Az apostol arról írt, hogy a fogsága és a tényleges nyomorúsága ellenére, bővelkedik a hitben (18), ezért bővelkedik az örömben (4,4), a békességben (4,7), az elégedettségben (11), az erőben (13). Ez a bővelkedés a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hitből fakadó bővelkedés a szükségben (19), amelynek elhordozásához krisztusi erő kell (13).

Ezzel az apostol rámutat ennek a világnak minden szükségére. Az apostol a reménységében sem feledkezik el a tényleges valóságról. Ez a világ nyög és sóhajtozik, benne mindenki és minden (Róma 8,22). Szűk ez a világ, szorít, szorongat. Hiányos ez a világ, tátongó mélységekkel. Töredékes ez a világ, nem teljes, éppen ezért fájdalmas, veszélyes, félelmetes. Olyan ez a töredékes világ, mint egy üvegtábla, amely csak addig töltheti be rendeltetését, amíg egyben van; amint megreped és megpattan, használhatatlanná, sebzően életveszélyessé élesedik.

Az apostol azonban túllát a tényleges valóságon. Vallja, hogy itt tükör által homályosan látunk: a tükör visszatükrözi és tágítja ezt a világot, de a tükörben csakis önmagamat láthatom, mulandó örömeimet és itteni szükségeimet is felnagyítva (1Korinthus 13,12). Ne a tükörbe nézzünk, hanem az Úrra tekintsünk! Csak az Úr tart meg és az Úrba vetett hitből fakadó reménység. Íme a reménységünk: A mi Istenünk be fogja tölteni minden szükségünket, az Ő gazdagsága szerint (19). Nem is tudom, miként lehet elhordozni az élet terheit enélkül a reménység nélkül! Urunk, tarts meg bennünket ebben az egyre inkább növekedő reménységben! (1Korinthus 13,13)

Csak az Úr töltheti be az emberi élet tényleges szükségeit. Megváltásra szorulunk! Az Úr betöltötte minden szükségünket! Megváltott emberek vagyunk! Reménységünk tény, hitben már „itt” megtapasztalható valóság.

Jób 8