Az üdvösség hiánya a káosz. Minden nyáron lomtalanítunk a parókián. Irdatlan mennyiségű cucc gyűlik össze. Mi magunk is, ó-emberi módon gyűjtögetők vagyunk, miközben mindenki idehord mindent, még jótékonyságból is a saját kidobandó cuccait is. Amikor nemet mondunk, azonnal jön a bumeráng: „Már ilyen jól megy mindenkinek a gyülekezetben, nincsenek szegények?” Szinte küzdelmet folytatunk a rend fenntartásáért, azért, hogy ne teljék meg minden sarok cuccal. Őrjítő, amikor mindenhol minden van, a gyerek-istentiszteleti ragacsoktól kezdve a ruhákig, könyvekig, iratokig, bútorokig… Nyaranta konténerek gyűlnek össze a szemétből, és rapid sebességgel újraképződik az a cucc, ami nem kell a legszegényebbnek sem. Rémítő: hogyan tud ennyi cucc felhalmozódni? Számomra mindez szimbólummá lett. Megemészt bennünket a rendetlenség, a cucc, a világpiszok, a szétesés, a normalitás hiánya, a vétkek, a bűnök. Mindez halálos.
Az üdvösség: Isten jelenléte, Isten szabadító irgalma, rendet teremtő hatalma, amely megtisztítja az életünket, amiként kidobjuk a felesleges holmikat – utána már be sem gyűjtjük azokat – és a tisztuló házban végre láthatóvá válik az, ami fontos, ami igazán lényeges, amire tényleg szükség van.
Isten, üdvözítő szeretettel szabadította meg népét a szolgaság házából, Egyiptomból; adott nekik áldást, átok helyett, Bálámon keresztül; és hozta át őket Sittim földjéről, a Jordán keleti részéről, Gilgálba, az Ígéret Földjére, annak első városába (4–5). Az itt felsorolt ószövetségi állomások Isten üdvözítő szeretetének, szabadító irgalmának első lépései, amelyek Jézus Krisztusban lettek teljessé.
Az üdvösség: szabadulás a rendetlen, a minket halálos cuccokkal ellepő nyomorúságból a megtisztuló életre, amely „odaát” kiteljesedik. Amikor Isten perel velünk (1–3), azt is féltő szeretettel teszi, hogy megtisztítson, megváltson, megmentsen, mert megemészti életünket a kosz, a bűn, a halál, a sokféle szolgaság (13). Konkrét vétkeket is említ a próféta: hamis vékát, hamis mérleget, rablást és hazugságot, amellyel tele van az életünk (10–12). A nyomorúság azonban ennél is nagyobb: életünk kielégítetlen az Úr félelme nélkül, az Ő éltető szeretete nélkül. Az Úr nélkül nincs áldás. Hiába vetünk, nem aratunk, ha pedig aratunk, és van mit ennünk, nem lakunk jól, mert mindig több kell; mindenből több kell, mindig új és más kell (14–16). Az Úr nélkül pusztasággá lesz az életünk, és minden dolgunk elvész, kárhozatos hiábavalósággá lesz, mint amilyenek a romok, bombatámadás után.
Az üdvösség: Megragadni az Úr szabadító tetteit, folyton emlékezni arra (5), meghallani az Úr szavát, amelyben Ő egyértelműen kijelentette nekünk, hogy mi a jó, ami életünket kiteljesíti, és ahhoz igazítani engedelmesen az életünket (6–8). Az Úr hangosan kiált a városnak! Nem véletlenül említ ilyenkor mindig várost az Isten Igéje. Itt mindig hatványozottan fontos az intés, mert a városokban mindenféle „cucc” felhalmozódik, ami megemészt, ami miatt már levegőt sem kapunk…
Urunk, könyörülj! Szabadíts meg! Emlékeztess szabadító tetteidre! Szólj és taníts bennünket a jóra! Tisztíts, takaríts bennünk, közöttünk, körülöttünk!
