Sok küzdelme volt az apostolnak Korinthusban, az itteni gyülekezettel. A helyzet tipikus: az apostol vitte nekik az evangéliumot, és az így alakult gyülekezetben máris létrejött egy belső mag, aki saját maga belső körét tartotta igazán Krisztushoz tartozónak, másokat nem (10,7–11), valamint ez a csoport a gyülekezet valódi születését is magának tulajdonította. Ezek önmagukat ajánlgatva, önmagukkal dicsekedtek, a maguk mértéke szerint; valójában lenézték Pált: erőtlen alkatát, görög mérték szerint szánalmas beszédét, de ezek szerint a hitét is (10,9–12).

Az apostol egyrészt megfelel ezekre a kihívásokra, mert szó nélkül hagyni alapvető tévedéseket: bűn. Válaszában hangsúlyozza az apostol, hogy neki és a vele lévőknek üdvbizonyossága van, hogy ők is a Krisztuséi (10,7). Ezzel nem mondja azt Pál, hogy csak ők a Krisztuséi, de ők is! Feleletében azt is kiemeli az apostol, hogy az ő mértékük az az isteni mérték, amely alázattal ismeri a saját határait, de az Úr által, számára kijelölt feladatot is ismeri; sőt, annak is tudatában van, hogy minden eredmény kegyelem – a hit terén különösen –, az Úr ajándéka, ezért nincs mivel dicsekedni, de hálával meg lehet említeni azt, amit általuk végzett el az Úr (12–14).

Milyen jó, hogy van egy rajtunk túlmutató, biztos mérték, amit az Úr jelentett ki számunkra, amelyhez bizton igazodhatunk, és amely reménységgel tölti el a szívünket, mert ez a mérték egyben biztos irány is, az üdvösség felé (12–13). Ezért az apostol, noha megfelelt kihívóinak, nem vitatkozott velük, hanem minden további fejleményt az Úrra bízott, és energiaemésztő, meddő viták helyett, hűséggel végezte tovább szolgálatát. Az apostol nem dicsekedett mások eredményeivel, és a magáét is az Úrnak tulajdonítva említette meg. Aki az Úrban dicsekszik, az nem maradhat néma, de nem is veheti fel a kesztyűt eleve értelmetlen viták és harcok provokálásakor, sem a hétköznapokban, sem a szent szolgálatban (15–17).

2Sámuel 22,1–25