Rendezni a dolgainkat! (Máté 24,44; 2Korinthus 9,3)

Kegyelmi állapotban van az, akit szíven üt ez a felszólítás. Az ilyen ember azt is látja, hogy mennyi minden rendezetlen az életében. Sőt, aki kegyelem alatt van, az azt is belátja, hogy a lényegi dolgokat nem tudja a maga erejéből elrendezni. Gondoljunk csak bele, milyen komoly és rendszeres erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy az iratok ne árasszák el a dolgozószobánkat, a mosatlan edények ne legyenek úrrá a konyhán, a szennyes ruha ne csorduljon ki a kosárból… Pedig hol vannak ezek a problémák az igazán nagy és jóvátehetetlen mulasztásainkat, hibáinkat, bűneinket illetően! Kegyelem, ha elkezd fájni az élet, annak ezernyi bajával; és kegyelem, ha mindenekelőtt megkínoz a magam életének rendezetlensége, félig kész volta, amely megváltás után kiált (1).

Végig azon gondolkodtam, hogy mit jelenthet ez a fejezet a ma emberének, aki nem járatos a Biblia világában. Bizony, még a Bibliában a járatosoknak is belekezdhetnénk, hosszan, versenként magyarázni ezt az igeszakaszt, Melkisédek rendjéről, meg a főpapi tisztről, és lehet, hogy még mi magunk is belekeverednénk (2–10). 

Legyen elég most ennyi… Akkoriban a főpap újból és újból rendezte az emberek Isten elé tartozó, rendezetlen dolgait, áldozatokkal és ajándékokkal (1). Isten, a gyarló emberi logika szerint rendezte a dolgokat az Ószövetségben: ajándék kell, áldozat, engesztelés – „lekenyerezés” –, és egy ideig kiegyenlítődnek a dolgok; aztán kezdődik minden elölről. Majd a mi Urunk Jézus Krisztus, mint egyetlen és tökéletes főpap, isteni hatalmával maradéktalanul és örökre elrendezte a mi halálosan elrontott emberi dolgainkat. Ezzel örök megoldást, örök üdvösséget szerzett nekünk. Az Újszövetségben Isten adott ajándékot nekünk, nem mi Őneki; és ez a semmihez sem hasonlítható ajándék engedelmessé tesz bennünket, megtisztít, sok mindent már „itt” elrendez (9).

Jób 25

Isten Igéje élő. A Biblia „holt” betűiben, szavaiban megelevenedik az Úr üzenete, amely eleven, megszólító, ma is érvényes: tanít, vigasztal, int, hitre hív és abban erősít, ébreszt. Isten Igéje élő, mert Isten szava éltet, teljes élettel ajándékoz meg és örök életre vezet. Isten Igéje nélkül halálban vagyunk. Isten Igéje az életelemünk, mint a halnak a víz, a gyümölcstermő fának a talaj, az embernek az oxigén. Isten Igéje értelmet és biztos irányt ad az életünknek. Isten Igéje üdvözít.

Isten Igéje ható. Isten Igéje azzal hat, hogy elhangzik, és közben elvégzik munkáját az Úr akarata szerint. Minden emberi, tudatosan hatni akaró erőlködés éppenséggel hatástalaníthatja Isten Igéjét. Isten Igéjét imádságos szívvel, hitvallóan bátor szelídséggel kell szólni, újramondani, elismételni, és közben az Ige majd hat… A mi feladatunk annyi, hogy rendszeresen olvassuk, tanulmányozzuk Isten írott Igéjét, és az alkalmas időben hirdessük azt. Az alkalmatlan idő is alkalmas idő az Ige hirdetésére, mert nekünk alkalmatlannak tűnhet, de ha Isten a szólás idejét adja, akkor Ő az alkalmatlan időt is alkalmassá teszi (2Timóteus 4,2).

Isten Igéje kétélű kard. Isten Igéje szétválasztja egymástól az igazat és a hamisat, a jót és a rosszat, a helyeset és a helytelent, az életet és a halált. Isten Igéje világossá teszi számunkra, hogy a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a helyes és a helytelen nem viszonylagosak, mert van örökkévaló mérték, üdvösséges norma, vitathatatlan értékrendszer, Isten tökéletes akarata szerint. Csak, amit az Úr jónak mond, kizárólag az szolgálja a mi javunkat is. Az Úr mindent lát. Életünkről számot kell adnunk. Ezért maradjunk az Ige közelében, hogy el ne tévedjünk és megállhassunk a számadáskor (13).

Jób 24

A cél: bemenni az Úr nyugalmába. Az Úr nyugalma azt jelenti, hogy miként az Úr megpihent a teremtés munkája után a fáradozásból (4), mi is megpihenünk a fáradozásainkból. Ránk, emberekre nézve, akik a halál árnyékának völgyében élünk, az Úr nyugalma azt jelenti, hogy megszabadulunk a hiábavaló munka átkától, az embertársainkkal – sokszor a Krisztusban testvéreinkkel – való értelmetlen és önzéssel teli harcoktól, a testi és lelki fájdalmaktól, a bűn és a halál szorongatásától. Ez a nyugalom olyan boldog békesség, amit e-világ tapasztalataiból nem tudunk értelmezni; de bizonnyal igen jó lesz (Máté 17,4).

A bizonyosság: mi már az Úrban vagyunk. A nyugalom: hit által Jézus Krisztusban lenni. Hit által mi már bementünk az Isten nyugalmába. Földi életünket is ezzel a bizonyossággal éljük: üdvbizonyossággal. Ebből a bizonyosságból fakad minden igyekezetünk, engedelmességünk (11), hálából és nem valami félelmekkel teli verítékből, mert tudjuk, hogy az Úr szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39).

A küzdelem: éppen a bizonyosságunkból fakad. Isten Igéje figyelmeztet, hogy amíg ebben a világban, „a pusztában” vándorlunk, addig maradjunk az Úr követésében, az Úr szavának, Igéjének közelében, és hittel fogadjuk szavának biztatását és figyelmeztetését (1–2). Csak így állhatunk meg. Ebben a világban ugyanis sok kísértés állja az utunkat. De tudjuk, hogy ebben a küzdelemben nem vagyunk egyedül, az Úr erejével kitartunk mindvégig (Filippi 4,13). A legnagyobb kísértés a hívő ember számára éppen az, hogy saját testvérei akarják megingatni az üdvbizonyosságát. Egyszer egy hívő testvérem sírta el nekem, hogy neki át kellett élnie ezt a legnagyobb kísértést, amikor szigorú tankeresztyének szapulták a háta mögött, még az üdvösségét is megkérdőjelezve… Eljutott odáig, hogy maga is megrémült attól, hogy megingott az üdvbizonyosságában. Vigyázzunk! Soha ne felejtsük el, hogy Jézus Krisztusban vagyunk, hit által már az Úrban vagyunk, és ezt nem emberek, nem tanok, nem események döntik el. Ez már eldőlt. Noha a nyugalom kiteljesedése időben még várat magára (9), időben még nem teljesedett be az, ami hitben már a miénk (1).

Jób 23

Vigyázzunk: el ne keseredjünk! Senkinek se legyen közülünk hitetlen és gonosz szíve! Senki se szakadjon el az élő Istentől (12). A hitetlenségből elkeseredés és gonoszság következik. Aki elkeseredett és gonosz, az hitetlen, emlegessen bármilyen Istent; az egyetlen, élő Istennel még sincsen kapcsolata. Gyönyörű kifejezés: „élő Isten”! Az élő Isten, aki az élet Istene, aki minden élet forrása, aki az egyetlen, aki teremt, fenntart és megvált. Az élő, egyetlen Isten Jézus Krisztusban mutatta meg magát.

Példa erre Izráel népe, akik a pusztai vándorlás során elkeseredtek, lázadoztak, perlekedtek az Úrral, ezért nem is mehettek be az Ígéret földjére. Bizony, ma is tudnánk példákat mondani erre a hitetlen elkeseredésre. A jóléti társadalmak hitetlensége is valójában elkeseredésbe torkollott; hiszen, ha az embernek és egy közösségnek nincs élő hite, akkor tényleg elkeserítően magára marad. Mennyi be nem vallott elkeseredést, megkeseredést, menekülést leplez a még többet és többet birtokolni, fogyasztani, élvezni akaró, csillogó világ körülöttünk. Nem a jóléttel van a baj. Beteg az olyan ember, aki szeret nyomorogni. A baj azzal van, hogy a jóléttel nem tudunk jól élni, mert hitetlenné lettünk.

Életünk pusztaságában számos dolog okozhat keserűséget, de soha nem keseredhetünk el, soha nem keseredhetünk meg, soha nem menekülhetünk pótcselekvő, olcsó örömök közé, hogy kibírjuk az életet. Minden elkeseredés: engedetlenség az Úrral szemben. Éppen ezért, hogy el ne keseredjünk, meneküljünk oda Isten közelébe, az Ő szavának, Igéjének közelébe, és nyitott szívvel fogadjuk üdvözítő, megtartó szavát! Meg ne keményítsük a szívünket! (7–11; 15–19)

A mai igeszakasz azt hangsúlyozza: Mindvégig kitartani, nem elkeseredni! Tudjuk, hogy Isten hatalmas kegyelme őriz bennünket (1Péter 1,5), hogy hűségesek maradhassunk mindhalálig (Jelenések 2,10). Éppen ezért buzdítsuk egymást! Ez a buzdítás is nagyon hiányzik. Pedig a Jézus Krisztusról való beszéd is buzdítással kezdődik, először egy jó szóval, figyelemmel, hogy aztán egy ponton megszólalhasson az Úr ténylegesen buzdító Igéje! (13–14)

Jób 22

Mindvégig megmaradni a bizalomban és a reménységben, „mindvégig”, szívünk utolsó dobbanásáig! Ugyanezt hangsúlyozza a levél írója később is, miszerint becsüljük meg azokat, akik előttünk jártak, és figyelvén életük végére, kövessük hitüket (13,7). Ez mindennapi könyörgésünk tárgya is: Uram, maradhassunk hűek mindhalálig (Jelenések 2,10), mert aki mindvégig kitart, az üdvözül (Máté 24,13). Urunk, mindvégig „szilárdan” tarts meg bennünket a hitben és a reménységben; ments meg minket minden csüggedéstől, félelemtől, kétségtől, kishitűségtől, kételytől, bizalmatlanságtól, reménytelenségtől, kedélyvesztettségtől...

Kiemelt igeversünk azt üzeni nekünk, hogy ha a bizalmat és a reménységünkkel való dicsekvést mindvégig szilárdan megtartjuk, akkor az egy jel, miszerint mi az Úr gyermekei, választottjai vagyunk, és az Úr házanépéhez tartozunk. Az Úr az, aki munkálja bennünk a hitet, az ebből fakadó bizalmat és reménységet, minden körülmények között. Az Úr az, aki hűséges a házanépéhez, és nem engedi, hogy az övéi hajtótörést szenvedjenek a hitben (1Timóteus 1,19).

Minden bizonyosságunk és reménységünk alapja az, hogy hatalmas Urunk van, aki nagyobb Mózesnél (3), nagyobb az angyaloknál (1,4), nagyobb a bűnnél, a betegségnél, a halálnál, a gonosz hatalmánál, hiszen Őneki adatott minden hatalom, mennyen és földön (Máté 28,18). Jézus Krisztus a mi életünk házának újjáépítője és annak üdvösséges megtartója, mi pedig az Ő házanépe vagyunk! Bizony minden bizalom és reménység az Úr ajándéka, de minden bizalomra és reménységre megvan az okunk, hiszen ilyen hatalmas Urunk van, aki hűséges ahhoz a házhoz, amelyet Ő épített, amelyet Ő újított meg, amely az Övé! 

Jób 21

Mi, a haláltól való félelem miatt, egész életünkben rabok vagyunk (15). Ezt nem kell sem tagadni, sem részletezni. A halálunkra való emlékezés, akár halálfélelem formájában is, az Úrhoz vezethet bennünket. Sokszor gyarló pótcselekvésekkel menekülünk a halál ténye elől, amíg csak lehet. Kívülről nézve ez érthető, ugyanakkor szánalmas is. Ezerféle módon mutatkozik meg ez a halálfélelemből fakadó rabság. Kegyelmi állapot, ha a halál ténye alázatra és hívő megadásra vezet minket, leborulva az Úr előtt. Halálos állapotunk eleme az is, hogy test és vér részesei vagyunk (14), sok kísértéstől és vétektől (18), valamint sok szenvedéstől terhelten (14). 

Az evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket ebben az állapotban, hanem könyörült rajtunk, Jézus Krisztus által. A mi feltámadott Urunk végigjárta az emberlét minden állomását, minden gyötrelmét, kísértését, szenvedését, magát a halált és az elvettetést; mindazt, amiben mi vagyunk (9). De a mi Urunk igaz emberként, isteni erejével járta végig életünk útjait, győztesen! Isten megmutatta, hogy Ő hatalmasabb testnél és vérnél, bűnnél, kísértésnél, szenvedésnél, halálnál, kárhozatnál. Isten megmutatta, a feltámadott Jézus Krisztusban, hogy van szabadulás. Isten megmutatta, hogy minden Őneki van alárendelve, vagyis Ő az Ura mindeneknek! Tehát, van szabadulás számunkra – akik a haláltól való félelemben sokféleképpen rabok voltunk Őnélküle –, ha mi az Úrhoz menekülünk és Őbenne bízunk! Evangélium az is, hogy a mi Urunk tudja, mit jelent embernek lenni. Egyedül Ő tudja igazán. Ő az, aki együttérez velünk, aki valóban megindul a mi emberlétünk felett; de nemcsak megindul, hanem segít; és nemcsak segít, hanem maradandóan segít, azaz megvált (18). Emberként alig, csak egy halvány határig tudunk együttérezni a másikkal. Jézus Krisztustól kapjuk a valódi, hatékony, szabadító együttérzést! Ő megszabadít, és Ő tudja azt is, hogy mikor, miképpen szabadít meg!

Átéltem ezt a szabadításélményt, éppen a napokban. Bementem a templomunkba és imádságban adtam hálát az Úrnak! Ahogy imádkoztam, megszólalt bennem egy zsoltár, amit olyan régen nem énekeltem már, pedig pont erről zeng. Milyen gyönyörűségesek ezek a zsoltárok, biblikus, énekes imádságok. Először csak halkan szólalt meg bennem. Aztán vettem az énekeskönyvet, és pontosan kezdtem énekelni, egyre hangosabban, versről versre, újból és újból: „Dicsérlek Uram Tégedet, mert Te megtartál engemet…” (30. zsoltár)

Mi Őbenne reménykedünk! (13) Mi Őt várjuk, a megváltó Urat! Mi Őbenne bízunk, aki már eljött, és aki eljövendő, hogy a már megtapasztalt szabadítást teljessé tegye rajtunk!

*

Református énekeskönyv: 30. genfi zsoltár. Hálaének a haláltól való szabadulásért (Bourgeois L., Genf, 1551)

Dicsérlek, Uram, tégedet, / Mert te megtartál engemet, / És kegyesen felemelél, / Ellenségimtől megmentél, / És meg nem engedéd azoknak, / Hogy nyavalyámon vigadjanak.

Hogy felkiálték tehozzád, / Nyavalyámat meggyógyítád, / És hogy én csaknem a sírba, / Esném a halál torkába: / Ismét feltámasztál engemet, / Pokoltól megmentéd lelkemet. 

Istenes hívek és szentek, / Az Úrnak énekeljetek, / Áldjátok Őtet mindvégig, / Mert nem haragszik sokáig, / Az ember alig gondolhatja, / Mily hamar elmúlik haragja.

De az Ő kegyelmessége / Rajtunk megmarad örökre. / Néha oly dolgom érkezik, / Min este szívem bánkódik, / De reggel, mihelyen felkelek, / Azonnal víg örömet lelek.

(Béza T., 1519–1605)

Jób 20

„Volt-e értelme a sok lemondásnak, önmegtagadásnak, szolgálatnak; miközben körülöttem csak úgy habzsolták az életet?” – kérdezte nemrégiben valaki. Megijedtem a kérdéstől, mert soha nem mertem ugyanezt a kérdést magamnak feltenni. Meggyőződésem, soha nem is szabad feltenni ezt a kérdést azoknak, akik hitben járnak. Nem kell mindent megkérdezni, nem kell mindent tematizálni, nem kell mindent megfogalmazni; mert közben lesznek igazán nagyok a problémák, közben érnek bennünket a legyőzhetetlen kísértések. Ezek a kísértések pedig úgy sodornak el, mint az ár a gátat, vagy a hullámok a horgony nélküli hajót. 

A mai igeszakasz kemény, de világos határozottsággal fogalmaz: Még jobban figyeljünk a hallottakra, az Igére, a Fiúról szóló kijelentésre, hogy el ne sodródjunk! Maradjunk az Ige közelében! Az egyetlen biztos kapaszkodó a Jézus Krisztusról szóló evangélium, az élet minden halálos sodrásában (1). A levél olvasói már ismerték a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, amely magával az Úr igehirdetésével kezdődött, és amelyet szemtanú bizonyságtevők hite adott tovább, akiket aztán a Szentlélek erejével igazolt az Isten (3–4). 

Minket is igazol az Isten, Lelkének erejével, egy olyan világban, ahol már nem a Jézus Krisztusról szóló evangélium a hír. Hitetlen, tévelygő világban élünk, ahol nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát (Márk 12,24). Erre csak azt tudjuk mondani, amit a mai igeszakasz kijelent: akik ilyen nagy üdvösséggel nem törődnek, azok nem menekülhetnek meg a végső elsodródástól (2–3). Az Isten kegyeleme csakis még nagyobb engedelmességre késztethet bennünket! Ez az engedelmesség valójában nem is a mi érdemünk, hanem az Úr karja rajtunk, aki megragadott bennünket, és nem enged el soha (Filippi 3,12). Ő megtart, a legnagyobb sodrásban is, az engedelmes, hívő életben; az üdvösségben. Gyerekkorom meghatározó festménye tűnik fel előttem a múlt homályából, ami nagyszüleim ágya fölött függött a falon: egy kisfiú játszik az erős sodrású folyó partján, és egy kéz, felülről megragadja a kezét, nem ereszti…

Mennyi, nálunknál nagyobb probléma gyötör bennünket! Éppen ezért, mennyi emberi, kiagyalt gondolat próbálja ma is gyógyítgatni, megoldani a problémákat. Manapság is, akárcsak az első század vége felé, a magunk gondolatai szerint alakítjuk ki a „lelkiekre”, a spiritualitásra való igényünket; ha van egyáltalán ilyen igényünk. Akkoriban az angyalokkal kapcsolatos szellemi tanítás burjánzott el (14); ma pedig a vallási, szellemi, áltudománnyal alátámasztott lelki bűvészmutatványoknak se szeri, se száma. 

Ezt a sokféle „lelkiséget” egyrészt nagyon komolyan kell venni, mert ez az ember kiáltása, akinek valami nagyon nem jó itt, és keresi a segítséget! Másrészt azonban ezt a sokféle „lelkiséget” határozottan el kell utasítani, ahogy azt a mai igeszakaszunkban láttuk; mert ezek gyarló emberi próbálkozások annak megoldására, amit valójában csak az egyetlen Isten tud megoldani, aki elküldte érettünk egyszülött Fiát (1,1–3). 

Jézus Krisztus mindeneknél nagyobb. Ő az egyetlen megoldás. Ő a Megváltó! A Zsidókhoz írt levél végig ezt hangsúlyozza! Itt hat ószövetségi igehellyel, többnyire zsoltárokkal, igazolja azt, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó (5). 

Jézus Krisztus nagyobb az angyaloknál (4–5), Ő nagyobb a láthatatlan világ seregeinél, Ő nagyobb minden emberfölötti segítő és ártó szellemi lénynél. Jézus Krisztus nagyobb a gonosz hatalmánál, minden ellenségnél (9; 13; Zsoltárok 110,1). Ő nagyobb minden hatalmasságnál, ahogy ezt Pál apostol mondja. Jézus Krisztus nagyobb minden emberi, vallási, szellemi kiagyalásnál, és Ő nagyobb minden emberi hitetlenségnél is, annál is, amely semmiben sem hisz a tényekkel és képletekkel bizonyíthatókon túl. Jézus Krisztus nagyobb a világ testi, lelki, szellemi káoszánál. Ez valóságos megnyugvás olvasni, a mai, sokféle káoszt megélve (4–5).

Jézus Krisztus nagyobb a világ mulandóságánál, mert ez a világ véges, Jézus Krisztus pedig legyőzte a halált, az Isten jobbján ül és onnan jön el ítélni, amelynek nyomán a teremtett valóságot – beleértve annak láthatatlan részét is – összehajtja, mint egy levetett, megavult ruhát (10–12), Ő maga pedig változatlan marad (13,8). A teremtett valóság folyamatosan avul, változik; Ő pedig mindenkor ugyanaz (Zsoltárok 102,26–28). Jézus Krisztus királyi széke örökké megáll (8; Zsoltárok 45,6–8). 

Mi csakis Őhozzá menekülünk, Jézus Krisztushoz, az Isten Fiához, aki mindenkor ugyanaz marad, hiszen Őbenne van a mi üdvösségünk, életünknek egyetlen és maradandó megoldása (14).

Jób 18

Isten szólt hozzánk (1); megszólított bennünket. Isten szava egyben szabadító, megváltó cselekvés is, érettünk. Isten szava, Igéje: Jézus Krisztus (2). 

Sokféleképpen szólt az Isten a prófétáknak, a próféták az előttünk járt atyáknak (1). Most a végső időkben azonban Isten, egyszülött Fia, Jézus Krisztus által szólt hozzánk (2). Isten tökéletes, végső kijelentése: Jézus Krisztus. Őbenne mindent elmondott nekünk az Isten, ami igazán fontos, és Krisztusban megszabadított bennünket. Istenünk, Jézus Krisztusban azt oldotta meg, amit mi emberek, soha nem tudunk megoldani. Olyan ez – egy igen gyarló, gyenge példával élve –, mint amikor egy „szakember” érkezik, majd egy mozdulattal megoldja azt, amihez mi egyáltalán nem értünk, és ami előtt tehetetlenül állunk; azzal a különbséggel, hogy egy „szakember” is csak ember, aki csak a saját területéhez ért, amíg Isten mindenható. Az ember előtt sok lehetetlen van, az Isten előtt nincs lehetetlen (Máté 19,26). A végső időkben vagyunk (2). Jó, ha tudjuk, hogy „itt” végesek vagyunk, de Jézus Krisztusban „örökségünk” van, készen vagyunk.

Mit tett értünk az Isten, Jézus Krisztusban? 

Isten megmutatta magát nekünk a Jézus Krisztusban, hiszen Őrá tekintve mindent tudunk az Istenről, amit mi emberek egyáltalán tudhatunk. Nem ismerjük teljességében az Istent, nem birtokoljuk Őt, hiszen Ő, a kijelentése ellenére is megmarad tökéletes dicsőségében és elrejtettségében (3).

Isten megteremtette és újjáteremtette ezt a világot, a Jézus Krisztusban (3). Micsoda evangélium: Isten hordozza, megtartja ezt a világot, annak minden nyomorúsága ellenére (János 3,16). Isten szava, Igéje: a szabadító Jézus Krisztus. Ezért mondja az Ige, hogy Isten a szavával teremt és újjáteremt. Hatalmas szó ez! Ezért nekünk is, az Úr követségében járva, óvnunk kell ezt a megtartott világot, és szavunkkal nekünk is hordoznunk kell a másikat. Belegondoltál, milyen hatása van a kimondott, leírt szónak? Milyen lélekkel szólunk, ki szól belőlünk? Hordoznak a szavaink? Urunk, Te szólj belőlünk, általunk, és maradhassunk csendben, ha nem Te szólsz…

Isten, bűneinktől megtisztított minket, a Jézus Krisztusban (3). Tiszták azok, akik Jézus Krisztus szavára, Igéjére figyelnek. Te is tiszta vagy, szent vagy, minden méltatlanságod ellenére, aki most az Úr Igéjére figyelve indulsz el a mai nap küzdelmei közé. „Ti már tiszták vagytok az Ige által, amelyet szóltam nektek.” (János 15,3).

Onézimosz, Filemon fiatal rabszolgája csodálkozva szemlélte gazdájának és családjának Jézus Krisztusba vetett hitét és azt a változást, amit ez jelentett az életükben. Onézimosz azonnal vissza is élt keresztyén gazdája jóságával és emberszeretetével: meg-megszegte az eddig bevett rendet, egyre kevésbé vette komolyan az engedelmességet, meglopta gazdáját, végül megszökött tőle. Ebben az Úrtól elszakadt világban a krisztusi szeretettel azonnal visszaélnek.

Pál levele Filemonhoz két nagyon fontos üzenetet hangsúlyoz ezzel kapcsolatosan. Először is azt emeli ki, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretete nem számolta fel az itteni világ gyarló rendjét és e rendet fenntartó törvényeit, hiszen még a leggyarlóbb rend is jobb a mindent felemésztő káosznál, amiben a gonosz szabadon tombolhat. Jézus Krisztus megváltó szeretete nem hozott társadalmi forradalmat. Nem azért nem hozott ilyen megújulást, mert egyetért például a rabszolgasággal, hanem azért, mert a külső társadalmi változásoknál alapvetőbb változásokat hozott. A külső, reformos vagy forradalmas társadalmi változások mindig csak átmenetiek, így ebben az Úrtól elszakadt világban a „rabszolgaság” más és más módon, mindig újratermelődik. A külső, látványos, felszínes változásokkal valójában nem oldódik meg semmi. Ezért Onézimoszra nézve az akkori világ, szökött rabszolgákat súlyosan megbüntető rendje lenne érvényes. 

Pál levele azonban azt is hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus nem a külső rendet újítja meg, hanem az embert szüli újjá; ezzel olyan áldott, valóságos és maradandó változást hoz, amely a külső rendet is alapvetően áthatja. Ezért Pál azt kéri Filemontól, hogy fogadja vissza szökött rabszolgáját – aki kétségbeesésében őhozzá, azaz Pálhoz menekült, és az ő közelében megtért –, mint Jézus Krisztusban testvért (16); Onézimosz pedig engedelmesen boruljon le földi gazdája előtt. A Kolossé levélből tudjuk, hogy Onézimosz ott szolgál a gyülekezetben (Kolossé 4,7–9). Ahol földi úrnak és földi szolgának is felragyog a Krisztus, ott a külső társadalmi rendben, mindketten a maguk helyén, a mennyei világ gazdagságának örömében és szeretetében szolgálják az Isten dicsőségét, várva az Úr visszajövetelét és mindenek helyreállítását, a megváltás teljességét. Nem a külső társadalmi különbségek látványos és átmeneti felszámolása a megoldás, hanem Jézus Krisztus megváltó szeretete a megoldás. Nincs más megoldás!

Jób 16

Mit hallanak, tapasztalnak a hitünkről és a szeretetünkről mások? A hit egyértelműen a Jézus Krisztusba vetett hit, ebből következő krisztusi, tevékeny szeretet (5). Nagy nyomorúságban vagyunk manapság a hitvallást illetően.

Filemon hitvalló hitéről és szeretetéről akkor is hallhattak, és ma is hallhatunk arról. Filemon előkelő nemes ember volt Kolosséban. Pál szolgálata nyomán Filemon, családjával együtt megismerhette Jézus Krisztust (19). Filemon felesége, Appia, jelentős szerepet játszott a gyülekezetben. Fiúk, Arkhipposz, a gyülekezet diakónusaként szolgált (Kolossé 4,17). A keresztyén gyülekezeti összejöveteleket Filemon házában tartják Kolosséban (2).

Pál hite és szeretete vezette hitre Filemont (19). Pál hite is hitvalló hit volt, még a fogságában is. Pál, a levél írásakor fogságban volt. Ez a fogság bizonnyal nem a római fogsága lehetett, hiszen ebben a levélben utalást olvasunk arra, hogy Pál hamarosan szeretné meglátogatni Filemont (22). Pál három fogságáról tudunk: a római, a cézáreai és az efezusi fogságáról. Róma és Cézárea nagyon messze esik Kolossétól. Ezért a Filemon levél kapcsán ma is Pál apostol efezusi fogságára gondolnak, hiszen innen Kolossé könnyebben elérhető, a távolság 180 km.

Pál hálát ad Filemon hitéért és szeretetéért. Pál hálaadása azt hirdeti, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit mindenestől Isten ajándéka, noha emberi eszközökön keresztül jut el hozzánk az evangélium, mint ahogy ez Filemonhoz Pál apostolon keresztül jutott el (4–5). Miért van az, hogy egy névlegesen még keresztyén kultúrában, már alig lehet hitvalló módon szólni az Úrról? Egy interjúban is – ha az nem egy belterjes, egyházi interjú, amit csak az egyházi emberek követnek nyomon – azonnal leállítják az embert, ha erről kezd el szólni. A hit ajándék, és nagyon megfogyatkozott most ez az ajándék közöttünk.

Filemon hite tevékeny szeretetben mutatkozott meg, mert a Jézus Krisztusba vetett hit mindig tevékeny szeretetben ölt testet. Ez a szeretet mutatkozott meg abban, hogy Filemon befogadta házába az ottani gyülekezetet, ezzel előkelő, neves emberként is, hitvalló módon, felvállalta a keresztyénség ügyét. Az apostol megköszöni ezt, hiszen az ottani szenteknek sok örömük, felüdülésük és vigasztalásuk volt Filemon hitvalló, krisztusi szeretete által (7). Igen, a megtért ember felüdíti, örömre hangolja, megvigasztalja a mellette élő embertársát; legalább a Jézus Krisztusban testvérét! Miként állunk ezzel?

Filemonnak azonban most egészen konkrétan vizsgáznia kell a krisztusi szeretetből. Pál imádkozik Filemonért, mielőtt a konkrét kérést előhozná, hogy Filemon ebben is krisztusian vizsgázhasson (6). Itt ugyanis egy konkrét kérdésről, egy konkrét közösségi, társadalmi kérdésről van szó, a rabszolgaság kérdéséről. Erről, majd holnap szólunk. Bizony, a Jézus Krisztusba vetett hitünk mindig a tevékeny szeretetben vizsgázik, mégpedig konkrét élethelyzetekben, egészen bonyolult, emberileg szinte megoldhatatlan közösségi, társadalmi kérdésekben. Gyakran elvérzünk itt. Urunk, irgalmazz!

Mit hallanak, tapasztalnak a hitünkről és a szeretetünkről mások?

Jób 15

Mit jelent jót tenni? Olyan egyszerűen fogalmaz az Ige, hogy szinte túl egyszerűnek tartjuk azt. Mi a bonyolultabb dolgokat jobban szeretjük, mert könnyebben találunk kibúvókat. Jót tenni azt jelenti, hogy nem bántom, hanem segítem a másikat, pont azokat, akik közé helyezett az Isten, függetlenül attól, hogy a másik hisz-e, vagy sem. A jó cselekvése hitünk látható gyümölcse (8). Az a jó, ami dicsőségére van az Úrnak; és az van dicsőségére az Úrnak, ami javára van az embertársamnak. Nem lehet jó az, ami tartós testi-lelki fájdalmat okoz a másiknak, és amit én magam nem élnék át. Vigyázzunk, az intés terén! Kell az intés, de csakis krisztusi szeretetből fakadhat és nem Krisztusra hivatkozottan bújtatott emberi indulatból. Azért kell jót tenni, mert ezek jók és hasznosak az embereknek, és ezen keresztül hat ezen a világon Isten mentő szándéka. Ne bántsd, hanem segítsd embertársaidat, akik között élsz! Felelősek vagyunk egymásért. 

Különösen fontos ez a segítségnyújtás akkor, ha valaki a szemem láttára került bajba. Nem hagyhatjuk ott a bajban a másikat. Márpedig – gondoljunk csak bele – hányszor tettük már ezt. Ilyenkor nem lehetünk gyümölcstelenek, hanem elől kell járnunk a segítő cselekedetekben (14). Ekkor „csak” azt várja tőlünk azt Isten, hogy elsősegélyt nyújtsunk a mellettünk szenvedő embernek, és adjuk őt tovább, szakavatott kezekbe, ahogy az irgalmas samaritánus tette ezt (Lukács 10,25–34). 

Amikor pedig nem tudunk segíteni, és a szakemberek sem tudnak segíteni, akkor nagy szükség van arra, hogy irgalommal kísérjük el a beteget ebből a világból. Sokan meghaltak ebben az esztendőben körülöttem. Minden perc kegyelem. Olyan bonyolult az emberi szervezet, csoda, hogy még vagyok… Azt látom, hogy elfáradunk, ha hosszú ideig kell gondozni valakit. A mai világ nem tudja megengedni magának, sem időben, sem pénzben, sem szeretetben a hosszan tartó, irgalmas odafigyelést. Ez pedig nagyon nagy baj. Mit ér ez a világ, ha csak az egészségeseknek, a fiataloknak, az erőseknek, a szépeknek és a látványosan okosaknak terem itt babér? 

Mit ér a hit, ha csak magasröptű bibliai, igei gondolatokat tud megfogalmazni? Mit ér a hit, ha csak teológiai vitákra képes, amelyek mindig tovább és tovább szabdalják az egyházat, és amelyben mindenki meggyőződött a saját maga igazáról? A legnagyobb tévtanítás az, amikor az Urat, az Igét emlegetjük és közben testben-lélekben elsorvad mellettünk a másik, beleértve a legközelebbi hozzátartozóinkat is. Mindeközben mi csak magunkkal, meg a látványosan szent szolgálattal, meg az igaz hitünkkel voltunk elfoglalva! (9–11)

Jób 14

Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete. Ez a világtörténelem legnagyobb eseménye. Isten az örök élet gazdagságát ajándékozta nekünk: irgalmából. Ez egy visszavonhatatlan tény: Isten kegyelme üdvözített és újjászült bennünket (4–7).

Ezért elmondhatjuk, hogy egykor esztelenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjaiként, gonoszságban, irigységben és gyűlöletben éltünk (3). 

De megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Ez a „de” az életünk üdvösséges fordulata (1–2). Újjászülettünk, valóban megváltoztunk, és Isten országának üdvösséges rendje megjelent az életünkben. Így az engedelmesség, a készség, a tisztelet, a megértő lelkület, a viszálykodást és mások lenézését kerülő szelídség gyümölcseit teremjük, minden ember iránt.

Túl „ideális” ez a leírás? Ne kételkedjünk az Isten hatalmas, újjászülő kegyelmében! Akinek üdvbizonyossága van, annak legláthatóbb jele az, hogy a leglehetetlenebb helyzetben is, az Úr erejét kérve, a fentiekre törekszik. Nem a másik ember szelídségére várunk, hanem mi kezdünk el, az Úr kegyelméből, krisztusi gyümölcsöket teremni. Ne mondjuk azt, hogy ebben a világban még nem lehet ilyenné lenni, mert az istentelen világban a törvény erejével kell odacsapni, hogy biztosítsuk a rendet. Igen, ez is igaz. De tiközöttetek ne így legyen! (Máté 20,26)

Jób 13

Megjelent az Isten, megmutatta magát nekünk. Az élő Isten folyamatosan jelen van az ember számára, csak az ember értelme és szíve nem nyitott arra, hogy ezt észrevegye. A teremtett világ, a történelem, a lelkiismeret, a valódi művészet folyamatosan utalnak a mindenek Urára, az élő Istenre. Isten megjelenik ezekben az úgynevezett „általános kijelentésekben”. 

Megjelent az Isten, egészen konkrétan megmutatta magát nekünk, miután sokféleképpen szólt a próféták által, a legkonkrétabban egyszülött Fia által szólt hozzánk (Zsidókhoz írt levél 1,1). Jézus Krisztusban testet öltött az Isten. Jézus Krisztusban bebizonyította az Isten, hogy Ő van, megmutatta, hogy Ő milyen, és megváltotta az Ő népét. Isten szava ugyanis mindig szabadító tett. Isten az egyetlen, aki amit mond, azt azonnal és isteni hatalmával cselekszi is. A 19. zsoltár ihletetten szól Isten általános, konkrét és legkonkrétabb kijelentéséről.

Megjelent az Isten kegyelme. Isten mindig úgy jelenik meg, hogy megmutatja hatalmát, Úr voltát. De Isten hatalma mindig kegyelmes népéhez. Isten hatalma a megváltó, szabadító szeretet hatalma. Ez az egyetlen hatalom, amely a bűn, a halál, a gonosz hatalmát is képes megtörni. Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom (Máté 28,18), hogy Isten kegyelmét isteni hatalmával érvényesítse, és bennünket megváltson. Isten megjelenése mindig hatalmasan kegyelmes jelenlét, szabadítás az ember számára. Ez a hatalom lehet ítéletté is a hitetlenség felett. Nekünk azonban csak arra van mandátumunk, hogy ezt hirdessük: Megjelent az Isten kegyelme!

Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Az üdvösség az élő Isten jelenléte az életünkben, amelyből minden körülmények között áldás fakad. Az üdvösség: a legfőbb jó (Filippi 1,23). Az üdvösség az örök élet bizonyossága, amely beragyogja ezt a földi életet. Azt írja a mai Ige, hogy minden ember üdvösségére jelent meg az Isten kegyelme (11). Soha nem tehetjük elmélet, teológiai vita alá, hogy itt a „minden ember” mit jelent. Ugyanakkor merjük komolyan venni az üdvösség ígéretét, magunkra és másokra nézve is! Kezdjük mindig onnan, hogy ez rám nézve reménység, és hitben járva üdvbizonyosság. Aztán folytassuk azzal, hogy a „minden ember” számomra az enyémeket jelenti, a szeretteimet; azokat, akik között élek; könyörögjek értük, és bátran tegyek bizonyságot előttük mindenkor. Mi mindenkire csak reménységgel tekinthetünk, nekünk mindenki felé bizonyságtevő szolgálatunk van. A többi a szuverén Isten cselekvése, és Ő mindent jól intéz.

Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, és akik számára felragyogott a Krisztus (Efezus 5,14), azok újjászületnek, minden törékenységük és gyarlóságuk ellenére is (2Korinthus 5,6), mássá lesznek, megtisztulnak az Istennek kedves életre (12–15). Már megújultunk, de majd akkor tisztulunk meg teljesen, ha a mi Urunk Jézus Krisztus visszajön, és teljessé teszi rajtunk a megváltás művét. Ezért várjuk a mi boldog reménységünket! (13)

Jób 12

A valóságos dísz – ellentétben a giccsel – nem önmagára hívja fel a figyelmet, hanem túlmutat önmagán a viselőjére, még inkább az alkotójára. A dísz ékessége a viselőjének és alkotójának egyaránt. Vannak olyan drága „díszek”, amelyeket mi magunk soha nem tudnánk megvásárolni, csak ajándékba kaphatjuk meg azokat. 

Minden dísz ócska giccsé lesz, ha csak a díszen magán akadunk meg, és nem látunk túl azon. Mondjuk egy méregdrága nyakék láttán csak a pénzt szagoljuk ki, és igazából annak sem a viselője, sem az alkotója nem érdekel minket. A giccs az öncélú, tobzódó, embertelen, gonosz, kárbaveszett élet kiábrázolója. Kár, hogy ebben a világban többnyire minden csak erről szól: giccses, öncélú életet élünk. Így élve, az ilyen élet csak kárt hoz ránk! Istenünk azonban nem akarja, hogy ez így legyen és így maradjon!

A keresztyén tanítás és élet olyan ékesség, amely üdvözítő Istenünkre mutat (10). Üdvözítő Istenünk van. Ez a keresztyén üzenet. Ez az evangélium. Ez a karácsonyi üzenet is: Isten az élet Istene, aki Jézus Krisztusban cselekedett érettünk, aki megszabadított és visszaadta nekünk az élet teljességét (János 10,10). Az üdvösség az Úr jelenlétének minden áldását magában foglalja, amelynek nyomán kivirul az emberi élet. Az üdvösség: az, ami maradéktalanul jó nekünk (Máté 17,4; Filippi 1,23). Az üdvösség már ebben a világban a miénk, az Úrban.

Minden egészséges keresztyén tanítás az üdvösség evangéliumának örömét hordozza (1), és az nem pusztán öncélú, szigorú tanrendszer, vagy erkölcsi viselkedési kódex. Ha hitünk tartalma és életünk hitelessége az üdvözítő Isten szeretetére mutat, akkor hitünk és életünk „díszes ékességgé” lesz, amely túlmutat rajtunk a mi megváltó Urunkra (1–9). Az ilyen hit és élet képes arra, hogy még az ellenfelét is szeretettel győzze meg, mert az igaz hit által mindig a szabadítóan éltető Isten munkál (8). Az igaz hit nem tan, hanem szabadulás, gyógyulás, élet! Éppen ezért, a Jézus Krisztusba vetett hitünk és életünk – valamint keresztyén bizonyságtételünk, prédikálásunk (8) – soha nem válhat olyan „giccsé”, amely öncélú tanrendszer és képmutató életmód csupán, így az félelmetessé lesz, nélkülözve minden elevenséget, szent és szabad örömöt. 

Ugyanakkor a keresztyén élet rendezettsége, állhatatossága, mértékletessége olyan „dísz”, minden korosztály és társadalmi osztály számára (1–9), amit csak ajándékba kaphat az Úrtól a mi örökké nyughatatlan életünk. Érdemes a kijelölt bibliai igeszakaszban olvasható tulajdonságokat átgondolni: mértékletesség, tisztesség, józanság, szeretet, állhatatosság; tiszta és nem rágalmazó, nem gyalázkodó beszéd; jóság, rendezett házassági és családi élet a férfi és nő, szülő és gyermek viszonylatában; komolyság, engedelmesség, készség mindenféle feleselés nélkül, megbízhatóság, tisztaság. Olvasva ezeket a tulajdonságokat, legfeljebb szépnek tartjuk azokat, de nem megélhetőnek. Többnyire azonban zsigerből tiltakozunk ezek ellen a tulajdonságok ellen; életszerűtlennek tartjuk azokat, sőt korlátozónak, amelyek nem engedik szabadon megélni, kiélni az életet. Manapság már sok egyéb kifogást is emelünk ezekkel szemben… Mivé lett az emberi élet!

Isten kegyelme úgy elevenít meg, hogy közben az Ő üdvözítő rendje szerint megtisztítja és lenyugtatja sokféleképpen tobzódó és dagonyázó életünket. A keresztyénség ezen a téren is paradigmaváltást hozott: a boldog emberi élet egyetlen lehetőségét, amelyet azóta sem fogadott be a világ. Hiszen az Isten üdvözítő rendjében lenyugodni és valóban boldoggá lenni, csak a megváltott ember képes (10). Ez az üzenet is a karácsonyi evangélium része.

Apám, egykor saját kezével áttört, herendi vázája ott ékesedik a polcomon. A hatalmas váza minden millimétere szép rendben áttört, amit apám egyenként szeletelt ki az ékes váza alakjából. Hatalmas, felfelé karcsúsodó, hófehér, gyönyörűséges váza ez, amelyben az ezernyi áttört pontocska – előre megtervezett, eleven rendben – szinte gyöngyökként ékesíti a vázát, pedig semmiféle kristály nem ragyog abban. Nem látni át a vázán, hanem a vázát magát látom, és azon túl az alkotót, a tervezőt. Ez a váza dísz és nem giccs, mert akármilyen törékeny is, mégis túlmutat önmagán, nemcsak apám emlékére, hanem még inkább arra az alkotóra, aki apámat magát is megalkotta, és már negyedévszázada örökkévaló hajlékába, az üdvösségbe hazahívta. Olyan drága egy ilyen, manufaktúrában készített, herendi váza, hogy megvásárolni nem tudnám, apám emlékeként kaptuk ajándékba. 

Az üdvösség is ajándék, de ékesíti törékeny és sokféleképpen áttört, megtört életünket, hogy rajtunk keresztül, üdvözítő Istenünkre tekintsenek mások is, valamint arra az üdvösségre, ami már „itt”, ebben a világban boldoggá és ékesen, elevenen is rendezetté formálja az emberi életet. Igen, ez az üzenet is a karácsonyi evangélium része: „Üdvözítő, megtartó született nekünk!” (Lukács 2,11) Gondoljuk végig: milyen gazdagon megtapasztaltuk törékeny, „áttört” testünkben, ebben az esztendőben is, az Úr megtartó kegyelmét, üdvözítő irgalmát! Sőt, Istenünk arra méltatott bennünket, hogy az örök élet kincsét törékeny életünk során hordozzuk, hirdessük és éljük, így üdvözítő Istenünk díszére váljunk mindenben (10). „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…” (2Korinthus 4,7) Karácsony ünnepe csak akkor nem giccs, ha túlmutat önmagán, a karácsonyi evangéliumra, a szabadító Úrra, üdvözítő Istenünkre, aki minket is az üdvösség díszes ruhájába öltöztetett. 

Legyen most olyan karácsonyunk, amikor elővesszük a Bibliát és kikeressük az olvasandó igeszakaszt – Pál levele Tituszhoz, második fejezet első tíz verse – amelynek alapján ez az ünnepi meditáció született. 

Jób 11

Félelmetes tükröt tart elénk az a jellemzés, amit itt az akkori krétaiakról olvasunk. Ahol nincs élő hit, ott minden szétesik, mert felemészti a hitetlenségből fakadó, világias szabadság az életet kiteljesítő, isteni rendet. Ahol pedig élő hitre jutnak az emberek, ott annál nagyobb bevetéssel támad a gonosz, és tévtanításokkal, vagy tanbéli és kegyességi vitákkal, meg sok más módon szabdalja szét Isten népét. Mindegyik nyomorúság gyötört bennünket, itt „az öreg kontinensen”. A krétaiak most mi vagyunk. Ilyenkor nagyon kellenek Jézus Krisztus elhívott, feddhetetlen szolgái, mint amilyen Titusz lehetett Krétán. Könyörögjünk, hogy az Úr küldjön nekünk is Tituszt!

Titusznak nem volt könnyű dolga az ottaniak között. A krétaiak engedetlenek, fecsegők, ámítók, aljasan nyerészkedők, családokat feldúlók, hazugok, gonoszok, lusták, falánk népség voltak (10–12); utálatosak és jó cselekedetekre teljesen alkalmatlanok (16). Az apostol megerősíti ezt a róluk alkotott véleményt (13), hiszen saját prófétájuk vélekedett így róluk (12). A diagnózist csak súlyosbítja az, hogy a hitre jutottak is hamarosan eltévelyedhettek a krétai kavalkádban.

Titusz a krétaiak között szolgált, amikor Pál ezt a levelet írta neki. Pál azért hagyta Krétán Tituszt, hogy rendezze az elintézetlenül maradt gyülekezeti ügyeket, feddhetetlen, tapasztalt testvérek, presbiterek szolgálatba állításával (1,5), és közben hirdesse az evangéliumot a szigeten. Az apostol ezért azt kéri Titusztól, hogy határozott, kímélet nélküli, feddő keménységgel szolgáljon a krétaiak között (13), hogy azok ne értelmetlen emberi mondákkal, bölcselkedésekkel foglalkozzanak (14), hanem hitben járva az Isten Igéjéből következő igaz tanítás mentén tájékozódjanak (1,9). Valóban, mi mindenen tud agyalni az ember, és nem veszi észre, hogy mindezek a saját gyarló szüleményei… Isten kijelentése nélkül tévelygünk, majd végérvényesen eltévelyedünk. Vannak olyan történelmi helyzetek, amikor olyan folyamatok zajlanak, hogy határozottan szólni kell, prófétai intéssel rámutatva a tévelygésre. Most ennek az ideje van. Ilyenkor csakis ebben az intésben mutatkozhat meg az életmentő, krisztusi szeretet.

Titusznak nehéz szolgálata lehetett közöttük. Bizony Titusznak nem éppen könnyű rész jutott a szolgálatban. Egyrészt Krétán nagy kihívás lehetett az evangéliumot hirdetni, másrészt a már hívőket is erősen kísértette a régi életük megannyi maradványa, valamint számos tévtanítás is. Most nekünk is fel kell vállalni a szolgálat nehezebb részét, amikor is nem a rajongó, érzelmes, hatni akaró, dédelgető keresztyénség ideje van.

Jób 10

Az örök élet reménysége hitünk lényege. Isten örök életre teremtette az embert, és Jézus Krisztusban az örök életet ajándékozza vissza nekünk az Isten. Az örök élet mindenestől Isten ajándéka. Az örök életet Isten megígérte, és Ő nem hazudik, ezt meg is adja nekünk (2). Az örök életről annyit tudunk, hogy az sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23): a rend és a szabadság egysége ez, az emberi élet zavartalan kiteljesedése Isten oldalán. Az örök élet ebből a „hasadt” világból kiindulva meghatározhatatlan (1Korinthus 2,9), ha csak akként nem, ahogy azt Bach a gyönyörűséges 21. kantátában, bibliai igeversekkel, megénekli, miszerint életünk sokféle nagy fájdalmaiból kiáltunk fel az örök élet Urához.

Az örök élet bizonyságaként ajándékozta nekünk Isten az Ő Igéjét. Isten Igéje ígéretként előre; beteljesedésként pedig visszafelé: Jézus Krisztusra mutat, aki az örök élet evangéliumát hozta el nekünk (3). 

Pál az örök élet evangéliumának, azaz a feltámadott Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére kapott megbízatást az üdvözítő Istentől (3). Ezt a megbízatást kapjuk mindannyian, akik hihettünk az Úr beszédének, és akiket ez a beszéd újjászült. Isten beszéde újjászül és szolgálatba küld. 

Hirdetjük az evangéliumot, és kik hisznek a mi beszédünknek? Állandóan ezt kérdezzük, ez a fő témánk: milyen stratégiát tudnánk alkotni arra nézve, hogy hatékonyabbak legyünk.  A kérdésre a mai igeszakasz világos választ ad: Isten választottai (1) hihetnek Jézus Krisztusban, ők ismerhetik meg az igazságot (János 14,6), az igaz, közös hitet és kegyességet (4). Ők örvendezhetnek az igazságban, az ebből következő igaz tanításban és kegyes életben. Ők boldogok az ebből fakadó rendben, mert ők nem öncélú szabadságban tobzódnak, amely élvezettel mindent feszeget, mindent kimond, mindenre rákérdez, mindent vitat, mindennek ellentmond, és közben önmaga életének éltető rendjét számolja fel. Nem jó egy ilyen világban élni, de éppen egy ilyen világban van küldetésünk, hogy bátran hirdessük az Isten éltető rendjét, amíg el nem jön az örök élet teljességének szabadsága.

Jób 9

Az apostol arról írt, hogy a fogsága és a tényleges nyomorúsága ellenére, bővelkedik a hitben (18), ezért bővelkedik az örömben (4,4), a békességben (4,7), az elégedettségben (11), az erőben (13). Ez a bővelkedés a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hitből fakadó bővelkedés a szükségben (19), amelynek elhordozásához krisztusi erő kell (13).

Ezzel az apostol rámutat ennek a világnak minden szükségére. Az apostol a reménységében sem feledkezik el a tényleges valóságról. Ez a világ nyög és sóhajtozik, benne mindenki és minden (Róma 8,22). Szűk ez a világ, szorít, szorongat. Hiányos ez a világ, tátongó mélységekkel. Töredékes ez a világ, nem teljes, éppen ezért fájdalmas, veszélyes, félelmetes. Olyan ez a töredékes világ, mint egy üvegtábla, amely csak addig töltheti be rendeltetését, amíg egyben van; amint megreped és megpattan, használhatatlanná, sebzően életveszélyessé élesedik.

Az apostol azonban túllát a tényleges valóságon. Vallja, hogy itt tükör által homályosan látunk: a tükör visszatükrözi és tágítja ezt a világot, de a tükörben csakis önmagamat láthatom, mulandó örömeimet és itteni szükségeimet is felnagyítva (1Korinthus 13,12). Ne a tükörbe nézzünk, hanem az Úrra tekintsünk! Csak az Úr tart meg és az Úrba vetett hitből fakadó reménység. Íme a reménységünk: A mi Istenünk be fogja tölteni minden szükségünket, az Ő gazdagsága szerint (19). Nem is tudom, miként lehet elhordozni az élet terheit enélkül a reménység nélkül! Urunk, tarts meg bennünket ebben az egyre inkább növekedő reménységben! (1Korinthus 13,13)

Csak az Úr töltheti be az emberi élet tényleges szükségeit. Megváltásra szorulunk! Az Úr betöltötte minden szükségünket! Megváltott emberek vagyunk! Reménységünk tény, hitben már „itt” megtapasztalható valóság.

Jób 8

Az Úr közelsége: jó; nincs ennél jobb (Zsoltárok 73,28). Az Úr közelsége az üdvösség, amire valójában szükségünk van.

Az Úr közelsége: tény. Isten megváltóan közel jött hozzánk egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Isten üdvözítő ígéretei beteljesedtek. Ezek az ígéretek Jézus Krisztus visszajövetelével maradéktalanul kiteljesednek majd. Erre várunk: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) Az Úr közelsége tehát már „itt” beteljesedett, „odaát” pedig kiteljesedő valóság. Itt van Isten köztünk! A látható egyház, a gyülekezet „puszta léte” is ezt a közelséget hirdeti, beleértve még egy templomtornyot is. Ne becsüljük le a látható egyházat, hanem szeressük azt, imádkozzunk érte, szolgáljunk abban, a mi hitünk töltse meg az „intézményes egyházat” élettel! (5)

Az Úr közelsége: áldás. Az Úr közelségéből valóságos, konkrét áldások fakadnak: öröm, megnyugvás, bizonyosság. Az öröm az Úr kegyelméből fakad, ezért soha el nem múló öröm ez, amely független a külső körülményektől. A megnyugvás az Úr kegyelmére hagyatkozva megszabadít bennünket attól, hogy úrrá legyenek rajtunk az aggodalmak. A bizonyosság az Úr kegyelmében bízva mindenkor tudja, hogy az Úr megőriz, megtart bennünket, még a halálon túl is, és a világ végezetéig megtartja az Ő népét is (4–7). 

Az Úr közelsége: szolgálat. Aki ugyanis megtapasztalta az Úr közelségét, annak jósága, szelídlelkűsége ismert lesz minden ember előtt (4). Az Úr szolgálata önmegtagadás (Máté 16,24): felvállalni a krisztusi jóság és szelídség kockázatát a durva világban. Ez az önmegtagadás azt jelenti, hogy nemcsak önmagamnak élek, hanem másoknak is, és éppen ebben a szolgálatban teljesedik ki a saját életem is. Ez az önmegtagadás nem önmegvalósítás, de nem is önfeladás. Ez a szolgálat ismert, azaz hiteles, konkrét, láthatóvá lesz azok előtt, akik között élek. Úgy lehet láthatóvá minden ember előtt a szolgálatunk, hogy a mieink között szolgálunk, ugyanis nem a világ összes emberét kéri rajtunk számon az Isten. Minden ember a sajátjait szeresse krisztusian, és akkor az Úr közelségéből fakadó jóság és szelídség ismert lesz minden ember előtt (5). 

Jób 7

Áldott bizonyosság: Nekünk a mennyben van polgárjogunk! Az üdvösség már most a miénk. Üdvösségünk azonban, Jézus Krisztus visszajövetelével maradéktalanul kiteljesedik, amikor egész életünk, testünk és lelkünk megszabadul minden gyarlóságtól és részesül az Isten dicsőségében, örömében, boldogságában (1Timóteus 1,11). Jézus Krisztus halált legyőző, gonoszt, mindeneket maga alá rendelő ereje képes megcselekedni ezt a csodát. Áldott bizonyosság: Jézus Krisztusban üdvösségünk van (20–21). 

Ez a bizonyosság tudja azt is, hogy Jézus Krisztuson kívül nincs üdvösség, mert Jézus Krisztus az üdvösség életeleme, mint a halnak a víz, a gyümölcstermő fának a talaj, a madárnak a levegő, minden élőnek az oxigén. Jézus Krisztus nélkül, minden igyekezetünk ellenére is, kárt vall az életünk, gyalázatos dolgokkal dicsekszünk és istenünk a hasunk lesz, meg minden más, ami enni, inni, élvezni, birtokolni, uralkodni való. Aki Jézus Krisztus megváltó keresztjén megbotránkozva a maga erejéből, ügyességéből remél megoldást, megváltást, az Isten ellenségéve lesz, és aki az Úr ellensége, az csakis elveszhet (18–19). 

Ugyanakkor vegyük észre Pál alázatát, határozottsága ellenére is szomorúságát, amikor erről beszél. Az apostol sírva beszél azokról, akik ebben az állapotban vannak, és ebben a sírásban ott rejlik az érettük való könyörgés, a velük kapcsolatos üdvösséges reménység (18). Az üdvbizonyosságból ugyanis soha nem következhet mások kárhoztatása. Hitünkben és üdvösségünkben legyünk bizonyosak, de soha ne felejtsük el, hogy mindez ajándék, ezért senki sem kérkedhet (Efezus 2,8–9). Ebben az imádságos alázatban is legyünk Pál követői! A hívő gőgnél nincs visszataszítóbb, és ez egyben az elvetett állapot beszédes jele. Az Úr óvjon bennünket ettől! (15–17)

Jób 6

Jézus Krisztus ismerete páratlan, semmihez sem hasonlítható, egyetlen ajándék.

Jézus Krisztus ismeretének páratlansága abban van, hogy ez mindenestől ajándék, Istentől való kegyelemi állapot (9). Az apostol minden igyekvése, futása, nekifeszülése csakis ebből a kegyelemből fakad (10–14). Ő azért ragadhatja meg Krisztust, mert Jézus Krisztus megragadta őt (12).

Jézus Krisztus ismerete páratlan abban is, hogy az Úr ismerete üdvbizonyosság: halálból való feltámadás, örök életből fakadó „lét-bátorság” már e-világban, mennyei erő a szenvedések elhordozásához, nemcsak a szolgálatból fakadó szenvedések, hanem a földi lét gyötrelmeinek krisztushittel való megéléséhez (10).

Jézus Krisztus ismeretének páratlansága az a nyereség, ami nem hasonlítható semmiféle földi haszonhoz. Az apostol kimondja, hogy ehhez a nyereséghez képest minden e-világi kincsünk kár és szemét. Bizony az apostol a korábbi „teológiai ismereteit” is ide sorolja: vallási buzgóságát, testben való dicsekedését, feddhetetlen voltát és önigazultságát. Mindez szintén kár és szemét, a Krisztusban. Aki Jézus Krisztusban van, az soha nem dicsekedhet, egy makulátlan teológiára hivatkozva, test szerint, hiszen nem a teológiai ismeret üdvözít, hanem Jézus Krisztus ismerete. Igazából azok a tévtanítók – az apostol kemény jelzőkkel illeti őket (2) –, akik mindenben tévtanítást látnak, azonnal azt nézik, hogy mivel nem értenek egyet, ezt azonnal ki is fejezik, és másokkal kapcsolatban nem tudnak örülni Jézus Krisztus ismerete páratlanságának (1–9).

Jézus Krisztus ismeretének páratlansága nélkül valóban, mit sem érnek az itteni, mulandó földi kincseink, mert Jézus Krisztusba vetett hit nélkül mindenünk kidobandó szemétté lesz itt, avul, kopik, megfakul, elrothad; mi magunk is. De fordítva is fogalmazzuk meg az üzenetet: az Úrban minden e-világi kincsünk megtelik mennyei tartalommal, áldottá lesz, hiszen azokat az Úrtól kértük és kaptuk egy időre, ezért örömmel és reménységgel élünk itteni javainkkal (8–14).

Jób 5

Akkor ragyoghatunk, mint a csillagok a világban, ha az élet Igéjére figyelünk. Ha az Isten Igéjének, Jézus Krisztusnak, a világ világosságának fénye ragyog ránk, csak akkor ragyoghatunk mi magunk is (János 8,12). A mi ragyogásunk nem a mi fényünk, hanem az Úré az, de mi ragyogtathatjuk azt tovább (15).

Ebből következően értelmezhető az összes többi, nem könnyű tétel, amit itt az apostol felsorol. Ahogy a világosságunk nem a miénk, hanem az Úré, úgy az engedelmességünk (12), az üdvösségünk (12–13), a feddhetetlenségünk, a romolhatatlanságunk, a hibátlanságunk (14–15) is mind az Úr ajándékai, amelyekkel zúgolódás és vonakodás nélkül teszünk mindent. Csak így lehet „életszerű” az, ami egyébként életszerűtlennek és valótlannak tűnik, hiszen az Úr ragyogása nélkül az életünk tele van sötét hibákkal, zúgolódásokkal és vonakodásokkal, miközben félelmeink és rettegéseink sem az üdvösségünket munkálják (12).

Pál, önmaga feláldozásáról, „italáldozatáról” szól (17–18). Önmagunktól, önmagunkat feláldozni is képtelenek vagyunk, csak ha az Úr ehhez kegyelmet és erőt ad; és bizony nem mindenkinek ad ehhez erőt és kegyelmet; tehát azoknak nem is kell magukat másokért feláldozni. Jézus Krisztus áldozata egyszeri és tökéletes áldozat, ami mellet a mi önfeláldozásunk semmit nem old meg, legfeljebb adott helyzeteket kezel, ha ez az Úr akarata. A krisztusi önmegtagadás más, mint az önfeláldozás: a krisztusi önmegtagadás kizárja az önmegvalósítást, de nem egyenlő az önfeladással.

Isten jótetszése munkálja ki ezeket (13). Bizonyosságunk, hogy ami Istennek tetszik, az nekünk is jó, mert az Úr jót akar az övéinek. Ebből fakad mindenkor a mi valódi örömünk (18).

Jób 4

Valljuk, hogy a megváltó Jézus Krisztus az egyetlen Úr (11). Ő a múlt, a jelen és a jövő Ura. Ő az egyén, a közösség, az egyház, a világ, a kozmosz Ura. Ő az élet, a halál és a történelem Ura. Ő a hívő ember életének Ura is. Számunkra ez nemcsak tény, nemcsak ismeret; hanem szívbéli bizalom és engedelmesség. Vagyis számunkra ez a tény már itt megtapasztalt, megélt valóság, amely újjászüli az életünket, láthatóan megváltott emberekké formál bennünket (Galata 4,19).

Jézus Krisztus az egyetlen Úr, abban az értelemben is, hogy Ő az egyetlen, aki az „úr” voltát, másokért aláhajló szeretetében mutatta meg (6–8). Ez a szeretet: megváltó szeretet, mivel Jézus Krisztus, isteni hatalmával, egyedül képes bennünket megmenteni a bűntől, a haláltól, a kárhozattól. Jézus Krisztus ugyanis magára vette a halált, de isteni hatalmával győztesen vette magára a halált: legyőzte azt (9–11).

Jézus Krisztus megmutatta azt is, hogy minden „uraság” szolgálat; ugyanakkor minden krisztusi szeretetből való szolgálatot megáld és végül felmagasztal az Isten. Bizony, az Úrtól elszakadt világban ma is halálos kockázata van a szeretetnek. Ugyanakkor nincs más járható út, mert nem jó egy olyan világban élni – mondjuk ki –, rettenetes egy olyan világban élni, ahol meghidegül a szeretet.

Hisszük, hogy Jézus Krisztusban, minden emberlétből fakadó szomorúság, reménytelenség, valamint minden itt megélt tragédia ellenére is: van vigasztalás. Az Úrban, minden rideg és határtalan emberi kegyetlenség ellenére is van irgalom és könyörület. Jézus Krisztusban, minden önzés és hiú dicsőségvágy ellenére is: van alázat; minden gyarló széthúzás, szétszóratás, kárhoztatás ellenére is: van Istennek kedves egység és üdvösség (1–5).

Olyan a Jézus Krisztusban megújult élet, mint amikor mágnes kerül a szétszórt vasreszelék közé. Akkor a legkisebb vasreszelékszemcse is, minden vita nélkül, az igazodás boldog szabadságában találja meg a helyét, az isteni üdvösséges rendben. Ilyen a megváltott ember, ilyen az Isten megváltott népe.

Jób 3

„Semmiben sem fogok szégyent vallani!” – ez az apostol reménysége; sőt, ezt kéri, ezt várja Urától; ez reménységének és imádságának tárgya. Hangsúlyos ez a szó: „semmiben” sem fog szégyent vallani az apostol. Sok mindenben megszégyenülhetünk Jézus Krisztus követésében, de végül nem vallhatunk szégyent. Más megszégyenülni, és más szégyent vallani.

Az apostol tudja, ki is mondja, hogy minden megaláztatás, megszégyenülés, csakis az üdvösségét szolgálja a hívő embernek. Az Úr ad erőt a megaláztatások hívő, méltóságteljes, vissza nem vágó elhordozásához.

Ugyanakkor az Úr nem engedi, hogy övéi szégyent valljanak; még akkor sem, ha ebben a világban szégyen és gyalázat lesz az osztályrészünk. Ő sokkal inkább jót, mindennél jobbat készített nekünk. Erre vágyik az apostol. De amíg feladata van, addig hitben elhordozza a megaláztatásokat. Csak ráadás, ha az Úr már ebben az életben kiemel a megaláztatásokból és igazságot szolgáltat nekünk. Ez azonban csakis az Ő jótetszésén múlik.

Ma már nemcsak bármit gondolhatunk, hanem bármit mondhatunk és írhatunk is a másikról, sok mindent művelhetünk a másikkal nagy szabadságunkban és önző önhittségünkben, ha éppen mi vagyunk helyzetben. Üdvösségesen jó olvasni, hogy az apostol bizonyossággal vallja, hogy Ura végezetül semmiben sem hagyja őt szégyent vallani. Ez a bizonyosság örvendezővé tesz, amely még annak is tud örülni, ha Jézus Krisztust színből hirdetik, de legalább az Urat hirdetik!

Persze mindezek ellenére nagy ajándék lenne, ha legalább a hívők közösségében nem aláznánk meg egymást!

Jób 2

A saját helyzetem, összefüggéseiből kiragadva, vagy önhitté torzít, vagy kétségbeesetté nyomorít. Gondolj bele a saját helyzetedbe, abba, amiben most vagy… Vannak hétköznapi helyzetek, sikerek és kudarcok; és bizonyos esetekben átélhetünk kirobbanónak tűnő győzelmeket és halállal fenyegető, kétséggel kísértő testi-lelki mélységeket.

A saját helyzetem csak az összefüggéseibe visszahelyezve értelmezhető, múltam, kapcsolataim, vágyaim, tévesztéseim eredőjeként. Legalábbis a bölcselők egy része ezt mondja. Ez az összefüggés azonban édeskevés. Vannak ugyanis olyan helyzetek – a lényegi helyzetek mind ilyenek – amikor az emberi összefüggések nem elégségesek, sem a tudományosan empirikus eredmények, sem a nagy formátumú bölcseleti és teológiai gondolatok nem elegendők.

A saját helyzetemet egyedül a feltámadott Jézus Krisztus által elhozott, örökkévaló összefüggésekből szemlélve érthetem meg. Olyan ez, mint amikor egy régóta keresett könyvet megtalálok és végre feltehetek a helyére, a polcra. Ilyenkor szabályosan megnyugszom. Évek óta őrizgettem a gyerekeink kiskorú rajzait egy dobozban, a megszokott helyen. Egyszer csak eltűnt onnan az a doboz. Hosszú évekig nem találtam, már lemondtam róla, amikor a dobozt meglelve, visszatettem a helyére, a szemem elé, ahol mindig látom azt. Boldoggá tett ez a „rátalálás”.

Ilyen az, amikor a saját helyzetemet a krisztusi, örök, megváltó összefüggésekben szemlélem. Ilyenkor a múlt bocsánatot nyer, a jövő megtelik értelemmel, és ez az örökkévaló jövő reménységgel erősíti meg az akármilyen jelent is: alázatos hálát ajándékoz a sikerekben, és bizonyosságot a nyomorúságokban. Ennek az örökkévaló összefüggésnek tágassága elhordoz minden emberi irigységet, versengést, önzést, szándékolt gyötrést – még az egyházban, a Krisztus ügyében forgolódva is –; de ez a krisztusi látás meglátja a jóakaratot és a szeretetet is (15–16).

Mennyei örökségünk van, ezért helyzetünk mindenkor az evangélium terjedését szolgálja, akárcsak Pál fogsága Filippiben, ahol még a testőrség is meghallotta a Jézus Krisztus Igéjét (12–14).

Isten minden helyzetünkben lát bennünket, Ő megtalált, a szemei előtt vagyunk.

Jób 1