Az Úr szabadulást adott Jónásnak! Figyeljük meg a fejezet főbb elemeit: elnyelte a cethal Jónást (1); három nap és három éjjel sínylődött és imádkozott Jónás a cethal gyomrában (2–10); majd a cethal kiköpte Jónást (11). Az Úr szabadulást ad népének!

Kell az Isten szabadítása, mert elveszünk! Jónás ilyen kifejezéseket használ: nyomorúság, csüggedés, halál torka, mélység, áradat, örvény, süllyedés, bezártság, örök eltemettetés. Mondhatnánk: engedetlen életének következményei ezek. Hadd fogalmazzak pontosabban és emberségesebben: ki az, aki nem engedetlen; ki az, aki makulátlan? Olyan nagy hanggal mondjuk másokra a magunkét, és olyan kevéssé vesszük észre a magunk engedetlen tetteit. Az Úr azonban mindannyiónknak kirendeli majd a cethalat, hogy rádöbbenjünk, mi magunk is az Úr szabadító kegyelmére szorulunk.

Könyörögjünk az Úr szabadításáért! Jónás az Úr kezében van, a cethal gyomrában is. Ennek jele az, hogy az Úrhoz fordul nyomorúságban. Jónás az Úrhoz kiált! Jónás nem lát mást már, csak az Urat! Nem a nyomorúságot látja már, hanem az Úr hatalmát. Amikor elcsügged a lelked, gondolj az Úrra! (8) Nincs más szabadító, csak az Úr! 

Legyünk bizonyosak az Úr szabadításában, a bajban is! Ez Jónás megtérése! Jónás magasztalja az Urat, hálaéneket zeng, eltaszítja bálványait (9–10). Jónás még a szabadulás előtt zengi a szabadító Úr dicséretét (7). Jézus Krisztus is előre hálát adott és bizonyos volt az Úr szabadítása felől (János 11,42). Jónás megvallja azt is, hogy tudja: az Úr vetette a mélységbe, és jogos volt az Úr ítélete (Zsoltárok 51,6). Jónás nem vitatkozik az Istennel. De tudja azt is, hogy mivel az Úr vetette a mélységbe, ezért ott is az Úr kezében van. Ezért reméli a szabadulást. 

Ez a szabadítás, Jézus Krisztusban van. Jézus Krisztus miattunk, érettünk, helyettünk megjárta ezt az utat, és legyőzte a halált (7). A mi életutunk ezért, minden fájdalom ellenére, hitben reményteli út. Bizony, megláthatjuk majd az Úr templomát (5). Bizony, hitben már most az Úr templomaivá lehetünk – házban, egyházban, hazában –, ahol minden istentiszteleti keretben történik. Bizony, szerethetjük az Úr látható templomát, a kőépületet is, a látható egyházat is, annak minden nyomorúsága ellenére is, mert a külsőségek is fontosak, hiszen az emberi „belső” sem stabilabb, mint a külső; csak az Úr szilárd! Bizony megláthatjuk az Úr örök, mennyei templomát, ahol minden jó lesz (Filippi 1,23). 

János 2,1–12

Nehéz, félelmetes, reménytelennek tűnő feladat: Ninivébe menni, a gonosz és hitetlen városban prédikálni a megtérésről. Jónást Ninivébe küldte az Úr. Jónás azonban az ellenkező irányba menekült az Úr elől, a látványosabb, ígéretesebb Tarsísba, a Spanyolország déli részén található városba (1–3). 

Jónás az északi országrészben, Izráelben, annak fővárosában, Samáriában élt és szolgált (2Királyok 14,25), II. Jeroboám király uralkodása alatt (Kr. e. 793–753). Ninive 900 kilométernyi távolságra, északkeletre feküdt Samáriától. Ninive már akkoriban az erőszakos, durva, kegyetlen asszír királyok fennhatósága alá tartozott, noha csak később lett az Asszír Birodalom része (Kr. e. 705-től). A város a mai Irán területén állt, a mai Moszul városával szemben. 

Jónás menekülni akart az Úr elől. Az Úr elől azonban nem lehet menekülni (Zsoltárok 139,7–12). 

Jónás ellenkező irányba hajózik, az idegen hajó legmélyén, álomba merülve (6). Az Úr elől azonban nem lehet menekülni, nem lehet átaludni a problémákat! Jónást felébresztik! Jónást ráébresztik a problémára! Mindennel szembe kell nézni egyszer! Kell az irgalom, mert néha annyira nehéz a létezés, hogy aludni jó. Az alvás a menekülés egyik leghatékonyabb módja… Áldott legyen az Isten, hogy amikor ébredni kell, akkor Ő ébreszt fel, és nem durva kezek. Ő ébreszt fel kegyelmével az új napra, ezért abban mindig reménységet kínál. Ő ébreszt fel a hitre. A halálból is Ő ébreszt fel az örök életre! 

Az Úr elől nem lehet menekülni, mert már a hajón kiderül, hogy ott is szinte ugyanolyan a társaság, mint Ninivében. Alig különb a világ, bárhová mennénk is. Itt is mindenki gyarlón fél a bajban (5); ha pedig imádkozik a bajban, akkor mindenki a maga istenéhez könyörög a maga módján (5); és itt is mindenki keresi a bűnbakot, akit megbüntetve reméli, hogy majd jobb lesz a „világ”, legalábbis annak egy darabja, a hajó fedélzetén (7). Az Úr elől nem lehet elmenekülni azért sem, mert bárhol éljek, könyörtelenül utolérnek az élő Isten nélküli emberlét minden bajai: mélyszegénységben, átlagéletben és dúsgazdagságban egyaránt. Áldott legyen az Isten, hogy hitre ébreszt fel minket, amely látja, hogy mindenütt nyomorult és gonosz, ninivei ez a világ. A hitnek nincsenek illúziói, hogy máshol majd jobb lesz, mert csak az Úrban, az Úr által lesz jobb. 

Az Úr elől nem lehet elmenekülni, legalábbis az Úr gyermekei nem menekülhetnek el az Úr elől, mert az Isten övéi után nyúl, és – bárhol legyenek is – beláttatja velük: a tenger és a szárazföld egyetlen Istene nélkül nem „működik” ez a világ. Az Úr azt is beláttatja gyermekeivel, hogy miattuk történt a baj! Jónás megtért ember – noha éppen most engedetlenné lett –, mert belátja, hogy ő hibázott, és a büntetést is vállalja (12). Minden itt kezdődik: „Én hibáztam, nem a másik; én is hibáztam, nem csak a másik!” Itt elkezdődik valami csoda, amelyet az Isten cselekszik, és amely a megoldás felé visz. Áldott legyen az Isten, hogy övéi nem menekülhetnek Őelőle, és a megváltó megoldás elől sem, amelyet számukra készített el az Úr. Isten akár próbatételen, akár a „cethal” gyomrán keresztül is elvezeti övéit a megváltásig. Az Úr azt tesz, amit akar (14); és az Úr akarata az, hogy ne vesszünk el (János 3,16). 

Jónás e tekintetben Jézus Krisztus előképe, mert Őt „dobták ki” (15), hogy mi el ne vesszünk. Az Úr elől nem lehet menekülni, de aki az Úr elé állhat, az bizonnyal megmenekült!

János 1,35–51

Ez a „de” az Isten megmagyarázhatatlan kegyelme. Isten népe nem különb a többi népeknél. Isten haragja mégsem éri el. Sőt, Isten oltalmazza, megszabadítja népét (14–17), és az örök ország bőségével áldja meg őket már e-világban (18–21). Isten úgy oltalmazza népét és annak országát, mint saját tulajdonát (9–13). Ezért, aki az Isten népét bántja, az Istent magát bántja (1–7). Ugyanakkor ez, népe számára, csak alázatot és krisztusi szolgálatot jelent.

Figyeljünk Jézus szavaira, amelyeket az Ő eljövetele és az utolsó idők kapcsán mondott, és amelyek részben rokonságot mutatnak Jóel itteni próféciáival. A mi Urunk hangsúlyozza, hogy minden nép megáll majd Őelőtte (Máté 25,31–46). Ez az idő egyrészt a nagy nyomorúságok ideje lesz, mert nem leplezhető tovább az Istentől elszakadt világ halálos baja, amelybe bele is rendül ez a világ és joggal jajgat annak minden népe (Máté 24,29–30). Ugyanakkor az Úr megváltó hatalmának dicsősége minden égtájról összegyűjti választottait. Ez nagyon fontos: Istennek minden nép között sokan vannak gyermekei (Máté 24,31). Kik azok? Egyetlen biztos jelét kimondja a mi Urunk a választottságnak. Aki a legkisebbel irgalmasan bánik, az az üdvösséges állapot biztos külső jele (Máté 25,40). Hogyan bánsz azzal, aki – bármilyen tekintetben – kisebbnek tűnik nálad? 

Jézus Krisztusban a jóeli „szent háború” értelme örökre átalakult (9), mert ez többé nem a másik ember, a másik vallás, a másik „brancs” érdekei és nézetei ellen folyik a magunk önző érdekeiért, hanem önmagunk határtalanul önző énje ellen folyik. A hit harca ez (1Timóteus 6,12), ami szintén a választottság jele. Jóel kapákból készített kardokról szól (9–13), de Ézsaiás kardokból készített kapákról prófétált (Ézsaiás 2,4). Jósáfát völgye, ahol az ítélet lezajlik, egy szimbolikus hely (12). Ez a hely valójában a mi Urunk, Jézus Krisztus. Őbenne fordult az ítélet kegyelemmé, Őbenne születtünk újjá és fordulhattunk a mellettünk élő legkisebbek felé, Őbenne fakadt forrás a pusztaságban, Őáltala lesz a sivárság bőséges kertté (18). 

Ugyanakkor – megnyugtató olvasni –, hogy a mi Urunk nem hagyja a bűnt büntetés és következmények nélkül (19–21). Hiszen a „legkisebbek” visszaélnek a szeretettel, fölénk nőnek és eltaposnak. Hányszor tapasztaltam ezt én magam is. Jó olvasni, hogy az Úr oltalmazza népét, országát, annak városát, és nem adja azt idegeneknek (17). Minket pedig az Ő hatalma megőriz a szeretetben. Őneki még arra is van hatalma, hogy az „idegeneket” is szent népévé tegye!

János 1,19–34

Isten Lelkének általános munkája az, hogy éltet minden embert. A Szentlélek munkája által leszünk élővé, elevenné, testünkben megéled a lelkünk. Minden lélegzetvételünkkel Isten éltető Lelkéről teszünk bizonyságot!

Isten Lelkének különös munkája az, amikor Isten kitölti a Lelkét ránk (Mikeás 3,8). Csak ekkor lehet az életünknek Isten szerint kedves értelme, tartalma, küldetése. Addig csak éltünk, ettünk és ittunk, önmagunkról szóltunk, az orrunkig láttunk, ebben a gyarló „hústestben”, amelyhez hozzákeményedett a lelkünk is. Amikor azonban Isten kitölti az emberekre a Lelkét, akkor az ember az Isten eszközévé lesz: Isten szavát szólja, Isten országának örök távlatait látja. Isten kitölti a Lelkét „akkor”, az utolsó időkben minden emberre; ami azt jelenti itt, hogy „akkor” Isten népének minden tagjára kitöltetik a Lélek; függetlenül kortól, nemtől, társadalmi helyzettől. Isten Lelke az egység Lelke, noha az Istentől rendelt különbségek megmaradnak, de azok áldássá lesznek, nem pedig nyomorúságok forrásaivá (1–2). 

Isten Lelkének legkülönösebb munkája az, amikor a legfélelmetesebb időkben is látjuk az Úr által készített szabadítást, ezért nem sorvad el bennünk a reménység! Az Úr joggal ítéli meg ezt a világot: egyszerűen megálljt parancsol annak, ami tarthatatlan; közbeszól, számonkér és eltörli a megítélt, nyomorúságosan tönkretett, régi világot. Isten Lelkének legkülönlegesebb munkája az, hogy az Úr jogos ítéletét, félelmetes „csodáit” látva is megmaradunk az Úrban, segítségül hívjuk az Ő nevét, és tudjuk, hogy számunkra kész van már a menekvés, „Sion hegyén”, azaz a Jézus Krisztusban! Íme, ez az igeszakasz nemcsak pünkösdi (Cselekedetek 2,17–21), hanem karácsonyi örömüzenet is! (3–5)

Jöjj, Szentlélek! Nagy szükségünk van arra, hogy „hústest” életünket, testünket és lelkünket megelevenítsd! Jöjj, Szentlélek, töltsd be életünket, annak minden zugát, ahogy a víz a medrét borítja, ahol nem marad egyetlen hely sem betöltetlen! (Ézsaiás 11,9) Jöjj, Szentlélek, hogy Isten szavát szóljuk, Isten örök országát lássuk, és a félelmetes romlás idején is reménységgel lássuk azt a szabadítást, amit Te készítettél nekünk, a karácsonykor született Jézus Krisztusban!

János 1,14–18

Ebben a nagy ívű fejezetben a Biblia lényegi üzenetét megtaláljuk, a karácsony evangéliumával együtt. Isten kárpótol bennünket mindazért is, amit mi rontottunk el. Felfoghatatlan az Ő kegyelme, de könyöröghetünk ezért az örök és szilárd kegyelemért, amely egyedüli kapaszkodónk! Fedezzük fel, hogy karácsonykor láthatóan elkezdődött a nagy és örök kárpótlás!

Kárpótlásra szorulunk, mert mindent tönkreteszünk és mindent elveszthetünk. Az Úr napja félelmetes (1–11). Az Úr ítéletét nem bírja ki a maga érdeméből senki (11). Az Úr előtti számadás napján nem menekülhet meg a saját erejéből senki (3). Az Úr leginkább a saját népét kéri számon, hiszen rájuk bízta népeket hívó és megváltó szavát (1). Félelmetes, ahogy az Úr megítéli hűtlen népét, egy messziről jött, nagy és hatalmas nép serege által, amely pusztasággá tarol maga mögött mindent (2–3).

Könyörögjünk az isteni kárpótlásért, az isteni megoldásért! Az Úr napja megtérésre hív (12–17). Az Úr nem vetette el népét, csak felrázta őket, riadót fújt számukra, ébresztőt (15). Éppen karácsony evangéliuma, Isten megváltó szeretetének ünnepe hirdeti, hogy Ő kegyelmes és irgalmas Isten, akinek türelme hosszú és szeretete nagy (13). Tehát, ebbe a jogos ítéletet megbánó isteni kegyelembe kapaszkodva (14), itt az ideje a böjtnek, sírásnak és gyásznak, a bűnbánatnak, a szív megszaggatásának (13). Gyűljünk össze, ébredjünk, könyörögjünk, hogy szánjon meg bennünket a mi Urunk, és örök kegyelmét árassza ki ránk! (17) Urunk, adj megtérést, hogy hittel, bizonyossággal, hűséggel, kegyelmeddel nem visszaélve hirdethessünk és élhessünk Téged!

Isten kegyelme kárpótol bennünket! Az Úr napja a könyörület napja (18–27). Isten megerősíti népét. Ő nem engedi, hogy gyalázzák ügyét és messze űzi az ártó seregeket (19–20). Az Úr napja, Isten népe számára, végül is az öröm, a bőség, a békesség, a „kárpótlás” és a helyreállítás napja (23–24). Karácsonykor, Jézus Krisztus születésével, ez az újjáteremtés láthatóan és végérvényesen elkezdődött. Áldott bizonyosság: az Úr kárpótol bennünket minden elrontott és elvesztegetett évért! (24) Az Úr helyreállítja mindazt, amit mi elrontottunk. Micsoda üdvösséges kegyelem ez! Az Úr lesz minden, mindenekben (27). Így lesz jó! (1Korinthus 15,28)

János 1,6–13

Az Úr napja, az Úr jogos ítélete felettünk. Mindennel visszaéltünk, amit az Úrtól kaptunk, kivétel nélkül mindannyian: vének és fiatalok, vezetők és vezetettek (1–3), józanok és részegesek (5), vidékiek és városiak (9–11), papok és hívek (13–14); még folytathatnánk a sort… Ezért jogos ítélet érkezik a Mindenhatótól (15). Világméretű pusztulást lát a próféta: sáskák, hernyók, cserebogarak pusztítása ez, vagy egy roppant seregé, vagy „virtuális hadseregé, netán robotoké”? (4) A pusztításuk a földön, az emberek között, a testekben és a lelkekben, a hit gyakorlásában, valamint az egykori értékek között: beláthatatlan (13). Eltűnt az öröm (12); elfáradtunk, de tovább hajszoljuk egymást; mert eltűnt a hit és az istentisztelet; és odalett a féltve őrzött saját életem intimitása is, a „szőlőm és fügefám” (7).

Az Úr napja, az Úr kegyelme rajtunk. Isten nem minket büntetett, hanem egyszülött Fiát adta érettünk, hogy népén könyörülhessen. Jézus Krisztus az első karácsonyon megszületett; miattunk, érettünk, helyettünk meghalt; majd legyőzve a bűnt, a halált, a gonosz hatalmát, feltámadott, a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20). Az Úr napja számunkra mégsem a jogos ítélet napja, hanem a Megváltó érkezése, megváltásunk valósága. 

Az Úr napja böjtre, megtérésre hív (14), és könyörgésre indít (19). Isten megmaradt népe nem lankad: Az Úrhoz kiáltunk, akárcsak a próféta, hogy aki már eljött, aki már megváltott bennünket, jöjjön vissza értünk mielőbb, és tegye teljessé rajtunk a megváltás művét. Sóhajtoznak az állatok, nyög a mező, szinte szenved még az élettelen anyag is; vajúdik az egész világ (Róma 8,22). Mekkora áldás, mi tudunk kiáltani az Úrhoz: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) Miközben kiáltunk, nemcsak magunkért kiáltunk, hanem az egész lakott földért könyörgünk! Áldott bizonyosság: az Úr napja közel van (15), az Úr napja nekünk kegyelem, az Úr napja eljött és lesz eljövendő. A régiek elmúlnak, és újjá lesz minden (2Korinthus 5,17).

János 1,1–5

A mai igeszakasz arra int, hogy becsüljük meg vezetőinket. Nézzük, most ebből a szempontból az Igét. Ugyanakkor merjük tágabban értelmezni az üzenetet, hiszen az élet valamely terén mindannyian felelős vezetők vagyunk.

Tökéletes bibliai definíciót olvasunk itt az Istennek kedves vezetőről. 

Az Istennek kedves vezetők hűséggel az élő hitben járnak, életük legvégéig. Az ilyen vezetők Isten Igéjét, azaz Jézus Krisztust hirdetik minden szavukban és intézkedésükben, egész valójukban; vagyis az ilyen vezetők az Urat követve kormányoznak (7). 

Az Istennek kedves vezető mindig túlmutatott saját gyarló és mulandó életén a feltámadott Úrra, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (8). 

Az Istennek kedves vezető nem enged a tetszetős, de idegen tanításoknak, hanem hűséges azokhoz a kincsekhez, amelyeket az Úr őrá bízott (9). 

Az Istennek kedves vezető vállalja a szenvedést is a rábízott népért és ügyért; vagyis az igazi vezető nem hatalmaskodik és nem is díszeleg, tetszeleg, szerepel öncélúan; hanem követi az értünk szenvedett és feltámadott Urat a táboron kívülre. Az Istennek kedves vezető ott is hűséggel végzi szolgálatát, ahol nem hatalom, nem pompa, nem dicséret jár érte, hanem gyötrelem, miközben ezt a gyötrelmet az Úron kívül senki sem látja (9–13). 

Az Istennek kedves vezető alázatos; tudja, hogy „itt” csak egy ideig szól a mandátuma, mint ahogy az élete is ideigvaló, ezért a maradandó várost nem „itt”, hanem az eljövendő Úrra tekintve keresi. Az ilyen vezető tud elengedni (14). 

Az Istennek kedves vezető mindig dicsérve tesz vallást az Úrról (15), miközben alku nélkül képviseli azt a jót, ami az Isten akarata szerint való (20–21).

Ilyen vezetők vagyunk? Vannak-e ilyen vezetőink? Létezik-e ilyen vezető? Imádkozzunk ilyen vezetőkért! Ha vannak ilyen vezetőink, akkor becsüljük meg azokat, bízzunk bennük, mert őket kéri számon az Isten rólunk is. Hadd végezzék örömmel a szolgálatukat, és ne sóhajtozva meg kedvetlenül. Hiszen csak így tudnak mások javára szolgálni (17). Sőt, imádkozzunk is értük! (18–19)

Jób 42

Itt a testvéri szeretetről van szó, tehát a keresztyének közötti, egy-egy gyülekezetben megvalósuló szeretetről; hiszen a testvér az, aki Jézus Krisztust Isten Fiának, Úrnak és Megváltónak vallja. A testvéri szeretet nem ingatag, nem hangulatnak kitett szeszély, hanem olyan biztos, maradandó támasz, amelyben Jézus Krisztus szeretetét tapasztaljuk meg az egymás iránti szeretetében. Erre a testvéri szeretetre mindig számíthatunk, akárcsak az Úr szeretetére. A testvéri szeretettel ugyanúgy nem szabad visszaélni, akárcsak a Krisztus szeretetével. Ilyen a testvéri szeretetünk? (1)

A testvéri szeretet négy fontos területen lehet valósággá: a vendégszeretetben, a szenvedők irgalmas szeretetben – itt említve a foglyok iránti irgalmat is –, a házasság megbecsülésében, a pénzsóvárság nélküli megelégedésben. Most csak egyet-egyet emelhetünk ki ezek közül (2–6).

A vendégszeretetnek akkor más jelentősége volt, mint ma. Egyszerűen arról volt szó, hogy aki hosszú útra indult, az akkori utazási viszonyok között, arra valahol ráesteledett, és kénytelen volt éjszakára bekopogni valahová szállásért. A vendégbarátság kockázatos, a testvérek között azonban nem lehet az, hiszen a vendég úton van, nem marad ott tovább egy éjszakánál, hanem igyekszik tovább úti célja felé, majd onnan hazafelé. Aki végleg marad, az nem vendég, ezért a legjobb indulattal is, még ha „angyal” is lenne az illető, teljesen felforgatja a háziak életét (2).

A testben gyötrődők iránti irgalmas szeretet kiemelt. Gondoljunk arra, hogy mi is mindnyájan testben élünk. Ez a test pedig elképesztő kínokban, hosszan gyötrődhet. Egyszer azonban a mi testünk is elgyengül és az idő haladtával egyre gyötrődőbb lesz. Legfontosabb, közös feladatunk lenne a gyötrődők irgalmas szeretete, kísérése, ápolása. De még testvérként is olyan gyarlók vagyunk, hogy egészségesen eszünkbe sem jut, hogy egyszer majd mi is lehetünk betegek és meggyötörtek, segítő szeretetért kiáltva. Nincs ennél bonyolultabb és nehezebb kérdés, kezdve ott, hogy ma a betegséget szinte titkolni kell. Gondoljunk arra, hogy ez a kérdés sokkal fontosabb és összetettebb, minthogy azt az egészségügy helyzetére redukáljuk le. Ez hit és lelkület kérdése lenne mindenekelőtt. Jézus Krisztus velünk van kínjainkban, hiszen Ő tudja, mit jelent e testben élni. Ő megváltotta ezt a testet, és Ő nem terhel bennünket erőnk felett e testben sem. Ez a mi bizonyosságunk. Testem minden sejtje az Úr kezében van, mert testestől-lelkestől az Övé vagyok (3).

Jób 41

Megrendítő!

A tekintetem megakadt egyik este, az egykori televíziós arcokon. Őket néztük gyerekkoromban, amikor csak egy csatorna létezett, és hétfőn nem volt adás, hétköznap is csak délután sugároztak műsort. Annak idején mindenki őket nézte és mindenki ismerte is azokat, akik rendszeresen a tv-ben szerepeltek. Hol vannak már, teljesen eltűntek, meghaltak, elfelejtődtek… De ez csak egy felszínes „hangulatfoltja” a mai igeszakasz hatalmas tablójának. 

Menjünk mélyebbre! Megrendítő, hogy „itt” minden „megrendül” egyszer, abban az értelemben, hogy elmúlik, kimúlik, ideje lejár... Számtalan megrendítő történés zajlik ezen a világon… Nagy baj, ha valaki nem tud ezeken megrendülni. Márpedig egyre nagyobb a közömbösség, már egyre ritkábban tudunk megrendülni. 

Tehát, ajándék a megrendülés. De, mit jelent az igazi, biblikus megrendülés? Kegyelmi állapotban van az, aki a mindenek mulandósága felett nemcsak érzelgősen nosztalgiázik, hanem igazán képes megrendülni ezen. Ez a megrendülés ugyanis az élő, hatalmas Isten előtti leborulást, félelmet, tiszteletet jelenti; az előtt az Isten előtt, aki emésztő tűz, és akinek tisztasága megrendíti a tisztátalan világot, mert azt el nem tűrheti (29). Megrendül a föld és az ég (Haggeus 2,6). Isten megrendíti szavával a teremtett és elbukott világot. Isten szavával teremtett és szavával rendíti meg azt (26). 

Isten „még egyszer” szól, végső módon szól: a Jézus Krisztusban. Aki az Isten krisztusi szaván megrendül, az megtérve ráébredhetett, hogy életét körbeöleli az Isten rendíthetetlen országa, ezért minden megrendítő nyomorúság közepette is hálaadással, tisztelettel és istenfélelemmel él, az Istennek tetsző módon. Ez nem emberi „produktum”, ez kegyelem, percről percre úgy kapjuk (27–28); csak folyamatosan figyeljünk az Úr teremtő és újjáteremtő szavára, azaz maradjunk az Ige közelében! (26) Micsoda kegyelem: megrendül ez a világ, hogy kitűnjék és örökre megmaradjon az, ami soha nem rendülhet meg (28). Isten szava, Igéje örökre megmarad (Máté 24,35), és mindazok, akik az Ő szavára figyelnek (4,7). 

Mi megrendülünk az élet nyomorúságán – a hívő ember soha nem lehet érzéketlen „hithős” –, és mégis rendíthetetlenek vagyunk (1Korinthus 15,58), mert Jézus Krisztus feltámadása által rendíthetetlen országot kaptunk.

Jób 40

A parázna, közönséges, érzéki kívánság lelkülete mindazt jelzi, amellyel az ember egy gerjedelem hevében képes mindent beáldozni: a legszentebb kapcsolatait, az Isten áldását, mindent. Nemcsak nemi gerjedelemről van itt szó, hanem mindenféle testi gerjedelemről. Luther éneke, József Attila fordításában, így szól ezekről a veszendő kincsekről, amelyekért olyan sokszor beáldozzuk az örökkévalót: „hírnév, nő, család, jószág, test, világ…” (16)

Ézsau, éhségében, egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségi jogát, és utána sírva hiába könyörgött az atyai áldásért (1Mózes 27,30–40). Ravasz László azt mondja, hogy Ézsaun végigment az eleve elrendelés kereke (17). 

Hisszük, hogy az Úr megőrzi népét, és soha nem engedi, hogy bármiféle mulandó és gyarló gerjedelemért odadobják gyöngyeiket a disznóknak (Máté 7,6). Milyen döbbenetes ez a figyelmeztetés, mert a nyugati világ élvezeti kultúrája mindenre fittyet hány, minden szentet közönségessé tett, és saját élvezeteit tette istenné. 

Ugyanakkor beteg, bolond és félelmetesen fanatikus az az ember, aki minden élvezetet megtagad magától, aki nem tudja az életet élvezni az apró örömökben, azokban Isten ajándékaként gyönyörködni. Az életben sok gyönyörűség, sok szépség, sok élvezet van. Köszönjük meg ezeket az Úrnak! 

De könyörögjünk azért, hogy tudjunk bánni ezekkel a szépségekkel, hogy ne azok uralkodjanak rajtunk, hanem mi irányítsuk őket. Ha az élvezetek irányítanak minket, elveszünk. Nem csak arról a direkt nyomorúságról van itt szó, mint amit a közelünkben, több évvel ezelőtt átéltünk, amikor egy férj lelőtte felesége neves szeretőjét és magával is végzett. Ha a gerjedelem uralkodik rajtunk, annak sírás lesz a vége. Arról a sírásról van szó, ami nem tudja jóvá tenni bűnei következményeit, még az öröklétre nézve sem… Ettől ments meg Uram! (16–17)

Mégis, aki nem tud örülni az életnek, és minden helyzetben megtalálni annak isteni keretbe rendelt, „szent élvezetét”, annak lankadni fog a keze, megroskad a térde, és úrrá lesz rajta a keserűség, a békétlenség; márpedig ilyen állapotban senki sem láthatja meg az Urat. Hány és hány szent életű keresztyén él örömtelen, keserű és békétlen életet, amely másokat is megfertőz (12–15). 

Mindezeken túl mondjuk ki: az üdvösség nem az erkölcsi életünk érdemeitől függ, hanem Isten megváltó kegyelmétől. Ezért merj örülni az életnek, és az Úr kegyelme soha nem engedi, hogy határokat átlépve ne törekedj az Őneki kedves életre! (15)

Jób 39

Micsoda biztatás! (3) Erre van szükségünk! Ez mennyei hang, ez az Isten Igéje! Ne féljünk, ne csüggedjünk, ne nyögjünk a terhek alatt, ne panaszkodjunk, ne nyavalyogjunk, ne hisztizzünk, hogy lelkünkben megfáradtunk, hogy kiégtünk!

Tegyük le ezeket a bűnöket, és minden minket megkörnyékező bűnt (1). Sok a kísértés, csak az van, körbevesz, fojtogat, gyakran észre se vesszük, hogy bedarál. Nagy gond, hogy a világ nem jól értelmezi a „bűnt”, nem tud ezzel a kifejezéssel mit kezdeni, elutasítja, hiszen a nagy szabadságban mindent szabad, elvileg… Ugyanakkor azt nevezzük bűnnek, amit Isten nem tart annak. Valójában egyetlen bűn létezik, amiből az összes többi fakad: a feltámadott Úr elutasítása, szavának és szeretetének semmibe vétele. Jézus Krisztussal együtt mondhatjuk, kiálthatjuk, könyöröghetjük: „Távozz tőlem, Sátán!” (Máté 4,10)

Tekintsünk a hit hőseire! (1) Azokra, akiket a Biblia elénk állít, és azokra is, akik az egyház története során hűséges tanúk, bizonyságtevők voltak, és mindvégig hívő örömmel és erővel hirdették és élték az evangéliumot. Bizony ezek állhatatosan, hűséggel, örömmel és erővel, nem pedig megkeseredve futották meg az előttük lévő pályát. Urunk, őrizz meg bennünket az örömteli reménységben, erőben, hűségben! Csukás István köszöni az Úrnak, az egyik versében, hogy hála az Istennek, hogy mindeddig megállhatott az „öröm ujjhegyén”.

Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (2) Ő élő hitünk alanya, azaz szerzője; és ugyancsak Ő hitünk méltó tárgya. Micsoda kegyelem: Ő az öröm helyett vállalta a szenvedést, a gyalázatot, az Őellene irányuló támadást, a kárhozatot, hogy bennünket megmentsen az örömnek, az üdvösséges, örök örömnek, mindenkor. Ő feltámadott, megváltott; Ő megtart bennünket (2).

Mi bajunk lehetne?

Jób 38

Jót beszélgettünk az egyik testvéremmel és barátommal. Hosszú évek óta ismerjük egymást, és mindig mondogatta, lejön hozzánk, itt alszik; beszélgessünk… Nagy nehezen találtunk időpontot, egy éven át egyeztetve, az ünnepre készülő forgatagban úgy döntöttünk, nem várunk tovább. Egy tömött nap után, este kilenckor kezdtük a beszélgetést; aztán hajnalban, alig aludva mentünk tovább. Mi mindent megtudtunk egymásról, miközben erősítettük egymást, szolgálatban, hitben. Azokkal a testvérekkel, akik barátok is, nagy ajándék a beszélgetés. Ekkor az is elhangzott, szinte kimondatlanul, de annál direktebben, hogy örülünk itt letelő éveinknek, meg annak is, hogy már letelnek, miközben aggódunk és könyörgünk gyermekeinkért, mert nem tudunk azonosulni azzal a hitünk örökségeit bántó, azt felszámoló, „szekularizáló” világgal, amiben most élünk… Egyszóval nem érezzük már jól magunkat ebben a világban! Fájt a szintén kimondatlan tehetetlenségünk érzete is. 

Aztán mielőtt ebbe belekeseredtünk volna, megszólalt a mai igeszakasz, amit nem is kellett magyarázni; azonnal megkaptuk az Úr válaszát „hitetlen búslakodásunkra”: „Hit által nem akarta Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot…” (24–26)

Ezeket az igeverset kellene ma megfontolnunk! Ha „Egyiptom kincseit”, meg minden más kincseket, nagyobb gazdagságnak tartunk a ránk bízott kincsnél, az egyetlen, örökkévaló kincsnél, a miénknél; a Krisztusnál: akkor tényleg nincs jövőnk. Ha az ideig-óráig való gyönyörűségért beáldozunk mindent, akkor tényleg nincs jövőnk. Ha a magunk véleményét az Isten Igéje fölé helyezzük, és ezzel egyszerre mindenkinek mindenkor mindig igaza van, és feloldódunk egy semleges masszában, akkor tényleg nincs jövőnk. Itt nincs alku! Urunk, adj megtérést, ébredést, hitet, mert elveszünk! Senkinek sincs igaza, csakis az Úrnak!

Jób 37,14–24

A hit érzékennyé tesz. Az élő hit látja azt, és érzékenyen rezdül arra, ami nem jó e-világban, és jobbat remél ennél. Hit által átéljük, hogy idegenek és jövevények vagyunk itt. Felgyorsult világunkban különösképpen tapasztaljuk, hogy emberi kapcsolataink is elidegenedtek. A hívő embernek ez fáj. A hívő ember nem érzi jól magát ebben az idegenségben, ahol a szeretet is meghidegül, még a Krisztusban testvérek között is. A hit érzékeny arra, hogy itt jövevények vagyunk, és fáj neki, hogy e-világ a mulandóság rabságában nyög, hiszen itt minden elavul, megfakul, elmúlik, kárrá és szemétté lesz: legyen az hírnév, dicsőség, hatalom, vagyon, emberi kapcsolatok, emlékek… Ez a hívő érzékenység jelzi, hogy jobb után vágyunk, maradandó hazát keresünk. Nem hívő ember az, akinek ez nem fáj, és hitére hivatkozva keménnyé és érzéketlenné lesz (13–14).

A hit azonban bizonyos abban, hogy van jobb annál, mint amiben most élünk, és éppen ez a bizonyossága segíti őt ahhoz, hogy már ezt a világot jobbá tegye. Ez a jobb a mennyei világ gazdagsága, ami a legjobb (Filippi 1,23). Ez a „legjobb” az Isten ajándéka. Ebből következhet minden jó már ebben a világban is. Ez a hit az élő Isten megszólító, régiből kiszólító kegyelméből fakad, ahogy Ábrahám életében is így történt. Ez a hit engedelmessé tesz az Úr felé. Ez a hit kimozdít a holtpontról: felkel és elindul, noha bizonytalan a holnap, de bizonyos abban, hogy az Úr előtte jár és vezeti őt az idegenben, a bizonytalanban. Ez a hit „sátrakban” lakva bizonyossággal várja azt a várost, amelynek szilárd alapja van, és amelynek alkotója és tervezője az Isten (8–12).

Ez a hit hűséges, mert az Isten ígéreteibe vetett bizonyosságában nem inog meg, még akkor sem, ha élete bizonyos pontjain ingadozik. Isten ugyanis nem enged elesni, ha meg is tántorodnánk! Milyen jó tudni, hogy a legjobb bizonyosságával megyünk el innen, noha „itt” maradéktalanul nem teljesednek be rajtunk az ígéretek. Hit által azonban már a mieink azok: távolról már látjuk és örömmel üdvözüljük azt, aminek „itt” még csak a körvonalait látjuk és tapasztaljuk. Ábrahám is hitben halt meg, noha az ígéreteknek csak egy része teljesült be rajta; ő azonban mégis úgy élt, mint aki az ígéretek teljességét birtokolja már (13).

Milyen nagy kegyelem, minden nyomorúságunk ellenére, hitben járhatunk, mert Őt kereshetjük; az Őáltala készített jobbat, a legjobbat. Akik pedig Őt keresik, azokat az Úr már megtalálta, azokat üdvözíti, azok kedvesek Őelőtte (11,6).

Jób 36,26–37,13

Az élő hit reménység, amely megbecsüli és áthatja a látható világot, és egyben túlmutat a látható világon a láthatatlan világra. Erről a láthatatlan világról azonban nem emberi, homályos, összevissza kigondolt „képzelgéseink” vannak, hanem Isten kijelentése, Igéje alapján jó bizonyságunk van a mennyei világról. Isten kijelentése nem megy bele a részletekbe, csak a lényeget hangsúlyozza, miszerint aki hisz Jézus Krisztusban, annak örök élete van (János 11,25). Az örök élet, mint konkrét valóság (Jelenések 21,1). Az örök élet az üdvösség teljessége, a boldogság maximuma (Filippi 1,23), kapcsolataink és dolgaink maradéktalan rendeződése, az Úr irgalma által (1). Hit által értjük meg, hogy a világot Isten szava alkotta, és a láthatatlan Isten Igéje által lett láthatóvá a világ. Ezért a teremtett világ eleve az alkotóra mutat: a látható világ a láthatatlanra (3).

Az élő hit jó bizonyságát mi az előttünk jártak tanúbizonysága által nyertük el. Isten eszközöket használt fel a mi életünkben, akik Isten Igéjét, a Biblia bizonyságtételét szentlelkesen továbbadták nekünk. Becsüljük meg ezeket a „régieket”, a hit hőseit! Nemcsak a nagy hősöket, akiket itt a levél írója felsorol, hanem azokat a „névtelenül is szent” embereket, akik a mi személyes életünkben lehettek az Ige evangéliumának továbbadói, és akiknek nevei fel vannak írva a mennyben (Lukács 10,20). Számos kérdés merül fel itt. Ki a te életedben ez a tanúságtevő? Te kinek az életében lehettél bizonyságtevővé? A saját családod életében mi a helyzet ezen a téren? (2)

Ez az igevers egyben diagnózist is kiállít a mi korunkról, ahol az elődök, a régiek, az örökség megbecsülése már alig számít valamit. Új kell, más kell, és alapjaiban fordítjuk fel a világunkat, mindent megkérdőjelezve. Olyan ez, mint amikor azonnal porrá rombolom az atyai házat, úgy, hogy még ott élnek bennem a szüleim. Törődünk-e idős szüleinkkel, megbecsüljük-e az előttünk járt bizonyságtevőket és lelkészeket, számít-e még valamit az új generációnak a keresztyén üzenet, az evangélium? Szinte fáj, ahogy az újak mindent jobban tudnak, és a régit eleve rossznak és hibásnak bélyegzik. Itt a „régiek” bizonyságtétele eleve a Krisztus evangéliumára vonatkozik, és az abból következő hitre és életre. Tudjuk, hogy tökéletes nincs e-világban (2Korinthus 5,6), éppen ezért a „régiek” megbecsülése hit kérdése.

Igen, ahol nincs örök életbe vetett hit, ott ebben a világban az én önzése és az „én brancsának tenyészete” mindent elfoglal, amíg csak újabb hasonló tenyészetekkel harcba nem száll az életéért. De végül is mindent az önzés tenyészete foglal el, mint ahogy egy elhagyatott épületet visszavesz a természet tenyészete. Urunk, adj élő hitet nekünk! Nincs más megoldás! Urunk, könyörülj, hogy megbecsüljük a régiek által hirdetett, krisztusi evangéliumot, amely nem attól értékes, hogy régi, hanem attól, hogy krisztusi. Az újjal pedig nem az a baj, hogy új, hanem az, hogy nem krisztusi, gyakran még Jézus Krisztus nevét emlegetve sem az. 

Jób 36,1–25

Teljes bizalmunk van a Jézus Krisztusban. Ez a teljes bizalom az Ő Lelkének ajándéka. Ez a teljes bizalom csakis a feltámadott Urat illeti meg.

Teljes bizalommal hisszük, hogy – minden nyomorúságunk ellenére – bemehetünk az örök, mennyei hazába, ahol igazán jó lesz nekünk (Filippi 1,23). Ezt az örömhírt, a bizonyosságot a levél írója az ószövetségi, kultuszi kifejezésekkel adja vissza; de ez a lényege: „Teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez, Jézus Krisztus vére által, a kárpiton túlra, az új és igaz úton, amelyet Ő nyitott meg nekünk; hiszen nagy papunk van, aki az Isten háza felett áll.” (19–21)

Teljes bizalommal hiszünk és meg is maradunk ebben a bizalomban. Ezért naponta odajárulunk az Úr színe elé, hogy megmaradhassunk ebben a bizodalomban, teljes hittel. Járuljunk az Úr színe elé, hiszen Ő teszi igazzá szívünket, életünket; Ő az, aki megtisztít és nem tulajdonít nekünk bűnt. Ezen az adventi napon is, a kegyelem jele, hogy megállhatunk az Úr előtt, Igéjére figyelve, hogy soha el ne felejtsük reménységünk hitvallását és azt, hogy hű az Isten, aki az ígéreteket tette (19–23).

Teljes bizalmunknak konkrét gyümölcsei vannak. Saját gyülekezetünkben egymást kölcsönösen szeretjük, egymást buzdítjuk, a saját gyülekezetünket el nem hagyjuk, hiszen tökéletes gyülekezet nincs, amíg abban én jelen vagyok. Imádságos tudatossággal ügyelünk ezekre (24–25). 

Teljes bizalmunk jele az, hogy komolyan vesszük a közelgő ítéletet, de nem félelemmel, hanem bizonyossággal, hiszen az ítéletet mi Jézus Krisztusban éljük meg, ezért számunkra az ítélet a megváltás teljességének megvalósulása. Tudjuk, hogy az Úré a bosszúállás, és Ő megfizet, hiszen Ő tud mindent, és mindent tökéletesen lát, ebben a zűrzavaros világban. Mi csak homályosan és a magunk nézőpontjából látunk és ítélünk. Az Úr ítél, mi pedig megbocsáthatunk. Döbbenetes sorokat olvasunk itt, miközben egy olyan világban élünk, ahol alig ismerik már a szentet, azt meggyalázzák, közönségesnek tartják, és lábbal tapossák az Isten Fiának kegyelmét is. Bizony, érvényes az igevers: „Rettenetes az élő Isten kezébe esni!” Áldott a bizalmunk, amely ráhagyatkozhat az Úr megtartó kegyelmére. Vegyük tehát komolyan, hogy közeledik az ítélet napja. Ha a mózesi törvény megszegése, irgalom nélkül, halálos büntetést vont maga után, mennyivel inkább az, ha nem vesszük komolyan az Isten Fiát, és lábbal tapossuk a szövetség vérét, ha az Isten által megszenteltet közönségesnek tartjuk, és a kegyelmet megcsúfoljuk. Az Úré a bosszúállás és Ő megfizet (25–31).

Teljes bizalmunkban tartsunk ki, mert kitarthatunk, hiszen Ő megtart! Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, még akkor sem, ha adott helyzetben, krisztusian tudunk engedni és alul maradni! Közeledik az Úr napja! Az Úr nem késik. Már kevés időnk van itt! Nehogy meghátráljunk! Emlékezzünk a korábbi napokra, amikor élő hitben, szentlelkesen bíztunk az Úrban, az első szeretet tüzével. Ne veszítsük el bizalmunkat, maradjunk állhatatosak! Vállaljuk az Úr ügyéért a szent és odaadó küzdelmet! Tartsunk ki, ne féltsünk e világon semmit, hiszen maradandó vagyonunk van Őbenne! (32–39) 

Jób 35

Újra és újra ugyanazt kell „csinálni”. Naponta ugyanazt, évente ugyanazt, az életívünk ugyanaz; ha a részletekben vannak is különbségek, az ismétlődés ugyanaz. Legfeljebb ma annyit változott mindez, hogy ugyanazt sokkal többször kell ismételni, akár naponta is; valamint sokkal gyorsabban, minél hatékonyabban és „újszerűbben” kell „verklizni” a dolgokat. Az Úr kegyelméből hamarosan elkezdődik az új esztendő, és a következő évben is napra pontosan „ugyanazokat” ismételjük; az új dolgok is valójában más formában megjelent ismétlések… (11) 

Mégis, újra és újra el kell végezni ezeket a teendőket, hogy biztonságban érezzük magunkat, hogy rend legyen körülöttünk, hogy megnyugodjunk, tettünk valamit… A mai, nyugati ember hiányérzete soha nem bevallottan egyre elviselhetetlenebb, ezért egyre nagyobb tempót diktál a mókuskeréknek, és egyre újszerűbb látszatot keltve, egyre több elemet belepréselve, ismétel. Manapság, a korábbi napi egy-két levél helyett akár a százszorosa is elérhet bennünket. Ma egy ügyet elintézni – a technikai eszközök ellenére is – sokkal több elemet tartalmazó ismétléssel jár, mint korábban. Akkor még nem beszéltünk a történelem egyes korszakainak „ismétlődési” lehetőségeiről. 

Sokféle magyarázatot adhatunk erre a jelenségre, attól függően, hogy honnan közelítjük meg azt. A Biblia, és egészen pontosan a mai igeszakasz felől, csak annyit mondhatunk, hogy az ember állapotát jelzik ezek az ismétlések: semmi sem tökéletes bennünk, általunk, körülöttünk, ezért újra és újra ismételnünk kell; és tenni-tenni, egyre látványosabb eredménnyel, hogy igazolhassuk az életünket. Ma már mindenki publikálhatja is, hogy éppen mit csinál. Ezért sok esetben „túlfeszített semmittevés” az életünk, de ez az egyre lelketlenebbül ismétlődő „tevékenységmánia” a legnagyobb nyomorúságunkra mutat rá: tökéletlen, erőlködő, valójában erőtlen és halandó életünkre, amely megváltás után kiált.

Még mindig az ószövetségi szinten vagyunk, csak most „elvilágiasodott” formában mutatjuk be újra és újra áldozatainkat, beáldozva a minősített időt, egymást, akár a szeretteinket is, és nincs megoldás, nincs megnyugvás, nincs megtisztulás. „Íme itt van, aki nem áldozatot és ajándékot akar, aki ezeket nem kedveli…” (4–7), mert Ő egyszer és mindenkorra megváltó, szerető szövetségébe fogad, és jelzi, hogy életünk igazolt, még mielőtt bármit tennénk is. Ez az üdvözítő szeretet hálás engedelmességre indít. 

Aki Jézus Krisztusban van, az teszi a dolgát, az Isten dicsőségére, de nem gürcölve és robotolva, és a saját érdekeiért nem másokat beáldozva (16–17). Ebben a világban még sok mindent újra és újra el kell ismételni, de az Istennel való kapcsolatunk már rendezett, itt nincs ismétlés, nincs újabb áldozat. Ezért az Isten nevében, Igéket idézve ne bánts és ne áldozz be senkit, akármennyire is fűt az igaz hit ügyszeretete…

Jób 34

Advent harmadik vasárnapjának klasszikus értelmezése saját halálunkra mutat rá. A mai igeszakasz is ezt hangsúlyozza: Egyszer meghalunk (27). Mi lesz utána? Nézem a körülöttem zsibongó gyerekeket, aranyosak, kicsattannak az élettől, jólétben élnek, sokkal többjük van, mint ami szükséges, és eszükbe sem jut, hogy valaha majd meghalnak. Náluk ez így van rendjén, gyerekek, gyönyörűek. Aztán megijedek, amikor kamasszá, majd fiatal felnőtté lesznek, mert magabiztosságuk, önzőségük, agresszivitásuk halálos, noha – ideális esetben – még eszükbe sem jut a saját haláluk. Ugyanakkor viselkedésük szinte szemlélteti, mi a bűn, milyen az Isten nélküli élet, amelynek következménye, zsoldja a halál (Róma 6,23). Nem „a mai fiatalokat” akarjuk bántani. Felnőttként, érett emberként sem jobb a helyzet, csak agyafúrtabb a bűn jelenléte, ha nincs megtérés. 

Advent harmadik vasárnapja figyelmeztet bennünket, hogy egyszer meghalunk, mert Isten nélküli életünk minden mozzanatának halálos következménye van: a lustaságnak és a rohanásnak, a mulatozásnak és a szomorúságnak, az önhittségnek és a kisebbségi érzésnek egyaránt. Isten minden élet forrása (Zsoltárok 36,10), ezért Őnélküle minden felemészt és a halál felé vezet. Advent harmadik vasárnapja figyelmeztet, hogy a halál nem a lét, hanem az élet ellentéte, tehát halálunk után meg kell állnunk az Úr színe előtt számadásra, és Ő megítél bennünket (27). Mit hozunk fel mentségül magunk mellett, hiszen annyi mindent elrontottunk? Ott nem mutogathatunk a másikra bűnbakként, ott nem lakolhat csak a másik, hogy mi megússzuk. Márpedig itt, ebben a világban – egyébként a bűn miatt joggal – az ószövetségi logikát követi minden paragrafus: valamiféle rendnek érvényesülni kell, és valakinek lakolnia kell, mert büntetés, „vérontás” nélkül nincs bocsánat és megnyugvás (22). Noha ebben a világban még a bíró sem makulátlan, aki kimondja az ítéletet. A számadáskor nem mutogathatsz a másikra (18–22). Személyesen rád vonatkozik ez az igevers: egyszer meghalsz és utána megítél az Isten. Nem baj, ha megijedünk; nem baj, ha ez az igevers félelemmel tölt el! (27)

Advent harmadik vasárnapja evangéliumot hirdet. Ez az ítélet, Isten irgalma, kiválasztó kegyelme által, Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatára tekintve, számodra a megváltás kiteljesedését jelenti. Jézus Krisztus nem a más vérét, hanem a saját vérét ontotta… (25) A főpap képéhez kapcsolódva: Jézus Krisztus a saját vérével ment be a szentélybe, megnyitotta a szentek szentjét, a mennyei világot, egyszeri áldozatával, hogy sokak bűnét elvegye (23–28). Nincs már kárhoztató ítélet azok ellen, akik Jézus Krisztusban vannak (Róma 8,1). Nincs ennél nagyobb örömhír. A halál árnyékának völgyében fény ragyogott fel felettünk, a magasságból (Lukács 1,78). Most, a „sötét napok” idején különösen megérint bennünket ez az üzenet, akik nemrégiben mi is gyerekek és fiatalok voltunk, és közben nemcsak arra ébredhettünk rá egy „édeskés melankóliában”, hogy időnk gyorsan lejár, hanem mint akik újra gyermekek lettek, az Úr gyermekei, akik megteltek az örök élet bizonyosságával; ez azonban alázatosan teszi őket elevenné. Várjuk Őt az üdvösségre, mert már miénk az üdvösség (28).

Jób 33

Manapság fontos-e nekünk, hogy ne csak testben, hanem lélekben, lelkiismeretben is tiszták legyünk az Úr előtt; és majd egykor, a számadás során megállhassunk Őelőtte? (14) Gyanítom, hogy mai, jóléti világunkban, az emberek többségének nem ez a fő problémája. 

Éppen ezért értékelendő, hogy mennyit fáradt egy időben az ember, vallási szertartásokon keresztül, hogy tisztává legyen. Ezt tette az Ószövetség népe is, hogy tisztán állhasson meg az Istene előtt. Szigorú előírások szerint a szentélyben engesztelő áldozatokat mutattak be, a papokon keresztül, hogy állatok életét, szenvedéseit felajánlva jóvátegyék vétkeiket (8). Ezek mellett ajándékokat hoztak az Úr ügyének, betartották a szent mosakodási és étkezési szabályokat (1–10). 

Ezek az emberi erőlködések mégsem tudtak megtisztítani, legfeljebb „külsőleg”, „felszínesen” egy időre nyugalmat adtak; de újabb napot, újabb vétek, és újabb áldozat követett, folytonosan. Ezek az értékelendő, emberi igyekvések nem nyújtottak tökéletességet, valódi, lelkiismereti megnyugvást; nem nyújtottak megoldást, megváltást, valóságos tisztulást és üdvösséget (9). Ezért a mai Ige azt hangsúlyozza, hogy noha Isten akarata és törvénye szerint, ezeknek megvolt a maguk szerepe, Jézus Krisztus eljöveteléig, de a továbbiakban nem kell ezeket részletezni; nem kell ezekkel a szertartásokkal foglalkozni (5).

Az emberi akarat, igyekezet, erőlködés; az emberi tehetség, okosság, zsenialitás itt halálosan kevés. Az „emberkéz” itt elégtelen; itt az e-világi eszközök csődöt vallanak. Szertartás, kultusz, vallás, áldozat, „bakok és bikák vére” kevés a bűnnel, a halállal, a gonosszal szemben. Ilyenkor nagyobbra van szükség; a legnagyobbra: Krisztusra! Itt, a tisztaság, a tökéletesség, a bocsánat, a megváltás, a számadás idején való megállás során csak az Isten hatalma és szeretete segíthet rajtunk! (11–12) 

Nincs nagyobb örömhír ennél: Isten önmagát adta, egyszülött Fiában, tulajdon vérét ontotta érettünk, hogy megnyissa számunkra a mennyei szentélyt (8), egyszer és mindenkorra, és örök váltságot szerzett nekünk, tökéletesnek lát minket, a Krisztusért… Megszabadulhatunk tehát minden pótcselekvéstől, minden vallásos és hitetlen holt cselekedettől, függést okozó, rabbá torzító szokástól! (12–14) 

Kellenek a szertartások, az áldott szokások, nem azokkal van baj, de ne ezektől, hanem csakis az Úrtól várjuk a szabadulást; és ezek is az Úrhoz vigyenek közelebb minket! Ma egy hívő katolikus asztalos, könnyes szemmel énekelte nekem, az új ablakok körbeszegése közben, a karácsonyi népénekeket, a Megváltót magasztalva, hogy magam is hálát adtam: van még hit a földön!

Jób 32

Milyen fontos kifejezés ez, egy mindent összemosó világban: különb, jobb; legkülönb, legjobb. Igenis, Isten Igéje megkülönböztet (Zsidókhoz írt levél 4,12), az Úr vitathatatlan látása szerint. Istennek pedig mindig igaza van. Amit Ő különbnek és jobbnak mond, arra figyeljünk, ahhoz igazodjunk, arra építkezzünk, abba kapaszkodjunk, arra hagyatkozzunk, abban bízzunk; mert ami az Úr szerint különb, egyedül az ad megoldást, üdvösséget. Amit az Úr réginek, veszélyesnek mond, azt pedig kerüljük. Merjünk mi is megkülönböztetni, az Úr rendje szerint.

Isten új szövetséget kötött népével, a Jézus Krisztusban (8). Ez az új szövetség különb, jobb az előzőnél (6). Igazából ez a szövetség a „legjobb”, csak a korábbi szövetséggel való viszonyában különb (7); valójában az ember számára nincs ennél különb, áldottabb, üdvözítőbb kapcsolat az egyetlen, élő Istennel. Az Ószövetség külső parancsok által vezérelt kapcsolat volt, a büntetés terhe alatt, amelyet Isten gyarló népe folyamatosan megszegett (9). Isten azonban népe elméjébe és szívébe írta az Ő ismeretét és örök, üdvözítő rendjének törvényét, miközben irgalommal eltörölte gonosz bűneiket. Isten cselekszik népéért, és ekkor Isten népe számára felragyog az Úr (10–13). 

Ahol Isten nem cselekszik, ott nem ragyog fel az Úr ismerete, ott marad a gonoszság és a halál, ott csak külső parancsokkal lehet egy ideig visszatartani a gonoszt, de az előbb-utóbb mindig elszabadul és kitombolja magát. Ahol nem ragyog fel az Úr ismerete, ott minden marad a régiben, és elavul, megöregszik, meghal az élet (13). Itt leheletfinomsággal, szentlelkes tapintattal fogalmazta meg a szentíró mindazt, ami a bűntől rontott világban egészen durván is megmutatkozik. Ahol nincs jelen az Úr mindeneket megújító, üdvözítő, szabadító kegyelme, ott múlik az idő; de ahol jelen van az Úr megváltó hatalma, ott minden avulás, öregedés, elmúlás ellenére is „telik” az idő, betelik az élet, a beteljesedés felé visz. Ilyenkor betelünk az élettel, és megérkezünk az Úrhoz (1Mózes 25,8).

Micsoda kegyelem, hogy nekünk a különb, a legkülönb rész jutott, mindenekfelett; az Úrban!

Jób 31

Az eddig elmondottakból az a legfontosabb… (1) Látszik, hogy a levél írója maga is küzd azzal, hogy az akkori olvasónak Jézus Krisztus Melkisédek rendje szerinti, egyetlen, tökéletes főpapságát elmagyarázza. Ezért újból és újból, más és más oldalról, megvilágítja az üzenetet, majd összefoglalja a lényeget, hogy az akkori olvasók számára egyértelmű legyen, hogy Jézus Krisztus olyan főpap, aki egyszeri és tökéletes áldozatával örök üdvösséget szerzett népének (5,9; 7,25). Mindig azt figyeljem Isten szavában, ami a legfontosabb; innen aztán a részletek is érthetőbbek lehetnek.

Az eddig elmondottakból az a legfontosabb, hogy Jézus Krisztus a mennyei világban (1) szól az érdekünkben az Istennél (7,25). Tehát, szedjük össze a legfontosabb üzeneteket! 

Van mennyei világ. 

Ebben a mennyei világban a „legbefolyásosabb” emel szót értünk a „leghatalmasabbnál”. Igen, mi ezt az üzenetet így értjük meg igazán: ha egy befolyásos valaki szól az érdekünkben a vezetőnek, akkor rendben lesz a dolog. A levél írója azonban a már megszokott fogalmakkal fejezi ki ugyanezt: Jézus Krisztus olyan főpap, aki az Isten királyi székének jobbjára ült a mennyei szentélyben, és ott könyörög érettünk (7,22). 

Ez a mennyei világ örökkévaló, tökéletes hely, ahol jó lenni (Máté 17,4), ahol a legjobb lenni (Filippi 1,23). Erre az a garancia, hogy ezt a szentélyt nem ember építette, hanem az Úr (2). A földi papok és főpapok a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak (3–4). A szent sátor a mennyei szentély árnyéka (5). A főpapi szolgálat folyamatos áldozata a tökéletes krisztusi főpapi áldozat és közbenjáró könyörgés árnyéka. Csak árnyék, mert annak örök és tökéletes valósága a mennyben van. Itt csak homályosan látunk, ott majd színről színre (1Korinthus 13,12).

Nincs ennél nagyobb örömhír, tényleg ez a lényeg: van út számunkra a mennybe! Jézus Krisztus örök üdvösséget szerzett nekünk (5,9) és folyamatosan könyörög érettünk (7,25). Háza népe vagyunk az Istennek (Efezus 2,19). 

Jób 30,16–31

Jézus Krisztus üdvösséget ajándékoz azoknak, akik Őrá tekintenek. Jézus Krisztus üdvösséget, vagyis örök megoldást, megváltást ajándékoz népének. Ezért, akik Jézus Krisztusra tekintenek, azok felvidulnak! (Zsoltárok 34,6) Ennek az örömhírnek indoklását olvashatjuk a mai igeszakaszban. 

Jézus Krisztus üdvösséget ajándékoz népének – vagyis örök, tökéletes engesztelést, bűnbocsánatot –, mert Ő örökkévaló főpap (16–17). Jézus Krisztus nem Lévi törzséből származott, hanem Júda törzséből, ezzel is jelezve, hogy Ő másként főpap, mint a korábbiak. Jézus Krisztus olyan főpap, aki „egyszer s mindenkorra” örök engesztelést szerzett népe számára, míg az ároni és a lévita papság újból és újból, sok-sok nemzedéken keresztül mutatta be engesztelő áldozatát önmagáért és a népért (23–24). Jézus Krisztus a „Melkisédek” rendje szerinti főpap, más rend szerinti főpap, az egyetlen (15). 

Jézus Krisztus üdvösséget ajándékoz népének – vagyis örök életet –, mert Jézus Krisztus emberfeletti születése, halála, feltámadása által tökéletes megváltást szerzett nekünk (11). Ez az örök élet már ebben a világban elkezdődik számunkra (16). Melkisédeknek sem volt ismert sem napjainak kezdete, sem életének vége (7,3). Jézus Krisztus üdvösséget, azaz örök életet ajándékoz nekünk. Ezt az örök életet senki sem veheti el tőlünk, mert Isten erre megesküdött, és Ő a szavát nem bánja meg (21; Zsoltárok 110,4). Jézus Krisztus mindenkor él (7,8), és esedezik érettünk az Atyánál (25). 

Jézus Krisztus üdvösséget ajándékoz népének – vagyis tisztaságot, szentséget, tökéletességet – hiszen „Jézus Krisztus azzá lett az időben, ami volt öröktől fogva: tökéletes.” (Ravasz László). Isten az Ő tökéletességére tekint, amikor népére tekint. Ez a tökéletesség nem volt elérhető a lévita papság által, ószövetségi áldozatok által (11), noha azok jobb reménységet támasztottak Isten népe számára (19), de mégis erőtlenek és haszontalanok voltak (18), mert újból és újból ismételni kellett azokat. Isten jobbat készített, tökéletes üdvösséget, amely a mi tökéletességünk forrása is, noha e testben soha nem leszünk azok (2Korinthus 5,6). 

Ilyen üdvösség, azaz ilyen megoldás, ilyen bűnbocsánat, ilyen örök élet, ilyen szentség; vagyis ilyen főpap illett hozzánk! (26) Micsoda kegyelem!

Jób 30,1–15

A levél írója a 110. zsoltár 4. versét magyarázza, amely szerint Isten egy új főpapságot hozott létre, a Melkisédek rendje szerint, amely felette áll az ároni és a lévita papságnak.

Amikor Ábrahám megmentette unokaöccsét, Lótot a környező királyok kezéből, hazamenet eléje sietett, egy Melkisédek nevű király, Sálem királya, aki megáldotta Ábrahámot, aki pedig tizedet adott Melkisédeknek (1; 1Mózes 14,17–20). 

Melkisédek neve azt jelenti: az igazságosság királya. Sálem azt jelenti: a békesség országa (2). Melkisédek király és pap egyszerre, aki igazságot és békességet teremt. Ez a Melkisédek megáldja Ábrahámot és tizedet vesz tőle. Tehát Melkisédek Ábrahám felett áll. 

Azt tudjuk Melkisédekről, hogy nincs származása, sem elődje, sem utódja, sem napjának kezdete, sem életének vége nincs (3), mert az Írás sem a születéséről, sem a halálról nem tudósít. 

A lévita papság, Ábrahám által tizedet fizet Melkisédeknek, és áldást fogad el tőle. Tehát van a zsidó papi rendnél egy magasabb papi rend, a Melkisédek rendje szerinti. 

Jézus Krisztus a Melkisédek rendje szerinti főpap, aki örök üdvösséget szerzett övéinek (5,9), és ezzel minden áldozatot eltörölt. Áldozatos életet élhetünk, az Úr dicsőségére, de áldozattal teli megoldást nem adhatunk másoknak, mert az Jézus Krisztusban már készen van.

Jób 29

Isten megígérte a megoldást, és erre esküvel is kötelezte magát (13). Isten önmagára esküdött, mert Őnála nagyobb nincs (4Mózes 23,19). Ez a két tény: Isten ígérete és esküje mindenre elégséges bizonyosság annak, aki hisz (18). 

Isten ígéretei beteljesedtek (13–14). Az Ábrahámnak tett ígéret, hogy Isten megáldja őt, és utódait nagy néppé teszi, azért teljesedett be, hogy ebből a népből jöjjön el hozzánk a világ megváltója (1Mózes 12,3). Isten elküldte egyszülött Fiát értünk.

A zsidó áldozati kultusz rendje, kifejezései szerint Jézus Krisztus az egyetlen, tökéletes főpap, aki utat nyitott nekünk a szentek szentjébe, a kárpit mögé, az élő Isten felé (20).

Ennél azonban, a ma embere számára, érthetőbb képeket is használ a levél írója. Az a reménység, amelyet Jézus Krisztus elhozott ebbe a világba, az „életünk hajójának szilárd horgonya a viharzó tengeren” (19). A Jézus Krisztusban közölt reménység: szilárd horgony és biztos kapaszkodó (18). 

Ábrahám hitt az Isten – esküvel megerősített – ígéreteinek (16–17), ennek jele volt az, hogy türelemmel várt az ígéretek beteljesedéséig (15). A valódi hit jele a türelmes és bizonyossággal teli várakozás, a leglehetetlenebb helyzetekben is, az Isten ígéreteinek beteljesedéséig (1Mózes 14,22).

Mi már a beteljesedett ígéretek gyermekei vagyunk, ezért különösen nagy bátorsággal tekintünk azokra az ígéretekre, amelyeknek a beteljesedését még várjuk (18).

Jób 28

A levél írója azt reméli, hogy a levél címzettjei számára nem szükséges a keresztyén hit elemei tanításaihoz visszatérni, hiszen azokat ismerik, és ezek az elemi tanítások, a Jézus Krisztusban egy egységes „épületté” álltak össze: aki hisz Jézus Krisztusban, az egyetlen főpap tökéletes áldozatában, az kegyelem alatt van, annak üdvössége van (5,9). Soha ne felejtsük el, hogy a hit alapelemei fontosak, mint az épületben az egyes téglák; de ezek önmagukban még nem jelentik magát az épületet, amely a lényeg, akárcsak hitünkben az örök üdvösség, amit Jézus Krisztus szerzett nekünk (1–2).

A levél írója vissza fog majd térni ezekre az elemi tanításokra, ha annak, az új hallgatókkal kapcsolatban, Isten akarata szerint, eljön a maga ideje (3). A levél írója felsorolja ezeket az elemi tanításokat: a holt cselekedetekből való megtérés által, a kegyelem világába jutva, az Úrnak engedelmes élet; a folyamatos mosakodások helyett a Jézus Krisztus nevére való egyszeri megkeresztelkedés, mint az üdvösség pecsétje; a halottak feltámadásáról és az ítéletről szóló tanítás, amely a Jézus Krisztusban hívők számára a megváltás kiteljesedése (1–2). Ma is ugyanezeket valljuk, és az egyes tanítások valóban krisztusi épületté állnak össze: Jézus Krisztus örök üdvösség szerzőjévé lett azoknak, akik Őneki engednek (5,9).

A levél írója egészen nagy összefüggéseket lát, amikor a jóvátehetetlen bukást is megemlíti. Itt Ravasz László magyarázatát elevenítem fel. Sokan megtehetik a Jézus Krisztushoz vezető utat, átmehetnek annak nagy lelki állomásain; olyanokká lesznek, mint akik az Úr világosságában járnak és megízlelték az eljövendő világ erőit; de az utolsó pillanatban mégis visszaesnek régi életükbe. A levél kulcsüzenet, hogy figyeljünk az élet végére; hűség mindhalálig, vagy sem (13,7). A keresztyén máz végül lehullik ott, ahol nem történt valóságos megtérés (5–8). 

Akiket Isten kiválasztott, azok nem bukhatnak el. Ne felejtsük el: Jézus Krisztus örök üdvösséget szerzett az övéinek, amelyből engedelmes és hálás élet fakad. Rólunk Isten Igéjének jobb gondolata van, amely üdvösséges (9–12). Egyedül Istené a dicsőség!

Jób 27

A levél írójának sok mondanivalója lenne még Jézus Krisztus főpapi tisztéről, de megáll, mert tudja, hogy olvasói nem képesek vele haladni, egészen egyszerűen nem értik azt, amit mond (11). 

Pedig a levél írójának ez az üzenet a legfontosabb (5,1–10): Jézus Krisztus az egyetlen főpap, aki egyszeri és tökéletes áldozatával minden bűnünkért eleget tett, és bennünket tökéletesen megváltott, megszabadított, megtartott. Ezt az egyetlen, tökéletes főpapságot fejezi ki a levél írója ezzel, hogy Jézus Krisztus nem ároni főpap, hanem a Melkisédek rendje szerinti főpap (1Mózes 14,18; Zsoltárok 110,4). A szerző Melkisédekre utalva akarta bizonyítani Jézus Krisztus főpapságának egyszer és mindenkorra szóló és egyedül érvényes voltát. Jézus Krisztussal a főpapságnak egy olyan új rendje kezdődött, amely semmilyen formában nem hasonlítható az ároni papsághoz. A zsidó főpap újból és újból kéri a bűnök miatti engesztelést, Jézus Krisztus ezt végérvényesen megszerezte népének (5,1). Jézus Krisztus örök üdvösséget ajándékozott övéinek (5,9). Ahogy Melkisédek – akiről keveset tudunk, aki egyszerre volt király és pap – megáldotta Ábrahámot, amikor Ábrahám tizedet vitt neki (1Mózes 14,18); úgy áldotta meg az Isten, hívő népét, Jézus Krisztusban, az örök főpapban, az örök üdvösséggel (5,9); és ebben az üdvösségben népét meg is tartja, szintén Jézus Krisztusban, az örökkévaló királyban, aki által Isten mindent fenntart és igazgat.

Ezt akarta elmondani a szerző, és ahogy szentlelkesen ír erről, egyszerre csak megtorpan, mert tudja, érzi, hogy az olvasók, a hallgatók nem tudnak vele jönni; nem értik azt, amit ír; nem tudják befogadni az üzenetet. Az akkori olvasók hallása eltompult, restek voltak a kegyességben, nem tanulmányozták az Írásokat, hitben elgyengültek, így – noha már nekik kellene tanítókká lenniük – ők szorulnak tanításra. Az akkori olvasók nem jutottak el a hit felnőttkorára, hitben gyerekek maradtak, akiknek tejes eledelre van szükségük, mert járatlanok az igazság igájában, és gyerekkoruk miatt mindenféle tanításoknak is ki vannak szolgáltatva, mert nem alkalmasak a „mindenféle szélnek” kitett világban az Isten szerinti jó és rossz megkülönböztetésére (11–14). Tény, hogy a Jézus Krisztus keresztjéről szóló ismeret befogadása kegyelmi állapot (1Korinthus 2,6), az alkalmasságunk kegyelemi állapot (2Korinthus 3,5), ahogy messiási állapot a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége is (Ézsaiás 7,16); de aki kapta ezt a kegyelmet, abban növekednie kell (2Péter 3,18).

Ha a levél írója akkor megtorpant emiatt, mit mondjunk mi, egy olyan korban, ahol minden elvilágiasodott, és ahol „hivatalosan” nem fogadják el az élő Istenből, az Ő Igéjéből való kiindulást, ahol még a szeretet is egyfajta humanizmus… Csakhogy mire elég az emberi szeretet, amely leplezett önzés? Pedig mennyi mondanivalónk lenne, milyen életmentő, üdvösséges, gyönyörűséges az Isten Igéje; és a ma embere nem ebben gyönyörködik! (11) Mi azonban csak mondjuk, nem adjuk fel; nem baj, ha nem értik, akkor is szóljon az evangélium! Mindig lesz majd, aki érteni fogja, akinek megnyílik az értelme, a szíve, az élete (Ézsaiás 55,11; 1Korinthus 15,58).

Jób 26