Rend legyen, az adott kor elvárásain túl! Változik a világ. Van, amiben alkalmazkodhatunk, egy határig. De beláthatjuk, hogy ha az a szándék kiveszik belőlünk, amely az apostolt egy konkrétan feltett kérdés megválaszolása kapcsán vezérli; azaz Isten alapvető, minket, házastársunkat, családunkat, gyermekeinket, a legszentebb közösségeket oltalmazó teremtési rendje iránti tisztelet elhagy bennünket ebben a világban; akkor elveszünk! Nem alá-fölé rendelésről van itt szó, a férfi és a nő viszonya kapcsán, hanem az életünk kiteljesedését biztosító isteni rend szeretetéről.

Rend legyen, de abban a megváltó szeretetben, amely az öröklét felől szemlél itt mindent. Az e-világi rend egyszer elmúlik, ezzel a világgal együtt. Akkor kiteljesedik az Isten valóságos gondolata, miszerint a férfi és a nő mindenben egymásra utaltak, az Úrban. A korabeli és a mindenkori e-világi rendet is csak az öröklét bizonyosságára, reménységes, krisztusi szeretettel lehet érvényesíteni (11–15).

2Sámuel 7,18–29

Amikor egy vendégségbe hívnak, akkor ott kikerülhetetlen az, hogy közösségbe kerülök a meghívókkal, és azokkal is, akiket a vendéglátó még meghívott. A vendégségben magamhoz veszem a vendéglátó által elkészített ételeket, miközben a legbensőségesebb asztalközösségbe kerülünk egymással, majd az utána való hosszas beszélgetés is közösséget feltételez.

Kikkel ülhetünk le egy asztalhoz? Milyen alkalmakon vehetünk részt? Ez a kérdés nem az elkülönülés gőgje miatt fontos, hanem valós problémát feszeget, hiszen egy vendégségben hatunk egymásra, kapcsolatba kerülünk, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Partikon még egyebek is történhetnek…

Minden találkozás, minden „vendégség”, minden alkalom során nyomot hagyunk egymásban. Ahol megjelenünk, ott jelenlétünkkel helyesnek és támogathatónak hirdetjük meg az adott helyet, annak tevékenységét; illetve mások a jelenlétünket így értelmezhetik. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy hol, mikor, kikkel látnak bennünket együtt.

Ez nem az erős hitű ember miatt probléma, hanem a gyengébb hitűekre tekintettel az. Egyébként pedig bálványok nincsenek, de a démoni világ ereje valós (14; 16–22). Ezért a krisztusi, szabad ember hitének szilárdságára is rákérdez ez az igeszakasz.

Az apostol, a keresztyén szabadságot védelmezve is kimondja, hogy mindent csakis az Isten dicsőségére cselekedhetünk, mint akik nem a maguk hasznát nézik, hanem mások üdvösségét munkálják (31). Isten dicsőségét és mások üdvösségét pedig csak erős, páli hittel lehet úgy munkálni, hogy olyan helyeken járunk, ahol pogányként élnek, esznek, isznak, beszélnek. Innen szabadított ki bennünket a mi Urunk. Nekünk a megváltó Jézus Krisztussal van közösségünk, és azokkal, akik az Úrban bíznak (16–17).

Urunk, adj erős hitet, hogy krisztusi szabadságunk ajándékával hitvalló szeretettel és bizonyossággal élhessünk: ne a pogány világ hasson ránk, hanem mi járhassuk át ezt a világot, a Te megváltó szereteted ismeretével.

2Sámuel 7,8–17

A jóléti keresztyénség számára nagy figyelmeztetés ez az igeszakasz. Rajtunk van a keresztség jele, élünk az úrvacsorával, és mégis folyton visszaélünk az Úr kegyelmével. Akkor a pogány környezetből gyülekezetté formálódó korinthusiakat intette az apostol, ma az elpogányosodó keresztyénség számára szólal meg a prófétai hang, mégpedig a pusztai vándorlás intő példáit tárva elénk (1–5).

Hétköznap dolgozunk, robotolunk, a munkánk lett a bálványunk. Az aranyborjú egy fajtája ez, amely akkor is bűn, ha az elvárt életmód belekényszerít minket ebbe a nyomorúságba. A hétvége aztán az evésé és a játéké; vagyis a kikapcsolódás sem az Isten közelében történik, hanem olyan helyeken, amely tele van kísértésekkel és istentelenségekkel (2Mózes 32,6).

Az apostol bálványimádásról, paráználkodásról, zúgolódásról szól, amely megkísértette Izráelt, és sokan elbuktak közülük; megkísértette a korinthusi gyülekezet tagjait; és bizony kísért bennünket is (6–10). Az elvilágiasodott keresztyénségre gondoljunk most, ne másra. Azokra gondoljunk, akiken ott van a megváltó Krisztus pecsétje, és nagy ünnepen még a lelki ételt és italt is magukhoz veszik (2–3), és mégsem leli kedvét bennük az Isten (5). Magunkra gondoljunk! A sákramentum nem közli az üdvösséget, hanem megpecsételi azt, ha valóban Jézus Krisztusban vagyunk.

Nem bízhatjuk el magunkat, de bízhatunk a szabadító Isten hatalmában, aki Jézus Krisztusban kihozta népét Egyiptomból és vezette, táplálta őket a pusztában, amiképpen minket is kihozott a halálból, és táplálva vezet az e-világ pusztaságában, az üdvösség útján járva. Ő nem terhel bennünket erőnk felett, hanem a próbák, kísértések idején is elkészíti a szabadulás útját, csak maradjunk az Ő közelében! (11–13)

Urunk, könyörülj! Ölelj magadhoz, ne engedd, hogy eltávolodjunk Tetőled!

A versenypálya hasonlatát az apostol nem a versengés miatt említi. Itt valóban megmutatja, hogy ő miként lett mindeneknek mindenné, az evangélium hirdetéséért. A korinthusiak nagy versengők voltak, sportban és a sporton kívül is. Az sok tekintetben ugyanolyan világ volt, mint a mai: sport, verseny, a testi erő és szépség hangsúlyozása, a győzelem fontossága a játékokban és a mindennapokban is; győzni mindenáron, minél több területen. Ehhez a képhez kapcsolódik a másik kép is: az öklözés, a bokszolás képe is túlmutat a puszta sportág megjelenítésén. Bizony, ahol versenyeznek, ott keményen öklöznek is a versengők, mert mindenki győzni akar, de csak egy lehet a befutó. Ezekkel a képekkel az apostol kapcsolópontot teremt közte és olvasói között, az üzenetért (24–26).

Az üzenet azonban a képeknek csak egy szeletéhez kapcsolódik. A sport és minden más nemes, korrekt verseny kapcsán nélkülözhetetlen az önmegtartóztatás (25). Itt ezt húzza alá az apostol. Az evangélium hirdetése kapcsán az önmegtartóztatás hitelesíti az evangéliumot. Valóban, arra van szükségünk, hogy megsanyargassuk a testünket, hogy mi magunk valamiképpen alkalmatlanná ne váljunk az evangélium hirdetésére (27). A test ugyanis gyarló, a gonosz könnyen elgáncsolja azt. Csak Isten tartásában tudunk megállni, az Ő megtartó kegyelme által. Nem becsüljük le a testet, hiszen a mi Urunk a testünket is megváltotta, de ebben a világban krisztusi szabadságunk éppen a folyamatos „nemekben” ölt testet – megregulázva a testet –; most a jóléti társadalmakban különösen. Sajnos elég hiteltelenek vagyunk mi, az önmegtartóztatás leghétköznapibb területein is; magamat szintén ideértve. Itt azokra a területekre gondolok, ahol mértéktelen életünk vagy éppen bukásaink a szolgálatunkat is hiteltelenítik. Pál megsanyargatta a testét! Gondoljunk erre akkor, amikor mi folyamatosan eszünk és iszunk, és ha nem, akkor legfeljebb fogyókúrázunk, hogy szebbek legyünk, vagy tovább éljünk itt, a magunk élvezetei között.

A másik üzenet a felvetett képek másik szeletéhez kapcsolódik. Micsoda kegyelem, hogy hiteltelenségünk ellenére, a mi Urunk mégis szolgálatba állított bennünket, és a verseny eredményétől függetlenül, eleve győztesnek kiáltott ki bennünket. Isten rendjében nem egy győztes lehetséges, hanem sok (24); még az utolsókból is lehet első (Máté 20,16). Isten kegyelme által nem mulandó, hanem örök koszorút kapunk (25). Érdemes lenne itt elidőzni: mi mindenre fordítunk energiát, ami értékében, időtállóságában, Urunk szerint kedves voltában is fa, szén, pozdorja? Az Úr kegyelme azonban nem lustává tesz bennünket; ezért hálából úgy futunk, mint akik hűséggel és becsülettel akarják teljesíteni a távot (24); nem versengve és nem is öklözve; de az evangélium ügyében indított futásunkat hűséggel elvégezve (Cselekedetek 20,24; 2Timóteus 4,7).

2Sámuel 6

Az apostol egy másik levelében azt hangsúlyozta, hogy mindent elszenvedett a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget (2Timóteus 2,10). A mai igeszakaszban a cél ugyanaz, de mindez missziói aktivitással párosul. A cél a választottak üdvössége. A mi aktivitásunk fontos, mert a legnagyobb ajándék, hogy Isten eszközei lehetünk az evangélium ügyében. Ugyanakkor az eredmény csakis Isten cselekvése.

Hangsúlyozni kell, hogy az apostol nem azért lesz mindenkinek mindenné, hogy kerülje a konfliktusokat és békessége legyen; nem is azért teszi ezt, hogy sikerélménye lehessen és szektásan számolgathassa, hogy összesen hány lelket halászott eddig magának; hanem csakis azért, hogy a választottakat az üdvösségnek megnyerje, hogy embereket mentsen. Ez a cselekvő rugalmasság nem egyenlő az olcsó kompromisszumok sorozatával. Másokat megnyerni missziói cél (Máté 18,15; 1Péter 3,1). Az apostol missziói alkalmazkodásról szól itt, ami kivet önmagából mindent, ami az igehirdetést nehezítené, és hangsúlyoz mindent, ami közte és a hallgatói közt közösséget teremthet. Amikor azonban hitvalló helyzetbe került az apostol, akkor félretette a missziói alkalmazkodást, és kiállt az evangélium igazsága mellett (Galata 2,3). Az alkalmak helyes megkülönböztetése is kegyelmi állapot (Kolossé 4,5).

Ez a missziói aktivitás mindig krisztusi szeretetből fakad, soha nem térítői agresszivitásból, vagy emberi technikákból következik, valamilyen evangéliumi üggyel elfedett emberi érdekből. Pál itt úgy tesz, mint az irgalmas samaritánus tette, hogy odament a földön fekvő, megvert és haldokló emberhez, lehajolt hozzá, azonosult a nyomorulttal, majd bekötözte a sebeit, és elvitte a legközelebbi kórházba (Lukács 10,33–34). Mindnyájan megverten fekszünk a földön, haldoklunk, és csak a megváltás szeretettel átadott örömhíre segíthet rajtunk. Erről a misszióról van itt szó: embermentésről.

2Sámuel 5,17–25

Lám, még az apostolt is bírálgatták (1–3). Ha egy ilyen elhívott, odaadó, fizetséggel sem élő, hanem kétkezi munkából magát eltartó evangéliumi szolgát is bíráltak, akkor hogyne bírálnának minket is; hiszen odaadásunk is más, mint az apostolé volt, és fizetségben is mindnyájan megkapjuk a magunkét, miközben szenvednünk sem kell az evangéliumért úgy, ahogy az apostolnak kellett.

Mától kezdve tehát egy indulatos szavunk sem lehet, ha bírálgatnak minket; hanem alázattal meghallgatjuk és átgondoljuk a bírálatokat, és imádkozunk azért, hogy a magunk helyén még nagyobb odaadással, igazi isteni elhívással tehessük a dolgunkat Isten dicsőségére: mint akik a Szentlélek kényszere alatt teszik a feladatukat. Ez a kényszer nem teheti, hogy ne teljes odaszánással végezze a munkáját, istentiszteletként, evangéliumot hirdetve, szolgálatként. Ez a kényszer nem a jogos járandóságért teszi a dolgát, az csak ráadás, hanem a rábízott ügyért! Ez a kényszer mindent elvisel, hogy semmi akadályt ne gördítsen az evangélium ügye elé (12; 16–17; Jeremiás 1,6; Ámósz 3,8).

Az apostol alázattal meghallgatja és átgondolja a bírálatokat, majd alázattal cáfolja azokat; tehát nem hagyja annyiban, de nem indulatból, hanem krisztusian felel meg a bírálóinak. Jó olvasni az apostol szentlelkes szenvedélyének és szentlelkes józanságának egyensúlyát. Mert noha ő Korinthusban nem fogadott el semmit a szolgálatért, mégis hangsúlyozza, hogy a lelki munkás is méltó a maga bérére; ahogy a katona is méltó a zsoldjára, miközben minden ellátását és költségét is fedezik, vagyis nem a saját zsoldjából katonáskodik; vagy ahogy a szőlősgazda is ehet a termésből és a pásztor is ihat nyája tejéből (7). „Normál” esetben nem is lehet anélkül a reménység nélkül élni, hogy munkánknak ne legyen valami látható, minket is gazdagító gyümölcse (10). A mi Urunk Jézus Krisztus is hangsúlyozta ezt (13–14; Máté 10,10; Lukács 10,7). Még az állat is joggal tart igényt arra, még a cséplést végző ökör is, hogy megetessék és megitassák a robotos munka után (9; 5Mózes 25,4). Az evangélium hirdetése több, mint munka: Ez szent kényszer! De az evangélium hivatalos hirdetőinek ezen felül joga az, hogy tisztességesen meg is élhessenek ebből, mint a léviták a tizedből (18; 4Mózes 18,31; 5Mózes 18,1). Aki elhívott, az enélkül is végzi a szolgálatot, mert kényszer nehezedik rá; nem önként végzi a szolgálatot, nem jutalomért, hanem szent kényszerből sáfárkodva (18). Az apostol Korinthusban nem fogadott el semmit (14–15). Erre megvolt az oka. A filippiektől már elfogadta az adományt, noha azt adománynak és nem fizetségnek nevezték (Filippi 4,10–18).

Ha már a bírálgatásról van szó, akkor konkretizáljuk egy kicsit a problémát! Ki kit bírálgathat itt tulajdonképpen? Ez az igerész bizony konkrétan szóba hozza a lelkészi egzisztencia kérdését ugyanúgy, mit a lelkészeink odaszánt szolgálatának kérdését is. Továbbá azt a nagyon nehéz kérdést is nekünk szegezi az Ige, hogy egy elhívott lelkipásztor hogyan jut el odáig, hogy minden lelkesedését, motivációját elveszti; mennyire tehet erről a gondnok, a presbitérium, bizonyos gyülekezeti tagok, vagy éppen maga a lelkipásztor? Ne bíráld, hanem szeresd a lelkészedet, imádkozz érte, tartsd el adományaidból tisztességgel és biztasd őt a szolgálatban! Gondolj arra, hogy te is pénzből élsz, és neked is szükséged van a saját munkádban a szeretetre és a biztatásra. Pál apostol, mint rendkívüli szolga, csak egy adatott. Ő maga is hangsúlyozza, hogy amit ő kibírt és amivel ő nem élt, az mind-mind kivétel, ami csak erősíti a szabályt: Méltó a munkás a maga bérére (18; Máté 10,10; Lukács 10,7; 1Timóteus 5,18).

2Sámuel 5,1–16

Egy kiállítás megnyitóján vettem részt. Újra és újra előkeveredik a súlyos vitákat és feszültségeket generáló téma: mit kezdhetünk mi a képzőművészettel, a „kiábrázolásokkal”; egyáltalán szabad-e valamit keresnünk a művészetek terén? Itt, a mai igeszakaszunkra figyelve, nem a fenti kérdésre kapunk választ – ezért abba most én sem kaszálok bele –; de választ kapunk arra, hogy magát a problémát miként kell kezelnünk. Ez most itt a lényegi üzenet. Az apostol saját kora egyik hasonló problémájából kiindulva (1), szentlelkes ihletettséggel, az alábbiakat tanácsolja.

A hívő ember, Jézus Krisztusban szabad, „mindenevő” testi és szellemi értelemben egyaránt, mert Isten törvénye a szívébe lett írva, így nem „kívülről” és nem „belülről”, hanem „felülről” vezérelten pontosan tudja, merre halad az Istennek kedves, üdvözítő meder, annak védőgátjaival együtt (4–6; 8). Az ilyen ember pontosan tudja azt is, hogy a krisztusi szabadságban mindent szabad, de nem minden használ (1Korinthus 6,12); sőt, azt is tudja, hogy mi az, amit soha nem szabad kipróbálni. Vagyis ez a szabadság a „nemet” mondani tudás szabadsága is egyben. Ennek a szabadságnak az ismeretéről beszél itt az apostol, és nem valamiféle tanbéli ismeretről (2).

Ez a szabadság azonban csak szeretetben élhető meg (3). Az ismeret felfuvalkodottá tesz! (1–2) Nemcsak a szigorú, minden részletre kiterjedő, hitvalló tanokkal rendelkezők ismerete tesz felfuvalkodottá, hanem az imént részletezett krisztusi szabadság ismerete is azzá tehet minket. A krisztusi szabadság csakis szeretetben élhető meg. Minden ismeret csakis szeretetben gyakorolva lehet áldássá. Ez többek között azt jelenti, hogy ha valaki közöttünk megbotránkozna valamin, amivel mi a krisztusi szabadságban minden gond nélkül élünk, akkor azt, a még erőtlenebb testvéremre nézve, nem teszem. Inkább nem élek azzal soha, ha azt az illető testvérem látja, csakhogy őt meg ne botránkoztassam. Ez is a krisztusi szabadság része. Közben azonban imádkozom a még mindig sokféle béklyó és görcs között élő testvéremért, hogy adja meg neki is az Úr a krisztusi szabadság örömét. Ez magunkra nézve is naponkénti imádságunk lehet (9–13).

2Sámuel 4

Egy velem egyidős, negyven éve jó barátom urnája mellett hirdettem a feltámadás és az örök élet Igéit, a hét elején. Egy sereg emlék ért el a temetésekor, és be kell vallanom, szabályosan sajgott a szívem. Egészen fiatalon, együtt kezdtünk el dolgozni vele Veszprémben. Előttünk volt az élet… Aztán egy „csettintés”, és az urnáját látom magam előtt. Ő ebben az esztendőben, amikor ezeket a sorokat írom, közel a tizedik testvér, aki „itt” fontos volt nekünk, és az idén hazatért.

Ez most nem valami érzelgős nosztalgia, hanem nagyon is a mai Ige üzenetét erősíti meg. Az apostol egyszerre csak tágabban kezdi szemlélni a házasságra vonatkozó, azon belül a speciális esetekre vonatkozó, gyakorlati tanácsait, amelyekre ugyan külön rendelkezést nem kapott az Úrtól – micsoda alázat, hogy ezt beismeri –, de amely tanácsok az Úr irgalma folytán hitelt érdemlők. Ez azt is jelenti, hogy nem kell minden részletkérdéshez az Úrra hivatkozó tekintéllyel hozzászólni (25–28).

Ennek a résznek a lényege ugyanis az, hogy földi időnk rövid. Az emberélet útjának felén ezt egyre inkább látjuk. Jézus Krisztus visszajövetelének idejét nem tudjuk, de a mi időnk „itt”, attól függetlenül is rövidre van szabva. Az apostol hangsúlyozza, hogy lazítani kell a szálakat, amelyek ehhez a világhoz, ehhez a testhez fűznek, egy idő után nem szabad újabbakat fonni, és nem szabad újabb „projekteket” elkezdeni. Minden földit úgy kell venni, mintha nem volna: házasság, vagyon, öröm és bánat, minden ideig való. Ravasz László ihletetten írja, hogy Pál nem egy kényelmes, állandó, polgári világban élt. Ő látta a világ nagy repedéseit és a közeli összeomlást (29–35).

Az apostol nem az összeomlást látja, nem félelem tölti el őt, hanem reménység, miközben az Úrral való találkozásra készül. Az Isten embere mindig készen van, dolgai rendben vannak, és teljes szívvel az Úrhoz ragaszkodik. Isteni jelzéssel készületre hív az is, ahogy telik felettünk az idő! Áldott e földi lét! Áldott „itt” minden, amit az Úrban éltünk meg, és azok mind „odaát” is maradéktalanul a mieink lesznek (35).

2Sámuel 3,22–39

Abban legyünk hűségesek, amibe az Úr állított bennünket (24). A meglévő állapotban, az adott külső keretek között kell az Isten dicsőségére élni és szolgálni ebben a világban, megelégedve az Úrtól kapott lehetőségeinkkel és tehetségünkkel. Pál azt hangsúlyozza, hogy a hívő ember ne siessen előre a maga helyéről, hanem a meglévőben igyekezzen helytállni. A keresztyénség nem vallásos forradalom. Aki a kevésen hű, azt sokra bízzák majd (Máté 25,21). Nem az emberi igyekezet és erőlködve törekvő akarás ajándékoz többet, hanem az adott helyen való hűség. Mert nem azé, aki akarja… (Róma 9,16)

Ez Pál korában nemcsak keresztyénségünk külső jegyeire, hanem a társadalmi viszonyokra is vonatkozott (17–21). Úgy tűnik, hogy az apostol az aktuális kérdésekkel szemben közömbösen konzervatív. Valóban, az éppen aktuális kérdések a következő időszakban már a múlt temetőjében végzik. Megnézve egy napilapot, akár a közelmúltból, már csak a történészek számára izgalmas, mert közben annyit változott a világ, hogy új kérdések izgatnak bennünket, amelyek egy évtized múlva már nem érdekesek, legfeljebb csak a jelent kialakító összefüggések okán… Pált az örök evangélium izgatta, Jézus Krisztus, aki mindig ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8), és akinek állandósága újjászüli a jelent: a rabszolgát szabaddá, a szabadot rabszolgává teszi, miközben mindenki marad a helyén. Csak ez a megoldás! (22–23)

Egy szempontot azonban vegyünk még figyelembe! Pál apostol Jézus Krisztus visszajövetelét még a saját nemzedéke idejére várta. Így érthető: addig még ki lehet bírni. Az Úr eljövetelének időpontját azonban nem tudjuk. Egy életen át várni a jobbra, rabszolgaként? Keresztyén, testvéri közösségben ez nem volt probléma. Ám pogány környezetben, a megtért rabszolgának, élete végig benne szenvedni ebben az állapotban, már más kérdés. De nézzük meg a másik oldalról a problémát! Semmit nem változik a világ, legfeljebb a kiszolgáltatottság és a nyomor elszenvedői változnak, ha változnak. Megtérés kell, Jézus Krisztus kell (Jelenések 22,20), új ég és új föld kell! (2Péter 3,13)

2Sámuel 3,1–21

Az apostol úgy szól a házasságról, hogy Jézus Krisztus visszajövetelét a mielőbbi időre várta. Ezért a páli tanítás a házasság nagy, áldott ajándékaira csak utal, de nem részletezi azokat. Azzal azonban, hogy az apostol rámutat arra, hogy a házasság Istentől való alapvető életrend, egyértelműen következtethetünk erre (1–7).

A férfinak nem jó asszonyt érinteni!? (1)

Ezt az a Pál mondhatta, aki valóban megkapta, hormonális alkatánál fogva is (Ravasz László), azt a kegyelmi ajándékot, hogy neki ez a kérdés nem okozott problémát és erő feletti önmegtartóztatást. Ez a tétel azonban Pál tétele, amit ő maga is beismer azzal, hogy másoknak azt tanácsolja, hogy a házastársak ne fosszák meg egymást ezen a területen se (5).

Mert „normál” esetben igenis jó, nagyon jó a férfi és a nő testi érintkezése. Isten ajándéka ez a jó, az Ő teremtő szeretete szerint. Isten formálta férfivá és nővé az embert, és látta azt, hogy ez jó (1Mózes 1,26–31). Jó a férfinak nőt érinteni: a házasság medrében jó a saját asszonyát szeretni. Kölcsönösen jó a testi szerelem, nélkülözhetetlenül jó; de igazán áldássá, valóban jóvá, csak lelki és hitbéli összetartozással lesz, önmagunk vágyainak önző kielégítésén túl.

Viszont az Istentől rendelt kereteken kívül, éppen ez a terület az, amit a gonosz leginkább kihasznál, hogy szétzilálja az emberi életet, beleértve a legszentebb, legintimebb, legáldottabb emberi kapcsolatot: a házasságot és a családot (5). Ezért óvja és védi az apostol a házasságot, amely több a vér szerinti testvéri és a baráti viszonynál is; noha a házasság áldásait, örömeit, legbensőbb csodáit nem részletezi.

Ezek után az apostol, az akkori kérdésekre válaszolva, az élet különféle eseteire nézve szól a házasságról, annak védelméről (8–11): a házasságban még nem élőket szólítja meg, kitér a házassági válás kérdésére, valamint a hívő és hitetlen között köttetett házasságra. Ezeket más alkalommal magyarázzuk majd.

2Sámuel 2,12–32

Jézus Krisztus megszabadította népét. Szabadok vagyunk az isteni törvény paragrafusainak hatalmától, mert Isten az Ő törvénye lényegét, az Isten és felebarát szeretetét a szívünkbe írta. Szabadok vagyunk, abban az értelemben, hogy Jézus Krisztusban vagyunk szabadok, Jézus Krisztus személyes hatalma és védelme alá kerültünk, tehát nem vagyunk többé kiszolgáltatva a bűn és a gonosz hatalmának. Szabadon engedelmeskedhetünk a Krisztusnak. Ez a szabadság tehát az Úrnak való engedelmesség, amelyben kiteljesedhet az emberi élet, templommá formálódik, Jézus Krisztus testévé, a Szentlélek templomává (19).

Minden más szabadság megnyomorít, elsorvasztja az emberi életet, akárcsak a legdurvább emberi diktatúra. A „mindent szabad” elv is egyfajta diktátum, a bizonytalanság káoszának uralma, amelyben halálosan szétesik az emberi élet. Ilyenkor már nemcsak örökkévaló, isteni rendről nem beszélhetünk, hanem semmiféle normák, irányok, keretek, célok nincsenek.

Jézus Krisztus az egész embert megváltotta, testét és lelkét egyaránt. Ezért a testünk sem a miénk, hanem az is a mi Urunké. Dicsőítsük az Urat a mi testünkben! (20) Isten, Jézus Krisztusban testté lett, Ő testben támadt fel, ezzel megszentelte a testet, magának foglalta le azt; drága áron vette meg azt, és templommá formálta (19–20). Mi az Úréi vagyunk. A test az Úrért van (13–14). A testünket látja a másik ember. A testünkben, az életünkben, a cselekvésünkben leszünk hitelesek. Az apostol ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy megregulázza a testét, hogy ő maga semminek ne legyen a rabjává, és ezáltal alkalmatlanná ne legyen a szolgálatra (1Korinthus 9,27). Amint azt látom, hogy valami az uralma alá kerítené a lelkemet és a testemet, a kettő ugyanis elválaszthatatlan, akkor meneküljek az én szabadító Uram oltalma alá, a szolgaság igája elől (Galata 5,1). A látszólag közömbös dolgok, mint például az evés, is rabbá tehetnek (12–13). A szó szerinti értelemben vett paráznaság, most ott erről beszél az apostol, azonban a legnagyobb veszély, mert a testi érintkezés e-világban kitörölhetetlen nyomot hagy (14–18). A testkultusz és a mai Ige üzenete között semmi kapcsolat nincs. A testkultusz mindkét véglete, a test istenítése és megvetése, egyaránt elvetendő.

Mindent szabad nekem, de nem lehetek semminek a rabjává (12). Közömbös, hogy mit eszem, szabad vagyok az étkezésben, hálával és örömmel ehetek, ha a másiknak is van mit ennie. De nem lehetek rabja az étkezésnek, nem lehetek falánk. Ha már csak az evés jelent örömöt, ha már csak az evés a menekülés, az evés a kikapcsolódás, az evés a jutalom, akkor vigyázni kell! Egyébként vigyázzunk, mert folyamatosan eszünk és eszünk. Jóléti kultúránkban úgy beszélünk folyamatosan az evésről, hogy közben illik megmaradni csontsoványnak; mindemellett másoknak már ivóvizük sincs. Áldott legyen az Isten azért, hogy az Isten országa nem evés és ivás, hanem Szentlélek általi öröm; ugyanakkor „ott” mégiscsak részünk lehet a nagy vacsorában… (12–13)

A paráznaság, most annak szó szerint vett értelmében, ennél még bonyolultabb kérdés. Az apostol egyértelműen fogalmaz (15). A Jézus Krisztusban nyert szabadság arra tesz szabaddá, hogy örök hűségben éljek, egy kísértésekkel teli világban azzal, akivel egy testté lettem (16). Isten a gondolatainkat is ismeri. Ezért szükségünk van a kegyelemre. De az Úr a gondolatainkat is kordában tartja és nem engedi, hogy azok testi hűtlenségben öltsenek testet, hiszen minden testi kapcsolat nyomot hagy bennünk (18). Sok olyan embert ismerek, akik szépek, okosak, és nem is akartak ellent állni a kísértésnek, sok-sok testi kapcsolatuk volt. Ma kiégett, szétesett, toprongy emberek, akik senkihez sem tartoznak, az életük romokban hever, minden látványos siker ellenére is. Bizony még akkor is így van ez, ha közben megtértek és új életet kaptak. Mert a bűneinknek az e-világi következményeit hordoznunk kell, még akkor is, ha annak, Jézus Krisztus kegyelme által már nincsenek e-világi következményei (14–18). Légy hű, ilyen értelemben is mindhalálig, egy korinthusi viszonyokhoz hasonló, tobzódó világban! (Jelenések 2,10)

2Sámuel 2,1–11

Nagy gyarlóság, hogy testvér a testvérrel pereskedik (6).

Nagy gyarlóság az is, hogy hétköznapi ügyekben pereskednek egymással azok, akikre nem hétköznapi ügy, hanem az evangélium „egyetemes és ünnepi ügye” bízatott; az a szent ügy, amely a hétköznapokat is megáldja (4).

Még nagyobb gyarlóság az, hogy a gyülekezet tagjai kiviszik az ügyeiket a világ elé (1–6), és hitetleneket ültetnek a bírói székbe azok, akiket Isten arra rendelt, hogy ők mutassák fel a világnak azt az örökkévaló mértéket, amely alapján minden más dolog helyesen megítélhető (2–3). Hogyan lehetséges, hogy egyetlen higgadt, Isten Lelkének ereje, józansága és szeretete által vezérelt bölcs sincs közöttük (2Timóteus 1,7), aki igazságot tudna tenni az ügyeikben (5), illetve még a pereskedés előtt kulcsot találna egy bonyolódó ügyhöz és az egymásnak feszülő testvérek szívéhez?

A gyarlóságok gyarlósága pedig az, hogy a gyülekezet tagjai egyáltalán pereskednek egymással. A krisztusi az lenne, hogy hívő emberként elszenvedik a sérelmet és eltűrik a kárt, illetve eleve nem okoznak sérelmet és kárt, testvéreiknek végképp nem (7–8). Most itt azonnal az kísért bennünket, hogy okos teológusként elkezdjük árnyalni ezt a mondatot: Igen, ez lenne a krisztusi, de ez nem azt jelenti, hogy minden kárt és sérelmet el kell tűrni… Csakhogy, fordítsuk meg a gondolatot! Amint elkezdjük sorolni, hogy hol, mikor, milyen sérelmeket nem kell eltűrni, akkor azonnal arra az oldalra fordul a gyarló kocka, hogy egyik sérelmet sem kell eltűrni. Márpedig itt nincs kivétel, a krisztusi szeretet himnuszában sem olvasunk kivételt, hiszen a szeretet mindent eltűr (1Korinthus 13,7). A krisztusi út vége lehet kereszt, de a tanítvány nem különb a mesterénél (Máté 10,24).

Ezek a gyarlóságok kiáltanak. Tartsunk önvizsgálatot! Aztán gondoljunk bele abba, hogy mi minden történik a gyülekezeteinkben: viszályok, acsarkodások, perek egymás között, lelkész és gyülekezet között. Megoldhatatlan és vég nélküli, elkeserítően méltatlan ügyek ezek, amelyekben senki nem enged, és amelyek „nem maradnak belül”, soha nem oldódnak meg, így elsorvasztják a ránk bízott, szent ügyet. Ne jogászkodj, ne a paragrafusokat sorold, ne a másikra mutogass, hanem térj meg!

2Sámuel 1,17–27

A gyülekezeten belül a tetten érhető paráznaság egyetlen fajtáját sem tűrhetjük el, a paráznákkal közösséget nem vállalhatunk, azokat a gyülekezetből el kell távolítanunk. Kemény és egyértelmű tanítás ez, amely önvizsgálatra, megszomorodásra késztet, megtérésre hív, konkrét lépések megtételére kényszerít!

Pál, az általa említett korinthusi esetben, a távollétében is azonnal egyházfegyelmet gyakorol, és kizárja az illetőt a gyülekezetből. A gyülekezeten kívülre kerülni azt jelenti, hogy a megváltó Jézus Krisztuson kívül vagyok, a gonosz uralma alatt. Pál nem mond végső ítéletet az illetőről, ezt figyeljük meg! Pál annyit mond, hogy a gonosz elpusztítja azt, aki az ő hatalmába kerül, de Isten könyörülhet…  (1–5)

Amikor az apostol ebben az összefüggésben paráznaságról beszél, nem a világ paráznáiról szól, hiszen akkor ki kellene mennünk a világból (10). A világ paráznáiért könyörgünk, hogy adjon az Úr megtérést számukra. A kívül lévőket az Isten fogja megítélni (12–13).

Az apostol tanítása világos: azokkal ne éljünk együtt, ne is együnk együtt, akiket testvérnek neveznek és az illető mégis tetten érhetően parázna, nyerészkedő, bálványimádó, rágalmazó, részeges, rabló. Akik tehát a gyülekezeten belül vannak és ilyenek, azokat el kell távolítani a gyülekezetből (13). Ez nem szeretetlenség, hanem a gyülekezet tisztaságának védelme, hiszen egy kis romlott kovász, az egész tésztát romlottá és ehetetlenné teszi (6–7). Bizony így van ez, nemcsak az étellel, hanem a keresztyén életünkkel is.

Ezzel nem tartjuk különbnek magunkat senkinél, de igenis mindennél különbnek tartjuk az értünk „megáldoztatott húsvéti bárányt”, azaz Jézus Krisztusunkat és az Ő megtartó kegyelmét (7). Az Ő kegyelmébe kapaszkodva, az Ő erejét naponta elkérve harcoljuk meg a hit harcát (1Timóteus 6,12), hogy a paráznaság, annak számos fajtája, a nyerészkedés, a bálványimádás, a rágalmazás, a részegség, a rablás e-világban csúcsosodva leomlani készülő lavinája el ne sodorjon minket is…

Tegyük hozzá, ma a gonosz hatalma sokkal átláthatatlanabb lett, hiszen, ha valakiről valami hír járja (1), az még messze nem biztos, hogy igaz is. Sőt, a gonosz ügyeskedése éppen az, hogy a posztmodern kommunikáció világában, bárki bárkiről bármit mondhat, mégpedig következmények nélkül. Éppen ezért kell még komolyabban vennünk az apostoli intést, és azzal is meg kell szakítanunk a kapcsolatot, aki nem az evangéliumi intés szabályai szerint jár el; azaz először nem négyszemközt kezdi el megbeszélni a baját a másikkal (Máté 18,15), hanem mindjárt a világ nyilvánosságának elektronikus pengeélein.

2Sámuel 1,1–16