Jaj lesz Babilonnak, mert halálosan megfélemlít minden népet (5–6). Jaj lesz Babilonnak, mert gátlástalanul kifoszt másokat, és rakásra gyűjtve azt, ami nem az övé, tisztességtelen haszonhoz jut (7–11). Jaj lesz Babilonnak, mert vérontással és álnoksággal szerzi meg hatalmát és dicsőségét (12–14). Jaj lesz Babilonnak, mert megalázza, meggyalázza embertársát (15–16). Jaj lesz Babilonnak, mert Isten népe ellen fordult, feldúlta Libanon gyönyörűségét (17). Jaj lesz Babilonnak, mert néma, élettelen bálványokat imádott Istenként, fákat, köveket, aranyat, ezüstöt, dicsőséget (18–19).

Nemcsak Babilonnak lesz jaj, hanem nekünk is, mert megfélemlítjük, kifosztjuk, meggyalázzuk, megöljük embertársunkat, bántjuk Isten népét, és megbántjuk az élő Istent, mert mindenben hiszünk, csak Őbenne nem. Ha minden szépítés nélkül belegondolunk abba, hogy miket művelünk mi emberek, egyházban és világban, ember ellen és Isten ügye ellen, akkor ezeket a jajkiáltásokat nemcsak értjük és jogosnak tartjuk, hanem bűnbánattal magunkra vonatoztatjuk azokat. 

Ezeket a jajokat magára vonatkoztató bűnbánat Isten ajándéka, a már a bennünk munkálkodó kegyelem jele. Ez a bűnbánat, az Isten világosságában rádöbben arra, hogy amiért mi fáradozunk, az mind hiábavaló, nagy eredményeink és nagy kudarcaink, nagy örömeink és nagy fájdalmaink egyaránt mulandók. Egyetlen örök és mindenkor változatlan dicsősége csakis az élő Istennek van (13–14), aki mindenkor ott van szent templomában (20). Ezt a bizonyosságot azzal a hittel ragadhatjuk meg, amely szintén az Isten ajándéka. Az élő Istentől kapott, Őbenne bízó hit éltet, alázatossá formál, és ad erőt ahhoz, hogy hűséggel szolgáljunk Istentől készített őrhelyünkön, amíg dobog a szívünk! (1–4)