A próféta – milyen érdekes – a hallgatás szükségességére hívja fel a figyelmet (13). „Gonosz időkben” ez a prófétai parancs. Hiszen a gonosz idők jellemzője az, hogy bármit mondunk, félreérthető, kiforgatható, mert mindenki a saját érdek- és értékrendszere szerint lát, és aszerint értelmezi a hallottakat. Minden emberi állásfoglalás csak dagasztja a bajt, minden kimondott szó sebez. A próféta ebben az összefüggésben is említi, hogy gyűlölik azt, aki megmondja az igazat a kapukban, és aki dorgálja a másikat (10). Nem arra van most szükség, hogy dorgáljunk és megmondó emberek legyünk. Akkor inkább hallgassunk, mert gonosz idők ezek!
Mégis szólni kell! Urunk üzenetet bízott ránk. Ámósznak is szólni kellett: ahogy az oroszlánnak üvölteni kell, ha éhes; a prófétának szólni kell, ha az Úr üzenetet bízott rá (2,8). Jézus Krisztus feltámadása óta mindig van mit mondanunk nekünk, az Isten népének, és ezt mondanunk is kell, mert ha mi nem szólunk, akkor a kövek fognak kiáltani (Lukács 19,40).
Olvassuk végig ezt a prófétai fejezetet, és fordítsuk le annak jogosan intő üzeneteit, a feltámadott Jézus Krisztusra feltekintve, evangéliummá (Zsidókhoz írt levél 12,2). Ezt hirdethetjük mindenkor: az Úr kegyelmét! Ha az Urat keressük, akkor élünk (4). Az Úrban megfordul mindaz, amit itt olvasunk: reménységessé lesz. Számunkra egyetlen állásfoglalás létezik: a feltámadott Úr mellett, az Ő ügye, evangéliuma mellett, az örök élet és e-világban az újjászületett élet Igéje mellett. Ehhez azonban nem lehetünk hűtlenek.
Tehát, siratóének helyett öröméneket hirdetünk (1). Van, aki fölemelje az elesettet (2). Van, aki betölti az isteni törvényt és az számunkra nem halálos méreg lesz, hanem éltető, üdvösséges igazság és rend, amely úgy árad majd, mint a bővizű patak; éltet és nem elöntve pusztít (7; 24).
Tehát hirdetjük, hogy az Úr hatalma megváltó szeretetében lett valósággá (8–9), aki megkegyelmez nekünk (4), beláttatja velünk erőtlenségeinket (9), és elvégzi, hogy az egyetlen, isteni, életet védő és kiteljesítő jóra törekedjünk (14–15). Jézus Krisztusban bizonyosságunk van arra nézve, hogy életben maradunk és velünk lesz a mi Urunk, Istenünk mindörökké (14).
Tehát hirdetjük, hogy az Úr megtartó, krisztusi kegyelmének áldásait már földi életünkben megtapasztaljuk, mert adatik nekünk tisztességes ház, akárcsak a másiknak, amit nemcsak harácsolva építünk, hanem amit élvezhetünk is, amiben lakhatunk. Ez a ház nem faragott palota, hanem áldott, elégséges élettér (11). Adatik nekünk szőlő is, aminek isszuk a borát (11). Sőt, adatik nekünk megelégedés is (1Timóteus 6,6), így nem irigyeljük azt sem, ha valakinek másfajta háza és másfajta szőlője van, mert nekünk is van házunk és szőlőnk, és hálásak vagyunk a miénkért, örülve annak, amink van.
Tehát hirdetjük, hogy áldássá lesz istentiszteletünk, nem más életének áldozatait mutatjuk be, hogy a magunk gyarló igazát bizonyítsuk, hanem mi hozunk áldozatot a másikért, krisztusi szeretettel, miközben a másik is ezt teszi érettünk, ezért nem várjuk egymástól, hogy feláldozzuk az életünket egymásért. Hirdetjük, hogy áldássá lesznek ünnepeink, mert tudunk nyugalomnapot szentelni, képesek leszünk testben és lélekben megnyugodni, csak úgy lenni, élni, jelen lenni egymás számára az ünnep idején, hogy áldássá legyenek majd a hétköznapjaink is (21–27).
Tehát hirdetjük, hogy bizony az Úr napja élet lesz és nem pusztulás, kegyelem lesz és nem ítélet, világosság lesz, hiszen fény ragyogott fel számunkra (Lukács 1,78), a halál árnyékának völgyében (18–20).
