Áldott az Isten, mert Ő a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja. Az egyetlen, élő Istenről csakis Jézus Krisztusra tekintve beszélhetünk, aki által az elérhetetlen Isten olyan közel jött hozzánk, mint apa a gyermekéhez. Még ma is emlékszem az apám ölelésére: szilárd, erős szeretettel teli biztonságot jelentett (3).

Áldott az Isten, mert Ő az irgalom Atyja. Szükségünk van az irgalomra. Ez az irgalom az Isten irgalma, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztus keresztjén, ahol bűneink büntetését elhordozta: miattunk, érettünk és helyettünk. Isten irgalma újjászül bennünket és arra indít, hogy mi is irgalmasak legyünk egymáshoz. A krisztusi irgalmasság kockázata megdöbbent, mert annak a vége ma is kereszt. A gyarló ember ugyanis mindig visszaél az irgalommal. Mi ezt tesszük Isten szeretetével; de ezt tesszük egymással is, ha irgalmat tapasztalunk. Az irgalmat nyert ember egyszerre csak feléled és neked jön; neked, aki segítettél rajta; ahol azonban erőt tapasztal, ott továbbra is meghúzza magát. Nagyon sokszor átéltem ezt én magam is: akiken segítettem, fájdalmasan visszaéltek a bizalommal. Ma a kapum előtt sírt valaki, aki váratlanul jött hozzám, és nem tudtam beengedni többé… Megdöbbentem a magam gyarlóságán és gyengeségén. Mi néha tudunk krisztusiak lenni, de többnyire félünk a kereszttől, ami már nem teológiai értelemben vett kereszt, hanem csak a megváltott ember krisztusi szeretetének halálos kockázata (3).

Áldott az Isten, mert Ő a vigasztalás Istene. Kell a vigasztalás! Sok szomorúsága van a hívő embernek: megszomorodik a bűnei miatt, és sír a „hasadt” világ gyarlósága és nyomorúsága felett. De boldogok, akik sírnak, mert ők isteni vigasztalást nyernek (Máté 5,4), az örök élet bizonyosságát. Csak ezzel a vigasztalással tudunk vigasztalni másokat. Más vigasz csak hazug áltatás. Akinek örök életbe vetett reménysége és üdvbizonyossága van, annak lehet vigasztalása e-világ minden kínzó görbesége között (3–4).

2Sámuel 14,21–33