Amikor egy vendégségbe hívnak, akkor ott kikerülhetetlen az, hogy közösségbe kerülök a meghívókkal, és azokkal is, akiket a vendéglátó még meghívott. A vendégségben magamhoz veszem a vendéglátó által elkészített ételeket, miközben a legbensőségesebb asztalközösségbe kerülünk egymással, majd az utána való hosszas beszélgetés is közösséget feltételez.

Kikkel ülhetünk le egy asztalhoz? Milyen alkalmakon vehetünk részt? Ez a kérdés nem az elkülönülés gőgje miatt fontos, hanem valós problémát feszeget, hiszen egy vendégségben hatunk egymásra, kapcsolatba kerülünk, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Partikon még egyebek is történhetnek…

Minden találkozás, minden „vendégség”, minden alkalom során nyomot hagyunk egymásban. Ahol megjelenünk, ott jelenlétünkkel helyesnek és támogathatónak hirdetjük meg az adott helyet, annak tevékenységét; illetve mások a jelenlétünket így értelmezhetik. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy hol, mikor, kikkel látnak bennünket együtt.

Ez nem az erős hitű ember miatt probléma, hanem a gyengébb hitűekre tekintettel az. Egyébként pedig bálványok nincsenek, de a démoni világ ereje valós (14; 16–22). Ezért a krisztusi, szabad ember hitének szilárdságára is rákérdez ez az igeszakasz.

Az apostol, a keresztyén szabadságot védelmezve is kimondja, hogy mindent csakis az Isten dicsőségére cselekedhetünk, mint akik nem a maguk hasznát nézik, hanem mások üdvösségét munkálják (31). Isten dicsőségét és mások üdvösségét pedig csak erős, páli hittel lehet úgy munkálni, hogy olyan helyeken járunk, ahol pogányként élnek, esznek, isznak, beszélnek. Innen szabadított ki bennünket a mi Urunk. Nekünk a megváltó Jézus Krisztussal van közösségünk, és azokkal, akik az Úrban bíznak (16–17).

Urunk, adj erős hitet, hogy krisztusi szabadságunk ajándékával hitvalló szeretettel és bizonyossággal élhessünk: ne a pogány világ hasson ránk, hanem mi járhassuk át ezt a világot, a Te megváltó szereteted ismeretével.

2Sámuel 7,8–17