Nem tudok úgy lefeküdni, akármilyen fárasztó is volt egy nap, hogy az aznapi dolgaimat ne rakjam helyre, ne rendezzem el… Ezek közül egy sereg még nincs kész, de azzal, hogy az elintézendők közé tettem, már az Úr kegyelmes kezébe helyeztem azokat, a holnap Urára bíztam, egy időre rendben elengedtem, „rendeztem”, és így is az örökkévaló rend Urához kapcsolódtam. A rendetlenség a gonosz műve: halál és kárhozat. A teremtés és az újjáteremtés az élet Urának ajándéka.

Ennek a rendnek kell tükröződni az egyházban, a gyülekezetben, az istentiszteleten is. „Épülés” csak rendben lehetséges (14,12). Ami szép és ékes, az egyben rendezett is. Aki igazán szép: az arányos, „szabályos”. Minden legyen egyszerre szép és rendezett, ihletett és értelmes, Lélekben eleven és mégis értelemmel követhetően józan. Ez a nyelveken szólás és a prófétálás viszonyában is érvényes: az értelmes tanításé az elsőbbség, de a Lélek más ajándékait sem szabad korlátozni (39).

A lényeg: az Istennek kedves rend érvényesülése, amelyben még a prófétáló sem lehet önhitt, azaz alá kell vetnie magát az éppen érvényes „közegyházi” rendnek, ez esetben az apostoli intésnek. Ebbe a rendbe illeszkedhet minden kegyelmi ajándék érvényesülése, hogy együtt buzogjunk, és a buzgóság építsen és ne romboljon, egybetartson és ne szétszaggasson (37–38).

Ebbe a rendbe tagolódik a férfiak és a nők szolgálata a gyülekezetben. Az asszonyokra vonatkozó intés pont arra vonatkozik, hogy a keresztyénség krisztusi szeretete tette meg az első lépést a nők megbecsülése felé, hiszen addig a korábbi kultúrák mindegyike férfijogú kultúra volt. A nőket egyként megbecsülte a keresztyénség, megkeresztelte őket, az úrvacsorában is részt vettek, szólhattak, kérdezhettek; de ez is csak egy meghatározott rendben történhetett, amelyben az apostol az egyes túlkapásokat is rendezni szeretné. A felszabadulást ugyanis mindig túlkapás követheti… (34–35)

Jézus Krisztus megváltott, szabaddá tett: az örök élet szabadsága egyben a legékesebb rend!

2Sámuel 12,1–14