Van okunk az örömre! Ez az öröm ujjongó öröm, ami elsősorban nem az öröm külső megnyilvánulására vonatkozik, hanem arra, hogy Isten valódi, soha el nem múló örömmel ajándékozza meg népét. Ennek az örömnek a forrása nem bennünk van, hanem a mi Urunkban, aki az élet és az öröm Istene, és aki segítségünkre siet, megszabadít, kihoz a sokféle szolgaság házából, és velünk, közöttünk fog lakni. Ez az örömhír: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23) Minden vasárnap, minden szent alkalommal; mindenkor, ha Isten Igéje felhangzik, ebben a tényben erősödünk: Jön az Isten, itt van az Isten, velünk van, értünk van, megszabadít, közöttünk lakozik, megtisztít és megszentel bennünket. Jézus Krisztusban mindez végérvényesen beteljesedett. 

Ez az öröm arra indít bennünket, hogy ne habozzunk kijönni a régiből és elindulni abba „az új városba”, abba az új életbe, amit az Úr készített nekünk. Zakariás próféta is arra buzdítja a még Babilonban maradtakat, akik komfortosan berendezkedtek a fogságban, és féltek hazamenni a bizonytalanba, hogy induljanak el, fussanak ki, meneküljenek el Babilonból (10–11). Bizony, kényelmesen be tudunk rendezkedni abba, ami nem tetszik Istennek, és nekünk sem jó. Isten kihív, kiszabadít onnan, és személyes védelméről biztosít bennünket. Megépülnek majd Jeruzsálem várfalai, már felmérték az újjáépítendő falak helyét (5–6), de a mi igazi „védőfalunk” maga az Úr, Ő oltalmaz bennünket (7–8). Aki minket bánt, az az Urat magát bántja (12), hiszen mi az Úr tulajdonai vagyunk (16).  

Örömre, reménységre, bizonyosságra hangoló, gyönyörű kijelentés ez: Mi az Úr szemfényei vagyunk (12). Az Isten dicsőségének és megváltó szeretetének öröme ragyog a szemünkben, életünkön, minden nyomorúságunk ellenére is. Ez a ragyogás adassék nekünk, a mai napra is, amelyet meglátnak mások is, és ezáltal ők is örömöt, reménységet, bizonyosságot nyernek. Zakariás kimondja, hogy más népek is csatlakoznak majd az Úrhoz (15). Ez Isten népének küldetése, hogy általa áldást nyerjen a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Legyünk csendben (17), figyeljünk az Úrra, az Ő biztató szavára, így induljunk el; csendes, de valódi ujjongással, Isten dicsőségének ragyogásával!

Isten szereti és félti népét. Isten, ezt a szeretetét ítéletében mutatta meg, engedetlen népe felé. Isten, népét a büntetés és a próbatétel idején sem taszította el magától. Most eljött az idő, hogy Isten megelégelje övéi szenvedéseit, és az Isten népét sanyargató népek is – akik, noha Isten eszközei voltak az ítéletben – túllépték a nekik szánt határt. Soha ne feledjük el, az Úr szeretetétől senki nem választhat el minket (Róma 8,28–39). Az Úr nem enged el! Az ítélet nem lehet végleges Isten népén, hanem megtéréshez, megtisztuláshoz vezet (1–6). 

Isten, aki a történelem Ura is, úgy rendezte az eseményeket, hogy a perzsák legyőzték Babilont Kr. e. 539-ben, majd ezután Círus perzsa király hazaengedte a zsidókat. Ekkor a zsidóknak csak kis része tért haza. Később Dárius király idején (Kr. e. 522–486) prófétált Haggeus és Zakariás, akik buzdították a népet a templom felépítésére (Kr. e. 515). Igen, Isten a történelem Ura, aki kezében tartja népét, de az egész világot és az eseményeket is, a történelmet pedig az Őneki kedves végcéljához vezeti. Legyünk képben az aktuális eseményeket illetően, hűséggel és hittel éljünk azokban, de nehogy belevesszünk a mindennapi csatározásokba. Sokkal több bízatott ránk ennél. Zakariás látomása is ezt hirdeti nekünk: Isten „lovasai” bejárják a földet, és minden napi harci esemény ellenére azt a nyugalmat látják, amit Isten bizonyosan elkészített népének. Lásd azt, ami körülötted történik, szolgáld abban az Úr dicsőségét, és bele ne ragadj a mindennapokba, azok aktuális csatározásaiba – mulandó dolgok ezek – hanem lásd meg azt az üdvösségesen nyugalmas, krisztusi többet, ami hit által már a tiéd; lásd meg és azt hirdesd, éld! (7–12)

Isten tehát a fogság végén jóságos szavakkal vigasztalja népét. Isten mindig evangéliumot hirdet; még az ítélet is az evangélium meghallását szolgálja népe életében. Mi sem tehetünk mást, mint csakis az evangéliumot hirdethetjük, amely Jézus Krisztusban teljesedett be. Hat konkrétum szólal meg Isten jóságos, üdvösséges szavában (13–17). – Isten irgalmasan fordul népéhez, visszatér városukba és templomukba; visszatér népe közé, jelen lesz közöttük. Isten jelenléte az áldás. Isten jelenléte Jézus Krisztus megváltó kegyelme – Isten felépíti népe templomát, majd felépíti Jézus Krisztus testének templomát a feltámadásban, és felépíti a mi testünk templomát is Őérette (János 2,19). – Isten felépíti népe városát, mert feszítenek ki még mérőzsinórt Jeruzsálemben. Isten felépíti, azaz hittel ajándékozza meg újra városainkat, amelyek úgy elvadultak az Úrtól. – Isten népe bővelkedni fog. Ez a bővelkedés testi és lelki javak összessége, amelyeket mindig azért kapunk, hogy azokból másoknak is jusson. A bővelkedés a mennyei, maradéktalan bővelkedés előíze. – Isten kegyelmes jelenléte meg fog vigasztalni bennünket. Bizony, kell ez a vigasz. Csakis Isten a mi vigasztalónk (2Korinthus 2,3–4).

Isten ereje ítélet és kegyelem egyszerre. Isten közeledését, szentségét, hatalmát úgy írja le a próféta, hogy felindulásában tapossa a földet és haragjában csépeli a népeket (3–12). Isten dicsősége olyan, mint a nap ragyogása, amely számunkra éltető világosság és melegség; de közelsége megemésztene minket (4). Isten közelsége harag, ítélet, rettenet az elhajlott világ számára; de Isten közelsége szabadulás népe számára (13). Isten szétzúzza a bűnösök házát, de erőt és megváltást ad népének (18–19). 

Bizony megremegnek és bomladoznak a népek sátrai; bomladozik életünk sátra. De, akik az Úrban bízunk, azok tudjuk, hogy földi sátrunk összeomlik, mégis van Istentől készített örök, mennyei hajlékunk (2Korinthus 5,1). Mindezt hallva megrendülünk. Ám megrendülésünk az öröm és nem az elkeseredés vagy az ítélet feletti megrendülés: ennyire szeret minket, érdemteleneket, az Úr!

A próféta megremeg Isten hatalma láttán, reszket az Úr haragja miatt és fájdalom járja át csontjait (16). A próféta sajnálja mindazokat, akik Isten ítéletének áldozataivá lesznek. Aki részvétlen, az nem jár hitben. A próféta tudja, hogy Isten ítélete a rendteremtés, az új teremtés kezdete, ezért mielőbbre várja azt; de kéri az Urat, hogy haragjában is gondoljon irgalmára (2). Jézus Krisztusban ez lett valósággá. 

A próféta aláveti magát Isten hatalmának, akaratának. Aki pedig aláveti magát az Úr hatalmának, az megszabadul a terheitől, mert egyszerre csak a fölötte uralkodó egyetlen Úr hordozza azokat, mint a roppant oszlopok a híd terheit. Habakuk próféta egyszerre csak nyugtot (16), örömöt (18), erőt (19) kap az Úrtól; reszketése elmúlik, és olyanná lesz, mint a szarvas, aki még a sötét erdőn át is biztosan vágtázik a magaslatok felé (19). 

Jaj lesz Babilonnak, mert halálosan megfélemlít minden népet (5–6). Jaj lesz Babilonnak, mert gátlástalanul kifoszt másokat, és rakásra gyűjtve azt, ami nem az övé, tisztességtelen haszonhoz jut (7–11). Jaj lesz Babilonnak, mert vérontással és álnoksággal szerzi meg hatalmát és dicsőségét (12–14). Jaj lesz Babilonnak, mert megalázza, meggyalázza embertársát (15–16). Jaj lesz Babilonnak, mert Isten népe ellen fordult, feldúlta Libanon gyönyörűségét (17). Jaj lesz Babilonnak, mert néma, élettelen bálványokat imádott Istenként, fákat, köveket, aranyat, ezüstöt, dicsőséget (18–19).

Nemcsak Babilonnak lesz jaj, hanem nekünk is, mert megfélemlítjük, kifosztjuk, meggyalázzuk, megöljük embertársunkat, bántjuk Isten népét, és megbántjuk az élő Istent, mert mindenben hiszünk, csak Őbenne nem. Ha minden szépítés nélkül belegondolunk abba, hogy miket művelünk mi emberek, egyházban és világban, ember ellen és Isten ügye ellen, akkor ezeket a jajkiáltásokat nemcsak értjük és jogosnak tartjuk, hanem bűnbánattal magunkra vonatoztatjuk azokat. 

Ezeket a jajokat magára vonatkoztató bűnbánat Isten ajándéka, a már a bennünk munkálkodó kegyelem jele. Ez a bűnbánat, az Isten világosságában rádöbben arra, hogy amiért mi fáradozunk, az mind hiábavaló, nagy eredményeink és nagy kudarcaink, nagy örömeink és nagy fájdalmaink egyaránt mulandók. Egyetlen örök és mindenkor változatlan dicsősége csakis az élő Istennek van (13–14), aki mindenkor ott van szent templomában (20). Ezt a bizonyosságot azzal a hittel ragadhatjuk meg, amely szintén az Isten ajándéka. Az élő Istentől kapott, Őbenne bízó hit éltet, alázatossá formál, és ad erőt ahhoz, hogy hűséggel szolgáljunk Istentől készített őrhelyünkön, amíg dobog a szívünk! (1–4)

A Kr. e. 612. évben rombolták le a babiloni és méd seregek Ninivét, Asszíria fővárosát, és ezzel véget vetettek Asszíria uralmának. Az egyiptomiak kihasználták a lehetőséget, és ellenőrzésük alá vonták a Közel-Keletet. Ekkor, Kr. e. 605-ben a babiloniak, Nebukadneccar vezetésével Karkemisnél legyőzték az egyiptomiakat. Ezzel elkezdődött a térségben a babiloni uralom. Habakuk Jeruzsálemben prófétált, Kr. e. 605–597 között, amikor a babiloniak a déli országrészt megtámadták és az első fogságra vitel megtörtént (2Királyok 24,10–16). Az északi országrészről már nem esik szó. Habakuk a közeljövőben számol a teljes babiloni megszállással. Habakuk kérdéseket tesz fel az Istennek, ő így gyakorolja prófétai tisztét. Babilon kíméletlen hatalmi törekvései komoly kérdéseket ébresztenek a prófétában, Isten történelemben való cselekvését illetően. Habakuk könyve a próféta és Isten párbeszédéből áll. Gyakran értelmezték a prófétai könyv első két fejezetét az utolsó időkre nézve. 

A próféta imádsága, kérdések özöne. A próféta így könyörög népéért, miközben egy hatalmas, idegen sereg közeledik feléjük, és ők tele vannak félelemmel. Ez a prófétai könyv is bizonyság arra nézve, hogy kérdezhetjük az Istent, amikor kétségek gyötörnek, amikor nem értjük mindazt, ami történik velünk és körülöttünk. Kegyelmi állapot, ha kérdéseinkkel az Úrhoz fordulunk, mert Ő az egyetlen, aki megoldást ajándékozó, megnyugtató választ adhat kérdéseinkre. 

A próféta először saját népének bűnei miatt kérdezi kiáltva az Urat (1–4): Meddig tart még népe hitetlensége és engedetlensége? Hiszen a megmaradt országrészben erőszak, romlottság, nyomorúság rombol, miközben perek és viszályok támasztanak feszültséget mindenütt, és nem érvényesül az igazság.

Isten válasza közli a prófétával az eljövendő ítélet hírét, miszerint nem lesz igaza senkinek sem, mert mindenki vétkes és egyaránt büntetést érdemel (5–11). Nagy és félelmetes nép közeledik. Így írja le a babiloniakat a próféta: kegyetlen és szilaj nép, gyorsabb a párducnál, vadabb a farkasnál, elevenebb a zsákmányra lecsapó sasnál. Ez a nép birtokba veszi azt, ami nem az övé, hajlékokat, vagyonokat, értékeket. Ez a nép önmaga szabja törvényét, erőszakos szándékkal jön, önmagát isteníti, foglyul ejt más népeket és királyokat. 

A próféta magasztalja az Urat (12–13). Nagy és félelmetes nép lesz az Isten ítéletének eszköze, mert Isten nem nézheti tétlenül a rosszat, az elnyomást, a hűtlenséget. De a próféta, Urára tekintve mégis kifejezi reménységét arra nézve, hogy Ő majd könyörül népén: „Uram, ősidőktől fogva Te vagy az én szent Istenem! Nem fogunk meghalni!” (12) Aki az Úrra tekint, az reménységgel telik meg. 

A próféta újra kérdez, kifejezve a veszély, az ítélet közeledtével érzett félelmét (14–17). A próféta többet kérdez annál, mint ami a saját népének idegenek általi sanyargatására vonatkozik. Itt a próféta az emberlét mindenkori kérdését fogalmazz meg: bűnösök vagyunk, de ennél még nagyobb a nyomorúságunk, tehetetlen férgek vagyunk, horoggal kifogott, partra vetett halak, akiket kerítőhálóba gyűjtöttek a pusztulás előtt, és örvendeznek azok romlásán. Érzékenyen érint a kép. Valaki említette nekem, hogy ő soha nem szerette a horgászok és a vadászok viselkedését, a lelkületet nem bírja elviselni; szórakozva mészárolni… Enni kell, de mások kárára szórakozni tilos, meggazdagodni még inkább. A próféta kérdése megváltás, Krisztus után kiált, mert emberi bölcsesség, „vélt jóság” és forradalmi vagy reformeri erőlködés nem hozza el soha a megoldást; hanem csakis az Úr megváltó cselekvése.

Életünk sötétségében szólal meg Mikeás könyörgő hitvallása. De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem (7). Az Urat várjuk, aki fölemel minket a sötétségből a világosságra (8), az elhagyatottságból az Ővele és egymással való üdvözítő közösségre (14), a romokból az épülésre (11), a töredékességből a megváltottak teljességére (Efezus 3,19).

Ennek a felemeltetésnek része az, hogy bűneink következményeit el kell hordoznunk, de az Úr kezében van a perünk, nem emberek kezében. Nincs ennél nagyobb bizonyosság: az Úr intézi az ügyünket, életünk ügyét, Isten népe ügyét, a világ ügyét. Isten népének pedig az a boldog bizonyossága, hogy a büntetést és a nyomorúságot is javukra fordítja az Úr (9). Ellenségeink nem örülhetnek a bajunknak (10), hanem eljön majd az az idő, amikor az élő Istenhez járulnak a népek, és mindenki megbecsüli Isten népét (11–17). Jó ezt tudni, mert Isten népe lenézett, megvetett nép ezen a világon, minden korban gúny és üldözés tárgya. Mi az Urat várjuk, aki így mutatja meg szabadítását rajtunk. 

A próféta könyörgő hitvallása bizonyosságban csúcsosodik ki: Kicsoda olyan Isten, mint Te? (18–20) Minden, kedvünket szegő, életet elemésztő sötétség ellenére is felragyog a mi reménységünk! Az Úr legyőzte a sötétséget: Jézus Krisztusban! Őbenne megbocsátotta a bűnt, elengedte a vég nélküli büntetést, mert nem tartja meg örökké haragját, hiszen a kegyelemben leli kedvét. Íme, a kellemes idő, a kegyelem ragyogó napja (2Korinthus 6,2). Isten népe kegyelmet nyert nép, aki kegyelmet hirdet, és ennek a népnek tagjai, egy tövises világban „kellemes” és nem bökdöső emberekké lesznek.

Sötét, ködös, nyirkos ez a január; úgy ráül az emberre. Nem függünk az időjárástól, az évszakoktól! – mondjuk határozottan, de mégis emberből vagyunk, és bizony hat ránk a tartós félhomály. 

A sötétség azonban tartósabb és nyomasztóbb; tényleg független az évszaktól. Kivesztek az országból a hívek – ezt látja Mikeás –, ezért gyümölcstelen az emberi élet, vagyis alattomos lett körülöttünk minden és mindenki, vezető és vezetett, bíró és elítélt, főrangú és alrangú egyaránt. Mindennel bántjuk egymást; csűrjük-csavarjuk az ügyeket, mindenből feszültség keletkezik, nem lehet bízni senkiben; még a családban sem (1–6). Döbbenetes képet tár elénk Mikeás: A legjobb ember is olyan, mint a tüskebokor (4). 

Ebben a sötétségben szólal meg Mikeás könyörgő hitvallása. De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem (7). Az Urat várjuk, aki fölemel minket a sötétségből a világosságra (7,8), az elhagyatottságból az Ővele és egymással való üdvözítő közösségre (7,14), a romokból az épülésre (7,11), a töredékességből a megváltottak teljességére (Efezus 3,19).

Az üdvösség hiánya a káosz. Minden nyáron lomtalanítunk a parókián. Irdatlan mennyiségű cucc gyűlik össze. Mi magunk is, ó-emberi módon gyűjtögetők vagyunk, miközben mindenki idehord mindent, még jótékonyságból is a saját kidobandó cuccait is. Amikor nemet mondunk, azonnal jön a bumeráng: „Már ilyen jól megy mindenkinek a gyülekezetben, nincsenek szegények?” Szinte küzdelmet folytatunk a rend fenntartásáért, azért, hogy ne teljék meg minden sarok cuccal. Őrjítő, amikor mindenhol minden van, a gyerek-istentiszteleti ragacsoktól kezdve a ruhákig, könyvekig, iratokig, bútorokig… Nyaranta konténerek gyűlnek össze a szemétből, és rapid sebességgel újraképződik az a cucc, ami nem kell a legszegényebbnek sem. Rémítő: hogyan tud ennyi cucc felhalmozódni? Számomra mindez szimbólummá lett. Megemészt bennünket a rendetlenség, a cucc, a világpiszok, a szétesés, a normalitás hiánya, a vétkek, a bűnök. Mindez halálos. 

Az üdvösség: Isten jelenléte, Isten szabadító irgalma, rendet teremtő hatalma, amely megtisztítja az életünket, amiként kidobjuk a felesleges holmikat – utána már be sem gyűjtjük azokat – és a tisztuló házban végre láthatóvá válik az, ami fontos, ami igazán lényeges, amire tényleg szükség van. 

Isten, üdvözítő szeretettel szabadította meg népét a szolgaság házából, Egyiptomból; adott nekik áldást, átok helyett, Bálámon keresztül; és hozta át őket Sittim földjéről, a Jordán keleti részéről, Gilgálba, az Ígéret Földjére, annak első városába (4–5). Az itt felsorolt ószövetségi állomások Isten üdvözítő szeretetének, szabadító irgalmának első lépései, amelyek Jézus Krisztusban lettek teljessé. 

Az üdvösség: szabadulás a rendetlen, a minket halálos cuccokkal ellepő nyomorúságból a megtisztuló életre, amely „odaát” kiteljesedik. Amikor Isten perel velünk (1–3), azt is féltő szeretettel teszi, hogy megtisztítson, megváltson, megmentsen, mert megemészti életünket a kosz, a bűn, a halál, a sokféle szolgaság (13). Konkrét vétkeket is említ a próféta: hamis vékát, hamis mérleget, rablást és hazugságot, amellyel tele van az életünk (10–12). A nyomorúság azonban ennél is nagyobb: életünk kielégítetlen az Úr félelme nélkül, az Ő éltető szeretete nélkül. Az Úr nélkül nincs áldás. Hiába vetünk, nem aratunk, ha pedig aratunk, és van mit ennünk, nem lakunk jól, mert mindig több kell; mindenből több kell, mindig új és más kell (14–16). Az Úr nélkül pusztasággá lesz az életünk, és minden dolgunk elvész, kárhozatos hiábavalósággá lesz, mint amilyenek a romok, bombatámadás után. 

Az üdvösség: Megragadni az Úr szabadító tetteit, folyton emlékezni arra (5), meghallani az Úr szavát, amelyben Ő egyértelműen kijelentette nekünk, hogy mi a jó, ami életünket kiteljesíti, és ahhoz igazítani engedelmesen az életünket (6–8). Az Úr hangosan kiált a városnak! Nem véletlenül említ ilyenkor mindig várost az Isten Igéje. Itt mindig hatványozottan fontos az intés, mert a városokban mindenféle „cucc” felhalmozódik, ami megemészt, ami miatt már levegőt sem kapunk…

Urunk, könyörülj! Szabadíts meg! Emlékeztess szabadító tetteidre! Szólj és taníts bennünket a jóra! Tisztíts, takaríts bennünk, közöttünk, körülöttünk!

Kiszolgáltatottak vagyunk. Ezt olvassuk a mai Igében. Isten kiszolgáltatott bennünket, bűneink miatt, egymásnak, betegségnek és halálnak (Róma 6,23). A kiszolgáltatottság számos, nyomorúságos formája alatt nyöghetünk. A kiszolgáltatottság tehetetlenség. 

Isten csak annyi időre szolgáltat ki, amíg egy asszony szül (2). Ez a meghatározás jelenti azt, hogy Isten egy meghatározott időre szolgáltatja ki népét, de nem engedi el népe kezét. Vagyis Isten népének bizonyossága az, hogy a kiszolgáltatottságban is az Úréi vagyunk. A kiszolgáltatottság próbatétele talán azért adatott nekünk, hogy bűnbánatot tartva, hitre ébredjünk. Mikeás képe, a szülő asszonyról, azt is jelenti, hogy a kiszolgáltatottságnak, a szenvedésnek, van határa. Isten nem próbál meg végképp. 

Mikeás próféciája azonban a fentieknél még sokkal többet üzen nekünk. Isten elküldi Fiát, aki asszonytól születik meg erre a világra (Galata 4,4), Betlehemben (1). Ő azért jön, hogy az örökkévalóság nyugalmának uralmát, rendjét, boldog hatalmát hozza el „nyája” számára, akiket pásztorként vezet (Zsoltárok 23,1). Jézus Krisztus megváltja népét, és uralma kiterjed a föld végső határáig (3). Jézus Krisztus uralma alatt élünk mindannyian: kegyelem ez azoknak, aki felismerik; ítélet azoknak, akik nem ismerik el Őt (7–14). 

Akik azonban az Úr kegyelmében részesültek, akik az Úrban bízhatnak, azok csakis az Isten megváltó szeretetét közvetíthetik mások felé, vagyis a kiszolgáltatottság idején, Úrtól jövő harmattá, földre hulló, éltető záporrá lesznek mások számára (6). Tehát, nem másokat széttépő oroszlánokká kell lennünk, de az oroszlán bátorságával kell küzdenünk minden embert, éltet megnyomorító gyarlóság, bűn ellen (7–14). Közben imádságos szívvel visszük kérdéseinket az Úr elé: Van-e a krisztusi szeretetnek határa; illetve, miként élhetjük meg a krisztusi szeretetet a mindennapokban; meddig engedhetjük, hogy visszaéljenek a krisztusi szeretettel? 

Eljön az az idő, amikor az Úr ismerete kimagaslik a halmok közül (1). 

A halomról nekem mindig valami rendezetlen, mindenféle dolgok egymásra hányt kupaca jut eszembe. Ilyen halmokkal tele van az életünk. A halom, a Bibliában az élő Istennel szemben emelt bálványok helyét jelentette. Ilyen halmok között bukdácsolunk, ezekbe veszünk bele, ezek takarják el előlünk a „kilátást”. Mindenkinek megvan a maga „halma” – ahogy a közmondás tartja – a maga „szemétdombja”, ahol kukorékol. 

Evangélium olvasni, hogy az Isten megszabadít bennünket ebből az állapotból, és a sokféle halom közül kiemelkedik az egyetlen magaslat, egyetlen hegy, amire figyelnünk kell, ami egyértelmű irányt mutat, ami a hit és a békesség útjára tanít minket és megítéli korábbi, önző és halálos vetélkedéseinket. Evangélium olvasni, hogy ez a hegy szilárdan áll, nem inog meg, és sokan járulnak oda, hogy ők maguk is „felemeltessenek”, a sokféle halom közül, az örök távlatokat nyújtó hegyre (1–3). Gyönyörű kép, hogy nép a népre kardot nem emel, és mégis mindenkinek jut saját szőlő és fügefa, amit művel, ami alatt üldögélhet, és ami pont elég, és már senki sem rettenti meg a másikat (4). Ahogy az ember öregszik és fárad, már érti, hogy nem kell több ennél; de öregen is csak hitben járva lehet eljutni ideáig. 

Részesülhetünk valamit ebből a békességből, már ebben a világban is? A világ vadul körülöttünk. Nem valljuk be, de rengeteget rettegtünk „itt” és örökké rettegtettük a másikat. Jézus Krisztusban Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, eljött ebbe a világba (Filippi 4,7), de csak hit által lehet a miénk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr hatalma szilárd, akkor is, ha „itt” nem adatik meg nekünk a saját szőlő és fügefa nyugalma, még akkor sem, ha minden erőnkkel igyekeztünk azt megteremteni. „Odaát” meglesz! Nemcsak nekünk, sokaknak, hiszen özönlenek majd a népek az Úrhoz (1).

A prófétát betöltötte az Úr Lelke, hogy rámutasson népének bűneire és a bűnök büntetésére. A próféta nem általában beszél a bűnről, hanem konkrét vétkeket említ. Csak felsorolom ezeket; bűnbánattal fogadjuk! Szeretjük azt, amit Isten rossznak tart (2). Lenyúzzuk a másikról a bőrt is, ha olyan hatalmi helyzetben vagyunk; bizony ez így van, ha tehetjük, kikészítjük a másikat (2–3), és a másik minden ügyét kiforgatjuk (9), vérontással építkezünk (10). Mindent átjár életünkben, „szolgálatunkban” a pénz és az önzés szerelme, vagyis hamis próféták vagyunk, még akkor is, ha igazságról zengünk (5), sokszor gyarló módon hivatkozva az Úrra (11). Van különbség egyház és világ között? Mindezek büntetése olyan romhalmaz, amelyben minden biztosnak hitt támasz szétesik, a rendből káosz lesz (12). A büntetés olyan sötétség és szégyen, amelyben elhallgat az Úr, és az Isten csendje maga a kárhozat (6–7).

A prófétát betöltötte az Úr Lelke, de nemcsak azért, hogy megmondja népe bűnét és konkrét vétkeit, hanem még inkább azért, hogy meghirdesse azt a megoldást, amit Isten készített: békét, örömöt, megváltást (4,1–8; 5,1–3). Akit az Úr Lelke tölt be, az soha nem érheti be a bűnök jogos ostorozásával és az ítélet dörgedelmes meghirdetésével. Csak a hamis próféták állnak meg itt, akiket valójában önmaguk gyarló indulata és haragja mozgat. Akiket az Úr Lelke vezet, azok végül mindig az evangéliumot, az örömhírt hirdetik (Lukács 4,18): Isten, Jézus Krisztusban bűnbocsánatot, örök életet, üdvösséget készített népének. Ezt az örömhírt nemcsak erővel, igazsággal és hatalommal hirdetik meg, hanem halk és szelíd szóval (1Királyok 19,12). Az isteni erő és hatalom ugyanis csak így szólalhat meg, a Lélek által. Jézus Krisztus is így szólt, így élt, így halt meg, és mégis olyan erő volt ebben, amely legyőzte a halált! 

Mi tölt be bennünket? Mi tölti el az életünket? Ki vezet minket? Jöjj, Szentlélek Úr Isten, Te töltsd be életünk minden rejtett zugát is, mint ahogy a tenger vize annak medrét borítja (Ézsaiás 11,9), hogy Jézus Krisztus megváltó szeretetének örömhírét hirdessük és éljük, minden megnyilvánulásunkban. Add, hogy a Te szelídséged lehessen az erőnk, a Te szereteted lehessen a hatalmunk, valamint a Te egyetlen igazságod lehessen a vezetőnk! Még valamit adj, Urunk! Olyan örömöt, amely tud csak úgy lenni és örülni, és nem csak állandóan erőlködni, hatalmaskodni, és a saját igazát szajkózni. Egy 1998-as könnyűzenei koncertet kaptam el véletlenül az interneten: „odaragadtam”. A dalokról azt mondaná egy-egy hamis próféta, hogy nem szólnak semmiről, az egész értéktelen, felszínes, netán kárhozatos parádé. Pedig engem egy órára kiemeltek a gondok közül, engedtek csak úgy lenni, élni. A koncert felüdített, életörömre hangolt. Az Úr Lelke így is munkál. Kár, hogy ezt mi nem akarjuk elismerni.

Apám mindig elől ment, amikor gyerekek voltunk: utat adott a talpunk alá. Ő volt az, aki összegyűjtötte, összetartotta a családot. Amikor fiatalon meghalt, valami megtört, és bizonytalanná vált az út, szétesett a biztos rend, elmúlt a gyerekkor. Áldott legyen az Isten, mert Ő örök, élő Isten, aki ma is, mindenkor összeszedi népét, és előttünk jár.  Jézus Krisztus feltámadott! (1Korinthus 15,20)

Isten összeszedi teljes népét. Akik Isten népéhez tartoznak, kiválasztó kegyelme által, azoknak Isten nem engedi el a kezét. Isten teljes népe megmarad. A „maradék” megmarad. Ha te akarod megmondani, hogy ki a kiválasztott, akkor az feltűnő jele lehet annak, hogy éppen te nem vagy az. Isten népét alázatossá teszi a bizonyossága, és nemcsak reménységgel tekint másokra, hanem krisztusi szeretettel szolgál feléjük. Azt olvassuk, hogy amikor Isten összeszedi népét, akkor tömegestől lesznek ott emberek (12).

Isten összetereli teljes népét, mint a pásztor a juhokat a karámba (12). A karám korlát, de védelem a farkasokkal szemben. Ebben a dzsungel-világban az Isten védelmét csakis az Ő „karámjának” korlátai között lehet élvezni, vagyis engedelmeskedve az Úr parancsainak. Minden bajunk abból fakad, hogy áttörjük az életet védő isteni korlátokat és a nagy szabadság öl meg bennünket. Isten is ezt az életveszélyes, hűtlen engedetlenséget veti népe szemére, Mikeás próféta által (1–11).

Isten magához öleli népét, pedig népe milyen sokat vétkezett. Amikor jól ment nekik, hitetlenül éltek, és nem elégedtek meg a magukéval, hanem elvették a másét is (1–5), külső kegyességük látszatát keltve is tisztátalanságban éltek (8–11), miközben nem vették komolyan Isten intését, amit prófétáin keresztül hirdetett nekik (6–7). Sem Istent, sem embert nem ismertek (Lukács 18,2).

Isten összegyűjti népét: előttük megy, utat tör nekik. Így vezeti őket a védelmet adó karámba. Amikor pedig eljön az idő, akkor majd kivezeti őket a karámból az üdvösség teljes szabadságára. Ekkor is az Úr jár elől: áttör zárakat, kinyit kapukat, és kivezeti népét (13). Áldott bizonyosság; az Úr jár előttünk, nem tévedhetünk el! A mi Urunk jár előttünk, aki nemcsak zárakat tör át, hanem minden emberi „zártságot”, a bűn, a halál zártságát is, és összegyűjti népét mindenféle testi-lelki, ördögi szétszóratásból.

A nagy városokból, Samáriából és Jeruzsálemből, az északi és a déli országrész fővárosaiból indult el az Isten iránti engedetlenség és hitetlenség, amely elérte a környező városokat is (5). Ezeket a városokat mind felsorolja a próféta: szójátékkal adja vissza, ahogy Isten ítélete eléri ezeket a városokat. Az egyes városok neve egybecseng az ítélet jellegével. Az asszír támadás eléri Sáfír városát, amely azt jelenti, „gyönyörű, kedves”, és az asszír pusztítás során, nevének ellentéteként a szégyen és a mezítelenség városává lesz (11). 

Az asszírok Isten ítéletének eszközei, akik Kr. e. 722-ben legyőzik Samáriát, az északi országrész, majd a déli országrész ellen fordulnak, és negyvenhat júdai várost pusztítanak el. Ezeknek a városoknak romlását, a fenti példa szerinti szójátékokban sorolja fel a próféta (8–16). Végül az asszírok eljutottak Jeruzsálemig, a déli fővárosig, és körbezárták a várost, Kr. e. 701-ben. 

A városok a nagy szabadság forradalmi helyszínei, ahol mindenki a maga „áldozóhalmán” tetszeleghet, a maga gondolata, igazsága, élménye, érzéke, érzése, hite szerint. Akkor is, ma is a városokból támad az engedetlenség, a nagy szabadságból fakadó mindenféle bizonytalanság és hitetlenség. A világ városiasodik és hitetlenedik. Nem véletlen, hogy amiként Isten akkori népét is „elcsábították” a korabeli termékenységi kultuszok, amelyekben az érzékeket érintő hatásos élmények jelentették a „hatékony vallásosságot”, úgy ma is, a modern, városias egyház is élményekkel akar hatni, emberi lélekkel, és nem számít az élő Isten Lelkének munkájára. Mikeás próféta, Isten követeként ítélte meg ezt az engedetlen lelkületet. Az ítélet ma is érvényes. Nem a városokkal, nem a szabadsággal, nem az élményekkel van a baj, hanem velünk, akik kihagyjuk az élő Istent az ügyeinkből, és olyan sorsra jutunk, mint a mozdonyról leszakadt szerelvények…

Isten, az egész lakott föld szeme láttára inti meg népét, miközben láthatóan megjelenik úgy, mint aki a hegyeken lépdel, és azok elolvadnak léptei alatt (2–4). A hatalmas Isten megjelenése megnyugtató, még akkor is, ha a bűnös ember számára ez ítéletes (1–7). De a hatalmas Isten jelenléte azt hirdeti ebben a nagy káoszban, hogy az Úr nem hagyja romlásba hullani ezt a világot. Az ítélet hirdeti, hogy Isten megálljt parancsol a hitetlen romlásnak. Mi, hitben járva, tudjuk, hogy Jézus Krisztus elhordozta miattunk, érettünk, helyettünk, az Isten jogos ítéletét, így mi kegyelem alatt, Isten üdvözítő rendjének oltalmában élve örvendezhetünk.

Hitben már megtapasztaljuk az Úr uralmának áldásait. Az Úr uralma az üdvösség. Ilyenkor helyreáll az eredeti, isteni rend, amely az emberi élet kiteljesedésének egyetlen forrása. 

Az Úr uralma olyan világosság, amely rámutat gyarló harcainkra és megítéli azokat. Abdiás könyve leírja, ahogy Isten jogos ítélete sújtja Edóm népét, akik Jákób testvérének, Ézsaunak utódai. Kezdettől fogva „testvérháború” feszült a két nép között. Izráel és Edóm folytonos harca a halálos viszállyal terhelt emberi kapcsolatok örök példái közé tartoznak (1–11). 

Az Úr uralma, hatalma oltalmazza választott népét, és letaszítja a gőgös népeket, akik hitetlenül Isten népe ellen fordulnak, mint ahogy Edóm népe bántotta folyton Isten népét. Az Úr uralma megőrzi népét, és felmagasztalja őket, Edómmal és minden ellenségével szemben (17–20). Ez nem azt jelenti, hogy Isten népe különb lenne bármely népeknél. 

Az Úr uralmának oltalma kegyelem, felfoghatatlan irgalom, emberi logikával értelmezhetetlen kiválasztottság, amely csakis hálára, alázatra, szolgálatra indíthat minket. Ennek a szolgálatnak lényege az, hogy amiként a Sion hegye menedék lesz Isten népe számára, úgy lesz menedék Isten népének szeretete mások számára, és ezzel a menedékkel a befogadottak nem élhetnek vissza (17). 

Az Úr uralmának oltalmában szolgálunk e-világban. Aki szolgál, az nem néz kárörömmel mások bajára, nem nevet azon, nem beszél mások bajáról nagy hangon, nem nyúl máséhoz, nem bántja a menekülőt. Aki irgalmat nyert, az irgalmas (13–14). Hogyan kell ezt? Hol van a határtalan krisztusi szeretet határa? Nincs más megoldás, csak a krisztusi irgalom; de miként valósítható meg ez a mindennapok könyörtelensége között?

Aztán az Úr fog uralkodni (21). Így fejezi be Abdiás próféta a könyvét. Bizonyos, hogy az Isten uralta történelem nem úgy ér véget, hogy az egyik legyőzi a másikat, és elégedettségében aztán ő lesz önteltté. Isten jogosan büntette meg Edóm népét, de kegyelemből könyörült a saját népén. Aztán eljön majd az az idő, amikor az Úr uralma teljessé lesz a mindenségben, mint ahogy a nap felragyog, a tiszta égbolton és mindenkinek jut melegéből és fényéből. Isten lesz minden, mindenekben. Nem tudjuk, hogy ez pontosan mit jelent, de azt tudjuk, hogy az Úr uralmának maradéktalan érvényesülése a történelem célja és vége. Efelé tartunk. Közel van az Úr napja, itt van: Jézus Krisztus feltámadott (15).

Isten érintése: kifejezi az Ő szuverenitását. Ő az Úr, a Seregek Ura, mindenek Ura: ég és föld; múlt, jelen és jövő; élet és halál; egyház és világ Ura Ő. Isten mindent tökéletesen tud, Ő mindent jól tesz, Ővele nem szállhatunk vitába. Az Ő szentsége és tökéletessége előtt nem állhat meg önmagában senki, aki ebből az „elferdült” világból való (1–6). 

Isten érintése hitre vezeti az övéit. Isten Úr volta ugyanis alázatra, bűnbánatra, Isten előtti hódolatra hív; és éppen az az ítéletünk, ha azt gondoljuk, ránk az Ő hatalma nem vonatkozik: „…akik azt gondolják: nem ér el minket…” (10) Isten kegyelme az, hogy amikor Ő megérintett minket, akkor megrendülhettünk és leborulhattunk Őelőtte. Ez a leborulás az Úrra való hagyatkozást jelenti, azzal a bizonyossággal, hogy Ő mindent szépen intéz. A Seregek Ura előtti hódolat az Ő megtartó kegyelmére hagyatkozik, amely megőriz még a halálon túl is. Ez a hit csodája. Az Úr előtt megrendülnek még a küszöbök is (1). Hogyan lehetséges, hogy a ma embere nem tud megrendülni az Úr előtt? Aki pedig nem tud megrendülni az Úr előtt, az minden tekintetben rendíthetetlen lesz, érzéketlen és irgalmatlan, mint aki önmagán kívül senkin és semmin nem tud megrendülni.

Isten érintése Jézus Krisztus. Milyen döbbenetes, hogy Isten az, aki megrendült rajtunk, a mi „halálos” életünkön. Isten érintése önmagában jogos ítélet lenne, mert a szent Isten nem tűrheti a bűnt. Isten érintése, Jézus Krisztusban, kegyelemmé lett hívő népe számára, a maradék számára (8). Isten, Jézus Krisztusban felállítja életünk összedőlt sátrát, kijavítja annak réseit, és olyanokká leszünk, mint hajdan, amikor Ő eredeti szentségben és jóságban megalkotta az első embert (1Mózes 1,26–31). Isten, Jézus Krisztusban, birtokba vett bennünket, az Ő tulajdonai vagyunk, biztonságban vagyunk (11–12). Isten érintése, Jézus Krisztusban, helyreállítja a teremtett világot is (13–15). A régiek elmúltak és újjá lett minden (2Korinthus 5,17). Reménységünk van, „megtartott maradék” vagyunk. Másokért is – mindenkiért – közbenjáró könyörgést mondunk szüntelenül, hogy az Úr érintse meg őket, a Jézus Krisztusban.

Félelmetesen szól a próféta: remegjünk csak bele!

Nincs remény! Az Úr sosem felejti el azt, amit műveltünk és művelünk (7). A legsúlyosabb, hogy mindezeket Isten népe műveli. A próféta részletesen felsorolja ezeket: csak a hasznot, a többet várjuk, ezért hamis mérleget használunk, miközben nem törődünk a másikkal, a kiszolgáltatottal, az „istentiszteletünk” is csak ezt a haszonlesést leplezi (4–6). 

Nincs remény! Beérett a gyümölcse engedetlen életünknek. Egy kosár túlérett, rothadó, kidobandó gyümölcsöt lát a próféta. Annyira nincs remény, hogy még a reménység helye is a reménytelenség kifejezője lesz, mert jajgatássá lesznek a templomi énekek (1–3; 10). A föld sem rendül meg a vesztünkön (8). Amikor rádöbbennünk, hogy éhségünk és szomjúságunk az Úr után, az Ő Igéje és az Ő megváltó szeretete után eped, akkor már késő lesz, hiába támolygunk, elesünk és nem kelünk fel többet (11–14). 

Általánosabban, itt az emberlétről van szó; Isten nélkül… Ne tiltakozzunk a többes szám ellen: rólunk szól ez a szakasz! Nincs kivétel. Gondoljunk csak bele: milyen reménytelen az emberi élet. Milyen reménytelen a helyzetünk. Ha ért már bennünket baj, ha átéltünk már ilyen helyzetet, akkor ismerjük ezt a kínzó tapasztalatot, noha ezt nem illik bevallani. Milyen hitetlenek voltunk az Úrral szemben, milyen hűvösek, fellengzősek voltunk a kiszolgáltatottakkal szemben, amíg jól ment nekünk. Most – vagy majd – megtapasztaljuk a kiszolgáltatottságot, a teljes reménytelenséget; miközben azok, akiknek még jól megy, ügyet sem vetnek ránk, teherré leszünk, vagy nagyképűen bátorítanak minket! De majd ők is sorra kerülnek egyszer…

De éppen ebben a teljes reménytelenségben tapasztalható meg a valódi reménység. Ezt a teljes reménytelenséget, elhagyatottságot, a mi Urunk, Jézus Krisztus tapasztalta meg a kereszten, hiszen még az Isten is elhagyta Őt (Márk 15,34), hogy számunkra legyen megoldás. Aki érti, miről van szó, az megragadhatta ezt a felfoghatatlan kegyelmet! A „sosem”-ben rejlik a „mégis” bizonyossága. Ez túl van minden emberi logikán, ez mindenestől az Úrnál van.

Van remény! Van teljes, örök, maradandó megoldás! Van!!!

Ámósz az Úr elhívott prófétája, akit – egy meghatározott időre – a „kenyérkereső” pásztori és fügetermesztő munkája mellől hívott el az Úr. Ámószra azt bízta az Úr, hogy mutasson rá az északi országrész hitetlenségére, jólétéből fakadó bűneire, az elkövetkezendő ítéletre. A jólétben mindig „életveszélyes” felvállalni az Úr prófétai szavát, amely int, amely világosan rámutat arra, ami nem jó; és amely figyelmeztet arra, hogy megtérés nélkül, elveszünk. Ámósz szavát azonnal támadják, az adott „rend” elleni összeesküvésnek veszik  (10–11).

Amacjá és Ámósz vitája (10–17) nem arra mutat rá, hogy a hivatalos, „pénzkereső” próféta az elhívás nélküli, hamis próféta; a másik pedig az elhívott, az igazi. Arra a veszélyre azonban döbbenetesen rátapint ez a vita, ahogy a hivatalos próféták elkényelmesednek, és észre sem veszik, amint hűtlenné lettek ahhoz az Úrhoz, aki egyedül képes megtartani és kiteljesíteni az életet. 

Többféleképpen kísért minket ez a veszély. Egyrészt, ma ez a veszély úgy fenyeget minket, hogy csak a szeretetről szólhatunk, és a szeretet nevében mindent el kell néznünk, miközben mindent feladunk már, amit az Isten ránk bízott, és ami egykor a miénk volt. Másrészt úgy fenyeget minket ez a veszély, hogy tisztán és prófétai módon hirdetjük az Igét, csak éppen a krisztusi szeretet nincs meg bennünk; sőt, szinte élvezettel és harsányan hirdetjük az ítéletet. Mindkettő zsákutca. 

Ámósz próféta nem kötött alkut, hirdette az Úr – adott, jóléti helyzetre vonatkozó – ítéletes szavát, nem félt, hű maradt (10–17). Ugyanakkor Ámósz próféta féltő szeretettel szólt, közbenjáró könyörgést mondott azért a népért, amely ellen prófétált, mert azt akarta, hogy megtérjenek, éljenek, és Isten könyörüljön rajtuk (1–9).

Nem tudom, vannak-e gondtalan emberek? Amíg van halál, van gond is; noha csakis hitben lehet alázattal emlékezni a halálra és mégis reménységgel túllátni azon. Hit nélkül az ember pótcselekvésekkel menekül a halál elől. 

Bizony, azoknak megy igazán jól, akik úgy menekülnek a gondok elől, hogy mindent másokra tudnak terhelni, másokat dolgoztatnak és éppen ezért másokat kérnek számon. A jólét ilyen értelemben tehet gondtalanná egy bizonyos réteget, de nem valóságos értelemben. 

Ennek a gondtalanságnak van egy hétköznapi változata is. Gyakran elcsodálkozom azon, hogy embereknek mire van idejük. Szándékosan nem mondok példákat; de ha efféle tevékenységekre rendszeresen és látható módon van idejük, akkor relatíve gondtalanok. Sőt, még arra is van idejük, hogy a másikkal konfliktusba keveredjenek; mert ehhez is kell egyfajta „gondtalanság”. Napi imádságunk lehet, ezekre gondolva: „Uram, csak annyi gondot adj ezeknek a gondtalanoknak, hogy az lefoglalja őket, és ne jusson idejük, erejük és kedvük mások böködésére!”

Persze ez a gondtalanság csak addig tart ki, amíg van jólét, van vagyon és hatalom, van egészség. Egyik pillanatról a másikra minden összeomolhat. 

Az effajta gondtalanság része mindaz, amiről Ámósz próféta beszél: elbizakodottság (1), amelyben az ember önhitten különbnek tartja magát a másiknál, holott nem az (2); előkelő élet, annak minden határtalanságával, terpeszkedő mulatozásával (1; 4–7). A gondtalan és elbizakodott, azaz hitetlen ember elüti magától a felelősséget, és azzal áltatja magát, hogy messze van még a veszedelem napja; olyannyira messze van, hogy engem nem is ér el; messze van a számadás, a halál, a baj; engem el sem ér (3). Fiatalon az ember ebbe bele sem gondol. Aki pedig így gondtalan és önhitten előkelő, felelőtlen; az erőszakos is (3). Mai, jóléti világunk is rendkívül durva, erőszakos, minden tekintetben. Szinte fáj az az érzéketlen durvaság, ami körbevesz bennünket.

De eddig csak általánosan szóltunk a témáról. A próféta így szól: „Jaj a gondtalanoknak a Sionon!” (1) A legnagyobb baj az, amikor Isten népe lesz hitetlenné, ebből következően gondtalanná, önhitté, felelőtlenné és erőszakossá. Ámósz ezt kiáltja vádként Isten népének. Mindenki a maga ügyével foglalkozik, és Isten ügyére nem gondol, annak jövője nem okoz neki gondot: „…József romlásával nem törődnek.” (6) Isten megítéli ezt az állapotot. Isten népe nem lehet terpeszkedően mulatozó. Isten népe látja a gondokat, mások gondjait is, ezért hitben járva alázatos, felelős, szelíd, nem pedig „terpeszkedően mulatozó”. Isten népét ebben a világban szent nyugtalanság, áldott gond gyötri, hiszen Isten ügyében jár követségben e-világban, mások előtt! 

Persze tartós gondnok között, még a szent életben járva is, felemésztődünk. Eljön az idő, amikor az Úr leveszi a gondokat rólunk. Maradjunk meg ebben a reménységben! Addig azonban hitben hordozzuk azokat a terheket, amelyeket nem tehetünk le, amelyeket az Úr helyezett ránk; ugyanakkor hűséggel gondunk legyen az Ő ügyére!

A próféta – milyen érdekes – a hallgatás szükségességére hívja fel a figyelmet (13). „Gonosz időkben” ez a prófétai parancs. Hiszen a gonosz idők jellemzője az, hogy bármit mondunk, félreérthető, kiforgatható, mert mindenki a saját érdek- és értékrendszere szerint lát, és aszerint értelmezi a hallottakat. Minden emberi állásfoglalás csak dagasztja a bajt, minden kimondott szó sebez. A próféta ebben az összefüggésben is említi, hogy gyűlölik azt, aki megmondja az igazat a kapukban, és aki dorgálja a másikat (10). Nem arra van most szükség, hogy dorgáljunk és megmondó emberek legyünk. Akkor inkább hallgassunk, mert gonosz idők ezek!

Mégis szólni kell! Urunk üzenetet bízott ránk. Ámósznak is szólni kellett: ahogy az oroszlánnak üvölteni kell, ha éhes; a prófétának szólni kell, ha az Úr üzenetet bízott rá (2,8). Jézus Krisztus feltámadása óta mindig van mit mondanunk nekünk, az Isten népének, és ezt mondanunk is kell, mert ha mi nem szólunk, akkor a kövek fognak kiáltani (Lukács 19,40). 

Olvassuk végig ezt a prófétai fejezetet, és fordítsuk le annak jogosan intő üzeneteit, a feltámadott Jézus Krisztusra feltekintve, evangéliummá (Zsidókhoz írt levél 12,2). Ezt hirdethetjük mindenkor: az Úr kegyelmét! Ha az Urat keressük, akkor élünk (4). Az Úrban megfordul mindaz, amit itt olvasunk: reménységessé lesz. Számunkra egyetlen állásfoglalás létezik: a feltámadott Úr mellett, az Ő ügye, evangéliuma mellett, az örök élet és e-világban az újjászületett élet Igéje mellett. Ehhez azonban nem lehetünk hűtlenek. 

Tehát, siratóének helyett öröméneket hirdetünk (1). Van, aki fölemelje az elesettet (2). Van, aki betölti az isteni törvényt és az számunkra nem halálos méreg lesz, hanem éltető, üdvösséges igazság és rend, amely úgy árad majd, mint a bővizű patak; éltet és nem elöntve pusztít (7; 24). 

Tehát hirdetjük, hogy az Úr hatalma megváltó szeretetében lett valósággá (8–9), aki megkegyelmez nekünk (4), beláttatja velünk erőtlenségeinket (9), és elvégzi, hogy az egyetlen, isteni, életet védő és kiteljesítő jóra törekedjünk (14–15). Jézus Krisztusban bizonyosságunk van arra nézve, hogy életben maradunk és velünk lesz a mi Urunk, Istenünk mindörökké (14). 

Tehát hirdetjük, hogy az Úr megtartó, krisztusi kegyelmének áldásait már földi életünkben megtapasztaljuk, mert adatik nekünk tisztességes ház, akárcsak a másiknak, amit nemcsak harácsolva építünk, hanem amit élvezhetünk is, amiben lakhatunk. Ez a ház nem faragott palota, hanem áldott, elégséges élettér (11). Adatik nekünk szőlő is, aminek isszuk a borát (11). Sőt, adatik nekünk megelégedés is (1Timóteus 6,6), így nem irigyeljük azt sem, ha valakinek másfajta háza és másfajta szőlője van, mert nekünk is van házunk és szőlőnk, és hálásak vagyunk a miénkért, örülve annak, amink van. 

Tehát hirdetjük, hogy áldássá lesz istentiszteletünk, nem más életének áldozatait mutatjuk be, hogy a magunk gyarló igazát bizonyítsuk, hanem mi hozunk áldozatot a másikért, krisztusi szeretettel, miközben a másik is ezt teszi érettünk, ezért nem várjuk egymástól, hogy feláldozzuk az életünket egymásért. Hirdetjük, hogy áldássá lesznek ünnepeink, mert tudunk nyugalomnapot szentelni, képesek leszünk testben és lélekben megnyugodni, csak úgy lenni, élni, jelen lenni egymás számára az ünnep idején, hogy áldássá legyenek majd a hétköznapjaink is (21–27). 

Tehát hirdetjük, hogy bizony az Úr napja élet lesz és nem pusztulás, kegyelem lesz és nem ítélet, világosság lesz, hiszen fény ragyogott fel számunkra (Lukács 1,78), a halál árnyékának völgyében (18–20).

Mennyi rettenet van ezen a világon! Mit kezdünk ezekkel? Helyes az egysíkú teológiai magyarázat: hitetlenség, bűn, büntetés… Egy valamikor neves ember életrajzának néztem utána: Élete teljében autóbalesetet szenvedett, a fia meghalt mellette a balesetben, és a tragédia után két héttel rákos beteg férje is meghalt, ő maga belenyomorodott a balesetbe, három évig élt még. Itt minden rettenetes. Akárcsak a mai Igében. 

Kezdjük azzal, hogy rettenetesek Izráel bűnei. Rettenetesek az előzmények, a csapások, a fenyegető intés, amelyről az jut eszünkbe, hogy készüljünk a halálra és a kárhozatra! Isten megmutatja hatalmát engedetlen népén, sokféle ítéletes csapással: éhínséggel, szárazsággal, dögvésszel, katonai vereséggel, tűzvésszel (6–11). De rettenetesek a csapások eredményei is! Isten népe ugyanis mégsem tért meg. Noha egyre súlyosabbak az isteni ítélet csapásai, mégis minden csapás után ezt olvassuk: „…mégsem tértek meg hozzám!” (6) Tényleg így mutatja meg hatalmát a Seregek Istene? (15)

Ilyen rettenetes lenne az Isten hatalma? Ilyen rettenetes lenne megállni az élő Isten színe előtt? Valóban rettenetes az élő Isten kezébe esni? (Zsidókhoz írt levél 10,31) Gondoljunk Illés történetére! Ott kiderül, hogy Isten nem a szélben, nem a földrengésben, nem a tűzben volt jelen, hanem a halk és szelíd szóban. Isten az Ő Igéjében hív bennünket megtérésre: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11,28) Isten hatalma Jézus Krisztus megváltó szeretetében lett számunkra valósággá, megszólítóvá. Akik az Úr gyermekei, azok meghallják a szelíd szót is, akik pedig nem az övéi, azok a dörgedelemre sem térnek meg. 

A megtért ember számára Isten színe nem rettenetes, hanem üdvözítő valóság. Minden gondolatunk és mozdulatunk az Úr színe előtt történik, és mindezekről számot kell adnunk majd az Úr előtt. A megtért ember nemcsak készül az Isten színe elé, hanem egész életét az Úr színe előtt éli meg, az Ő megtartó kegyelmébe kapaszkodva. A megtért ember tudja, hogy bűneire van bocsánat, ezért az Úr erejével, bűnbánattal leteszi és el is hagyja azokat. A megtért ember bizonyos az Úr megtartó kegyelmében, ezért Isten színe, számára nem rettenetes tér, hanem az egyetlen kegyelmes, üdvözítő, mindent véglegesen és maradéktalanul megoldó valóság. A megtért ember minden nap megáll az Úr színe előtt, hogy a megtartó kegyelem bizonyosságában erősödjék. Ez pedig nem rettenetes dolog, hanem az egyetlen jó dolog az életünkben. A megtért ember folyamatosan készül, önmagától soha nincs készen, de Isten kegyelme által mindig készen van.

Isten közösségre lépett velünk! (2) Mindent innen szemléljünk! Ez a közösség megtartó közösség, mint amikor az erősebb megtartja a gyengébbet. Az Úr erős Isten, a legerősebb, aki hordozza, megtartja, megőrzi gyenge, kiválasztott népét, minket. Ezért ez a közösség egy boldog-üdvözítő közösség: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23) Ezt a megtartó közösséget senki sem törheti szét (Róma 8,38–39). Csak velünk lépett közösségre az Isten? Ez a „csak” nem kizár másokat, nem önhitté torzít minket; ugyanakkor üdvbizonyosságunknak következményei vannak.

Istennel megélt üdvözítő, örök közösségünk következményeit Ámósz próféta hét képpel szemlélteti, amelyekkel azt hangsúlyozza, hogy bizonyos események felbonthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Például, ha az oroszlán morog a barlangjában, akkor biztosan zsákmányt fogott; vagy, ha az oroszlán ordít, akkor rettegnek, akik hallják (3–6). Ezeket az egymáshoz kapcsolódó eseményeket olvashatjuk a mai igeszakaszban. Isten közösséget kötött népével, velünk, kiválasztott minket. Isten a prófétái által – Igéje, szava által – figyelmeztet minket, ha eltévelyedtünk, és jogos ítélete, büntetése készülőben van (7–8). Isten Igéje konkrét; rámutat arra, ami mindig fenyeget minket, mint állandó kísértés: a jólétből fakadó hitetlenség, önzés, mások kihasználása, elnyomása. Itt Isten népéről van szó, rólunk, akik közösségben vagyunk az Úrral, és rosszabbá lehetünk, mint a pogányok. Izráel népe, annak fővárosa, Samária rosszabbá lett, mint a pogány, filiszteus Asdód és Egyiptom. Minden tornyos palota; minden zűrzavart támasztó szabadság; minden pamlagon heverő erkölcstelenség; minden erőszak, elnyomás, zsarolás pogány életre vall; márpedig az erkölcstelenségnek, az erőszaknak, a sokféle engedetlen bűnnek gyakran félelmetesebb a ravaszul, képmutatóan leplezett formája (9–10). 

Isten az ítélettel, a büntetéssel is, bűnbánatra hív bennünket! Ámósz joggal hangsúlyozza, hogy megtérés nélkül ne reménykedjünk abban, hogy megmenekülünk (11–15). Az azonban lehetetlen, hogy azok, akiket Isten kiválasztott, akiket üdvözítő, örök közösségébe vont, azokat Isten elengedje és ne tartsa meg őket! Az ítélet megtisztít, bűnbánatra hív, bűnbocsánattal ajándékoz meg minket. Nem hiába ragadjuk meg az „oltár szarvát”, nem hiába ragadjuk meg az Úr kegyelmét; az Úr ugyanis előbb ragadott meg minket (Filippi 3,12). Ez olyan felbonthatatlan, egymáshoz kapcsolódó esemény, mint ahogy az oroszlán morog, amikor zsákmányára, tulajdonára lelt (4). Akik azonban ebben a szent megragadottságban élnek, azok – ha elbuktak is – nem élhetnek vissza pogány módra ezzel a kiválasztó kegyelemmel!

A jólét félelmetes: hitetlenné, önhitté, érzéketlenné tesz. Izráel népének jól ment akkoriban, így gőgös magabiztossággal hallgatta a környező népek bukásáról szóló próféciákat (1,1–2,5); hiszen ezek ővele nem történhetnek meg. 

Ámósz próféta azonban Júda után Izráel ellen mond fenyegető próféciát. Ámósz először felsorolja Izráel népének bűneit (6–8). Tipikus bűnök ezek, mióta a világ világ: a vagyonnal, ennek nyomán a hatalommal, a szexualitással, valamint a vallási élettel kapcsolatos bűnökről van itt szó. Mégis, alapvető különbségeket fogalmaz meg a prófécia, Isten népe és más népek között! 

Isten hatalmas dolgokat cselekedett népéért: magának választotta őket, nagy néppé tette őket, kihozta őket az egyiptomi szolgaságból és földet adott nekik, majd prófétákat, akik Isten akaratát, törvényét hirdették nekik. Isten, tehát törvényét adta népének, a hit és élet rendjét biztosító isteni parancsokat, amelyek a mennyei világ mását képezik. De jó tudni, hogy van mennyei mérték a számunkra, és hitben, engedelmesen ehhez igazodva teljessé lehet az emberi élet (2Korinthus 10,13). A mennyei világ átöleli a földit. A törvény beteljesítője Jézus Krisztus. Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2) „Íme, az ember!” (János 19,5) Ilyen az Istennek kedves ember. 

Isten azt kérte, hogy népe ehhez az Isten törvényéből következő boldog rendhez igazodjon (Zsoltárok 1,1), ekként bánjon a szegényekkel, a nyomorultakkal, a kiszolgáltatottakkal; valamint magánélete, házassági és családi élete is rendben legyen. Isten azt kérte, hogy ne legyenek olyanok, mint a pogány népek: sem a vagyon és hatalom, sem a szexualitás, sem pedig a vallási élet területén. Legalább saját házuk táján, saját népük körében, „belül” legyenek mások; ugyanakkor ezt az isteni rendet hirdessék, éljék, képviseljék „kifelé” is. 

Hangsúlyosan kétszer szerepel a „de” szócska ebben a próféciában.  De Isten cselekedett népéért (9–11). De ti rászóltatok a prófétákra, hogy hallgassanak (12). Isten kegyelmére hálátlanság a felelet, és a törvény minden területen való megszegése. Akkor is így volt, ma is így van ez. Mit várhatunk ezek után? Ezt is leírja a próféta (13–16). Ahol elhallgattatják az Isten szavát, ott megrendül a föld, Isten rendíti meg azt, minden alap megmozdul. A halálos káosz pedig a kárhozat előszobája. 

Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!

Most csak a prófétai könyv feliratára figyelünk.

*

A déli országrészből, Júdából való Ámószt, Kr. e. 762-ben hívta el az Isten, hogy prédikáljon az északi országrészben, Izráelben, egy éven át. Ámósz korában, mindkét országrészben jólétben, anyagi bőségben éltek, területileg terjeszkedtek. Mindkét országban, minden tekintetben stabil volt a helyzet akkoriban. Ez az időszak két hosszan uralkodó király uralmára esett. Az északi országrészben II. Jeroboám király (Kr. e. 793–753), a déli országrészben Uzzijjá király (Kr. e. 790–739) uralkodott. 

Ámósz ezeknek a királyoknak az idején Izráelről „látott”, mint Isten követe, az Isten Lelke által. Higgyük el, hogy nem látunk jól, nem látunk tisztán és nem látunk eleget, ha az Úr nem tölt be bennünket az Ő Lelkével. Kiemelt időszakokban látunk „többet”, az Úr ajándékaként, mint Ámósz láthatott egy évig. Akkor Ámósz nem is tehette meg, hogy ne szóljon (3,8); utána azonban hallgatott. 

Több ilyen kiemelt időszak lehet az életünkben: imádság, igeolvasás, elcsendesedés során, rendkívüli helyzetekben; amikor Isten szerint „többet” látunk. De ezek a kiemelt időszakok mégiscsak azt jelzik, alázatra intve bennünket, hogy még hit által sem látunk „itt” színről színre, hanem csak homályosan (1Korinthus 13,12). Tehát sokkal többet kellene hallgatnunk, miközben mi olyan magabiztos szóáradattal mondjuk a magunkét. Barth Károly szerint ezért szavaink jórésze barbár szó, amely nem megoldja a problémákat, nem lesz békességszerzővé (Máté 5,9), hanem egyre megoldhatatlanabbá teszi azokat. 

Jézus Krisztus úgy volt főpróféta – azaz úgy szólt –, hogy az isteni színről színre látás ajándékát bírta (Márk 1,22), és örök békesség, üdvösség szerzőjévé lett azoknak, akik Őbenne bíznak (Zsidókhoz írt levél 5,9). 

*

Az északi országrész fővárosát, Samáriát, a régészeti ásatások szerint is, Kr. e. 760-ban egy erős földrengés rázta meg. Erre utal a felirat, de ezt a földrengést megemlíti Zakariás próféta is (Zakariás 14,5). 

Isten Igéje tehát az emberi történelem keretei között szólal meg, Isten szabadító szava és cselekvése belenyúl az emberi történelembe. Mindez valóság. Ugyanakkor az Úr szabadítását mindig csak a hit ragadhatja meg, és soha nem az e-világi bizonyítékok. Isten Igéjének igazságát nem kell bizonygatni, Isten Lelke majd bizonyossággá teszi azt azok életében, akikében akarja. 

Sokféle földrengés van. Gondoljunk csak bátran tovább a tényleges természeti katasztrófánál! Mekkora pusztítást tud okozni egy földrengés. Ennél azonban sokszorosan nagyobb, halálos, kárhozatos felfordulást tud okozni az emberi bűn. Az új esztendő első napján könyörgünk az Úr szabadító irgalmáért, mert reng a föld körülöttünk ma is: mindenütt indulat, önigazság, önérdek.

Az Úr megszánta Ninivét. Az esztendő utolsó napján magasztaljuk az Urat! Van miért dicsérni az Urat. Isten dicséretéből következik a hálaadásunk is, ahogy a 30. zsoltárban énekeljük: „Dicsérlek Uram tégedet, mert Te megtartál engemet, és kegyesen felemelél…” Ahogy az Úr kegyelme megtartotta a méltatlan Ninivét, úgy őrizte meg a mi életünket, és adott még nekünk időt, hogy még buzgóbban éljünk az Ő dicsőségére, az Őtőle kapott képességünkkel, javainkkal, feladatunkban. Áldott légy Urunk, hogy megszántál minket!

Döbbenetes, Isten megszán, Jónás viszont nem szánakozik! Jónás nem örül a niniveiek megtérésének; úgy prédikálta nekik az ítéletet, hogy szinte kívánta rájuk az Isten ítéletét. Kell az Isten jogos ítéletét hirdetni, de hűtlen és önző szolga az, aki csak ítéletet prédikál, aki csak dörög. Az ilyen szolga nem Isten haragját, hanem a saját haragját puffogtatja. Sokan vannak ilyenek. Jónás pusztulást hirdet, keményen, féltő szeretet nélkül (3,4); majd, mint egy páholyba, leül egy bokor árnyékába a város határán kívül, és várja az isteni ítéletet, a város pusztulását. Hallottam már olyat, többször is, amikor az egyik Krisztusban hívő szabályosan gyalázta a másik Krisztusban hívőt, szinte hörögve kárhoztatta… Megdöbbentem ezen az indulaton. „Távozz tőlem!” – gondoltam magamban. Jónásnak is rosszul esett a város megtérése, amit ő emberileg lehetetlennek gondolt, mert elvetettnek tartotta a várost. Jónás az Isten helyébe ült. Jónásnak fájt, hogy az Isten másokhoz is irgalmas, nem csak hozzá. Jónás számonkéri az Istent, megharagszik az Istenre, mert Ő nem feltétlenül az előre kigondolt emberi, kegyes tan szerint cselekszik (1–4). 

Jónás egyedül magát szánja. Jónás megjuhászodik, amikor a saját bőrén tapasztalja meg az emberi szenvedést; és mi az, az Isten ítéletéhez képest? A bokor elszárad, és Jónás kitikkad a napon, és aki mások szenvedésében és megítélésében akart gyönyörködni, az elkezd hisztizni egy kis szenvedésen. Ekkor az Úr megszólítja Jónást: Amiként a bokor – amelyért Jónás nem fáradt – Isten kegyelmeként óvta őt, a hűtlen és engedetlen, de megtérő szolgát, úgy ölelte át a megtérő, hatalmas Ninivét is az Isten, ahol sok az ember. De Istennek még az állatokra is gondja van ott. Isten sokkal több annál, mint amit magáról kijelentett, és annál is, mint amit mi Őróla megfogalmazhatunk (7–11). 

Urunk, szánj meg minket, tartsd meg életünket a következő esztendőben is! Köszönjük, hogy Te Jézus Krisztusban kegyelmeztél nekünk, és életünket már megtartottad az örök életre, ezért amíg e-világban megőrzöl minket, hadd élhessünk a Te dicsőségedre engedelmes hűségben, másokra is reménységgel és imádságos szeretettel tekintve.

János 3,1–10

Milyen volt a niniveiek megtérése? Sokan kétségbe vonják azt, hogy a város, annak minden lakója igazán, szív szerint megtért volna. Nagy város volt Ninive, három nap kellett ahhoz, hogy körbejárják (2–3). 

Egyrészt ilyen tömeges, teljes, igaz megtérés, ahol mindenki megtér, nem valószínű? (5) Látszik, hogy folyamatosan gondunk van a megtérés és az üdvösség kapcsán ezzel a kifejezéssel: „mindenki”. Mi szeretjük szűken mérni az üdvösséget, másoknak… Ha Isten Igéje, Ninive minden lakójával kapcsolatosan írja le a megtérést, kik vagyunk mi, hogy ezt elvitassuk? Nagy áldás, nagy kegyelem, ha egy erőszakkal, gonoszsággal, bűnnel teli város minden lakója megtér! Valójában csak ez lenne a megoldás nagyvárosaink esetében! Egy városokba tömörülő világban különösen. Még tart a negyven napos kegyelmi idő, amely megtérésre hívja városainkat (4).

Másrészt, többen azt állítják, hogy a niniveiek parancsra tértek meg (6–8). Ugyanis a város királya megtért, böjtölt, levette díszruháját és zsákruhába öltözött, hamut szórt a fejére; majd parancsba adta, hogy a város minden lakója tartson bűnbánatot, térjen meg erőszakos, gonosz életéből az Úrhoz. Parancsra nem lehet megtérni igazán? Valóban, kell a szív szerinti megtérés is, hogy a megtérés teljes legyen! De ez a megtérés kezdődhet úgy, hogy bevezetnek egy másfajta életet, amelyhez igazodni kell. Nekem gyerekkoromban – mióta csak eszméltem – a szüleim megkövetelték a vasárnapi templomba járást, ez nem is volt kérdés; és ez vezetett a megtérésemhez. Bizony, pogánynak neveljük a gyerekeinket ebben a nagy szabadságban… Ezt le kellett írnom, noha sokaknak nem lesz elfogadható az, amit írok. Nem baj.

Harmadrészt, sokak szerint a niniveiek megtérése nem volt igazi megtérés, mert Jónás ítéletes szavaira, félelemből tértek meg, külsőleg (9). Nem véletlenül használja az Ószövetség az istenfélelem kifejezést, amit bizonyos tekintetben szó szerint is kell értenünk: félem az Urat olyan értelemben is, hogy félek Őtőle, mert Ő Isten, én pedig ember vagyok. Ebben a félelemben megmutatkozik embervoltunk minden beismert gyarlósága, ugyanakkor ebben a félelemben felragyog az Isten mindenek feletti tisztelete is. Ez az istentisztelet és istenfélelem egysége. Bizony, a kegyelem szava mellett, az egyház prófétai szolgálatához tartozna az isteni ítélet meghirdetése is. Számot kell adnunk az Úr előtt! Csakis kegyelemből állhatunk meg az Úr előtt, de törekedtünk-e arra, ami az Úrnak kedves, azt tartottuk-e szem előtt? (Mikeás 6,8; 1Timóteus 6,11)

Az igazán nagy kegyelem azonban az, hogy nem mi fogjuk értékelni mások megtérésének igaz voltát, és nem mi leszünk azok, akik a másikról megmondják majd, hogy üdvözül-e, vagy sem. Isten megkegyelmezett Ninivének (10). Tehát a niniveiek megtértek Jónás igehirdetésére. A lehetetlennek tűnő lett lehetségessé (Lukács 1,37).

János 2,13–25