Ez egy tömör diagnózis, amit az apostol a korinthusiakkal való küzdelmes viszonya kapcsán fogalmaz meg; de ami általánosságban az egész földi életünkre nézve érvényes: kívül harc, belül félelmek (5). A világban sem mindenütt vívják már fegyverekkel a háborúkat, hanem inkább politikai, gazdasági, virtuális harcok vannak, amelyeknek ugyanúgy vannak áldozataik, és bizony bármikor konkrét háborúvá robbanhatnak ki ezek. A mindennapok tapasztalatai is azonosak: sok harc, sok rettegés kíséri a hétköznapjainkat, noha nagy jólétben élünk, de recseg-ropog minden körülöttünk. Az is fél, aki nem tudja, hogy fél; vagy nem akarja beismerni, hogy ő fél.
Megrendít az apostol őszintesége, aki hívő emberként is le meri írni élettel és szolgálattal kapcsolatos tapasztalatainak összegzését: Kívül harc, belül félelmek! Mi nem beszélünk ilyenekről, még a testvéri közösségben sem. Elsősorban nem azért nem téma ez, mert nem akarjuk a másikat a saját gondjainkkal fárasztani, hiszen tesszük ezt bőven sok más ügyben; hanem főként azért nem téma ez, mert nem illik manapság a harcok okozta félelmekről beszélni. Erősek vagyunk; ha pedig hiszünk, akkor még erősebbek vagyunk, tehát nem félünk! Ennek a félelemnek pontos definícióját adja az apostol: „…semmi nyugalma nem volt testünknek, hanem mindenféleképpen gyötrődtünk…” (5) Mindenféle gyötrelem előbb-utóbb testi tünetekkel jár.
Ugyanakkor, ebben a harcokkal és félelmekkel teli helyzetben, csakis a megtartó Jézus Krisztusba vetett hit segíthet. A félelmekre nincs más gyógyszer, csak a feltámadott, megváltó, megtartó Úr! Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember nem fél, de nem lesz Úrrá rajta a félelem (Márk 4,40); hanem e-világ keretei között is átéli, egy sajátos kettősségben, Ura üdvözítő jelenlétét. Az apostol ezt így írja meg: „…minden nyomorúságunk ellenére, csordultig vagyok örömmel.” (4) Az Úr áldása az, hogy a félelmek helyett, az istenfélelem vezet bennünket, és az Ő ígéretei szerint (1), minden szomorúság ellenére, egyre inkább megvigasztalódunk (5–7), minden megalapozottnak tűnő bizalmatlanság ellenére, újból és újból, az egymás iránti bizalommal ébredünk (2–4), és minden tisztátlanságunkból egyre inkább megtisztulunk (1).
2Sámuel 19,9b–15
