A mi Urunk napja, a kegyelem teljességének napja, amikor életünk tisztátalanságát maradéktalanul eltörli, megbocsátja az Ő kegyelme.

Isten kegyelmére szorulunk, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztusban. Hiszen nem vagyunk tiszták és kifogástalanok: sok vétek terhel bennünket, gondolatban, szóban, cselekedetben, mulasztásban. Hitünk olyan sokszor elvérzik a hétköznapok próbái alatt…

Isten kegyelme azonban őriz bennünket, és nem engedi, hogy vétkeink megbotránkoztató határt lépjenek át. Isten kegyelme őriz minket az üdvösségben (1Péter 1,5). Urunk az eseményeknek is az Ura, nem véletlen, ha Ő bezár egy ajtót, ugyanakkor egy másikat meg kinyit. Ez is annak bizonyossága, hogy az övéi vagyunk.

Isten kegyelme egyre inkább megtisztít bennünket. Az Úr kegyelme megszenteli életünket. Jézus Krisztus követésében járva egyre inkább megtisztulunk, megérünk: elhagyjuk a vétkeket, letesszük a felesleges batyukat, kidobjuk a régi, koszos lomokat az életünkből, és nem engedjük, hogy a figyelmünket, értelmünket és szívünket bármi is elvonja a mi Urunk megváltó szeretetének örömétől.

Isten kegyelme arra indít, hogy naponta imádkozzunk, hogy egyre tisztábbak és kifogástalanabbak lehessünk, és mindennapi döntéseinkben is az Úr akarata szerint éljünk, mígnem megérkezünk az Ő örök boldogságához.

*

Mi a helyes? Megnyugtató, hogy ezt nem mi határozzuk meg, hanem az Isten, aki mindent tökéletesen tud és örökkévaló összefüggésekben lát. Ha mi, emberek határozzuk meg, hogy mi a helyes, az mindig csak a saját önző érdekeinket szolgálná. Urunk azonban pontosan tudja, hogy nekünk mire van szükségünk, és azt is látja, mi jó a másiknak, meg az egész teremtett világnak.

Isten kijelentette nekünk akaratát. Az a helyes, ami kiváltképpen szolgálja Isten dicsőségét és az emberek javát: szeretni az Urat, és szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat (Márk 12,30–31). Nagy teológiai vitákat lehet folytatni arról, hogy ki a felebarátom? Hát az, akit az Isten a látókörödbe helyezett, függetlenül attól, hogy ki is ő, hogyan gondolkodik és mit hisz. Azokat elég szeretned, akik között élsz és dolgozol.

Bizony, nehéz a hétköznapok kusza és bonyolult történései között helyesen élni, dönteni. Minden nap imádkozni kell az Isten tökéletes akaratának az érvényesüléséért, hogy ne történhessen más velünk és ne tehessünk mást, csakis azt, ami Istennek kedves, ami helyes, ami minden gyarlóságunk ellenére is megőriz az Úr rendelte mederben.

A mi tisztaságunk és kifogástalan voltunk az Úrban van. Önmagunkban nem vagyunk tiszták. Olyan ez, mint amikor a Duna megmarad a medrében, haladva a megérkezés, a torkolat felé, addig szép, addig nem kavarodik fel, addig nem bukkan elő a sok-sok hordaléka, addig nem rombol, áttörve gátakat. Urunk, tartsd meg életünket a Te medredben, haladva a Jézus Krisztus napja felé, amikor is életünk megérkezik a Te üdvösséges szeretetedhez!

2Sámuel 24,18–25

Telnek az évek, mégpedig gyorsan. Ez az esztendő is a vége felé jár. Ilyenkor számadásra késztet az idő múlása. Ha valaki számadást készít, ez a legfontosabb kérdés: Jézus Krisztus bennem van-e, én pedig Jézus Krisztusban vagyok-e, él-e bennem a Krisztus, hitben járok-e, közelebb kerültem-e Krisztushoz? Ez a számadás nemcsak bűnbánat és megalázkodás, hanem Isten kegyelméből hálaadás is, miszerint ahogy telnek az évek, egyre közelebb kerülünk az Úrhoz és egyre inkább értjük a Krisztus titkát. Erre a kérdésre üdvbizonyossággal is lehet válaszolni, az Urat magasztalva, hogy kegyelem alatt vagyunk, és él bennünk a Krisztus.

A bennünk élő Krisztus munkájának egyik jele, hogy a külső eseményeket hitben dolgoztuk fel. Nem az a fő kérdés, hogy milyen külső események történtek velünk eddigi életünk során, hanem hogy ezeket a külső eseményeket hitben dolgoztuk-e fel? A siker nem tett bennünket önhitté, és a kudarcok miatt nem lettünk megkeseredettek. Bármi történt velünk, mindent Isten megváltó szeretete felől értelmezhetünk így, hitben és bizonyosságban járva, nem pedig az Úr haragja felől. Szeret az Isten! Úgy megyünk a halál felé, hogy az örökkévalóság felé haladunk.

A bennünk élő Krisztus munkájának sok más jele is van. Most legyen elég ennyi. Ezt is elég megfontolni. Vizsgáljuk meg magunkat, próbáljuk meg magunkat, hogy Jézus Krisztus bennünk van-e! Micsoda kegyelem, hogy minden nyomorúságunk ellenére üdvbizonyossággal, Isten megváltó szeretetének gazdagságában tekinthetünk magunkra és másokra is…

2Sámuel 24,11–17

Az apostol harmadszor is készül arra, hogy meglátogassa a korinthusi gyülekezetet. Ezért a vendéglátás részleteit tisztázza itt. Az apostol ismét a saját költségein él majd Korinthusban, mint ahogy korábban sem volt a korinthusiak terhére, noha ezt a gesztust is Pál számlájára írták az ottaniak. A korinthusiak szerint ugyanis ez is azt bizonyítja, hogy Pál nem apostol, hiszen az apostolok elfogadták a vendéglátást, Pál pedig nem fogadta el azt (11–13). Pál a köztük lévő szeretetviszonnyal indokolja ezt, amely olyan, mint a szülő és a gyerek közötti viszony. Minden szülőnek sokkal nagyobb öröm adni a gyermekeinek, mint kapni azoktól (14–15).

Itt látunk meg az apostol lelkében egy mélyre szakadt tövist. Ravasz László magyarázatára utalok itt. Az apostol szinte hallja, ahogy valamelyik görög – magából kiindulva – azt mondhatta: „Ah, ismerem én a vén rókát! Hivalkodik azzal, hogy nem fogadja el a vendégbarátságot, két keze munkája után él, de küldi ide embereit, azok teméntelen pénzt gyűjtenek össze állítólag a jeruzsálemi szegényeknek, de valójában az egész összeg, vagy annak egy jó része, a Pál zsebébe vándorol.” (16–18)

Ez az apostol nagy fájdalma a korinthusiak kapcsán. Az apostol látja közöttük a gonosz munkáját, a rágalmazást, és nincs az az erkölcsi tisztaság, amit be ne sározhatna a gyanakvás és a rágalom. Titusz fosztott ki titeket? – kérdezi Pál. Mi teljesen megbízunk Tituszban, két munkatársat is elküldtünk vele, hogy a pénzekről két vagy három ember számoljon be. Az apostol szomorú, hogy megtéretlennek találja a gyülekezetet, nyilvánvaló bűnökben, amit pedig nem hagyhat következmények nélkül (19–21).

2Sámuel 24,1–10

Háromszor könyörgött az apostol azért, hogy Isten szabadítsa meg nyomorúságából. Ez a „háromszor” azt jelenti, hogy nagyon sokszor imádkozott ezért az apostol.

Ám az apostol, aki másoknak a gyógyulás és a szabadulás evangéliumát hirdette, és másokat meg is gyógyított az Isten akarata és hatalma által, maga beteg és megalázott maradt.

Mi győzedelmes keresztyénséget akarnánk, látványos diadalt, megtérő tömegeket, ébredéseket, szabadulásokat, gyógyulásokat.

Isten gondolata azonban egészen más erről: e-világban maradunk a megtépázott, ellentmondásos emberlétünkben, gyarló és törékeny testünkben, érzékeny lelkünkben, zilált idegrendszerünkben; és az Úr mégis tud használni bennünket. Ez egy nagy evangélium.

Az Ő kegyelme elég nekünk, minden nyomorúságunkban; üdvösségesen elég! Mire elég ez a kegyelem? Három dolgot említek most erre nézve.

Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk Ővele. Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk az Ő döntéseivel, amellyel gyakran úgy intézi sorsunkat, hogy emberi ésszel azt nem vagyunk képesek felfogni. Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk másokra is kiterjedő szeretetével.

Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk önmagunkkal, azokkal a keretekkel, amelyeket az Úrtól kaptunk, és abban hálatelt örömmel, boldogan, elégedetten mozogva sáfárkodjunk az Őtőle kapott javainkkal.

Elég az Úr kegyelme arra, hogy a munkánkat el tudjuk végezni. Elképzelhető, hogy szerényebb ez a szolgálati terület, mint amit magunknak megálmodtunk. Isten előtt azonban nincs különbség feladat és feladat között, mert amit Őtőle kaptunk, amit az Ő dicsőségére végzünk, az fontos, értékes, áldott, akármilyen apró és mások által felejthető legyen is az a „dolog”. A lényeg az, hogy amit Isten kiszabott ránk, annak elvégzéséhez Ő elég erőt és időt ad. Ő tudja, mi az elég! Áldott legyen ezért az Úr!

2Sámuel 23,8–39

Pál apostol tizennégy évet tevékenykedett Szíriában, amelyről semmi feljegyzésünk sincs, csak ez a szakasz (32–33) és a Galata levél első fejezete (1,17–24). A zsidók itt felbőszítették Pál ellen az akkor, ott uralkodó Aretász királyt, aki lezáratta Damaszkusz kapuit, hogy Pált elfogassa. Ekkor az apostolt ismeretlen kezek engedték le egy kosárban, a várfalon. Ezek az ismeretlen kezek, az ő feltámadott Urának eszközei voltak. Pált mindig a feltámadott Úr keze tartotta, hordozta. Ez a kéz soha nem enged el, bennünket sem!

Az apostol, megváltó Ura kezére hagyatkozva sorolja fel szenvedéseit. Az apostol a gyengeségeivel dicsekszik (30). Csak tényeket sorol az apostol, amelyeket így összegez: fáradozások, bebörtönzések, verések, halálos veszedelmek (23). Ezeket mind Jézus Krisztus ügyéért élte át az apostol; tehát ezek nem a puszta emberlét szenvedései voltak az életében. Aki azonban megtartó Ura kezére hagyatkozik, az bizonyossággal vállalja a próbatételeket. Megrendülök, amikor leírom ezeket. Beleremegünk a saját, totális gyengeségeinkbe. Csak az Úr megtartó kezére hagyatkozhatunk!

Mi számít a Jézus Krisztus szolgálatáért elhordozott szenvedésnek? Azok a szenvedések tartoznak ide, amelyekben az indítékaink nemcsak a magunk ügyét vezérlik, hanem mindenekelőtt az evangélium ügyét mozdítják elő; ezért vállalva próbatételeket, fáradtságos küzdelmeket, gyötrelmeket. A Jézus Krisztus szolgálatáért szenvedő ember a saját emberlétéből fakadó szenvedéseket is hittel hordozza, és mások szenvedései előtt mindig imádságos, irgalmas, segíteni akaró szeretettel áll. Könnyű ezekről írni, beszélni; de csakis mennyei erővel, az Úr kezébe kapaszkodva, lehet mindezeknek töredékét is megvalósítani.

2Sámuel 23,1–7

Milyen gyarlók vagyunk! Milyen könnyen eltántorodnak a gondolataink a Jézus Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől (3). A gondolat összevissza csapong – leginkább itt vagyunk kísérthetők –, de éppen abban mutatkozik meg a hitünk, hogy csak az Istennek kedves gondolatainkból lesznek szavak és tettek; miközben a mi Urunk hatalma még a gondolatainkat is megtisztítja és megőrzi a Krisztusban (Filippi 4,7).

A korinthusiaknak nemcsak a gondolataik, hanem a szavaik és a tetteik is eltántorodtak Jézus Krisztustól, ahogy gyakran mi is hasonlóképpen bukunk el. A korinthusiak nyitottak voltak, mindenre nyitottak voltak; és aki mindenre nyitott az életveszélyes állapotban van, testi és lelki értelemben egyaránt. Ez a nyitottság maga a kár és a halál. Igenis van, amibe soha nem szabad belegondolni; van, amit soha nem szabad kimondani és soha nem szabad kipróbálni… Aki annyira szabad a nyitottságában, hogy még az erősáramú vezetéket is megragadja, az biztosan ottveszik (3–6; 12–15).

A korinthusiak, a Pál által hozott evangélium mellett más evangéliumra, más Krisztusra, más lélekre is nyitottak voltak. Már az első keresztyének idején ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, amivel ma küszködünk. Ahol hirdetik Jézus Krisztust, az Ő evangéliumát, a Lélek által; ott azonnal „idegen hatalmak” is munkálni kezdenek, amelyek abban is megmutatkoznak, hogy maguk a hívők is versengésbe kezdenek: az én evangéliumom az igazi, a másiké hamis; én vagyok az igazi hívő, meg még ő, ezek meg nem igaz hívők. Valaki egyszer azt mondta nekem egy lelkészre: „Az csak ezüst, nem arany…”

Ennek a megkülönböztetésnek persze nagyon is lehet alapja. De mi a kritérium, amivel azt mondjuk: ez a valaki más Jézust hirdet; más lélek által, más evangéliumot szól (4). Egy ilyet biztosan megfogalmazhatunk: Hamis evangélium az, amikor hozzátesszük, hogy üdvözülni fogsz, „ha…” Jézus Krisztus evangéliumában nincs: „ha”. Zákeusnak sem mondta az Úr: „Szeretni fog téged az Isten, ha vagyonod felét a szegényeknek adod!” Amikor Zákeus befogadta az Isten megváltó, üdvözítő szeretetét, akkor vagyona felét a szegényeknek adta, mert Isten Lelke erre indította őt, amikor vette az evangéliumot. Isten feltétel nélkül szeret, ezt mutatta meg a Krisztusban.

2Sámuel 22,26–51

Sok küzdelme volt az apostolnak Korinthusban, az itteni gyülekezettel. A helyzet tipikus: az apostol vitte nekik az evangéliumot, és az így alakult gyülekezetben máris létrejött egy belső mag, aki saját maga belső körét tartotta igazán Krisztushoz tartozónak, másokat nem (10,7–11), valamint ez a csoport a gyülekezet valódi születését is magának tulajdonította. Ezek önmagukat ajánlgatva, önmagukkal dicsekedtek, a maguk mértéke szerint; valójában lenézték Pált: erőtlen alkatát, görög mérték szerint szánalmas beszédét, de ezek szerint a hitét is (10,9–12).

Az apostol egyrészt megfelel ezekre a kihívásokra, mert szó nélkül hagyni alapvető tévedéseket: bűn. Válaszában hangsúlyozza az apostol, hogy neki és a vele lévőknek üdvbizonyossága van, hogy ők is a Krisztuséi (10,7). Ezzel nem mondja azt Pál, hogy csak ők a Krisztuséi, de ők is! Feleletében azt is kiemeli az apostol, hogy az ő mértékük az az isteni mérték, amely alázattal ismeri a saját határait, de az Úr által, számára kijelölt feladatot is ismeri; sőt, annak is tudatában van, hogy minden eredmény kegyelem – a hit terén különösen –, az Úr ajándéka, ezért nincs mivel dicsekedni, de hálával meg lehet említeni azt, amit általuk végzett el az Úr (12–14).

Milyen jó, hogy van egy rajtunk túlmutató, biztos mérték, amit az Úr jelentett ki számunkra, amelyhez bizton igazodhatunk, és amely reménységgel tölti el a szívünket, mert ez a mérték egyben biztos irány is, az üdvösség felé (12–13). Ezért az apostol, noha megfelelt kihívóinak, nem vitatkozott velük, hanem minden további fejleményt az Úrra bízott, és energiaemésztő, meddő viták helyett, hűséggel végezte tovább szolgálatát. Az apostol nem dicsekedett mások eredményeivel, és a magáét is az Úrnak tulajdonítva említette meg. Aki az Úrban dicsekszik, az nem maradhat néma, de nem is veheti fel a kesztyűt eleve értelmetlen viták és harcok provokálásakor, sem a hétköznapokban, sem a szent szolgálatban (15–17).

2Sámuel 22,1–25

Most csak a „felszínét” tudom érinteni ennek a gyönyörűséges igeszakasznak, de ez a felszín is fontos üzeneteket láttat.

Kérem, félre ne értsék: a személyes hang, csak példa, eszköz, hogy megszólaljon az üzenet. Gyerekkori házunk utcájából, az egykori lakók közül, szinte mindenki kihalt. Az édesanyám házával szembeni épületet is új lakók vették meg, ahol minden családtagnak külön autója van. „Ezek” teleparkolják az előttünk húzódó utcaszakaszt, és nemhogy nincs esélyem megállni, még a házunk közelében sem; de ami ennél nagyobb probléma, hogy azóta egyszer sem tudtam beállni az udvarunkba, mert nem tudok ráfordulni a nagykapunkra. Ez évek óta gond. Többször udvariasan kértem őket, jelezve a problémát, ám olyan választ kaptam, aminek sem a tartalmát, sem a hangnemét nem részletezem itt.

Átélem a teljes tehetetlenséget! Mit tegyek, mert a krisztusi szelídséggel semmire sem megyek: legyek erélyesebb, ami ilyen helyzetben szintén kockázatos; veszekedjek, pereskedjek?

Ez Pál apostol dilemmája is, amit őszinte nyíltsággal részletez ebben az Igében. A Krisztus szelídségével és gyöngédségével kérleli a korinthusiakat; de nem lát eredményt (1). Ezért felveti az erélyesség lehetőségét, amivel nem szeretne élni, mert minden emberi erélyességben ott a kísértés, hogy az a gonosz játékszerévé lesz: testi hadakozássá (2).

Az apostolnak azonban van egy bizonyossága, amelyet könyörgésként naponta megfogalmazhatunk: e testben élve sem hadakozhatunk test szerint, hanem várunk az élő Isten hatalmas cselekvésére, hiszen aki a halál tehetetlen állapotából kiszabadított bennünket, hogyne tudná a hétköznapi, tehetetlen helyezetek erődítményeit bevenni! (2–6) Engedjünk csak a mi Urunknak, maradjunk krisztusiak, és az Úr majd megbünteti az engedetleneket! Vagyis kellő időben „magától” – az Úr által – megoldódik az ügy (5–6).

Bizony, ez mindig így van: sokszor megtapasztaltam már az efféle szabadítást. Tehát imádkozom és várok. Jó tudni, hogy az Úr nem dob oda a testi indulatnak; noha éles helyzetekben ez gyakran csak egy hajszálon múlik…

2Sámuel 21,15–22

Isten jó, azaz tökéletes, szent, igaz és igazságos (Zsoltárok 112,9). Isten jóságából következik az, hogy Isten jókedvű (9). Ez az Isten alapvető természete. Ezért Isten jókedvűen, bőséggel, kegyelmesen ad mindenkinek (8–10); hiszen felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt (Máté 5,45). Isten „jókedvű jóságának” legnagyobb áldása Jézus Krisztus, akiben megváltást ajándékozott nekünk kegyelméből, hogy megszabadítson minden rossz hatalmától. Egyelőre még sok rosszat tapasztalhatunk, de ezeknek már nincsen hatalma rajtunk. Ezzel a bizonyossággal, ebből fakadó reménységgel járjuk ma a temetőkerteket, elköltözött szeretteinkre emlékezve. Isten hívő népe tudja, hogy az Úr nemcsak gondviselő, hanem megváltó Úr is.

Isten jósága, jókedve, Jézus Krisztusban közölt szeretete minket is jókedvre hangol. Isten gyermeke jókedvű ember, nem kedvetlen, hiszen reménysége van. Ez a jókedv nem egy felszínes, sok-sok bajt palástoló, „vidámkodó vibrálás”, hanem ez a jókedv a megváltott, üdvösséget nyert ember mennyei öröme, ebből fakadó hálája (11). Ez a jókedv mennyei öröm, de mégis valóságos emberi jókedv, amellyel a hívő ember mer ember lenni, így szentsége nem valami elérhetetlen, „embertelen” fenségben mutatkozik meg. A jókedv rámutat arra, hogy emberek vagyunk, az Úrra szorulunk, aki egyedül mindenható; ezért nekünk nem szabad mindent komolyan venni, hanem csak azt, amit az Úr az adott időszakban ránk bízott; egyébként megzavarodunk. A jókedv rámutat arra, hogy az Úréi vagyunk, kegyelemből, akik el tudják engedni azt, ami felett csak az Úrnak van hatalma, és mindenben az Úrra bízták magukat. A jókedv – beleértve a vicces jókedvet is – azt hirdeti rólunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, de mégis lehetünk hitelesek. A jókedv jelzi, hogy nem az erkölcs tart meg, hanem csakis az Úr kegyelme, de ebből a kegyelemből csakis jókedvűen megélt, Istennek kedves erkölcs következhet. Egy hívő testvérem említette nekem a napokban: „Nekem minden nap imádkoznom kell, és Isten erejét kérve tennem is kell, ezért a jókedvért. Nekem ezt a jókedvet naponta el kell kérnem, hogy úrrá ne legyen rajtam a halálos kedvetlenség.”

Isten jósága, jókedve arra indít minket, hogy jókedvűen adjunk másoknak. Amit kaptunk, annak csak egy kicsiny része a miénk, a többit azért kaptuk, hogy továbbadjuk; vagyis az nem a miénk. A jókedvű adakozó a hálatelt szívű adakozó, akinek gondja van a szeretteire, a látható egyház fenntartására, a szentek – azaz a testvérek – szükségeire. De a jókedvű adakozó nemcsak a hozzá hasonlók szükségeit hordozza, hanem másokét is (12). Ki az az ember, a szeretteiden, a testvéreiden kívül, aki egészen más, mint te, és mégis rád bízta őt az Isten, hogy jókedvűen cselekedj érte? Nem vár sokat az Úr, nem a világ összes baját bízta rád: egy ilyen embered legyen mindig! A jókedvű adakozó hálából ad és nem jutalomért, mert a jutalom, az üdvösség – azaz „minden” (1Korinthus 3,21) – már eleve az övé, a Jézus Krisztusban. Aki jókedvűen ad, az még jobb kedvű lesz, mert az isteni természet részesévé lesz ezáltal. Próbáljuk csak ki! Aki jókedvűen ad, az másokat is jókedvre hangol, azaz általa mások is megtapasztalják az Isten gondviselő szeretetét, és dicsőítik az Urat. Aki kapott, az nem az adakozót dicséri majd, hanem az Urat! Ha adunk, ne mi várjunk dicséretet, emlegetést! (13–14)

2Sámuel 21,1–14

Isten kijelentésének, az Igének ünnepén sokkal többről szól számunkra a mai igeszakasz, mint az egyébként nagyon fontos adakozásról, annak rendjéről, az arra való készség áldásairól.

Elsőrenden persze erről van itt szó: készen lenni a szentek iránti szolgálatra (1), amely olyan magától értetődő, hogy erről felesleges is írnia az apostolnak. Tényleg magától értetődő ez, miszerint először a ránk bízott testvéreinkért tartozunk felelősséggel az Úrnak? Tényleg magától értetődő számunkra az, hogy akik Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak tartják, azok nekünk testvéreink? Tényleg magától értetődő a Jézus Krisztusban testvéreink iránti szeretet és irgalom? Olyan kegyetlenek tudunk lenni egymáshoz is… Készségesek vagyunk, legalább egymás iránt? Készen állunk arra, hogy egymás iránti buzgóságunk, másokat is buzgóságra hangolva áldássá lesz és nem rombol? Tudunk-e dicsekedni egymással, a Krisztusban és nem hiábavalóságokban? Dicsekedhetünk-e egymással úgy, hogy közben dicsekvésünk nem vall kudarcot; mégpedig azért nem vall kudarcot az egymással való dicsekvésünk, mert számolunk a csalódásokkal, a gonosz munkájával, de mint a győztes Jézus Krisztusra tekintő, hívő emberek, akik Isten erejét kérve szeretettel teljes, egyértelmű szabályokkal is kordában tartják a gonoszt? Pál az adakozás kapcsán is ezt tette, amikor felügyelőket küldött az adakozás ékes és tiszta pénzügyi lebonyolítása érdekében (3–4).

A mai napon azonban sokkal mélyebben érint bennünket ez a felszólítás: Legyetek készen! (3) A mi Urunk felszólítása szólít meg itt minket: Legyünk készen az Ő fogadására mindenkor, mert nem tudjuk az időt! (Máté 24,44) Legyünk készen az Úr fogadására, hogy hálaadó hittel és bizonyossággal állhassunk meg a hétköznapi harcokban és piti provokációkban ugyanúgy, mint a próbatételek idején és halálunk óráján. A felszólítás kérdéssé lesz: Készen vagyunk-e? Könyörülj Urunk, óvj meg minket a felkészületlenségtől! (4)

John Rutter „Requiem” című művét hallgathattam a napokban, amelynek szépsége megrendített és felkészített... A zenemű mennyei ihletettséggel szólaltatta meg a halandó ember mélységből felkiáltó könyörgését megváltó Urához, aki egyedül adhat örök nyugodalmat neki, a feltámadás életes elevenségével. Igei bizonyossággal zengett a bibliai és liturgikus énekek feldolgozásában hitvallásunk: Jézus Krisztus a feltámadás és az élet (János 11,25).

Micsoda kegyelem: annyi minden nem kész bennünk és körülöttünk, de a mi Urunk készen áll elfogadni minket, és éppen ez az irgalom formál bennünket is késszé! Isten kinyilvánította felénk irgalmas készségét. Ő mindent elkészített nekünk! Jézus Krisztus feltámadott! (Lukács 24,34) Íme, minden kész! (Lukács 14,17) Nincs mitől félnünk, akkor sem, ha „itt” félbemaradtak a dolgaink; csak hűséggel fáradozzunk abban a munkában, amibe az Úr állított minket.

2Sámuel 20

Ha kapunk bátorítást emberektől, az mindig megerősít a feladatunkban! Bátorítsuk bátrabban egymást! Ha intenünk kell valakit, azt is szeretettel tegyük, hogy az illetőnek, az Úr kegyelmébe kapaszkodva, legyen bátorsága újra kezdeni… Tehát inteni is lehet bátorítva. Ugyanakkor nekünk is legyen bátorságunk elfogadni az intést és a kritikát. Ezen keresztül is bátoríthat az Isten. Titusz kapott bátorítást testvéreitől. Akik testvéreink a Krisztusban, azok bátorítanak; és ha intenek, azt is szeretettel teszik (16).

Többnyire azonban kevés a bátorítás. Intés helyett is inkább durva támadásoknak lehetünk kitéve mai világunkban; az Úr követésében különösképpen. Ekkor gondoljunk arra, hogy az Úrtól kapott bátorítás nekünk mindenre elégséges, ahogy Titusz is buzgóbb volt feladatában annál, mint amire az emberi bátorítás felhatalmazta volna. Ezt az isteni bátorítást mindig megkapjuk az Igéből, napi kegyességünk által. Ez az isteni bátorítás buzgóvá tesz, de nem túlbuzgóvá. A buzgóság az Úrtól való és épít, a túlbuzgóság emberi érdekek és dicsőség kiszolgálója, és éppen ezért rombol (17).

Az Istentől kapott bátorítás mindig vigyáz arra, hogy hiteles legyen és annak is látszódjon: pénzügyekben különösen. Itt is adakozásról, gyűjtésről, pénzügyekről van szó. Minden ékesen és szép rendben történhet csak. Ezért rendelnek még két munkatársat a gyűjtés levezénylésére. Ugyanakkor, a gonosz ott lép akcióba a leginkább, ahol az Urat szolgálják. Még inkább támad a gonosz ott, ahol eredményes ez a szolgálat, hiszen ez esetben mindig felüti a fejét az irigység. Az Úr bátorítást ad akkor is nekünk, ha megrágalmaznak bennünket, vagy csak halványan sejtetnek velünk kapcsolatban valamit. Nekünk tiszta a lelkiismeretünk, és ez elég (1Péter 3,16). Ezért semmiféle gyarló és alantas bántás nem szegheti kedvünket. Isten bátorítása erre is elégséges (18–20)

2Sámuel 19,41–44

Nem tudok betelni ennek a bibliai fejezetnek a gazdagságával! Jézus Krisztus a menny gazdagságát ajándékozta nekünk megváltó szeretete által (9), ezért Isten népe és benne az egyes hívő ember is bővelkedő nép.

Bővelkedünk hitben, Igében, ismeretben, igyekezetben, szeretetben, adni tudásban (7).

Mindent megkaptunk az Úrtól, örök életünk van, ezért nem lehetünk olyan szegények, hogy abból ne tudnánk adni valamit másoknak is. Amikor adunk, Isten iránti hálával adunk, örömmel és önként; valamikor erő szerint; rendkívüli helyzetekben pedig erő felett. Ez a bővelkedő élet szeretetszolgálata (2). A hitben bővelkedő ember ad a látható egyház számára is, adakozik, fenntartja a gyülekezetét, mert neki szívügye a Krisztus ügye, annak látható egyháza. Ez a bővelkedő élet egyházfenntartása (3).

Folytathatnám, hogy ennek a mennyei gazdagságú Igének kincseit előhozzam. De tíz sorban nem írhatom le azt, amiről eddig, egymás utáni vasárnapokon, hét igehirdetést mondtam. Viszont egy kérdést nem feszegettem ezekben az igehirdetésekben: Meddig adhat az ember?

Először is akkor teljes az életünk, ha adhatunk, mégpedig nem várva érte semmit. Ez a krisztusi szeretet. Aki ad, az felüdül (Példabeszédek 11,25).

De egy ponton túl, ha én magam nem kapok, akkor nem lesz mit adnom sem. Az adásban mindig van egy szent kölcsönösség, ami nem üzleti viszony, hanem egymásra szoruló szeretet, Krisztus rendelése szerint.

Van-e olyan pont, amikortól kezdve már nem tudok adni, csak arra szorulok, hogy kapjak? Igen, lehetek beteg, tehetetlen, amikor látszólag már én szorulok másokra. Itt el kell mondanom, hogy súlyos betegek, haldoklók adtak nekem a legtöbbet, pedig ők erről nem is tudtak.

Ne kérdezd, mit adhatsz másoknak, csak imádkozz, hogy megmaradhass a hitben; és hited krisztusi gazdagsága, minden élethelyzetben túlcsordul majd mások felé.

2Sámuel 19,32–40

A világ szerinti szomorúság halálos. Isten őrizzen bennünket minden közömbösségtől, megkeseredéstől, megfáradással teli csalódástól, amely valóban megölhet (10). Ezért könyörögni kell, mert a világ szerinti szomorúság folyamatosan kísért bennünket. A világ szerinti szomorúság az is, amikor valaki emberi módon menekül ez elől, például úgy, hogy nem tud leállni akkor sem, amikor annak már régen eljött az ideje, és nem tudja másban megtalálni az örömöt, élete értelmét, mint amit korábban tehetett. Azzal is sok kárt tehetünk, ha nem hitben járva, hanem csak pótcselekvésként menekülünk az egyházban, hogy ott még tevékenykedhessünk, a magunk önző, zavart keltő aktivitásával.

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy mindenekelőtt a magam nyomorúságát látom meg, és az Úrhoz menekülök, kegyelemért. Ez a megtérés: az Úrhoz fordulás, elfordulva a bűntől. Ettől kezdve mindig az Urat látom, az Ő kegyelmes hatalmát, üdvösségre kiválasztó szeretetét, amelytől senki és semmi nem választhat el. Isten felől garantált, hogy megbánhatatlan a megtérésem; noha ebben a világban hátulról még mardos a bűn, a gonosz; de már nincs hatalmuk felettem (9–12).

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy az Úrhoz fordulva, rendezem az ügyemet a mellettem élő embertársammal – nemcsak a Krisztusban testvéremmel –, amíg egy úton vagyunk, amíg tehetem. Aki az Úrhoz fordul, az mindig a másik emberhez fordul; mégpedig úgy, hogy nem a másikra vár, hanem ő teszi meg, bűnbánattal, az első lépést a másik felé. A korinthusiak így látták be a saját hibájukat, tévesztéseiket abban, amit az apostollal szemben elkövettek, és igyekeztek azt rendezni. Miért nem tudja sok-sok megtért ember rendezni a dolgait, még a testvéreivel sem? (11)

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy megvigasztalódva örülünk, jó híreket hozunk egymásnak; jó híreket mondunk, híresztelünk egymásról; bízunk egymásban; hiszen eleve a jó hír, az evangélium követei vagyunk, így a mindennapokban sem bánthatunk, szapulhatunk senkit. A szeretettel teli intés és az építő kritika egészen más; mert bizony kiérzik, hogy milyen lélek van bennünk, amikor szólunk (Lukács 9,55–56). Titusz jó híreket hozott (13–16).

2Sámuel 19,16–31

Ez egy tömör diagnózis, amit az apostol a korinthusiakkal való küzdelmes viszonya kapcsán fogalmaz meg; de ami általánosságban az egész földi életünkre nézve érvényes: kívül harc, belül félelmek (5). A világban sem mindenütt vívják már fegyverekkel a háborúkat, hanem inkább politikai, gazdasági, virtuális harcok vannak, amelyeknek ugyanúgy vannak áldozataik, és bizony bármikor konkrét háborúvá robbanhatnak ki ezek. A mindennapok tapasztalatai is azonosak: sok harc, sok rettegés kíséri a hétköznapjainkat, noha nagy jólétben élünk, de recseg-ropog minden körülöttünk. Az is fél, aki nem tudja, hogy fél; vagy nem akarja beismerni, hogy ő fél.

Megrendít az apostol őszintesége, aki hívő emberként is le meri írni élettel és szolgálattal kapcsolatos tapasztalatainak összegzését: Kívül harc, belül félelmek! Mi nem beszélünk ilyenekről, még a testvéri közösségben sem. Elsősorban nem azért nem téma ez, mert nem akarjuk a másikat a saját gondjainkkal fárasztani, hiszen tesszük ezt bőven sok más ügyben; hanem főként azért nem téma ez, mert nem illik manapság a harcok okozta félelmekről beszélni. Erősek vagyunk; ha pedig hiszünk, akkor még erősebbek vagyunk, tehát nem félünk! Ennek a félelemnek pontos definícióját adja az apostol: „…semmi nyugalma nem volt testünknek, hanem mindenféleképpen gyötrődtünk…” (5) Mindenféle gyötrelem előbb-utóbb testi tünetekkel jár.

Ugyanakkor, ebben a harcokkal és félelmekkel teli helyzetben, csakis a megtartó Jézus Krisztusba vetett hit segíthet. A félelmekre nincs más gyógyszer, csak a feltámadott, megváltó, megtartó Úr! Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember nem fél, de nem lesz Úrrá rajta a félelem (Márk 4,40); hanem e-világ keretei között is átéli, egy sajátos kettősségben, Ura üdvözítő jelenlétét. Az apostol ezt így írja meg: „…minden nyomorúságunk ellenére, csordultig vagyok örömmel.” (4) Az Úr áldása az, hogy a félelmek helyett, az istenfélelem vezet bennünket, és az Ő ígéretei szerint (1), minden szomorúság ellenére, egyre inkább megvigasztalódunk (5–7), minden megalapozottnak tűnő bizalmatlanság ellenére, újból és újból, az egymás iránti bizalommal ébredünk (2–4), és minden tisztátlanságunkból egyre inkább megtisztulunk (1).

2Sámuel 19,9b–15

Isten, Jézus Krisztusban megnyílt felénk: kitárta a szívét, életét felénk, odaadta önmagát értünk. Ez a kiindulási pont, még akkor is, ha Jézus Krisztus isteni hatalmával tette ezt, mi pedig csak emberek vagyunk, akik újjászületetten is, e testben, távol vagyunk az Úrtól (5,6).

A szív az egész embert jelenti, az egész valónkat, az egész életünket (11). Mennyi hely van az életünkben a másik ember számára? (12) Nyilván egy emberként mindenkit nem tudunk befogadni. Ennek óhaja szép, de ebben a világban, minden tekintetben csak elméleti feltételezés lehet.

A kérdés az, hogy észrevesszük-e azokat az embereket, akiket az Isten ránk bízott, akiknek az életében mi vagyunk az Isten gondviselésének eszközei? Egyesek életében csak egy életszakaszt illetően, egy szűk kör életében pedig egy egész földi léten át. Ki a te embered? Te kinek vagy az embere? A bajban még egyetlen emberünk sincs, mint a harmincnyolc éve beteg embernek? (János 5,7) Döbbenetes, hogy milyen kevés a hely a szívünkben, az életünkben, a másik ember számára!

Az is kérdés, hogy merészelhetjük-e felvállalni a másik felé való nyitás kockázatát? (13) A mai Ige, és a teljes Biblia üzenete szerint, csakis ez az egyetlen járható út. Az apostol sem vár a még bezárkózott korinthusiakra, hanem ő lép, ő nyit, ő vállalja a krisztusi szeretet minden szent „rizikóját” (12). Ha ennek a vége „kereszt”, kudarc, önfeláldozás, akkor ezt is merjük vállalni? Persze nem az isteni megváltás teológiai értelmében említjük itt a keresztet. Súlyos kérdések ezek, amelyekben mi is mindig elbukunk, és kegyelemből még újra kezdhetjük.

Nincs más megoldás, csak a krisztusi szeretet. Nem elég érezni ennek szükségességét, hanem ezt ki is kell tudni mutatni, mondani és tenni: nemcsak a szívünkkel, hanem a szánkkal, a kezünkkel, a lábunkkal, egész életünkkel (11). Kezd el a tieiddel, akiknek te vagy az embere. Ott vállald fel a krisztusi szeretet kockázatát. Ez elég lesz ahhoz, hogy változzon a világ. A többi megy „magától”, azaz az Úr kegyelme által!

Egészen gyakorlati példa erre nézve. Soha ne cselekedjünk egy nehéz ügyben azonnal, imádkozzunk, gondolkozzunk, készüljünk, egy picit várjunk, higgadjunk. Az Úr közben pontosan jelez, mit kell tenni: nyitni, a másikért lépni, a másik érdekében visszalépni. Nincs ennél nehezebb, mert ez előmenetelben, pénzben, egzisztenciában fájhat. Úgy tűnhet, hogy ráment a krisztusi nagyvonalúságra az életünk! Figyeld meg, az Úr többszörösen kárpótol.

2Sámuel 19,1–9a

A szolgáló élet kettősségeit sorolja az apostol: dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, ismeretlenek és jól ismertek, megfenyítettek és meg nem öltek, szomorkodók és mindig örvendezők, szegények és sokakat gazdagítók; mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden.

Minden ember, ebben a világban, ezeket a kettősségeket éli át, ha kapott rá az Úrtól valamiféle reflexiós képességet. De mégis más e kettősségek megélése a puszta emberlétben; és alapvetően más hitben járva, a Jézus Krisztusban.

Akik nem hitben járnak, azok menekülnek – amíg tehetik –, ezek elől a kettősségek elől, az élet, a tapasztalati testi-lelki jó irányába. Ez önmagában érthető, hiszen folyamatosan a problémákkal, a „halál árnyéka völgyének” nyers valóságával szembesülve elsorvad az életünk. Mégis ámítás minden ilyen menekülés. A bajokat – amíg tehetjük – elütjük magunktól; vagy emberi technikákkal, pszichológiai, vallásos és egyéb köntösbe öltöztetett önáltatással próbáljuk kezelni azokat. Hiszen valójában megváltásra van szükségünk!

Hitben járva azonban, Isten szolgái ezt a sok-sok kettősséget, reménységben élik meg. Ezek is látják a problémákat, két lábbal a földön járnak, nincsenek rózsaszín ködös illúzióik, de mégsem keserednek bele azokba, mert reménységük van, győzelmük van a Jézus Krisztusban.

Hitben járva tényleg olyanok vagyunk, mint akiknek semmijük sincs, mindent odaadnak; és akiké mégis minden az örök életben, az üdvösségben; így „onnan” visszafelé tekintenek erre a földi életre.

2Sámuel 18,19–32

Sokféleképpen lehet fordítani a „szorongat” kifejezést. Enyhébben fogalmazva így is mondhatjuk: Krisztus szerelme ösztönöz, inspirál, indít, motivál bennünket, így sürgeti a megújulást. Keményebben fogalmazva azonban azt mondhatjuk, hogy Krisztus szerelme nemcsak késztet, hanem kényszerít bennünket!

Olyan ez a kényszerítés, mint amikor hajótörést szenvedtünk mindannyian, és csak egy nagy mentőöv áll rendelkezésünkre, így mindnyájan kénytelenek vagyunk ebbe a mentőövbe kapaszkodni, és az egyetlen látható szigetre, együtt kijutni. Ez az egyetlen mentőöv, ez az egyetlen látható sziget a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete. Egyedül Krisztus (solus Christus)!

Katonaként Marcaliban, a nyolcvanas évek elején, különböző felekezetekből való teológusok, minden fenntartás nélkül, együtt ragadhattuk meg ezt a mentőövet, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretetét. Őbenne megállhattunk, egyébként elmerültünk volna a hullámok között.

Ez a krisztusi szeretet hívott el a szolgálatra; ez a szeretet szorongat, késztet, és naponta megerősítve kényszerít az Úr örömteli szolgálatára. Ez a szolgálat életünk egyetlen értelme, amiben soha nem „éghetünk ki”!

2Sámuel 18,1–18

Igen, ez a figyelmeztetés is szerepel a Bibliában, és nagyon eltalált.

Rettenetes indulatok munkálnak bennünk! A történelmi események ugyanúgy igazolják ezt, mint a jelenkor feszültségei. A jóléti és az elesett társadalmak egyaránt forronganak az indulattól; felhalmozott energiák ezek robbanótöltettel, jogos és mégis önző érdekekkel. Az indulatok a mindennapok apró ügyleteiben is szélsőségesek.

Egyik ismerősöm említette nekem az alábbiakat: „Minden szeretettel teli igyekezetem ellenére kapok olyan leveleket, amelyekből süt a cinizmus, az indulat, a féltő szeretetbe és barátságba csomagolt fenyegetés, miszerint, ha nem vigyázok jobban magamra, meghalok… Persze ezek nem halálos fenyegetések, de utalnak arra, hogy meg fogok halni, ha nem lassítok, mert ugye annyira szeretnek a levélírók. Megdöbbenek azon, hogy milyen indulatokat támasztanak bennem is ezek a levelek.”

A mai igevers figyelmeztet! Mindnyájan leplezetlenül állunk majd Jézus Krisztus ítélőszéke elé. Itt mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint amit e testben cselekedett; akár jót, akár gonoszat. Rengeteget bántjuk egymást: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Emberi mérce szerint mindegyik bántási módozatnak van enyhébb, „hétköznapi” formája, és mindegyiknek létezik egészen rettenetes megnyilvánulása is. Isten előtt egyként bűn valamennyi (10).

A mai igevers figyelmeztet! Lesz számadás! El kell számolnunk Gazdánk előtt az egész életünkkel. Ezen belül ez a figyelmeztetés hangsúlyosan jelenti azt, hogy számot kell adnunk az Úr előtt azért, amit a másik ember ellen elkövettünk, a mellőzéstől és megalázó megjegyzéstől kezdve el egészen a másik testi és lelki megkínzásáig, mindenért. Ott nem ússzuk meg azt, amit itt sikerült elkendőznünk…

A mai igeszakasz azonban nemcsak figyelmeztet, hanem reménységgel vértezi fel Isten hívő népét! E-világban ugyan sok ok miatt sóhajtozunk, hiszen ebben a testben távol lakunk az Úrtól (6). Ez a sóhajtozásunk ugyanakkor vágyakozás is Isten bűnbocsátó, újjászülő, és mindeneket újjáteremtő kegyelme után (1–4). Ez a sóhajtozás annak bizonyosságáért könyörög, hogy noha életünk tele van tévesztéssel; a számadás során, Jézus Krisztusban mégis lesz számunkra kegyelem. Tehát sóhajtozunk, de mindenkor bízunk (6), mert a Szentlélek megpecsételte Isten kegyelmi szövetségét az életünkben (5). Sóhajtozásunk közben pedig – az Úr erejét kérve – törekszünk arra, hogy egyre kedvesebbek legyünk Őneki!

Nem véletlen az sem, hogy éppen nemzeti ünnepünkön szólal meg ez az igevers; így is gondoljuk át annak üzenetét.

2Sámuel 17,15–29

Lomtalanításkor tűnik fel, hogy a különböző, ajándékba kapott cserépedényekkel, kerámiákkal nem tudok mit kezdeni: kidobni sajnálom a szépen megmunkált darabot; de önmagában mégis haszontalan, mert a cserépedényt azért formálták a fazekas műhelyében, hogy „eszközzé” legyen, hogy valami értékeset hordozzon.

Amikor takarítunk, akkor látom, hogy a cserépedények többségébe beletömtünk valamit; egy idejétmúlt számlát, vagy egy már nem író tollat, vagy ki tudja még mi mindent, ami valójában szemét. A míves cserépedény nem erre rendeltetett: „tele van”, hordoz valamit; de mégis „üres”, mert ami benne van, az kidobandó, értéktelen, tartalmatlan, már nem számít, már nem fontos.

Ilyenné lett az emberi élet is: az Úr szépen megmunkálta, hogy hordozza, képviselje a legszentebbet, magát az Alkotóját! Ehelyett életünk tele van minden mulandó, önmagában értéktelen dologgal; tehát „tele” vagyunk; és az örök élet szempontjából mégis „üresek” vagyunk.

Az embert arra formálta meg „ékesen” – eredeti szentségben és tisztaságban – az Úr, hogy hordozzon... Nem mindegy, hogy mit hordozunk: örökkévaló kincset; avagy kincsnek tűnő mulandó kacatot? Nem mindegy, hogy mivel vagyunk tele! Egyáltalán nem mindegy, hogy mivel tömtek meg bennünket! Bizony, nem mindegy, hogy mit tartunk fontosnak; és milyen hatások érnek bennünket, valamint gyermekeinket!

Kegyelem, amikor cserépedény életünket kézbe veszi az Isten, és kiborítja abból a sok kacatot, amelyeket az évek alatt „beletömködtek, beletömködtünk”, hogy aztán kitöltse törékeny létünket az örökkévaló evangélium kincsével.

„Ez a mi kincsünk cserépedényekben van”. Olyan ez, mint amikor rendrakás közben felfedezek egy poros, mindenféle kacattal teletömködött cserépedényt; fogom, kiöntöm abból a felesleges kacatokat, leporolom, megtisztítom és virágot ültetek bele. Attól kezdve hasznossá lesz a cserépedény, virágja tündöklik, illatozik, virágzik. Mindenki a virágra tekint, nem a cserépedényre; de pont így van jól. A cserépedény akkor tölti be a küldetését, ha hordoz „valami szépet”, valami valódi kincset, igaz értéket.

Ez az igazi, múlhatatlan, örökkévaló kincs a mi Urunk, Jézus Krisztus. A mi cserépedény életünk legnagyobb méltósága Jézus Krisztus evangéliumának hordozása…

2Sámuel 17,1–14

Bizodalmunk van! Ez a bizodalom valójában bizonyosság, mert a feltámadott Jézus Krisztusra épül a bizalmunk, aki legyőzött minden ártó hatalmasságot; azokat is, akik mindig vissza akarnának taszítani bennünket a bizonytalanság aggasztó nyomorúságába. Egy idegen macska a napokban benyúlt a még megmaradt hullámos papagájaink kalitkájába, és kettejük közül az egyik mellkasát feltépte. A másik árván várja a sorvadást. Nem tudjuk, mikor, milyen megemésztő indulat vagy fordulat „karmol-mancsol” bele életünk védelmet adó kalitkájába. De azt tudjuk, hogy semmi nincs az Isten tökéletes akarata nélkül, övéi életében. Nekünk mindenkor bizodalmunk van! (4)

Ez a bizodalom: Isten ajándéka. Nem magunktól, nem a magunk erejéből bízunk, miközben csak olyanokat tapasztalunk, amelyek joggal tehetnének bennünket totálisan bizalmatlanná. Csak bizonyosságban lehet értelmesen, reménységben és szeretetben élni, amely a csalódások ellenére is bízik: Istenben, a másik emberben, a jövőben… (5)

Ez a bizodalom alkalmassá tesz bennünket arra a feladatra, amelyet a mi Urunk kijelölt nekünk. Ez az alkalmasság azt jelenti, hogy felismerem, hol akar látni engem az én Uram; valamint belátom azt is, hogy milyen ajándékokat, milyen képességekkel kitöltött „kereteket” kaptam az Úrtól. Alkalmas az az ember, aki talentumaival hűségesen sáfárkodva szolgál a neki kijelölt időben és helyen; első renden nem magának és nem a maga dicsőségének élve… Fontos a jó szakember, még nagyobb áldás a tehetséges és kiművelt szakember, ezeknél is nagyobb áldás az elhívott, hívő szakember, aki Isten dicsőségére él, a körülötte élők javára, nem pedig visszaél a tehetségével és a szakértelmével. Az elhívottan alkalmas emberek minden területen áldássá lesznek: ha építkezünk, akkor ott; ha tanulunk, akkor amott; ha betegek leszünk, akkor testi fájdalmaink között… Kihez fordulunk, ha fáj a lelkünk, az egész életünk? Nem mindegy, kinek a kezébe kerülünk; nem mindegy, kiben bízunk (5).

Ez a bizodalom Jézus Krisztus követőivé, a feltámadott Úr szolgáivá tesz bennünket. Ennek a szolgálatnak lényegét nem lehet tömörebben kifejezni, mint ahogy azt Pál itt leírja nekünk. Jézus Krisztus szolgálata megelevenít és nem megbénít. Bizony, magam is tapasztaltam, hogy amikor az Urat emlegetik egyesek, én közben ledermedek, megijedek a betű szerinti, magabiztos agresszivitástól (6). Jézus Krisztus szolgálata nem a mulandó, hanem a maradandó dicsőség szolgálata; az egyik kárba vész, a másik üdvösségesen örök. Gondolkodjunk el: mit, kit szolgálunk, miért hozunk áldozatokat; mulandóra, vagy maradandóra építünk (7–13). Jézus Krisztus szolgálata elveszi a leplet a szemünk elől: örök távlatokat látunk, mintha egy hatalmas hegyről néznénk szét, miközben lent az orrunkig sem látunk. Ilyenkor betekinthetünk az örökkévalóság szabadságába, hogy belássuk, ezt a szabadságot „itt” csakis a szigorú isteni törvény keretei között tarthatjuk meg. Nyomorultak vagyunk ebben, kegyelemre szorulunk. A felszínen betartani az isteni parancsolatokat még mindig „jobb”, mint megszüntetni azokat. Leverni a lécet egészen más, mint levenni azt (12–18).

2Sámuel 16,15–23

A megváltás örömhíre azok számára hír, mégpedig a világ legnagyobb örömhíre, akiknek szívébe Isten az evangéliumot, Szentlelke által, felírta. Minden más felirat elfelejtődhet levéltárak rengetegében, megfakulhat, eltűnhet; ez üdvösségesen megmarad. Mivel ezt az örömhírt Isten írta fel a szívünkbe, ezért annak örökségére Isten a garancia, vagyis nem tőlünk függ a maradandósága. Isten beírt minket az Élet könyvébe. Akkor is megmaradunk az Isten megváltó szeretetében, ha próbatételeink vannak az életben, ha mélypontokat tapasztalunk a hitben, ha a szívünk elnehezedett, ha az értelmünk megkopott (3).

A megváltás örömhíre csak kegyelem által, hitben járva érvényes. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy sokaknak ez nem hír, nem tudnak vele mit kezdeni, nem értik, megbotránkoznak rajta. A mi feladatunk csupán annyi, hogy mindenkor hirdessük és éljük az evangéliumot. Az Úr pedig hatalmasan cselekszik majd az emberek között. Lám, az apostol megérkezett a hatalmas, sokszínű Korinthusba, a görög bölcselet és okoskodás egyik fellegvárába, ahol Jézus Krisztus evangéliumának emberileg semmi esélye sem lett volna. Az apostol szólt, először a zsidóknak, majd mindenkinek, és az Úr cselekedett, így gyülekezet jött létre a városban (2). Persze, nem volt könnyű Korinthusban Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni (Cselekedetek 18,1–17), a gyülekezet megalakulása után is sok nehézséggel kellett megküzdeni; de Isten a bajok által is cselekszik. Az Ő hatalma a garancia.

Az élő Isten cselekvő, szabadító hatalmára mutat az apostol, amikor kétségbe vonják szolgálatát: az Úr cselekedett itt, ennek bizonysága maga a korinthusi gyülekezet. Pál nem magát védi, nem az eredményeire mutogat, hanem arról a hatalmas Istenről tesz bizonyságot, aki munkált általa. Pál nem önmagát ajánlja, hanem arra az Úrra mutat, aki ajánlja őt magát is. De jó tudni, hogy ebben a világban, ahol folyamatosan önmagunkat kell prezentálni, ajánlgatni; egyszerre legjobb voltunkat bizonygatni és védekezni; ott az Isten gyermekeit maga az Úr ajánlja, akkor is, ha emberileg már nem kellünk senkinek. Az Úr ajánlólevele örökre és üdvösségre szól (1).

2Sámuel 16,5–14

Miként hamisíthatjuk meg az Isten Igéjét?

Isten Igéjét meghamisíthatjuk, ha akként szólunk Isten Igéjéről, hogy nem csendesedünk el az Ige felett naponta azért, hogy egyre tisztábban és helyesebben értsük meg az Úr szavát (3,6).

Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor, ha nem azt hirdetjük, ami az írott Igéből, annak gondolatmenetéből, mindenféle okoskodás és csűrcsavarás nélkül, a teljes Írás összefüggéséből kiolvasható. Pál itt az evangéliumból következő tanítás megrontására utal; arra is, amikor nem vállaljuk fel az Igéből megértett igazságot. Ez az igazság pedig nem valami gyarló és mulandó emberi önigazság, nem is valami pazar emberi bölcsesség részigazsága. Ez az igazság csakis az Isten, Jézus Krisztusban közölt megváltó szeretete.

De Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor is, ha nem krisztusi szemlélettel, vagyis nem üdvösséges szándékkal, az élet szolgálatával, reményt ajándékozva hirdetjük azt. Isten eredeti szándéka ugyanis mindig az élet, és soha nem a halál. Az pedig már Isten örök rendelése és nem a mi illetékességünk, hogy ez kik számára lesz halál és nem élet (15–16). Ezt Isten majd elrendezi, és jól rendezi el.

Meghamisítjuk Isten Igéjét akkor is, ha adott helyzetekben nem prófétai bátorsággal hirdetjük a tiszta Igét, az evangéliumot, amely bizonyos történelmi korokban int, fegyelmez, az élet útjára vezethet. Hamisítás az is, ha az intés agresszív, krisztusi szeretet nélküli.

Meghamisítjuk Isten Igéjét úgy is, ha eleve hatni akarunk Isten Igéjével, tudatos módszereket használunk, a kegyelemre való ráhagyatkozás nélkül, és mindenáron látványos eredményt akarunk elérni, miközben az eredmény csakis Isten szuverenitásának hatalmában áll. Ne akarjuk „az igehallgatót” kiszolgálni, de nagyon szeressük őket, és nagyon szeressünk minden embert! Az alapvető, krisztusi viszonyulás csakis ez lehet.

2Sámuel 16,1–4

Bárhova tekintünk, mindenütt konfliktusok szabdalnak szét bennünket, amelyekben elvéreznek az emberi életek. A konfliktusok ideigvaló győztesei az élet más konfliktusaiban vesztesek. A „győzelmek” csak látszólagosak, mert a konfliktusok rombolnak, meghasonlást támasztanak, kikészítenek. A totális rendszerek nem engedik felszínre törni a konfliktust, a szabadságban pedig úgy tűnik, hogy mindenből konfliktus támadhat… Sokan mondják, hogy a konfliktusokat bírni kell, adott esetben fel kell vállalni azokat, mert konfliktus nélkül nincs megújulás. Vannak olyanok is, akik a konfliktusban virulnak ki, ezért céljuk, hogy zavart támasszanak. Az sem mindegy, milyen mérvű konfliktusról van szó; sokszor egy durva szóváltás, egy életre „megölhet” emberi kapcsolatokat. Ezért kérdés az is, hogy utána lehetséges-e rendeződés, a történtek feltárása, megvallása, megbocsátása?

Micsoda konfliktusok terhelték a korinthusi gyülekezetet: pártoskodások a gyülekezeten belül, konfliktusok a gyülekezet és az apostol között, személyes konfliktus az apostol és egy őt megbántó valaki között. Mindez nem a világban történik, hanem közöttünk. A keresztyénség hajnalától kezdve, mi is terheltek vagyunk a konfliktusokkal.

Meg tudunk-e szomorodni azon a helyzeten, amiben vagyunk? (5) Tudunk-e, nemcsak inteni, büntetni, hanem bűnbánatot tartani, megbocsátani, vigasztalni, szeretni, aztán a közösségi rendbe engedelmesen beállni? (6–9) Tudjuk-e egymást, együtt megbocsátásra hangolni, és nem hergelni, nem még inkább elmérgesíteni az ügyet. Mesterei vagyunk, az egyházban is, egymás hergelésének, provokálásának, egymás elemésztésének, szinte még élvezzük is. Meddig engedjük még, hogy rászedjen bennünket a gonosz? (10–11)

Álljunk oda, a mi megváltó Krisztusunk színe elé! (10) Az Ő színe előtt mondhatunk néhány gyógyító összegzést, a mai igeszakaszra tekintve. A konfliktusok mögött mindig a gonosz áll, aki mindent szétdobál, rászed bennünket. Ezért soha ne arra haragudjunk, akivel konfliktusunk van, mert nem test és vér ellen tusakodunk (Efezus 6,12). Ugyanakkor ez a tény nem ment fel bennünket az alól, hogy magunkon kezdjük az önvizsgálatot, mégpedig az Úr színe előtt, hogy eljussunk a bűnbánatig, a bűnvallásig és a bűnbocsánatig. Ez a folyamat, kegyelmi állapot, és az egyetlen megoldás. Ebbe a kegyelembe kapaszkodva mondjuk ki, hogy ne a másikra várjunk ezzel! Mi kezdjük meg a bűnbánatot: gondoljuk meg, mi terhel bennünket, nem a másikat, hanem bennünket, hogy idáig jutottak a dolgok. Aki azonban bűnvallást tesz, annak bocsássunk meg. Valljuk meg, hogy nem tudunk megbocsátani! Ez súlyos bűnünk! Emlegetjük a megbocsátás fontosságát, de nem tudjuk elengedni a sérelmeinket, így megemésztjük egymást.

Az apostol világosan elénk tárja a gyógyulás fenti lehetőségét. Az igazi gyógyulás az Úrban van, aki krisztusian megőriz a konfliktusban, aki kellő időben kiszabadít onnan, mert Ő végérvényesen elhordozta a konfliktusok kínjait a kereszten, és győztesen került ki a legnagyobb konfliktusból is, feltámadása által. Mennyei világának minden lelki áldása azt is jelenti, hogy „ott” nincs konfliktus (Efezus 1,3).

2Sámuel 15,24–37

Pál apostol az Istent hívja tanúbizonyságul maga mellett; vagyis az apostol könyörög az élő Isten jelenlétéért.

Az apostol imádkozik azért, hogy az Isten álljon őmellé, legyen vele, maradjon vele, el ne hagyja őt, így tiszta lelkiismerettel szolgálhasson! „Állj mellém, Uram! Állj az ügyem mellé, Uram, hiszen az én ügyem valójában a Te ügyed!” – így könyörög apostol.

Az apostol Istent hívja tanúbizonyságul maga mellé, igazolásként; hiszen ő tisztán beszél, tehát nem számításból és érdekből mondja azt, amit mond.

Minden szolgálatunk könyörgésre indító csodája az, hogy az Isten tanúskodik bennünk és általunk. Más a hírnök, és más a tanú. A hírnök pontosan elmondja az uralkodó által rábízott üzenetet, de a hírnök nem érdekelt az üzenet tartalmában. Ellenben a tanú nemcsak átadja az üzenetet, hanem ő maga is meg van győződve az üzenet tartalmának fontosságáról és érvényességéről; vagyis ő maga is érdekelt abban, hogy az üzenetet hatékonyan átadja a címzetteknek.

Könyörögjünk Isten jelenlétéért! Az Úr tanúskodjon általunk, mert Őnélküle, a legjobb indulattal is, csak önmagunkat képviseljük, hatalmas énünket, miközben nem építünk, hanem ártunk és bántunk. Isten nélkül nemcsak az ember, hanem a keresztyén szolgálat is olyan, mint a legmodernebb technikával felszerelt úszómedence víz nélkül, amelybe fejest ugrani életveszélyes mutatvány. Az ilyen medence nem töltheti be funkcióját.

2Sámuel 15,13–23

Mivel dicsekedhetünk?

Isten kegyelmével dicsekedhetünk. Minden kegyelem. Ez a kegyelem éltet, ez a kegyelem üdvözít, ez a kegyelem teszi áldottan értelmessé és teljessé a földi életet, az Úr által „itt” kijelölt időben. Ez a kegyelem adja a hitet, és ez a kegyelem érleli a hitünket, ahogy telik földi életünk ideje, miközben egyre inkább belátjuk, hogy egyetlen lehetőségünk van: hűséggel tesszük az Úrtól kapott dolgunkat, miközben egyre inkább ráhagyatkozunk erre a megtartó, megváltó kegyelemre (12–14).

Lenyűgözve nézem a mai fiatalokat. Felnőttek a jólétben. Szépek, okosak, tehetségesek, már egyetemistaként bejárták a világot, tapasztaltak, nyelveket beszélnek, és káprázik bennük az öntudat, amelyben még a hit is egy produktuma a saját képességeiknek. Mindegyikük felfedezi, hogy ő maga éppen mivel dicsekedhet. Emberileg jogos is a dicsekvésük. A napokban egy nemzetközi konferenciát kellett megnyitnom, ahol a neves szakemberek mellett egy fiatalember is megszólalt a témában. Mindenben tökéletes volt és egyben félelmetes, mert hiányzott belőle az Isten kegyelmének ismerete.

Pedig önmagában milyen bizonytalan az emberi élet, milyen labilis az emberi bölcsesség, mennyire ingatag és érdekvezérelt minden emberi vélemény: „igenünk” ugyanabban a témában, a helyzet változásával máskor „nem”. Isten kegyelme: Jézus Krisztus, aki igent és áment mondott a mi bizonytalan és halandó életünkre (15–20).

Egyedül ez a kegyelem biztos, egyedül az Isten kegyelmére való ráhagyatkozás tesz bennünket szilárddá. Olyan ez, mint amikor kilépek egy teraszra, elém tárul a gyönyörű panoráma, és hirtelen el is feledkeztem arról, hogy az erkély hordoz, amely roppant oszlopokon nyugszik. Szilárdságom, eredményeim, távlataim nem tőlem vannak, hanem Isten megtartó, hordozó kegyelmének ajándékai (1,21–24).

Isten kegyelmével dicsekedhetünk (12). Aki pedig látja az Isten kegyelmét, az tud másokkal is dicsekedni, ugyanakkor az ilyen ember képes a saját élete Istentől kapott értelmét is hálaadó dicsekvéssel felfedezni (14).

2Sámuel 15,1–12