Bárhova tekintünk, mindenütt konfliktusok szabdalnak szét bennünket, amelyekben elvéreznek az emberi életek. A konfliktusok ideigvaló győztesei az élet más konfliktusaiban vesztesek. A „győzelmek” csak látszólagosak, mert a konfliktusok rombolnak, meghasonlást támasztanak, kikészítenek. A totális rendszerek nem engedik felszínre törni a konfliktust, a szabadságban pedig úgy tűnik, hogy mindenből konfliktus támadhat… Sokan mondják, hogy a konfliktusokat bírni kell, adott esetben fel kell vállalni azokat, mert konfliktus nélkül nincs megújulás. Vannak olyanok is, akik a konfliktusban virulnak ki, ezért céljuk, hogy zavart támasszanak. Az sem mindegy, milyen mérvű konfliktusról van szó; sokszor egy durva szóváltás, egy életre „megölhet” emberi kapcsolatokat. Ezért kérdés az is, hogy utána lehetséges-e rendeződés, a történtek feltárása, megvallása, megbocsátása?
Micsoda konfliktusok terhelték a korinthusi gyülekezetet: pártoskodások a gyülekezeten belül, konfliktusok a gyülekezet és az apostol között, személyes konfliktus az apostol és egy őt megbántó valaki között. Mindez nem a világban történik, hanem közöttünk. A keresztyénség hajnalától kezdve, mi is terheltek vagyunk a konfliktusokkal.
Meg tudunk-e szomorodni azon a helyzeten, amiben vagyunk? (5) Tudunk-e, nemcsak inteni, büntetni, hanem bűnbánatot tartani, megbocsátani, vigasztalni, szeretni, aztán a közösségi rendbe engedelmesen beállni? (6–9) Tudjuk-e egymást, együtt megbocsátásra hangolni, és nem hergelni, nem még inkább elmérgesíteni az ügyet. Mesterei vagyunk, az egyházban is, egymás hergelésének, provokálásának, egymás elemésztésének, szinte még élvezzük is. Meddig engedjük még, hogy rászedjen bennünket a gonosz? (10–11)
Álljunk oda, a mi megváltó Krisztusunk színe elé! (10) Az Ő színe előtt mondhatunk néhány gyógyító összegzést, a mai igeszakaszra tekintve. A konfliktusok mögött mindig a gonosz áll, aki mindent szétdobál, rászed bennünket. Ezért soha ne arra haragudjunk, akivel konfliktusunk van, mert nem test és vér ellen tusakodunk (Efezus 6,12). Ugyanakkor ez a tény nem ment fel bennünket az alól, hogy magunkon kezdjük az önvizsgálatot, mégpedig az Úr színe előtt, hogy eljussunk a bűnbánatig, a bűnvallásig és a bűnbocsánatig. Ez a folyamat, kegyelmi állapot, és az egyetlen megoldás. Ebbe a kegyelembe kapaszkodva mondjuk ki, hogy ne a másikra várjunk ezzel! Mi kezdjük meg a bűnbánatot: gondoljuk meg, mi terhel bennünket, nem a másikat, hanem bennünket, hogy idáig jutottak a dolgok. Aki azonban bűnvallást tesz, annak bocsássunk meg. Valljuk meg, hogy nem tudunk megbocsátani! Ez súlyos bűnünk! Emlegetjük a megbocsátás fontosságát, de nem tudjuk elengedni a sérelmeinket, így megemésztjük egymást.
Az apostol világosan elénk tárja a gyógyulás fenti lehetőségét. Az igazi gyógyulás az Úrban van, aki krisztusian megőriz a konfliktusban, aki kellő időben kiszabadít onnan, mert Ő végérvényesen elhordozta a konfliktusok kínjait a kereszten, és győztesen került ki a legnagyobb konfliktusból is, feltámadása által. Mennyei világának minden lelki áldása azt is jelenti, hogy „ott” nincs konfliktus (Efezus 1,3).
2Sámuel 15,24–37
