Akkor ragyoghatunk, mint a csillagok a világban, ha az élet Igéjére figyelünk. Ha az Isten Igéjének, Jézus Krisztusnak, a világ világosságának fénye ragyog ránk, csak akkor ragyoghatunk mi magunk is (János 8,12). A mi ragyogásunk nem a mi fényünk, hanem az Úré az, de mi ragyogtathatjuk azt tovább (15).

Ebből következően értelmezhető az összes többi, nem könnyű tétel, amit itt az apostol felsorol. Ahogy a világosságunk nem a miénk, hanem az Úré, úgy az engedelmességünk (12), az üdvösségünk (12–13), a feddhetetlenségünk, a romolhatatlanságunk, a hibátlanságunk (14–15) is mind az Úr ajándékai, amelyekkel zúgolódás és vonakodás nélkül teszünk mindent. Csak így lehet „életszerű” az, ami egyébként életszerűtlennek és valótlannak tűnik, hiszen az Úr ragyogása nélkül az életünk tele van sötét hibákkal, zúgolódásokkal és vonakodásokkal, miközben félelmeink és rettegéseink sem az üdvösségünket munkálják (12).

Pál, önmaga feláldozásáról, „italáldozatáról” szól (17–18). Önmagunktól, önmagunkat feláldozni is képtelenek vagyunk, csak ha az Úr ehhez kegyelmet és erőt ad; és bizony nem mindenkinek ad ehhez erőt és kegyelmet; tehát azoknak nem is kell magukat másokért feláldozni. Jézus Krisztus áldozata egyszeri és tökéletes áldozat, ami mellet a mi önfeláldozásunk semmit nem old meg, legfeljebb adott helyzeteket kezel, ha ez az Úr akarata. A krisztusi önmegtagadás más, mint az önfeláldozás: a krisztusi önmegtagadás kizárja az önmegvalósítást, de nem egyenlő az önfeladással.

Isten jótetszése munkálja ki ezeket (13). Bizonyosságunk, hogy ami Istennek tetszik, az nekünk is jó, mert az Úr jót akar az övéinek. Ebből fakad mindenkor a mi valódi örömünk (18).

Jób 4