Az Úr napja, az Úr jogos ítélete felettünk. Mindennel visszaéltünk, amit az Úrtól kaptunk, kivétel nélkül mindannyian: vének és fiatalok, vezetők és vezetettek (1–3), józanok és részegesek (5), vidékiek és városiak (9–11), papok és hívek (13–14); még folytathatnánk a sort… Ezért jogos ítélet érkezik a Mindenhatótól (15). Világméretű pusztulást lát a próféta: sáskák, hernyók, cserebogarak pusztítása ez, vagy egy roppant seregé, vagy „virtuális hadseregé, netán robotoké”? (4) A pusztításuk a földön, az emberek között, a testekben és a lelkekben, a hit gyakorlásában, valamint az egykori értékek között: beláthatatlan (13). Eltűnt az öröm (12); elfáradtunk, de tovább hajszoljuk egymást; mert eltűnt a hit és az istentisztelet; és odalett a féltve őrzött saját életem intimitása is, a „szőlőm és fügefám” (7).

Az Úr napja, az Úr kegyelme rajtunk. Isten nem minket büntetett, hanem egyszülött Fiát adta érettünk, hogy népén könyörülhessen. Jézus Krisztus az első karácsonyon megszületett; miattunk, érettünk, helyettünk meghalt; majd legyőzve a bűnt, a halált, a gonosz hatalmát, feltámadott, a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20). Az Úr napja számunkra mégsem a jogos ítélet napja, hanem a Megváltó érkezése, megváltásunk valósága. 

Az Úr napja böjtre, megtérésre hív (14), és könyörgésre indít (19). Isten megmaradt népe nem lankad: Az Úrhoz kiáltunk, akárcsak a próféta, hogy aki már eljött, aki már megváltott bennünket, jöjjön vissza értünk mielőbb, és tegye teljessé rajtunk a megváltás művét. Sóhajtoznak az állatok, nyög a mező, szinte szenved még az élettelen anyag is; vajúdik az egész világ (Róma 8,22). Mekkora áldás, mi tudunk kiáltani az Úrhoz: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) Miközben kiáltunk, nemcsak magunkért kiáltunk, hanem az egész lakott földért könyörgünk! Áldott bizonyosság: az Úr napja közel van (15), az Úr napja nekünk kegyelem, az Úr napja eljött és lesz eljövendő. A régiek elmúlnak, és újjá lesz minden (2Korinthus 5,17).

János 1,1–5