Jót beszélgettünk az egyik testvéremmel és barátommal. Hosszú évek óta ismerjük egymást, és mindig mondogatta, lejön hozzánk, itt alszik; beszélgessünk… Nagy nehezen találtunk időpontot, egy éven át egyeztetve, az ünnepre készülő forgatagban úgy döntöttünk, nem várunk tovább. Egy tömött nap után, este kilenckor kezdtük a beszélgetést; aztán hajnalban, alig aludva mentünk tovább. Mi mindent megtudtunk egymásról, miközben erősítettük egymást, szolgálatban, hitben. Azokkal a testvérekkel, akik barátok is, nagy ajándék a beszélgetés. Ekkor az is elhangzott, szinte kimondatlanul, de annál direktebben, hogy örülünk itt letelő éveinknek, meg annak is, hogy már letelnek, miközben aggódunk és könyörgünk gyermekeinkért, mert nem tudunk azonosulni azzal a hitünk örökségeit bántó, azt felszámoló, „szekularizáló” világgal, amiben most élünk… Egyszóval nem érezzük már jól magunkat ebben a világban! Fájt a szintén kimondatlan tehetetlenségünk érzete is. 

Aztán mielőtt ebbe belekeseredtünk volna, megszólalt a mai igeszakasz, amit nem is kellett magyarázni; azonnal megkaptuk az Úr válaszát „hitetlen búslakodásunkra”: „Hit által nem akarta Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot…” (24–26)

Ezeket az igeverset kellene ma megfontolnunk! Ha „Egyiptom kincseit”, meg minden más kincseket, nagyobb gazdagságnak tartunk a ránk bízott kincsnél, az egyetlen, örökkévaló kincsnél, a miénknél; a Krisztusnál: akkor tényleg nincs jövőnk. Ha az ideig-óráig való gyönyörűségért beáldozunk mindent, akkor tényleg nincs jövőnk. Ha a magunk véleményét az Isten Igéje fölé helyezzük, és ezzel egyszerre mindenkinek mindenkor mindig igaza van, és feloldódunk egy semleges masszában, akkor tényleg nincs jövőnk. Itt nincs alku! Urunk, adj megtérést, ébredést, hitet, mert elveszünk! Senkinek sincs igaza, csakis az Úrnak!

Jób 37,14–24