A jóléti keresztyénség számára nagy figyelmeztetés ez az igeszakasz. Rajtunk van a keresztség jele, élünk az úrvacsorával, és mégis folyton visszaélünk az Úr kegyelmével. Akkor a pogány környezetből gyülekezetté formálódó korinthusiakat intette az apostol, ma az elpogányosodó keresztyénség számára szólal meg a prófétai hang, mégpedig a pusztai vándorlás intő példáit tárva elénk (1–5).

Hétköznap dolgozunk, robotolunk, a munkánk lett a bálványunk. Az aranyborjú egy fajtája ez, amely akkor is bűn, ha az elvárt életmód belekényszerít minket ebbe a nyomorúságba. A hétvége aztán az evésé és a játéké; vagyis a kikapcsolódás sem az Isten közelében történik, hanem olyan helyeken, amely tele van kísértésekkel és istentelenségekkel (2Mózes 32,6).

Az apostol bálványimádásról, paráználkodásról, zúgolódásról szól, amely megkísértette Izráelt, és sokan elbuktak közülük; megkísértette a korinthusi gyülekezet tagjait; és bizony kísért bennünket is (6–10). Az elvilágiasodott keresztyénségre gondoljunk most, ne másra. Azokra gondoljunk, akiken ott van a megváltó Krisztus pecsétje, és nagy ünnepen még a lelki ételt és italt is magukhoz veszik (2–3), és mégsem leli kedvét bennük az Isten (5). Magunkra gondoljunk! A sákramentum nem közli az üdvösséget, hanem megpecsételi azt, ha valóban Jézus Krisztusban vagyunk.

Nem bízhatjuk el magunkat, de bízhatunk a szabadító Isten hatalmában, aki Jézus Krisztusban kihozta népét Egyiptomból és vezette, táplálta őket a pusztában, amiképpen minket is kihozott a halálból, és táplálva vezet az e-világ pusztaságában, az üdvösség útján járva. Ő nem terhel bennünket erőnk felett, hanem a próbák, kísértések idején is elkészíti a szabadulás útját, csak maradjunk az Ő közelében! (11–13)

Urunk, könyörülj! Ölelj magadhoz, ne engedd, hogy eltávolodjunk Tetőled!