Milyen volt a niniveiek megtérése? Sokan kétségbe vonják azt, hogy a város, annak minden lakója igazán, szív szerint megtért volna. Nagy város volt Ninive, három nap kellett ahhoz, hogy körbejárják (2–3).
Egyrészt ilyen tömeges, teljes, igaz megtérés, ahol mindenki megtér, nem valószínű? (5) Látszik, hogy folyamatosan gondunk van a megtérés és az üdvösség kapcsán ezzel a kifejezéssel: „mindenki”. Mi szeretjük szűken mérni az üdvösséget, másoknak… Ha Isten Igéje, Ninive minden lakójával kapcsolatosan írja le a megtérést, kik vagyunk mi, hogy ezt elvitassuk? Nagy áldás, nagy kegyelem, ha egy erőszakkal, gonoszsággal, bűnnel teli város minden lakója megtér! Valójában csak ez lenne a megoldás nagyvárosaink esetében! Egy városokba tömörülő világban különösen. Még tart a negyven napos kegyelmi idő, amely megtérésre hívja városainkat (4).
Másrészt, többen azt állítják, hogy a niniveiek parancsra tértek meg (6–8). Ugyanis a város királya megtért, böjtölt, levette díszruháját és zsákruhába öltözött, hamut szórt a fejére; majd parancsba adta, hogy a város minden lakója tartson bűnbánatot, térjen meg erőszakos, gonosz életéből az Úrhoz. Parancsra nem lehet megtérni igazán? Valóban, kell a szív szerinti megtérés is, hogy a megtérés teljes legyen! De ez a megtérés kezdődhet úgy, hogy bevezetnek egy másfajta életet, amelyhez igazodni kell. Nekem gyerekkoromban – mióta csak eszméltem – a szüleim megkövetelték a vasárnapi templomba járást, ez nem is volt kérdés; és ez vezetett a megtérésemhez. Bizony, pogánynak neveljük a gyerekeinket ebben a nagy szabadságban… Ezt le kellett írnom, noha sokaknak nem lesz elfogadható az, amit írok. Nem baj.
Harmadrészt, sokak szerint a niniveiek megtérése nem volt igazi megtérés, mert Jónás ítéletes szavaira, félelemből tértek meg, külsőleg (9). Nem véletlenül használja az Ószövetség az istenfélelem kifejezést, amit bizonyos tekintetben szó szerint is kell értenünk: félem az Urat olyan értelemben is, hogy félek Őtőle, mert Ő Isten, én pedig ember vagyok. Ebben a félelemben megmutatkozik embervoltunk minden beismert gyarlósága, ugyanakkor ebben a félelemben felragyog az Isten mindenek feletti tisztelete is. Ez az istentisztelet és istenfélelem egysége. Bizony, a kegyelem szava mellett, az egyház prófétai szolgálatához tartozna az isteni ítélet meghirdetése is. Számot kell adnunk az Úr előtt! Csakis kegyelemből állhatunk meg az Úr előtt, de törekedtünk-e arra, ami az Úrnak kedves, azt tartottuk-e szem előtt? (Mikeás 6,8; 1Timóteus 6,11)
Az igazán nagy kegyelem azonban az, hogy nem mi fogjuk értékelni mások megtérésének igaz voltát, és nem mi leszünk azok, akik a másikról megmondják majd, hogy üdvözül-e, vagy sem. Isten megkegyelmezett Ninivének (10). Tehát a niniveiek megtértek Jónás igehirdetésére. A lehetetlennek tűnő lett lehetségessé (Lukács 1,37).
János 2,13–25
