Az úrvacsora üdvösséges javunkra van. Az úrvacsorában, miközben emlékezünk Jézus Krisztus halálára, aközben az igehirdetés által halljuk, a kenyér és bor jegyei által látjuk és kapjuk a feltámadott, élő Úr megváltó szeretetét: a bűnbocsánatot, az új élet valóságát, az örök élet bizonyosságát. Az úrvacsora közösséget, új szövetséget teremt, Isten és az Ő népe, valamint népének tagjai között. A kenyér kenyér marad, a bor is megmarad bornak, de a cselekmény egészében, a Szentlélek által, az élő és feltámadott Jézus Krisztussal kerülünk üdvözítő közösségbe (23–26).
Tehát az úrvacsora több, mint szeretetvendégség; sokkal több, mint a szegények megsegítése. Az úrvacsora minden ember szegénységének üdvösséges gyógyítása: bűnös és halandó életünk részesül az Úr megváltó szeretetében. Tehát az úrvacsorára méltóképpen fel kell készülnünk. „Méltóságunkat” éppen az adja, hogy töredelmes szívvel megvalljuk, nem vagyunk méltók az Úr megtartó szeretetére, mégis kérhetjük az Ő megtartó és életet megújító kegyelmét. A bűnbánó ember nem tudja minden bűnét listázni, mert annyi van; mégis az általánosságok mellett, igenis konkrétan oda kell vinni az Úr elé azokat a bűnöket, amelyek mostanában kísértenek, vagy amelyek egész életemben újra és újra kísértenek. A bűnbánat gyógyít, leveszi rólunk a halálos ítéletet, a bűn nyomásának terhét, és felvértez, Isten erejével, az új életre (27–34).
Bűnbánattartásunk az alábbiakra tekintettel is történhet… Az úrvacsorát megelőzi, valamint követi a szeretetszolgálat, mégpedig a gyülekezetben és azon túl is, hiszen aki részesült az Úr kegyelmében, az nem lehet kegyetlen a mellette élő embertársával sem. Enyhítjük a szükséget, de azzal az alázattal, hogy nem tudunk minden szükséget enyhíteni. Igyekszünk nemcsak magunknak élni, igyekszünk nemcsak mindig „a magunkét elővenni, enni, képviselni, érvényesíteni”, a másikkal nem törődve – ahogy ez a korinthusi gyülekezetben is történt –; de azzal az alázattal igyekszünk erre, hogy ez az önző nyomorúságunk e testben élve úgy kísért bennünket, hogy sokszor észre sem vesszük. Próbálunk, legalább a gyülekezetben, épülésünkre és nem kárunkra összejönni; de azzal az alázattal, hogy ezért minden nap könyörögnünk kell, mert itt különösen kísért a gonosz. Egyik testvérem említette: „Beidegződésből megyek templomba, de gyomoridegem van, ha belépek a gyülekezet közösségébe…” Van mit megvallani, letenni, megbánni! A gyülekezeti összejövetel üdvösséges épülésünkért van. Tényleg így van? (17–22)
2Sámuel 8
