Ámósz az Úr elhívott prófétája, akit – egy meghatározott időre – a „kenyérkereső” pásztori és fügetermesztő munkája mellől hívott el az Úr. Ámószra azt bízta az Úr, hogy mutasson rá az északi országrész hitetlenségére, jólétéből fakadó bűneire, az elkövetkezendő ítéletre. A jólétben mindig „életveszélyes” felvállalni az Úr prófétai szavát, amely int, amely világosan rámutat arra, ami nem jó; és amely figyelmeztet arra, hogy megtérés nélkül, elveszünk. Ámósz szavát azonnal támadják, az adott „rend” elleni összeesküvésnek veszik  (10–11).

Amacjá és Ámósz vitája (10–17) nem arra mutat rá, hogy a hivatalos, „pénzkereső” próféta az elhívás nélküli, hamis próféta; a másik pedig az elhívott, az igazi. Arra a veszélyre azonban döbbenetesen rátapint ez a vita, ahogy a hivatalos próféták elkényelmesednek, és észre sem veszik, amint hűtlenné lettek ahhoz az Úrhoz, aki egyedül képes megtartani és kiteljesíteni az életet. 

Többféleképpen kísért minket ez a veszély. Egyrészt, ma ez a veszély úgy fenyeget minket, hogy csak a szeretetről szólhatunk, és a szeretet nevében mindent el kell néznünk, miközben mindent feladunk már, amit az Isten ránk bízott, és ami egykor a miénk volt. Másrészt úgy fenyeget minket ez a veszély, hogy tisztán és prófétai módon hirdetjük az Igét, csak éppen a krisztusi szeretet nincs meg bennünk; sőt, szinte élvezettel és harsányan hirdetjük az ítéletet. Mindkettő zsákutca. 

Ámósz próféta nem kötött alkut, hirdette az Úr – adott, jóléti helyzetre vonatkozó – ítéletes szavát, nem félt, hű maradt (10–17). Ugyanakkor Ámósz próféta féltő szeretettel szólt, közbenjáró könyörgést mondott azért a népért, amely ellen prófétált, mert azt akarta, hogy megtérjenek, éljenek, és Isten könyörüljön rajtuk (1–9).