Életünk sötétségében szólal meg Mikeás könyörgő hitvallása. De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem (7). Az Urat várjuk, aki fölemel minket a sötétségből a világosságra (8), az elhagyatottságból az Ővele és egymással való üdvözítő közösségre (14), a romokból az épülésre (11), a töredékességből a megváltottak teljességére (Efezus 3,19).

Ennek a felemeltetésnek része az, hogy bűneink következményeit el kell hordoznunk, de az Úr kezében van a perünk, nem emberek kezében. Nincs ennél nagyobb bizonyosság: az Úr intézi az ügyünket, életünk ügyét, Isten népe ügyét, a világ ügyét. Isten népének pedig az a boldog bizonyossága, hogy a büntetést és a nyomorúságot is javukra fordítja az Úr (9). Ellenségeink nem örülhetnek a bajunknak (10), hanem eljön majd az az idő, amikor az élő Istenhez járulnak a népek, és mindenki megbecsüli Isten népét (11–17). Jó ezt tudni, mert Isten népe lenézett, megvetett nép ezen a világon, minden korban gúny és üldözés tárgya. Mi az Urat várjuk, aki így mutatja meg szabadítását rajtunk. 

A próféta könyörgő hitvallása bizonyosságban csúcsosodik ki: Kicsoda olyan Isten, mint Te? (18–20) Minden, kedvünket szegő, életet elemésztő sötétség ellenére is felragyog a mi reménységünk! Az Úr legyőzte a sötétséget: Jézus Krisztusban! Őbenne megbocsátotta a bűnt, elengedte a vég nélküli büntetést, mert nem tartja meg örökké haragját, hiszen a kegyelemben leli kedvét. Íme, a kellemes idő, a kegyelem ragyogó napja (2Korinthus 6,2). Isten népe kegyelmet nyert nép, aki kegyelmet hirdet, és ennek a népnek tagjai, egy tövises világban „kellemes” és nem bökdöső emberekké lesznek.