Mivel dicsekedhetünk?

Isten kegyelmével dicsekedhetünk. Minden kegyelem. Ez a kegyelem éltet, ez a kegyelem üdvözít, ez a kegyelem teszi áldottan értelmessé és teljessé a földi életet, az Úr által „itt” kijelölt időben. Ez a kegyelem adja a hitet, és ez a kegyelem érleli a hitünket, ahogy telik földi életünk ideje, miközben egyre inkább belátjuk, hogy egyetlen lehetőségünk van: hűséggel tesszük az Úrtól kapott dolgunkat, miközben egyre inkább ráhagyatkozunk erre a megtartó, megváltó kegyelemre (12–14).

Lenyűgözve nézem a mai fiatalokat. Felnőttek a jólétben. Szépek, okosak, tehetségesek, már egyetemistaként bejárták a világot, tapasztaltak, nyelveket beszélnek, és káprázik bennük az öntudat, amelyben még a hit is egy produktuma a saját képességeiknek. Mindegyikük felfedezi, hogy ő maga éppen mivel dicsekedhet. Emberileg jogos is a dicsekvésük. A napokban egy nemzetközi konferenciát kellett megnyitnom, ahol a neves szakemberek mellett egy fiatalember is megszólalt a témában. Mindenben tökéletes volt és egyben félelmetes, mert hiányzott belőle az Isten kegyelmének ismerete.

Pedig önmagában milyen bizonytalan az emberi élet, milyen labilis az emberi bölcsesség, mennyire ingatag és érdekvezérelt minden emberi vélemény: „igenünk” ugyanabban a témában, a helyzet változásával máskor „nem”. Isten kegyelme: Jézus Krisztus, aki igent és áment mondott a mi bizonytalan és halandó életünkre (15–20).

Egyedül ez a kegyelem biztos, egyedül az Isten kegyelmére való ráhagyatkozás tesz bennünket szilárddá. Olyan ez, mint amikor kilépek egy teraszra, elém tárul a gyönyörű panoráma, és hirtelen el is feledkeztem arról, hogy az erkély hordoz, amely roppant oszlopokon nyugszik. Szilárdságom, eredményeim, távlataim nem tőlem vannak, hanem Isten megtartó, hordozó kegyelmének ajándékai (1,21–24).

Isten kegyelmével dicsekedhetünk (12). Aki pedig látja az Isten kegyelmét, az tud másokkal is dicsekedni, ugyanakkor az ilyen ember képes a saját élete Istentől kapott értelmét is hálaadó dicsekvéssel felfedezni (14).

2Sámuel 15,1–12