„Volt-e értelme a sok lemondásnak, önmegtagadásnak, szolgálatnak; miközben körülöttem csak úgy habzsolták az életet?” – kérdezte nemrégiben valaki. Megijedtem a kérdéstől, mert soha nem mertem ugyanezt a kérdést magamnak feltenni. Meggyőződésem, soha nem is szabad feltenni ezt a kérdést azoknak, akik hitben járnak. Nem kell mindent megkérdezni, nem kell mindent tematizálni, nem kell mindent megfogalmazni; mert közben lesznek igazán nagyok a problémák, közben érnek bennünket a legyőzhetetlen kísértések. Ezek a kísértések pedig úgy sodornak el, mint az ár a gátat, vagy a hullámok a horgony nélküli hajót.
A mai igeszakasz kemény, de világos határozottsággal fogalmaz: Még jobban figyeljünk a hallottakra, az Igére, a Fiúról szóló kijelentésre, hogy el ne sodródjunk! Maradjunk az Ige közelében! Az egyetlen biztos kapaszkodó a Jézus Krisztusról szóló evangélium, az élet minden halálos sodrásában (1). A levél olvasói már ismerték a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot, amely magával az Úr igehirdetésével kezdődött, és amelyet szemtanú bizonyságtevők hite adott tovább, akiket aztán a Szentlélek erejével igazolt az Isten (3–4).
Minket is igazol az Isten, Lelkének erejével, egy olyan világban, ahol már nem a Jézus Krisztusról szóló evangélium a hír. Hitetlen, tévelygő világban élünk, ahol nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát (Márk 12,24). Erre csak azt tudjuk mondani, amit a mai igeszakasz kijelent: akik ilyen nagy üdvösséggel nem törődnek, azok nem menekülhetnek meg a végső elsodródástól (2–3). Az Isten kegyeleme csakis még nagyobb engedelmességre késztethet bennünket! Ez az engedelmesség valójában nem is a mi érdemünk, hanem az Úr karja rajtunk, aki megragadott bennünket, és nem enged el soha (Filippi 3,12). Ő megtart, a legnagyobb sodrásban is, az engedelmes, hívő életben; az üdvösségben. Gyerekkorom meghatározó festménye tűnik fel előttem a múlt homályából, ami nagyszüleim ágya fölött függött a falon: egy kisfiú játszik az erős sodrású folyó partján, és egy kéz, felülről megragadja a kezét, nem ereszti…
