Eljön az az idő, amikor az Úr ismerete kimagaslik a halmok közül (1). 

A halomról nekem mindig valami rendezetlen, mindenféle dolgok egymásra hányt kupaca jut eszembe. Ilyen halmokkal tele van az életünk. A halom, a Bibliában az élő Istennel szemben emelt bálványok helyét jelentette. Ilyen halmok között bukdácsolunk, ezekbe veszünk bele, ezek takarják el előlünk a „kilátást”. Mindenkinek megvan a maga „halma” – ahogy a közmondás tartja – a maga „szemétdombja”, ahol kukorékol. 

Evangélium olvasni, hogy az Isten megszabadít bennünket ebből az állapotból, és a sokféle halom közül kiemelkedik az egyetlen magaslat, egyetlen hegy, amire figyelnünk kell, ami egyértelmű irányt mutat, ami a hit és a békesség útjára tanít minket és megítéli korábbi, önző és halálos vetélkedéseinket. Evangélium olvasni, hogy ez a hegy szilárdan áll, nem inog meg, és sokan járulnak oda, hogy ők maguk is „felemeltessenek”, a sokféle halom közül, az örök távlatokat nyújtó hegyre (1–3). Gyönyörű kép, hogy nép a népre kardot nem emel, és mégis mindenkinek jut saját szőlő és fügefa, amit művel, ami alatt üldögélhet, és ami pont elég, és már senki sem rettenti meg a másikat (4). Ahogy az ember öregszik és fárad, már érti, hogy nem kell több ennél; de öregen is csak hitben járva lehet eljutni ideáig. 

Részesülhetünk valamit ebből a békességből, már ebben a világban is? A világ vadul körülöttünk. Nem valljuk be, de rengeteget rettegtünk „itt” és örökké rettegtettük a másikat. Jézus Krisztusban Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, eljött ebbe a világba (Filippi 4,7), de csak hit által lehet a miénk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr hatalma szilárd, akkor is, ha „itt” nem adatik meg nekünk a saját szőlő és fügefa nyugalma, még akkor sem, ha minden erőnkkel igyekeztünk azt megteremteni. „Odaát” meglesz! Nemcsak nekünk, sokaknak, hiszen özönlenek majd a népek az Úrhoz (1).