Sötét, ködös, nyirkos ez a január; úgy ráül az emberre. Nem függünk az időjárástól, az évszakoktól! – mondjuk határozottan, de mégis emberből vagyunk, és bizony hat ránk a tartós félhomály. 

A sötétség azonban tartósabb és nyomasztóbb; tényleg független az évszaktól. Kivesztek az országból a hívek – ezt látja Mikeás –, ezért gyümölcstelen az emberi élet, vagyis alattomos lett körülöttünk minden és mindenki, vezető és vezetett, bíró és elítélt, főrangú és alrangú egyaránt. Mindennel bántjuk egymást; csűrjük-csavarjuk az ügyeket, mindenből feszültség keletkezik, nem lehet bízni senkiben; még a családban sem (1–6). Döbbenetes képet tár elénk Mikeás: A legjobb ember is olyan, mint a tüskebokor (4). 

Ebben a sötétségben szólal meg Mikeás könyörgő hitvallása. De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem (7). Az Urat várjuk, aki fölemel minket a sötétségből a világosságra (7,8), az elhagyatottságból az Ővele és egymással való üdvözítő közösségre (7,14), a romokból az épülésre (7,11), a töredékességből a megváltottak teljességére (Efezus 3,19).